Bár az időjósok kellemes, napsütéses tavaszi délelőttöt ígértek Roxmorts lakosainak és látogatóinak, a valóság - mint olyan sokszor - keresztülhúzza mindenki számításait. Még csak éppen elkezdenek kipakolni a standok tulajdonosai, éppen csak elkezdik felállítani a színpadot a főtéren, amikor sötét viharfelhők gyülekeznek a hegyek irányából érkezve, pontosan a falu felett. Hozzászoktak már Roxmorts lakói, az utóbbi időben sokkal gyakoribbak a zord viharok és ködös napok, mint korábban - nem meglepő, hiszen a Minisztérium sokszor küld errefelé dementorokat a terrorveszélyre hivatkozva. Ez azonban senkit sem tántorít el attól, hogy megtartsák az első Nagy Karrierbörzét. A roxforti reggelit követően elkezdenek leszállingózni a faluba az első diákok. Az iskolai birtok határában aurorok fogadják őket, egyesével megmotoznak minden tanulót, elkérik a szüleik és házvezető tanáruk által aláírt igazolásaikat, amelyek tanúsítják, hogy lemehetnek Roxmortsba - aki nem rendelkezik ilyen papírral, az szerencsétlen (vagy talán szerencsés?) módon kénytelen ezt a napot a kastélyban tölteni. Még szigorúbb a beléptetés a varázslófaluban. A hopp-hálózattal érkezőket azonnal, éppen csak a kandallókból kilépve átkutatják és igazoltatják a rend éber őrei, szintúgy azokat, akik gyalog lépik át a falu határát. Egyetlen lélek sem teheti be engedély nélkül a lábát Roxmortsba, komoly védővarázslatok őrzik a települést, amelyek sem befelé, sem pedig kifelé nem engedik a hoppanálást és a zsupszkulcsok használatát, csak és kizárólag az ellenőrzőpontokon lehet bejutni. Természetesen a védelem nem tökéletes. A Minisztérium emberei nem tudják, hogy a Magic is Might tagjai már hetekkel ezelőtt felkészültek erre a napra: a Szellemszálláson fekete, csuklyás egyenruhát és csillogó, ezüst maszkokat helyeztek el, amelyek egytől egyig mitológiai lények arcát idézik, vicsorgó agyarakkal, hegyes szarvakkal, dühösen kitáguló orrcimpákkal, rémisztő szemnyílásokkal. A szervezet nem akar nyílt összecsapást, csupán rá szeretnének ijeszteni az emberekre, hergelni akarják a Minisztériumot és legfőképpen felhívni a társadalom figyelmét arra, hogy a kormány alkalmatlan a védelmükre és nem hisz a szólásszabadság eszméjében. Persze mindig fel kell készülni a legrosszabbra, nem csoda hát, hogy a falu szélén található évtizedek óta üresen álló, romos házban egy bűbájjal láthatatlanná változtatott zsákban elrejtették a Munter család mágikus lőfegyvereit, robbantásra és összezavarásra alkalmas bájitalokat, illetve egy ősrégi, színarany mágikus kést, amely képes átvágni bármely védőbűbájon, ezzel pedig tökéletes eszközzé válik a gyors szökésre. A Mágiaügyi Minisztérium minden óvintézkedés ellenére fél egy ekkora tömegrendezvénytől, ezt mi sem bizonyítja jobban, mint a faluba kirendelt több tucat auror, akik nem csak a beléptetési pontokon őrködnek. Aki szemfüles, észreveheti őket a hömpölygő tömegben: ott vannak a színpadnál, a legsűrűbben rakott standok környékén, az üzletek falának támaszkodva, a házak tetején kémlelve.
★ ★ ★
A rendezvény zökkenőmentesen indul. A főtéren felállított nagy színpadon folyamatosan váltják egymást a zenekarok és az előadók, a standoknál rohamosan fogynak a szórólapok, Roxmorts üzletei több eladást bonyolítanak le néhány óra alatt, mint máskor egy egész hétvégén. Talán éppen a prospektusokat bújod, talán veszel egy vajsört magadnak és a barátaidnak, talán azon gondolkozol, mire költsd el a Mézesfalásban az utolsó galleonodat, talán éppen azon tűnődsz, hogy már ideje lenne hazamenni vagy vissza a Roxfortba, amikor szemerkélni kezd az eső. Lehet, hogy Leperex bűbájt használsz, lehet, hogy a fejedre húzod a kapucnidat - és emiatt megeshet, hogy észre sem veszed a tömegben egyre gyakrabban fel-felbukkanó fekete taláros, csuklyás alakokat, akiknek az arcát ezüstösen csillogó, állatias maszk takarja -, de az is lehet, hogy egyszerűen csak hagyod, hadd áztasson bőrig az egyre fokozódó eső. Mikor a színpadra új ember lép fel, talán azt gondolod, csak felszólítanak majd mindenkit, hogy húzódjon fedett helyre a vihar elől. Aztán meghallasz egy határozott, mágikusan felerősített hangot az emelvény irányából: - Kit véd az a kormány, amelyik egy ártatlan fiatal halála felett huny szemet pusztán azért, mert aranyvérű volt? Kit véd az a kormány, aki a szólásszabadságot lábbal tiporva békés tüntetőket vitet el, csak mert nem ért egyet velük? - Ha a színpadra nézel, láthatod, hogy egy magas, rövid szőke haját rendezetten hátrasimító nő áll a mikrofonnál. Talán már láttad a Reggeli Prófétában, Nyx Selwynnek hívják, a pár napja megalakult Walpurgis nevű párt elnöke. Sokan neo-halálfalónak kiáltották ki őket, de bizonyítékuk nincs rá, hogy a pártnak bármi köze lenne illegális tevékenységekhez. Csak az aranyvérűek elleni diszkriminációt akarják megszüntetni és el akarják törölni a Varázstitok-védelmi Alaptörvényt, ki tudja, lehet, a lelked mélyén még te is egyetértesz velük. Hiszen nem lehet minden aranyvérű velejéig romlott, nem igaz? És néha tényleg annyira kényelmetlen bujkálni a muglik elől, az az ócska törvény inkább a varázstalanok érdekeit védi, nem a tiédet, ugye? De az is lehetséges, hogy a hideg kiráz ettől a nőtől, valóban van benne valami különös, valami igazán vérfagyasztó a tekintetében, az őt körüllengő aurában... De el kell ismerned, jól szónokol - bár mintha a rendezvény szervezői is össze lennének zavarodva, hiszen nem ők hívták ide a politikust, hogy szóljon a nagyközönséghez. - Az unokaöcsémet, Devon Selwynt azért gyilkolták meg, mert aranyvérű. A kormány hallgat róla, a médiát nem érdekli, de mi nem fogunk hallgatni. Nem fogunk hazudni és bujkálni, hiszen erre kényszerítenek minket évszázadok óta, nem igaz? Rettegünk, korlátok közé szorítjuk magunkat és mégis miért? Olyanok védelméért, akik hosszú éveken át máglyán akartak megégetni minket? Őket védjük és a saját, tisztavérű fiataljainkat hagyjuk erőszakos halált halni? - Mrs. Selwyn beszédét a tömegből egyszerre fogadja egyetértő és felháborodott morajlás. Ha körbenézel, most már biztosan látod a fekete ruhás alakokat. Hiába próbálsz a csuklya alá nézni, az arcukból semmi nem látszik, a maszk rései mögül éppen csak egy-egy szempár villanhat rád. Talán kezdesz félni, talán csak kíváncsiságot érzel, talán csak izgalmat, mert te is egy vagy a maszkos alakok közül és ismered a tervet. A tervet. Azt a tervet, aminek biztos nem része, ami ezután történik. Újabb ember lép fel a színpadra. Széles vállú, majdnem két méter magas, nagydarab férfi, durva vonásait még keményebbé teszi az elszánt homlokráncolás. Gregory Goyle az - bár lehet, fogalmad sincs róla, ki ez a férfi. Goyle elveszi a mágikus mikrofont Mrs. Selwyntől, a törékeny nőnek esélye sincs ellenkezni, dühösen rázza a fejét, látod, hogy az ajkai mozognak, valószínűleg próbálja elzavarni Gregory Goyle-t, de hiába. - Éljen a Sötét Nagyúr, éljenek a tisztavérű varázslók! - ordítja bele a mikrofonba a férfi. Aurorok indulnak meg a színpad felé, a színes egyenruhások utat törnek maguknak, de nem érnek oda időben. Mire bárki észbe kaphatna, Goyle a színpad elé hajít egy mágikus bombát, a robbanás az első sorokban állókat méterekkel hátrarepíti és megégeti, a hatalmas robaj megrázza az egész főteret. De itt még nincs vége az ámokfutásnak, mielőtt az aurorok leteperhetnék Goyle-t, a bomba maradványaiból sűrű, fekete füst kúszik elő, másodpercek alatt teljes sötétségbe borítva Roxmorts utcáit. Elszabadul a pokol, sikítozó emberek lökdösik egymást, menekülnek, amerre érik. Bárkivel is érkeztél, bármerre is akartál elindulni, most valószínűleg csak sodródsz az emberek áradatával. Fényt csak a pánikszerűen kilőtt varázslatok villanásai jelentenek, a színes fénycsóvákban fel-felvillannak melletted ismerős és ismeretlen arcok. Mikor végre percek múltán szertefoszlik a sötétség, teljesen máshol találod magad, mint ahol korábban voltál. És ha felnézel az égre, láthatod a dühös, szürke viharfelhők között kirajzolódó koponyát és kígyót. A Sötét Jegyet.
@Regulus P. Black és @Ronan Byrne elég távol állnak a színpadtól ahhoz, hogy ne tiporja el őket a tömeg, sikerül egymás mellett maradniuk. Bár nem akarnak gyávának tűnni, felmérik, hogy ez a helyzet közel sem játék. Regulus tudja, hogy a Mézesfaláson keresztül titkos átjáró vezet vissza az iskolába, sikerül magával rángatnia régi barátját az üzletbe - azonban ez az ötlet csak elméletben tűnik jónak, a valóság megcáfolja. Éppen csak beteszik a lábukat a Mézesfalásba, amikor egy átok - vagy talán valami más? - eltalálja az épületet, amely azonnal lángra kap. A két gyerek hiába rohan az ajtó felé, azt addigra magas csapó tűz és füst zárja el előlük. @Cressida Boot pont ekkor ér az üzlet mellé, csak a bentről, gyermekhangon érkező kiáltásokat hallja. A tekintete azonnal összeakad egy lányéval - @Caroline Dolohovéval -, és csak remélni meri, hogy együtt képesek lesznek segíteni a bajbajutottakon.
Első kör vége: 2022. június 4. (Addig annyi reagot írtok és olyan sorrendben, amennyit szeretnétek, ha mesélőre lenne szükségetek közben, akkor jelezzétek a staff felé)
Lelkes voltam, nagyon régóta először igazán lelkes valami olyasmi iránt, ami nem csak egy apróság volt, egy kicsike öröm az életemben, és ami csak engem érintett. Boldogan mentem ki Roxmortsba Fridával és a színház többi tagjával, magabiztosan segítettem felépíteni a standunkat, a miniatűr színpadot miniatűr díszletekkel, vidáman bűvöltem el a Helios bannerét, hogy a rajta lévő figurák lejátsszanak egy jelenetet az embereknek, és a legkevésbé sem zavart, hogy az egyik legkényelmetlenebb ruhadarabot kellett magamra vennem a kihozott jelmezek közül. De hát az sem volt sokáig rajtam, ahogy a boldogságom sem tartott sokáig. Már akkor tudtam, hogy baj lesz, amikor meghallottam annak a bolond albínónak a hangját a színpad felől. Ismertem a nőt, közelebbről, mint szerettem volna, de még az unokatestvérénél is parább volt, pedig aztán Thaddeus Selwynre mindent lehetett mondani, de a para a legigazabb rá. Sejtettem, hogy valami nem lesz rendben, bár azt nem tudtam, hogy micsoda. Egy rossz megérzés volt, amit az is lehet, hogy az ismerős helyszín váltott ki belőlem - mert azért valljuk be, nem sok jó emlékem volt a faluval és a távolban meredező kastéllyal kapcsolatban -, de nem akartam kockáztatni. Elbújtam a stand mögé és gyorsan átöltöztem azokba a ruhákba, amikben jöttem, aztán mire kiléptem mögüle, már elszabadult a káosz. Csak fél perc volt, mégis mi minden történhetett fél perc alatt? Minden. Egy átok repült el az arcom előtt, ijedtemben hátraugrottam és behúzódtam a mögöttem lévő falhoz, ki tudja, mihez tartozott. Ez addig volt jó ötlet, amíg nem jött a következő fénycsóva és robbantott ki egy darabot alig egy méternyire tőlem a falból. Rendben, nem maradhatok itt. Keresnem kell egy aurort. Vajon Holden Briggs itt van? Az egyetlen auror volt, akit ismertem, és nem voltam róla rossz véleménnyel. Elindultam, nem láttam, merre, csak mentem, mert minden jobb volt, mint ott állni egyhelyben, bambán, talán még kiszolgáltatottabb is lettem volna. És hiába nem voltam Griffendéles soha, azért nem akartam ilyen szánalmasan megpusztulni. A látási viszonyok gyakorlatilag nem léteztek, minden lépésnél nekimentem valakinek, vagy éppen ő jött nekem. Káosz volt, hangzavar és félelem, biztos voltam benne, hogy már halottak is feküdtek az utcákon, pedig nem akartam erre gondolni. Semmire sem akartam gondolni, pláne nem a mellkasomat szorító rettegésre, az oxigénhiányra, a szívdobogásomra, az apró fényre, amit az ujjaim körül láttam… A picsába, csak ne most, csak ne most, csak ne most… Ez egészen addig működött, amíg szembe nem találtam magam egy varázspálcával, és anélkül, hogy láttam volna, kihez tartozik, önkéntelenül tört ki belőlem felé a lángcsóva. Szerencsére vagy sem, de elkerülte az embert, akit utána nem is láttam már, ellenben a Mézesfalás épülete lángra kapott. Ez is az én hibám volt, rohadtul az én hibám! - A rohadt életbe… -siettem közelebb a lángokhoz, amint meghallottam, hogy belülről hangok jönnek ki. -Mindjárt megoldom, ne pánikoljatok! -Nem voltam benne biztos, hogy a hangzavarban bármit is hallottak a bent lévők, de abban még kevésbé, hogy bárhogyan meg tudom-e oldani. Ekkor akadt össze a tekintetem egy másik nőével, és hasonlóan rémült szemeket meresztettünk egymásra. Mégis… valamit tennünk kell, mégpedig minél hamarabb.
zóval arra jutottam, hogy nem kérek még apáéktól új seprűt, hanem megvárom az új Dragonflyt. Állítólag a legjobb lesz a világon, persze Scorpius biztos kicsit elfogult, de azért érted - magyaráztam lelkesen Ronannek, miközben a Helios Színház sátrától, kikerülve a Főnix Koalíció és a Lumos Mozgalom standját (nagyapa nem örült volna, ha velük vegyülök) elindultunk a varázsjogi tanszék ismertetőjére. Mostanában sokat gondolkodtam a jogi pályán is, Pollux nagyapa szerint remek jogász lettem volna és a vitakört is nagyon szerettem a suliban, ezért mindenképp meg akartam nézni a prospektusaikat, hogy kicsit jobban megismerhessem a lehetőségeimet. Leta végül nem tartott velünk, megfázott a múltkori LLG órán, de talán jobb is volt így, tudtam, hogy ő annyira nem rajongott Ronanért - pedig Ronnie eszméletlenül jófej és menő volt, például a roxforti birtok határában jól beszólt az auroroknak is, utána végig ezen nevettünk, amíg leértünk a faluba. - Ne már, esik - emeltem az arcom a sűrű viharfelhők irányába, ahogy megéreztem a bőrömön az első esőcseppeket. - Menjünk be inkább a Három Seprűbe, igyunk valamit, amíg eláll. Nincs kedvem elázni. Csak elmosódva érzékeltem, hogy a színpadon beszélni kezdett valaki, nem figyeltem oda, a gondolataimat lekötötték a versenyseprűk, a jogi karrier, a szezonális, szénsavas Mindenízű Drazsé üdítő... Aztán egyik pillanatról a másikra feje tetejére állt a világ. Úgy éreztem, mintha a szívem kihagyott volna néhány ütemet, felkiáltani sem volt időm, mielőtt minden elsötétült volna. Sikolyokat hallottam magam körül és dübörgő lépteket, ahogyan a tömeg megindult a színpad irányából. Előrántottam a varázspálcámat, reszkető kézzel és hangon próbáltam fényt idézni, de vagy nem sikerült vagy a Lumos nem is ért semmit a sűrű, fekete füst ellen. - Ronan! Ronan! Ugye itt vagy még? - kiabáltam vakon, tapogatózva magam körül. Nem tudtam, kinek a karjához értem hozzá, de ösztönösen megragadtam és csak remélni mertem, hogy a barátom volt az. Hamarosan oszladozni kezdett a füst, én pedig szinte elsírtam magam a boldogságtól, mikor megláttam magam mellett Ronant - amikor pedig a Sötét Jegyre tévedt a pillantásom, lehet, tényleg könnyek szöktek a szemembe a rémülettől. - El kell tűnnünk innen... - Talán Ronan nem is hallotta a pániktól vékony cincogásomat. - A Mézesfalásban van egy titkos átjáró, ott visszajuthatunk a Roxfortba, gyere! Futni kezdtünk, ahogy csak a lábunk bírta, a szívem a torkomban dobogott, a saját dübörgő pulzusomtól a fülemben alig hallottam a tömeg zajait, a becsapódó átkokat, a leomló falakat... Nem mertem körbenézni, nem akartam látni a pusztítást, mert akkor biztosan nem vitt volna tovább a lábam. Én is alig bírtam elhinni, hogy épségben és együtt eljutottunk a Mézesfalásig. Feltéptem az ajtót, majd bevágtam magunk után, reszkető térddel rángattam magam után Ronant a pincelejárathoz, de... De az egyik ablakon tűzgolyó repült be a semmiből, a polcok, az édességek és a pult azonnal lángra kaptak, mire megpördültem, hogy visszaszaladjak az ajtóhoz, már késő volt, irreálisan gyorsan terjedt tovább a tűz és a füst. Ezek nem egyszerű lángok voltak, hanem valami borzalmas varázslat. - Aguamenti, Aguamenti, A-agu-aguementi - szegeztem a pálcám kétségbeesetten a tűzre, de csak apró vízsugarat lőttem rá, ami annyit sem ért, mint baziliszkusz ellen a farkasszemezés. - Ronan, csinálj valamit! Segítség, segítsen nekünk valaki! Torkom szakadtából ordítottam és köhögtem felváltva, ahogy a füst egyre elviselhetetlenebbé vált.
Az agyam eldobtam, de komolyan. Nem volt elég, hogy ezek a mocskok, akik elméletileg a mi védelmünk miatt voltak, nem csak az iskolában, de a faluban lévő kiállításon is ott voltak. Féltek, amit jól tettek. A nyáron történt dolgok miatt, már így sem kedveltem őket, de ami a motozáson történt a beengedés előtt… – Az a farkam volt, nem a pálcám. Maga beteg, pedofil, perverz vadbarom! –El is löktem a förtelmes ember kezét magamtól. Hogy alkalmazhatnak ilyen beteg állatokat? Oké, hogy a pálcám a zsebemben volt, de összetéveszthetetlen egy tizenéves nemiszervével. Vagy lehet hiánya volt a tagnak valamiből és így akart valakit felszedni. Hát ne engem. Fiatal vagyok én ehhez! Regulus –aki volt szíves elrángatni erre az eseményre– nevetése zökkentett ki a komor arcomból és mikor már kellő távolságban voltunk a taperolótól, szintén röhögni kezdtem a dolgon. Mást már nem is tudtam tenni rajta… de azért nem volt kellemes, hogy valaki megfogdosott akaratomon kívül!
– A Malfoy srác? –Felkaptam a fejem egy pillanatra, de csak addig, még újra le nem kötötte a figyelmem a Helios standja, ami mellett elhaladtunk. – Az Övéké lesz a seprű, nem? Már mint ők fejlesztik ki, akkor természetes az elfogultság. Csak ilyenkor lehet hatalmasan zakózni, ha valami nem úgy lesz, ahogyan azt beállítják! –Kétség sem fért ahhoz, hogy érdekes seprűmárka lesz, már csak a nevéből ítélve is. Kíváncsi lennék, hogy apa nekem is venne-e egyet, ha kérnék tőle. Fogalmam sem volt, hogy mennyire kommunikál mostanában Mr. Malfoyjal. Hallottam a családjáról dolgokat és nem lennék meglepve, ha köszönviszonyban sem lennének. Nem követtem annyira apa kapcsolatihálóját. Pont annyit tudtam, amennyit nekem kellett. S ez mindenkinek jó volt így. A gondolataimból elsőnek egy név szakított ki: Devon Selwny! A nyáron történt események azonnal leperegtek a szemeim előtt: zöld fénycsóva és az említett élettelen elterülő teste a birtokunkon. A karom, amelyik megsérült akkor, remegni kezdett. Lefagytam egy pillanatra, de szerencsére Regulus hangja megtörte ezt az egészet. – Jó menjünk! Apa úgy is azt mondta, hogy a Három Seprűben finom a vajsör! –Rossz előérzetem volt. Ha valaki megkérdezte volna, biztosan nem adtam volna választ arra a kérdésére, hogy miért. Valami azt súgta, hogy a nő nem véletlen választotta ezt a napot arra, hogy megossza ezeket az eseményeket. Vajon tudja azt is, hogy valójában az unokaöccse miért is halt meg? Vagy minden utánajárás nélkül árad belőle a szó, mint másból a fos? Erre már nem kaphattam választ senkitől. A másodperc tört része alatt borult sötétségbe minden. Sikolyok ütöttek meg a fülem. Dübörgő léptekkel haladtak el mellettem páran, akik még meg is löktek. Elvesztettem Regut a látóteremből, és a fekete füst sem segített abban, hogy megtaláljam. Nyugodtnak kellett lennem, koncentrálnom kellett kicsit. Képességemhez nyúltam és csak reménykedtem abban, hogy sikerül némileg jobb látási viszonyokat varázsolnom a levegőmágiám segítségével. Szóval ezért mondhatta apa, hogy vigyázzak, mikor a faluba jövök? Miért nem tudta elmondani, hogy mire készülnek? Akkor le sem jöttem volna és Regut is rávettem volna arra, hogy ne tegye le a lábát. De nem… meg kellett találnom a nővéremet és Bastiant is. Ők biztosan tudtak erről!
A látási viszonyok kezdtek helyre jönni. Megnyugtató volt, hogy Regulus mellettem volt. Vékony, egércincogásra hajazó hangja azonban nem. Tekintetem rá emeltem, majd az égre. Elkerekedett szemekkel, de szám szélén apró mosollyal, vettem tudomásul, hogy a Sötét Jegy fénylett az égen. Valóban apa állhat e mögött és most kivételesen igazat adtam Regulusnak. – Tényleg nem maradhatunk itt. Mutasd az utat, de ne szakadj el mellőlem, bármi is történjen! –Ha valóban apa és MiM többi tagja áll az egész mögött, Regulusnak úgy lehet esélye a túlélésre, ha velem van. Talán, ha a maszkos alakok ránk támadnak és megmondom ki is vagyok valójában, nem eshet bántódásunk. Erre persze nem alapozhattam, inkább vissza akartam jutni az iskola falai közé. Bárcsak tudnék már hoppanálni! Sokkal könnyebben eltudnánk menekülni innen. Futás közben elővettem pálcámat is, hogyha szükséges, annak segítségével védjem meg magunkat vagy törhessek utat. Kettőnk közül nekem kellett nyugodtabb és tisztább fejjel gondolkodnom, még akkor is, ha belül természetesen féltem. A nyáron történt események miatt nem éreztem magam túlságosan biztonságban. Ahogyan ezt jól bebizonyította az is, hogy a Mézesfalás is inkább Mézeshalállá változott. Ahogy beléptünk az ajtón és Regu rángatott magával a pincelejárathoz, már csapódott is be valami tűzgolyó az épületbe. A lángok szélsebesen terjedtek, mert megfordulni se volt időm, de már a bejáratot is ellepte. Barátom kétségbeesett próbálkozása nem sokat ért. Bárcsak itt lenne a nővérem és eloltaná a tüzet. Ilyenkor bánom, hogy nem vízmágus voltam. – Mégis mit csinálhatnék? Nem tudok eloltani ekkora tüzet! Maradj a közelemben, a füsttel tudok mit kezdeni! –Legalább azzal. Regulus segítség után kezdett kiabálni, én meg magunk köré vontam egy légbuborékot, hogy kívül tartsam a füstöt és legalább levegőt normálisan tudjunk venni. Persze igyekeztem felmérni a hely állapotát és esetleges szabadulási útvonalat keresni magunknak. Ha nem érkezett segítség, a Mézesfalás tőlünk távolabbi oldalát próbáltam meg kirobbantani, reménykedve abban, hogy nem szakad ránk az egész épület. Ha sikerült, csak egy apró törés kellett a lángok martaléka között és a jó időzítés ahhoz, hogy kirohanhassunk. De azért bíztam abban, hogy a kiabálásunkat meg is hallja valaki.
Bosszantó realitásérzékkel rendelkezem – mármint tudom, nagyon jól tudom, milyen könnyedén fordul száznyolcvan fokot a világ émelyítő gyorsasággal, hogy a pillanatnyi eufóriát mennyire egyszerű kétségbeesésig metszeni alig néhány szívdobbanás alatt, hogy a rezzenetlen idillért mindig katasztrófával kell fizetni, már csak ki kellene fejlesztenem egy hatodik érzéket, amelynek a segítségével még idejében detektálhatom, mikor érdemes hátrább lépni, futni, lélekszakadva, menekülni. (Nem elsuttogni egy házassági esküt, aminek sem a szövegét, sem a súlyát nem értem és érzem, nem belebújni két riasztóan nyugodt kar nyújtotta levegőtlen csendbe, nem elfogadni a mániával határos boldogságot, a fullasztó csókokat, a megadás ernyedt aktusát.) Például észrevehettem volna, úgy igazán, nem felszínesen, nem tanult vaksággal, milyen reakciókat vált ki a körülöttünk ácsorgókból Selwyn, azaz a neurotikus béka, aki nem tudja túltenni magát saját létezésének céltalanságán, vagy a széles vállú, nehézkesen színpadra gördülő Goyle megjelenésének nyomán felhangzó helyeslő és meglepődött szisszenések sorozatát, vagy akár a civilek közé vegyülő aurorok láncát, illetve a legkevésbé sem feltűnő bekerítő hadműveletet, mert akkor még tehettem volna valamit, nem is tudom, magammal rántani a diáklányt, aki lelkesen nézegette egy festményemet, és megkérdezte, hozzá érhetne-e, én pedig biztosítottam a festék integritásáról, a textúra sértetlenségéről, és biztattam, nézze meg nyugodtan, tapintsa ki a rétegek egyenetlenségét, a keveredő színek verte, megszáradt hullámok komplexitását, felszívódni a semmiben, helyette mozdulatlanul, értetlenkedve végignézem, ahogyan szó szerint bombát robbantanak közöttünk. Nevetséges, amiért rögtön az jut eszembe, mi lesz a kedvenc tájképemmel, az évfordulón festettem, csipkézett sziklákkal határolt öbölről, a kilátásról, pontosan arról a kilátásról, amelyben nővé, ostobává, reménytelenné és özveggyé lettem, aztán meg az, hogy mindegy is, mert nekivágódom stand oldalába állított állványnak, sötét füst ereszkedik ránk, és esélyem sincs látni, hogyan hasad fel a vászon, hogyan szakad, tépődik megannyi ecsetvonás, ömlesztett vágy és gyász egy szépen megmunkált, szálaira bomló kereten. Nem is akartam jönni, gondolom keserűen és dühösen, egyáltalán nem akartam jönni, féltem a Byrne gyerekek látványától – néha lecsukott szemmel még felsejlett előttem Sebastian vérző karja, sápadó arca, kíntól megránduló szája, és Diane állatias félelme –, féltem attól, hogy nem lesznek egyedül, hogy valahogy belebotlok a saját árulásomba és bűntudatomba, de annyira szépen kértek, én meg annyira nem tudok nemet mondani, ha valaki a hiúságomat legyezgeti. Még mindig tizenhét éves vagyok, reszkető pillájú, tágra nyílt szemű bakfis, akinek megrogynak a térdei Raleigh pillantása alatt, akinek a száján el lehet kenni a rúzst, aki sosem kér magyarázatot, sosem vádol vagy faggatózik, csak piheg, törleszkedik és szeret, irgalmatlanul szeret. Rögtön össze kell szednem magamat, nincs időm önsajnálatra vagy duzzogása, szinte azonnal elhajolok egy nem feltétlenül nekem szánt, mégis engem célba vevő átok előtt, és azzal a mozdulattal választ küldök, szegényes repertoáromból előkotorva, de hiába hárítom az első támadást, érkezik egy újabb és újabb – különböző irányokból, szögekből és intenzitással. Egymás után védem ki őket, mire ráeszmélek, hogy nem csoportos támadás, hanem a káosz áldozata vagyok, vaktában lövöldöznek, konkrét puskaropogást is hallok, a fekete füstöt szétszaggatja megannyi színes villanás, milyen szép, milyen izgalmas, és milyen kibaszottul veszélyes. Percek telnek el kényszerű vakságban, botorkálásban, és reflexekre bízott ellenállással, hideg veríték csordul végig gerincem mentén, mások valószínűleg alig veszik észre, hogyan húzódik vissza a sötétség, én azonban minden árnyalatát, érzékelem és az emlékezetembe vésem, a zöld és szürke, a piros és szürke, a lila, sárga, fehér és szürke tónusait, parányi eltérések – szinte bennem vibrálnak, belekövesülnek az elmémbe. Merlin verje meg, valahányszor elhagyom az emeleti műtermemet, politikai indíttatású csatározásba botlok. Vagy a világ bolondult meg, vagy mágnesként vonzom az idiótákat. Elbotorkálok a legközelebbi épületig – Mézesfalás, minden fiú itt csókolt meg először, és annak idején azt hittem, milyen romantikus két kiló gumicukor között belesóhajtani a másik szájába –, észre sem vettem, mikor nyeste le a bőrömet egy vékony csíkban valamelyikük átka, csak nézem az alvadt vért, a sebet, ami egyáltalán nem fáj, ennek ellenére kifejezetten csúnya, mintha gyulladás nélkül is gennyedzene, aztán felfedezek a blúzomban egy keskeny szakadást, lábszár magasságban a nadrágomon egy cikesznyi lyukat, és sorra sem tudom venni, mi mindenről maradtam le a testi épségemmel kapcsolatban, mert valaki – szeretném tudni, kivel szakítottak a Mézesfalásban, amiért célpontként tekint rá, és tönkreteszi a maradék jót is ebben a világban –, úgy dönt, porig égeti szerencsétlen épületet egy tűzcsóva asszisztenciájával. Néhány elbűvölt, tűzben összetöpörödő gumicsiga bánja, erre gondolok kissé kábán, kezemet elkapva az átforrósodott kőről, amikor meghallom egy kisfiú, egy fiatal fiú kétségbeesett kiáltásait, amelyeket erőlködő köhögésrohamok szakítottak félbe. Hasonló riadtsággal nézek körbe, tekintetem megtalál egy másik nőt, aki legalább nem próbál automatikusan megölni, és ettől máris szimpatikusabb, mint a jelenlévők húsz százaléka, cserébe ugyanannyira letaglózott és tanácstalan, és ijedt, és ez a sorsközösség valahogy cselekvésre bír mindkettőnket, mert nem állhatunk itt tétlenül, végighallgatva, ahogy néhány diák – talán ketten lehetnek a hangokból ítélve – szénné ég. – Álljatok hátrébb, el a faltól, fiúk! – kiáltok rekedten, reménykedve, hogy hallanak. – Oké, kell nekem egy… valamilyen vízbűbáj? Ismersz egyet? Én addig… – be sem fejezem, megkeresem a lehető legkevésbé stabil részt, amely statikailag sérülékeny, de nem tesz kárt az alapzatban, és apró, finom robbantásokkal – eleinte apró, majd egyre terebélyesedő – menekülőrést alakítok ki. Csak ekkor, ekkor pillantom meg; Ronan eltökélt, annyira hasonlít az anyjára, olyan nagyon, csupa tűz és elszántság, összeszedettség és határozottság, és az sem érdekel, ha gyűlölni fog, amiért éppen én lépek közbe, én, aki hagyta, hogy William magára maradjon, aki a támadó aurorok egyikén próbált segíteni, mert azt gondoltam, egyedül van, tartozik valakihez és egyedül fog meghalni, és egyszerűen nem hagyhattam. Most sem hagyhatom, a fiatal nő előtt mászok be a lyukon, de hallom, ahogyan mögöttem szöszöl, gondolkodás nélkül megragadom Ronan karját, és magamhoz rántom a két fiút. Még éppen idejében sikerül megakadályoznom az egyébként zseniális, de átgondolatlan tervet, persze nem is várhattam volna többet, mit értenek ők az épületekhez, talpazathoz, gerendákhoz, mágikus építőmérnökséghez? Ha dühösen rám is néz, mire visszafordul, már kisebb kandallónyi darabok omlanak pont oda, ahol kiléptek volna az épületből. – Mászni kell, Ronan, és… nem tudom, mi a neved – pillantok az édes fürtös kisfiúhoz, aki biztosan nem akarná, hogy édes fürtösnek vagy kisfiúnak nevezzem -, de neked is másznod kell – ellépek mellettük, hátulról zárom el az útjukat, innen nincs más választásuk, mint az ismeretlen felé indulni, ki, a levegőre, ki, a gyilkosok közé.
Habár a Mézesfalás a lángok martalékává válik, @Cressida Bootnak és @Caroline Dolohov"nak sikerül kimenekítenie a két fiút az égő épületből. Csupán a ruhájuk szenved kisebb égési sérüléseket, ők maguk komolyabb sebesülés nélkül megússzák - eltekintve a belélegzett füsttől, amitől erős köhögőroham tör rájuk az utcára kilépve. Hirtelen egy maszkos alak lép melléjük és karon ragadja @Ronan Byrne-t, az egyik mellékutca felé húzva a fiút. - Kiviszlek innen, édesapád is ezt akarná - érkezik a szigorú magyarázat az ezüst, főnixet mintázó maszk mögül, Ronannek pedig esélye sincs ellenkezni, a férfi magával rángatja. (Mesélői instrukció: Ronan a 6. csoportban folytatja tovább a játékot!) Carolnak reagálni sincs ideje, amikor meglátja, hogy tőlük nem messze újból kigyullad egy épület. Segíteni szeretne, Cressidának és a kis Regulusnak már úgysincs rá szüksége, ezért elindul az egyre feljebb törő lángok irányába. (Mesélői instrukció: Carol az 5. csoportban folytatja a játékot!) @Regulus P. Black nem ereszti Cressida karját, barátja távozása után teljesen kétségbe esik. Tudja, hogy esélye sincs egyedül kijutni innen, az egyetlen menekülési útvonalát is felgyújtották. Ekkor bukkan fel a helyszínen @Jerry Preston és az őt követő aurortanonc, @Fred Weasley. Cressida rögtön felismeri a férfit, akit utoljára augusztusban látott, akkor még Mr. Fawley álnéven. Ha váltanak is néhány szót, többre nincs idejük, ugyanis Prestont és Fredet hirtelen átkok serege záporozza meg. Hiába keresik a támadót, nem láthatják őt, ugyanis az átkok Mr. Rosiertől származnak, aki egy láthatatlanná tévő köpeny alól sorozta meg őket.
Második kör vége: 2022. június 25. (Addig annyi reagot írtok és olyan sorrendben, amennyit szeretnétek, ha mesélőre lenne szükségetek közben, akkor jelezzétek a staff felé)
Nem mondom, jól megtanítottam ezt a rohadt kölyköt, aki már nem is volt igazán kölyök. Ritka eset az, amikor az ember ennyire könnyedén tud együtt dolgozni más aurorokkal, hogy még legilimenciára sincsen szükség ahhoz, hogy olvassanak egymás gondolataiban. Rappaport karjának a látványa csak egy remek bemutató volt, hogy amint ott a lehetőség lófasznyi kis ablaka, mire lesz képes egy ilyen munkakapcsolat. Azért az már undorító volt, hogy hiába álltunk messze attól a náci gecitől, a pofámról kellett letörölnöm egy nem túl gusztusos húsdarabot. Többet azonban nem foglalkoztam ezzel az egésszel, a gyáva féreg elmenekült, a belei helyett a karja darabkáit húzva maga után, de egyelőre ezzel is beértem, mert nem volt más lehetőség. Itt volt egy halom sebesült, akiknek a nagyrészéből perecet hajtogatott az épület, ez égetőbb problémának bizonyult. - Briggs! -kiáltottam Holden után, amikor a szuicid hajlamú Weasley kölyök után indult. Merlin megbassza a hőskomplexusát, de komolyan. Persze nem hallott meg, hát hogy is hallott volna, amikor elbűvölte egy kislány elemi mágiája, meg amúgy is úgy ordibáltak körülöttünk, mintha attól hirtelen helyreállna a rend. Elkáromkodtam magam, szépen és kedvesen, véletlenül sem nyomdafestéket nem tűrően. Körülnéztem, reménykedve abban, hogy nem maradtam teljesen egyedül - vagy éppen abban, hogy igen, mert lehet, vének voltak a csontjaim, de azért egy ámokfutásra még befizettek volna. De a fiatal kölyök még ott volt velem, aurortanonc lehetett, mert mintha már láttam volna a parancsnokságon. Valószínűleg tanítottam is, de pont annyira végezhette jól a dolgát, hogy lebasznom nem kellett érte, a külön figyelmemet viszont még nem érdemelte ki. Jó lesz ez is. - Hé, Feka! Te velem jössz! -közöltem vele ellentmondást nem tűrő hangon, bár reménykedtem benne, hogy ebben a szituációban nem akar ilyesmit tenni. Határozott léptekkel, bár konkrét cél nélkül indultam el. Biztos voltam benne, hogy nem lesz nehéz segítségre szoruló emberekbe botlani. A karom a magasban volt, magam előtt, reflexből térítettem el az utamba kerülő átkokat, amiknek az eredeti célpontja talán nem is én voltam, de őszintén leszartam. Aztán megpillantottam egy nőt, aki túl ismerős volt nekem. Mintha a megszólalásig hasonlítana arra a boszorkányra, aki miatt majdnem térdprotézist kaptam, csak van vele egy kiskölyök is, akinek a gatyaszárán folyik ki a fos, annyira be van rezelve. - Maga mindenhol ott van, amikor ilyesmi történik? -kérdeztem odaérve hozzájuk, azzal a céllal, hogy el tudom zavarni őket valami biztonságosabb helyre. Ez nyilván nem működött, mert az arcom mellett csapódott be egy átok az épület megszenesedett gerendáiba. Éreztem, hogy egy lepattanó szilánk beleáll a karomba még a fekete egyenruhán át is, de nem volt időm ezen a határozottan elviselhető fájdalmon merengeni. Ösztönösen húztam fel magunk elé egy ideiglenes védőfalat, közben a nő karját erőteljesen megragadtam és berántottam a hátam mögé. Remélhetőleg a kölyök is mozdult vele együtt és nem ragadt oda a fostól. - Feka, te látsz valamit? -kérdeztem fiatalabbik társamtól, közben feszülten pásztázva a teret, persze hiába. Nem tudom, ki volt a kis geci, aki ránk támadt, de a nagy büdös semmiből tolta ránk a kurva átkait.
oha nem láttam még ekkora tüzet. Előfordult, hogy a tanórákon kigyulladt valami, milliószor végignéztem már, hogyan gyújtják be hűvös napokon a házimanók a kandalló tüzét, már jól ment Piroinitio varázslat is... de ez nem egyszerű tűz volt, hanem tűzvész. Patakokban folyt rólam az izzadtság a félelemtől és a forróságtól, alig kaptam levegőt a füsttől, amíg Ronan nem képzett körülöttünk egy alig látható buborékot - kívül tartotta a koromfekete füstöt, a légutaim felszabadultak, de a hőség még mindig elviselhetetlen volt, a lángok pedig egyre közelebb és közelebb kerültek hozzánk. Kitartóan ordítottam, mást nem tehettem, én nem voltam elemi mágus és tizenhárom évesen egyetlen varázslatot sem ismertem, ami ekkora tüzet elolthatott. A törmelék peregni kezdett az egyik falról, apró rés keletkezett, majd egyre nagyobb és nagyobb, egyszerre reménykedtem és rettegtem - vajon a felmentősereg közeledett vagy valaki ártani akart nekünk? Szinte már láttam lelki szemeim előtt a maszkos, feketébe öltözött alakot, ahogy készül valamelyik főbenjáró átkot használni rajtunk, de... de csak egy nő lépett be a lángoló épületbe és a nevén szólította Ronant. - Regulus a nevem, Regulus Black - vágtam rá vékony hangon, megköszörültem a torkom, mintha a füst okozta volna, nem a félelem, nem cincoghattam Ronan előtt, mint egy pisis gyerek, eddig is hasznavehetetlen voltam... Belekapaszkodtam a nő ruhájának ujjába, reszkető kézzel, bármennyire is szerettem volna bátornak és önállónak tűnni, tudtam, hogy nélküle nem fogunk kijutni innen. Szinte felsírtam a félelemtől, mikor egy gerenda lángolva zuhant alá, a Mézesfalásnak talán csak percei voltak hátra és mi még mindig idebent toporogtunk... - Menj már, Ronan - nyomtam előre a fiút, a kirobbantott rés irányába, egyik kezemmel a pulóverébe csimpaszkodva, másikkal a nőt fogva. Féltem, hogy ha bármelyiküket elereszteném, akkor nem jutnánk ki élve. Alig kellett összekuporodnom, hogy kiférjek a résen, sokkal alacsonyabb voltam Ronannél és a megmentőnknél. Szinte kizuhantam az épületből, a macskakövekre Ronan után, levegőért kapkodtam, sírni lett volna kedvem a stressztől és a megkönnyebbüléstől. Köhögtem, az arcomra ragadt és a szememet szúró kormot törölgettem, a méregzöld pulcsim ujján fekete foltok kenődtek szét. Aztán Ronant karon ragadta egy maszkos alak, ellentmondást nem tűrve cibálta magát, ellenkezni akartam, kiabálni vagy sóbálvány átkot küldeni utánuk, de végül csak erőtlen köhögésre futotta. - Hova vitték Ronant? - pislogtam a nőre, bízva benne, hogy ő többet ért nálam a történtekből. - Mi van... mi van, ha bántani fogják? Nagyot dobbant a szívem, mikor megláttam közelíteni egy aurort - egy nyomozót, felismertem az egyenruháját, Nagyapa régebben megtanította a minisztériumi látogatásaim alatt, hogy melyik szín és rangjelzés mit jelent. Ez a férfi egy nyomozó volt, a szervezett bűnözési szakosztályról, méghozzá nagyon magas rangú, láttam a vállára hímzett sávok számából. - Elvitték a barátomat, uram, egy olyan maszkos alak - mutattam abba az irányba, amerre Ronan eltűnt. - Ronan Byrne a neve, idén jött át az Ilvermornyból, még nem is ismeri a falut, szóval... Segítenie kell! Ha hajlandó is lett volna az auror egyetlen gyerek eltűnésével foglalkozni, alkalma már nem maradt rá, sorra csapódtak be mellettünk az átkok. Hátratántorodtam a férfi pajzsbűbájának erejétől, de sikerült talpon maradnom. Remegő kézzel szorongattam a varázspálcámat, egyetlen jó védőbűbájt sem ismertem, ötödikig nem is tanultunk ilyesmit... Rémülten kapkodtam a tekintetem az auror, a fiatalabb srác és az ismeretlen nő között, vártam, hogy megoldják a helyzetet, de éppen olyan tanácstalannak tűntek, mint én. Az auror háta mögé bújtam, a karja alatt kémleltem ki, amikor újabb átok indult meg felénk látszólag a semmiből. És... és mintha a levegőben, egy villanás erejéig megláttam volna egy fekete talárujjból kilógó kézfejet... - Láthatatlanná tévő köpeny van rajta! Ott van, az előbb láttam a kezét! - mutattam a pálcámmal a mostanra köddé vált kéz irányába. Nem véletlenül játszottam tavaly fogóként, gyorsan észrevettem azt is, ami éppen csak egy tizedmásodpercig villant a látóterembe...
Próbálok nem elmosolyodni fürtöském készséges bemutatkozásán, hiába toltam mindkettejüket elém, és hiába tűnik valószínűtlennek, hogy bármit is lássanak ilyen fojtó, sötét füstben, ilyen érzelmi ziláltságban. Ronan kivételesen nem dacoskodik, talán már alig bír lélegezni – minél mélyebben igyekszem, annál kevesebb oxigénhez jutok, pillanatok alatt fejfájás és émelygés jelentkezik, sűrűn pislogok, szememet égeti a hő és füst egyvelege –, vagy egyszerűen félti Regulus-t, aki nem egyszerűen megfogja a kezemet, hanem egyenesen belém kapaszkodik, gyermekien és gyámoltalanul, bennem pedig mélyen, iszonyú mélyen, valami megrezdül, valami primer és megmagyarázhatatlan, és gyűlölöm, hogy nincs gyerekem, mégis hálás vagyok, amiért nincs gyerekem, mert ez az érzés ilyen tompítottságban is szinte elviselhetetlen. Egymás után mászunk ki, az ismeretlen segítőtársam addigra tovább áll, hármasban maradunk, fogalmam sincs, mit mondjak, egyáltalán mit mondhatok, vagy mit kellene mondanom, torkomban reszelős gombóc, köhintek néhányat, és a blúzom ujjával igyekszem homályos látóteremből kitörölni a kormot. – Jól vagytok? – kérdezem, holott teljesen egyértelmű, hogy nincsenek jól, Merlin bassza meg, én sem vagyok jól, könnyektől csípősen igyekszem bemérni mindkettejüket, Regulus hozzám hasonlóan küszködik, Ronan pedig… – Hé! – kiáltok a közeledő alakra, aki nyílegyenesen tart az unokaöcsém felé, nem is hezitál, nem válogat, pontosan tudja, mit akar. Tekintetét rám villantja, röviden, a Ronannak címzett szavak tömörek és informatívak, nem fogja kézen Regulus-t, nem int nekem, nélkülünk mennek tovább. Ha engem nem is, a másik gyereket miért nem? Ki képes sorsára hagyni egy kamaszt a legnagyobb káosz közepén? Pillantásom megkeresi a fiúét, döbbenetemet igyekszem elrejteni, amennyire csak lehetséges, úgysem mentem volna velük, és talán egy részem, egy aprócska, alig körülhatárolható részem elhitte, túloznak, amikor Brendan múltjáról, terveiről és indítékairól beszélnek, hogy ez csak valami paranoid verbális túlkapás az aurorok részérő, végül is pont ez a dolguk, feltételezések alapján narratívát kreálni, majd bizonyítékot gyűjteni, és összevetni, mennyire passzol az eredeti elképzeléseikhez, most mégis… Ki képes gyerekekre támadni? Szisztematikusan. Előre eltervelten. – Nem, ne aggódj, nem lesz semmi baja, ő… – Ő pontosan micsoda? Immunitást élvez, mert az apja vezényli le az egészet? Biztonságban van, mert jó helyre született, de a te életed senkit sem érdekel? Ilyesmit nem lehet mondani egy riadt tizenévesnek. Mr. Fawley váratlanul érkezik, köszönése felér egy szerenáddal – nem káromkodott, fenyegetett, kicsinyelt le, szinte udvarul az öreg –, mögötte egy jóval fiatalabb férfi lohol, kezdő auror lehet, maximum, még így is képzettebb és higgadtabb nálam. Riposztra sem futja tőlem, egyrészt a torkomat még füst marja, folyamatosan köszörülgetnem kell, hogy egyáltalán nyelni tudjak, másrészt esélyem sincs megszólalni, máris elsuhan az Öreg füle mellett egy átok, látszólag a semmiből jött, és mögöttünk csapódik be az épületbe, kettétörve egy tartógerendát, amely hosszanti csíkokban felszakad. Még idejében sikerül eltakarnom Regulus arcát, így a kézfejemet karcolja végig egy kisebb darab, keskeny vércsíkot hagyva maga után. Öreg rögtön maga mögé ránt, végül is erre trenírozták éveken keresztül, automatikusan civil mentésbe kezd, nincs ebben semmi különös, röviden belekapaszkodom a karjába, amíg mindketten eltűnhetünk a széles háta mögött, lábujjhegyre állva sandítok körbe. – Ronan Byrne – suttogom rekedten a fülébe, nehogy Regulus meghallja. – Elvitték, az alak azt mondta, az apád is ezt akarná. Nem érdekeltem sem én, sem a gyerek, csak Ronan. Az már nem kérdés, ki van mögötte – jegyzem meg keserűen. Nem mentem volna vele, azt hiszem, nem mentem volna vele, ha azt mondja, minket is kimenekítene innen, legalábbis szeretném ezt hinni, hogy az életösztönöm nem írta volna felül az erkölcsi iránytűmet, elvégre hamis festményeket eladni unatkozó gazdagoknak teljesen más, mint védekezésre képtelen diákokra támadni. – Jó szemed van, tökmag! – borzolok a hajába kedvesen, mielőtt leguggolnék mellé, és az Öreg könyöke alatt irányba állítom a pálcámat. – Homenum Revelio! – suttogom az egyetlent, amit álmomból felzavarva is képes lennék hibátlanul kivitelezni. Hónapokig nem aludtam jól, valahányszor azt hittem, visszajön, visszajött, valamilyen formában, miattam, értem, nem is tudom, végigküldtem a lakáson a bűbájt, hogy megnyugodjak. Hogy kétségbe essek, nem is tudom. Csupán egy pillanatra villan fel a támadó körvonala, de ez a pillanat elég lehet arra, hogy valamelyik auror támadásba lendüljön.
Érzékeim talán percekre, talán csupán pár másodperc erejéig szinte teljesen megtagadják, hogy befogadják a külső ingereket, kizárva a körülöttünk repkedő színes átkokat, jajveszékelést, a vér fémes szagát, a halál bűzét. Rajta már nem segít semmi, igaz? Megragadok egy takarót, azzal hitegetve magam, hogy a rokonaim lelki épségét próbálom megóvni a szürke égbolt felé meredő üveges szemektől, a kicsavarodott végtagoktól és a pépessé zúzott hústól, nem pedig magam; csupán a gyomrom kavargása s a torkomra törő száraz, öklendező köhögés von kétséget talpraesettségemnek. Ha lelkesedéssel nem is, de újult lendülettel, nem törődve a környezetemmel pakolom az épp pálcám elé kerülő törmeléket, ágyneműket, egyre nagyobb kétségbeeséssel tapasztalva, de nem elfogadva a tényt, hogy a súlyos romok alatt már csak még több, még tragikusabb állapotban lévő áldozat fogad. Elkeseredett harcomnak a fájdalmas valósággal egy váratlan fényár vet véget, amit… Lynn produkált? Bár sosem mesélt róla, hogy ilyesmire is képes, tudatom könnyebben feldolgozza ezt a tényt, mint azt, hogy a maszkos alak már nem jelent fenyegetést. Kérésére csupán egy fájdalmas pillantás a válaszom; nem hiszem, hogy képes volnék helyt állni egy olyan fenyegetéssel szemben, amelynek épp az előbb voltunk részesei, s mindannyiunkat épségben kijuttatni, képtelenségnek tűnik a gondolat, hogy ezt mindnyájan túléljük. Enerváltan sétálok oda rokonaimhoz, próbálva némi támogatást nyújtani Lynnek abban, hogy felsegítse a másik vöröset, majd a férfinek, ha segítségre van szüksége a talpon maradáshoz, s ne a lányra kelljen nehezednie, ha lábai megadnák magukat. A lelkesedés teljes hiányával bólintok a Parancsnok utasítására, kételkedve abban, hogy valóban minden olyan gördülékenyen fog menni, mint ahogyan azt felvázolta, de hát nem az én reszortom meghiúsítani elképzeléseit, beletörődve hagyom, hogy azt majd az élet rendezze.
Talán egy tömbnyit sikerül előre nyomulnunk, mikor Lynette hirtelen felkiált, szavaira pedig én is keresni kezdem tekintetemmel az emlegetett illetőt, de csak egy kevésbé Weasley-vörös, kicsit túlságosan is fiatal lányt sikerül elkapnom pillantásommal. „Nem hiszem, hogy az ő lenne” mondanám, de torkomon akad minden szó, csupán lemondóan pillantok kuzinom irányába, amint egyáltalán nem az imént látott lány felé veszi az irányt, majd a parancsnok is a nyomába ered… igazából jobban is jár, ha Briggs követi, mellette nagyobb biztonságban van, mint mellettem, miközben pedig Rose talán teljesen sorsára hagyatva próbál túlélni valahol, felmentőseregre várva. Valamint rejtélyes rokonunkat sem hagyhatom csak úgy magára ilyen állapotban, viszont kétlem, hogy tartani tudná a tempót, hisz… hiába kapkodom a fejem, már őt sem látom sehol. Ezt nem hiszem el, Ő már a harmadik Weasley, akit elveszítek ma! Egész a mai napig abban a hiszemben voltam, hogy a nevem csupán az én számomra ér fel egy halálos ómennel, de ezek szerint megfordult a sors kereke, s én magam lettem az, aki kárhozatra ítéli a körülötte lévőket. Talán az volna a legjobb döntés, ha itt helyben letelepednék, s hagynám, hogy eltaláljon egy Avada Kedavra, de félő, még ez is gellert kapna rajtam, s tovább pattanna egy újabb rokonomra. Mielőtt még teljesen átadhatnám magam az önmarcangolásnak, egy öblös Feka a helyemre teremt, mely ki mástól is származhatott volna, mint az aurorképző méltán rettegett oktatójától. - Fred a nevem… - felelem hívására halkan, épp csak megtalálva érces hangom a kiszáradt torkom rejtekében. Normál esetben valószínűleg még egy szerettemet sem követném, ha így hívna -bár biztosan egyikük sem vetemedne erre-, de ez a helyzet minden, csak nem normális, én pedig kénytelen vagyok még azt a csekély önérzetemet is félredobni, mely megmaradt a mai nap sorozatos kudarcai során, s alázatosan loholni az önjelölt gazdám után, aki, le merném fogadni, maga sem tudja, merre is tart.
Egyszerűbb volna kiiktatni magamban mindenféle életösztönt, mégis, szinte gondolkodás nélkül fedezem magunkat hátulról pajzsbűbájjal, míg Preston megpillant valakit… valakiket, egész pontosan egy nőt és a fiát, hogy a segítségükre siessen – vagy épp leteremtse őket. Vagy mindkettő. Tőle természetes reakciónak tűnik mind, mint ahogy tőlem is az, hogy odébb húzódva figyeljek meg a környezetemben lényegében mindent, ezzel is elkerülve a felesleges szemkontaktust az idegen tekintetekkel. Váratlanul csapódik a mögöttük lévő gerendába egy átok, melynek származási helyét nem is sikerül beazonosítanom; némi aggodalommal pillantok a kis társaságra, de mivel mindannyian talpon maradnak a támadás után, valamint egyik sem adja hangját fájdalmának, így feleslegesnek és kínosnak érzem, hogy csupán a saját megnyugvásom érdekében rákérdezzek, jól vannak e. Nem csatlakozom a mesterséges családi idillhez, inkább a saját védelmet állítok fel s akár halok vele, mintsem együtt éljek a tudattal, hogy civilekkel együtt szorongtam Preston mögött, aki valószínűleg csupán ilyen helyzetekben érezheti egy emberi test melegét… No, nem mintha nekem olyan sokkal több sikerem lenne ezen a téren mostanában. - Fred Weasley – közömbösen, minden sértődöttséget félretéve teszek ismételt próbát arra, hogy tudtára adjam nevem, mielőtt még örökre rám ragad a politikailag kevésbé korrekt megnevezése. Talán a személyazonosságom tűnhet a legkevésbé fontosnak jelen pillanatban, de mi van akkor, ha ő lesz az egyetlen személy, aki képes lesz beazonosítani a holttestem, és csak annyit fog tudni mondani, hogy a Feka - ami ráadásul, valljuk be, elég nyilvánvaló lesz, kivéve, ha szénné égek, de akkor már ő sem fog felismerni-? Mire azonban megpróbálnám megtalálni rejtélyes támadónkat, az elsőévesnek tűnő kissrác szemfülesebbnek bizonyul nálam, lelkesen mutatva egy bizonyos irányba, majd az anyja alátámasztja állítását, egy pillanatra felfedve a személyt. - Stupor – célzom meg támadónkat az első olyan átokkal, amelyről hirtelenjében úgy ítélem, hatékonysága mellett nem tud különösebb kárt okozni, ha netalán mégsem őt találja el. Mennyivel egyszerűbb lenne most a kiképzőtéren, ahol csupán a hecc kedvéért is eltalálsz egy-egy civilt jelző bábút…
Azonnal felállt a nem létező szőr a hátamon, ahogy meghallottam a kiskölyök vinnyogó hangját. Merlinre, de utáltam a gyerekeket, pláne azokat, akik nem tudták befogni az édes kis pofájukat. - Ronan Byrne akkor így járt -válaszoltam minden együttérzés nélkül a kis taknyosnak. -Részemről az összes Byrne-t elviheti egy markoláb, az sem érdekelne túlzottan. -Azt már nem tettem hozzá, hogy valószínűleg úgyis Corban kopaszgeci Yaxley keze van ebben az egészben, tekintet nélkül még a saját kölykére is. A pajzs, amit a védelmünkre húztam fel, gyorsan kezdett szertefoszlani a nekicsapódó átkoktól. Percenként kellett újra meg újra magunk elé varázsolni, és őszintén, már a faszom tele volt vele, meg a kis köcsög nácikkal is, akikben pont annyi gerinc volt, mint egy futóféregben. Én legalább nem egy láthatatlanná tévő köpeny alól támadtam tízéves taknyosokra, meg láthatóan magatehetetlen nőkre. Miss Boot hangja éppen csak egy pillanatra zökkentett ki a koncentrálásból, utána rögtön sikerült újra felvennem a ritmust. Az évek és a rutin, ugyebár. - Sejthettük, hogy az a geci nem hagyja annyiban a fia kibelezését és a giccses putrija megtámadását -morogtam, de a kész tények mégis rosszabbak voltak, mint amikor csak a gondolat élt, hogy Yaxley áll a háttérben. Rohadt halálfalók, bassza meg, hogy még ennyi év után sincs nyugtunk tőlük. És még azt sem mondhatom, hogy maradtam volna Amerikában, mert ez a tetű is ott tengeti vén napjait. Azonnal küldtem egy gyors, nonverbális átkot abba az irányba, amerre a kölyök mutatott. Nem számítottam találatra, de meg kellett próbálni két pajzs között támadni is, vagy itt állhatunk naphosszat. Persze nem voltam egyedül aurorként, de a Feka is Bootot meg a taknyost védte - persze helyesen is tette. Az átok elrepült, nyilvánvalóan nem talált semmit, csak a szemközti falat. Aztán a nő mögöttem sikeresen összeszedte magát és felfedte előttünk az ember hollétét. - Erinacea! -támadtam a haloványan derengő alakra a Weasley kölyökkel egyidőben. (Halkan megkérdezem, hogy mióta fekák a Weasleyk?) Kivédett minket, egyértelműen, de most már nem volt menekvése, mert tudtuk, hol van, és biztos voltam benne, hogy egyikünk sem fogja kímélni. -Adj neki, kölyök, egy pillanatra se fogd vissza magad! Ő biztosan nem fog gondolkodni, hogy megöljön-e. Megsoroztam a köcsögöt a kedvenc átkaim frappáns felhozatalával, mielőtt egy pillanatra hátrafordultam volna. - Miss Boot, vigye biztonságos helyre a taknyost, és maradjon is ott vele! Nem akarok a szükségesnél több belsőséget felvakarni a macskakövekről.
e hát maga egy auror, hogy mondhat ilyet? - kérdeztem vissza őszinte, minden más érzelmet félresöprő felháborodással. Segítségkérőn a nő felé pillantottam, igazán mondhatott volna valamit, talán őt komolyabban vette volna ez a bunkó, mert Merlinre, szebb szót nem találtam erre az auroregyenruhába bújtatott, modortalan alakra. - Cassiopeia Black soha nem mondana ilyet. Biztos ismeri. A rokonom, csak úgy mondom. Cassie néha célozgatott rá, hogy nem minden auror volt a legalkalmasabb a munkavégzésre - biztos többek között erre a férfire gondolt, aki ennyi erővel akár zsebre vághatta volna a pálcáját és át is öltözhetett volna, mert ha hagyta, hogy Ronant csak úgy elcipeljék, csak mert Byrne volt a neve (nem is értem amúgy, Byrne-éket jóformán senki nem ismeri Angliában, az egy dolog, hogy az én családomat sokan utálták, de Ronanét ugyan miért?), akkor nyilvánvalóan csapnivaló auror volt. Vagy legalábbis udvariatlan mindenképp, mert legalább a felénk záporozó átkokat sikerült kivédenie, de ettől még nem kedveltem jobban. Persze ez nem tartott vissza attól, hogy a háta mögé rejtőzzek, mert hiába volt meg a véleményem, síkhülye azért nem voltam és meghalni sem szerettem volna - bőven elég volt a múltkori látogatásom a Gyengélkedőn, és egy kviddicsmeccs, még ha tömegverekedésbe is torkollik, akkor is kevésbé veszélyes, mint... ez. Igazából nem ismertem olyan szót, ami kifejezhette volna, ami kitört Roxmortsban. Az auror, Fred Weasley és a nő vaktában lövöldöztek, minden útjára eresztett átok után reménykedtem, hogy eltalálják a láthatatlan ellenséget, de mindig érkezett válaszként egy újabb fénycsóva, én pedig nem tudtam elnyomni magamban az egyre hangosabban sipítozó gondolatot, hogy itt fogok meghalni. Aztán tőlem alig fél méterre a macskakövekbe csapódott egy átok - ezúttal viszont nem egy láthatatlan ellenféltől, hanem egy feketébe öltözött, nagyon is látható maszkos alaktól. Legalább két métert repültem a varázslat erejétől, végighorzsoltam a karomat a földön, csupán a szerencsének köszönhettem, hogy a pálcám nem csúszott ki az izzadó tenyeremből, nem mintha sok hasznát vettem volna, mégis mit kezdhettem vele? Csengett a fülem, égett a lehorzsolt bőröm, és ezúttal egyetlen felnőtt sem volt elég közel ahhoz, hogy a hátuk mögé bújjak. Reszkető kézzel emeltem fel a varázspálcámat és szegeztem a maszkos alakra: - Petrificus Totalus! - Nem is reménykedtem benne, hogy eltalálom, csak időt szerettem volna nyerni, amíg talpra állhattam. Hogy az én varázslatomtól vagy más segítségével, azt nem tudtam, de valóban sikerült néhány szempillantásnyi időhöz jutnom, amíg talpra kényszerítettem magam. Nem mertem a házak tövébe bújni, féltem, hogy rám omlana egy fal. A tekintetem a legközelebbi boltra tévedt: Spintwitches Sporting Needs. Vajon seprűvel eltűnhetnék innen?
Mindig is különösnek találtam a Csendet. Nem azt, amely éjszaka vett körül minket, ahogy azt sem, amely két ember közé furakodott, ha nem tudtak már mit mondani a másiknak, hanem azt, amely a káosz előtti pillanatot előzte meg. Jelentése volt, súlya. Ahogy most is. Pedig mennyire egyszerű napnak indult, talán túlságosan is. Ez lehetett volna jelzésértékű, gondolkodásra okot adó, de nem láttam bele semmi rosszat. Csak egy átlagos nap lett volna egy átlagos felnőtt életében. Szabadság, késői kelés, bor, randi, még egy kis bor, közös este és minden, ami ezeknek a hozadéka, majd holnap megint munka. Semmi dráma, semmi… semmi olyan, aminek a kellős közepébe érkeztünk éppen. A Csend, a káoszt megelőző súlyos, zaklatott némaság éppen csak egy másodpercig tartott. Kintről zajok szűrődtek be, tompán, mégis érthetően. Robbanások, kiáltások, jajveszékelések, halálsikolyok. Akaratlanul is, de megborzongtam ezeknek hallatán. Egy egészen kicsit féltem, de nem magam miatt. Ha így lett volna, akkor nem hoppanálok egyből a Minisztériumba és jövök ide a hopp-hálózaton keresztül, hogy részese legyek ennek az őrületnek. - Keressük meg Regut, aztán tűnjünk el innen - súgtam Orinak, ahogy szorosan, egymás lépteit követve elindultunk a tőlünk nem messze lévő, falon tátongó lyuk felé. Egykor talán, úgy egy órával ezelőtt, nem régebben, a ki- és bejárat lehetett ott pár szék és kép társaságában. Még mindig nem tartottam jó, hovatovább: célravezető ötletnek, hogy Orion is velem jött. Nem akartam, természetesen nem. Merlinre, ki akarta volna, hogy bármely családtagja - mert inkább gondoljuk így rá, mint másképpen, egyszerűbb, könnyebb, fájdalommentesebb… - önszántából ugorjon bele egy ilyen őrültségbe? Senki, nyilvánvalóan. Ha lett volna időm, lebeszélem erről, megmagyarázom neki, hogy miért jobb, ha a biztonságos lakásában marad a macskájával és csak a hírekből értesül a történtekről, nem pedig testközelből tapasztalja meg azokat. Sanyarú sors, pont ennek voltunk leginkább híján, így a harmadik kategorikus, megingathatatlannak tűnő nem után mérgesen, beharapott ajkakkal, a vesztesek örök keserűségével vettem tudomásul, hogy bármennyire is szeretném, nem magánakció lesz ez, hanem közös munka. Remélhetőleg rövid és áldozatmentes. Én legalábbis így képzeltem, azzal azonban nem számoltam, ami valójában ránk várt. Láttam már holttestet. Nem egyet, nem kettőt. A vér, a szagok és a fennakadt, lélektelen tekintetek mind-mind része volt a munkámnak, azonban ez a mennyiség megdöbbentett. Diákok és felnőttek feküdtek mindenfelé. Koszosan, véresen, törmelékekkel temetve, hiányosan, kifacsart, még sosem látott pózokban vegyesen, válogatás nélkül. Csak egy pillantást vetettem mindegyikre, nem többet. Felesleges. Hiába voltak egykor érző emberek már nem lehetett segíteni rajtuk. A harmadik vagy negyedik esetnél megtanultam már: nem érezhetek sajnálatot és gyászt, legyen gyerek, felnőtt, édesanya vagy bárki, aki nem érdemelt halált. Rövid úton tenne tönkre és égetne ki, hogy aztán ott végezzem, ahol Weasley: a ranglétra legmélyebb fokán, szánakozó és megvető tekintetek kereszttüzében. Ahogy a harcolókban, úgy a halottakban is Regut kerestem. Akartam hinni - tudni -, hogy él, de reálisan sajnos, bármennyire is taszított, a legrosszabbat sem zárhattam ki. Azt hiszem, életemben először adtam hálát annak, de úgy igazán, minden kétséget és hátrányt kizáróan, hogy Black-nek születtem, hogy mindenki ismert - nagyjából. A fekete köpenyes alakok nem támadtak ránk, legalábbis a többségük, akik pedig mégis, azokat könnyűszerrel sikerült arrébb tessékelni. Hol nekem, hol Orionnak, mikor ki vette észre a veszélyt. Nem öltem, még csak komoly sérüléseket sem okoztam, az idő gyorsan szaladt és szokásait megtartva ellenünk dolgozott. Előttem, bármekkora önzőség is volt kijelenteni ezt egy ilyen helyzetben, csak és kizárólag a saját célom lebegett; az amiért a tiltásokkal szembemenve, kihasználva mindent, amink volt - rangok, jelvények és születési előjogok - bemerészkedtünk ebbe a földi pokolba, semmi más. Hiába azonban minden, az utcák ugyanolyanok voltak, Regut pedig sehol sem találtuk. - Várj! - ragadtam meg Ori karját valahol, valamikor a káosz kellős közepén. - Menjünk j… - jobbra, akartam mondani ezt és még sok mást is, de nem volt rá szükség. A probléma magát oldotta meg, nagyjából, hiszen Regulus Black pont ott repült el az orrunk előtt, tőlünk ugyan kicsit messzebb, de annak az utcának a végén ahol álltunk. (Jó, az, hogy elrepült előttünk nem volt túl pozitív, lévén Regu nem tudott repülni, DE legalább megtalátuk és élt!) - Fedezz, én odamegyek! - kiáltottam Orionnak mielőtt megindultam volna előre. Nem vártam vagy éppen kértem választ, kérdezni se kérdeztem, egyszerűen kijelentettem, ez nem az a helyzet, ahol hosszan, részletekbe menően tervezgethettünk. Minden lépésünk improvizáció volt, alkalmazkodás a körülöttünk történő eseményekhez, semmi több. Futottam, ahogy csak bírtam. Bíztam Oriban - hallottam az engem követő szapora lépteit is -, vakon és kérdés nélkül. Tudtam: sosem hagyná, hogy bajom… bajunk essen. Pontosan ezért, bár érzékeltem, hogy mi történik körülöttem, hallottam falakba csapódó átkokat, egy ismerős káromkodó hangot, láttam a maszkos alakot, de nem foglalkoztam egyikkel sem. Mind értéktelen volt. Azt hiszem valamikor, valahogy neki mentem talán egy nőnek is; hosszú barna haja legalábbis erre engedett következtetni, de rá sem fordítottam ennél több figyelmet, ahogy elnézést sem kértem. Csatában az illem számított a legkevesebbet. - Regu, Regu - kaptam el a vállát, ahogy odaértem. Éppen csak megtudtam állni, hogy ne vigyen tovább minket a lendület. Nem kérdeztem olyan ostobaságokat, mint hogyvan és mi történt vele, jól érzi e magát. Látszott rajta. Merlin szerelmére, hiszen csak 13 éves volt! Még gyerek. Utaláltam ezt, mások fejében lenni, főleg egy zaklatott tini fiúéban, ahol minden zavaros volt. De tudnom kellett mit élt át, a menekülés közben ki jelenthetett extra, traumát felidéző veszélyt. A képek összemosódtak, zavarosak voltak, de mégis tudnom kellett mi történt, mit élt át. Az egész nem volt több, mint egy másodperc, lehet annyi se, én mégis megütközve néztem a kisfiúra. A lángok, az égető meleg, a robbanás, a testet nélkülöző kéz, Jerry Preston, amint a legkevésbé sem polkorrekt módon konstans Fekának hív egy sötét bőrű fiút (üdítő volt a tudat, hogy van ami még a káosz közepén, életveszélyben sem változik) és korábban… az öcsém. Nagyon komoly önkontrollra volt szükségem, hogy a félelem irányította pánik ne vegye át felettem az irányítást. Leo... Leo mégis... mégis mit keresett itt? Tettem fel magamnak a kérdést, realizálva, hogy ez tényleg a valóság, ez most tényleg megtörténik. Egy szörnyű rémálomból a lehető legroszabb rémálomba kerültem pillanatok leforgása alatt úgy, hogy voltaképpen semmi sem változott. A válasznak, sokkal inkább az arra vonatkozó spekulációknak várniuk kellett. Az öcsém messze volt, feltehetően a falu egy másik pontján, Regu viszont előttem. Bármennyire is féltettem őt, most egy egészen kicsit, még ha lehetetlennek is tetszett, el kellett ezt engednem és arra koncentrálni, aki itt állt rettegve, de pár karcolástól eltekintve, hála az égnek, épségben. - Itt vagyunk - súgtam a fülébe miközben szorosan, ügyelve, hogy ne okozzak fájdalmat, magamhoz öleltem - itt vagyunk, most már nem eshet semmi bajod. Megvédünk. Úgy döntöttem, egy nonverbális Invitoval kölcsönkérem a Regu elméjében látott láthatatlanná tévő köpenyt. Nem magamnak, természetesen, hanem az unokabátyám fiának. (Mármint… annak a unokabátyámnak, aki nem volt itt, nem annak, aki fedezett. Csak a miheztartás végett.) Abban szerintem én és Mr. Rosier - mert mint kiderült őt rejtette a ruhadarab - is egyetérthettünk, hogy Pollux Black unokája a maga 13 évével jobban rászorult, mint ő. - Tessék, így nagyobb biztonságban leszel - fektettem a fiú vállára, nem törődve azzal, hogy mi történik Mr. Rosierrel. Fred Weasley és a nő, akiket Regulus elméjében láttam megtámadják-e vagy sem. (Őszintén reméltem: igen.) Képzett varázsló volt, ha láthatatlanul tudott nagyzolni a tudásával, akkor úgy véltem: láthatóan is mennie kellett neki. Ha meg nem, akkor így járt. Történetesen a legkevésbé sem érdekelt a sorsra. Leo is itt van. Nem tudom hogy és miért, de nélküle nem megyek el, üzentem Orionnak némán, legilimencia segítségével, hogy bár korábban elhamarkodott mód, bizakodva a legjobbakban, azt mondtam: jövünk, megkeressük Regulust és megyünk, a terv változott. Nem is akármekkorát.
You never know how Strong you are. . . until Being Strong is the only choice you have.
Cassie varázslata sikeres, a köpeny hirtelen gyorsasággal siklik le Mr. Rosier válláról, ezzel felfedve őt az ellenfelei előtt. @Regulus P. Black magára teríti a köpenyt, majd habozás nélkül követi @Cassiopeia Blacket és @"Orion Sorensen"t. (Mesélői instrukció: Cassie, Orion és Regu a 8. csoportban folytatják a játékot.) Bár @Jerry Preston, @Fred Weasley és @Cressida Boot előnyös helyzetbe kerülnek, azonban még nem oldódott meg a problémájuk. Mr. Rosier és Gregory Selwyn két oldalról támadják őket, a veszélyesebbnél veszélyesebb átkok másodpercenként cikáznak körülöttük, pajzsbűbájokról pattannak az épületek falára és robbantják darabokra a macskaköveket. Először Mr. Rosiert találja el egy varázslat, az idős férfi eszméletét vesztve terül el a földön, a pálcája kigurul a kezéből - pontosan @Lyra Rosier és @Hugh Shelby lába elé, akik ekkor érnek a helyszínre. Lyra azonnal felismeri az édesapja varázspálcáját, tudja ki rejtőzik a maszk alatt. Döntenie kell: segít neki vagy hagyja, hogy az aurorok letartóztassák? Mindeközben Greg Selwyn átka hátulról találja el Jerry lábát. Az auror összeroskad, semmihez sem fogható fájdalmat érez, mintha egyszerre törnék darabokra a csontjait és égetnék tüzes vassal a bőrét. Utolsó erejével öli meg Gregoryt, de felkelni már nem tud. Preston érzi, hogy ez nem holmi egyszerű átok volt, a fájdalom a bokájától indul, másodpercről másodpercre felfelé kúszik... Fred sikoltozást hall, körülöttük a menekülő emberek az ég felé mutogatnak - a fiú felemeli a fejét és látja, hogy a sűrű esőfelhők között újabb Sötét Jegy rajzolódott ki. Jerry ráförmed, hogy menjen a dolgára és Fred is belátja, hogy itt már semmit sem tehet, nem medimágus, hogy megmentse a felettese sérült lábát. Futólépésben elindul a Sötét Jegy irányába, közben több auror is mellé szegődik. (Mesélői instrukció: Fred a 12. csoportban folytatja a játékot.) Mindeközben @Ronan Byrne-nek talán sikerül talpra küzdenie magát, de az is lehetséges, hogy egyedül képtelen lesz felkelni a földről.
A kör vége: 2022. augusztus 14. (Addig annyi reagot írtok és olyan sorrendben, amennyit szeretnétek, ha mesélőre lenne szükségetek közben, akkor jelezzétek a staff felé)
Elkáromkodtam magam, amikor a kölyök mellett becsapódott az átok a macskakövekre, ránk is törmeléket verve, őt meg messzire elrepítve tőlünk. Rohadékok, bezzeg egy az egy ellen egyik sem merne kiállni velem szemben, csak úgy, hogy civileket kelljen közben védenem egy olyan társammal, akit zöldfülűnek is alig tudnék nevezni. Az okkamitojás ezüstös héja még ott csillog a picsáján, a rohadt életbe is… Éreztem a túlerőt, de nem fáradtam, tombolt bennem az adrenalin, vagy még inkább a gyűlölet, amit ezek után a semmirekellő náci gecik iránt éreztem. Szívesen megöltem volna az összeset, mindet, egytől egyig, fájdalmasabbnál fájdalmasabb módokon. Ezt bizonyára ők is tudták, hiszen nem kíméltem a szaros kis életüket, olyan átkokat szórtam rájuk, amik közül nem feltétlenül volt mindegyiknek legális a használata. Egyetlen pillanat volt csupán, amíg lankadt a figyelmem. Le akartam ellenőrizni, hogy az irritáló kis taknyos egy darabban van-e még - rendben volt, láttam hátulról az előbb emlegetett Cassie Black goblinméretű alakját, ahogy elsiet vele és a vállára terítik a láthatatlanná tévő köpenyt. Ennyi azonban elég volt ahhoz, hogy ne tudjak egyetlen egy átkot kivédeni. Úgy nyilallt a lábamba a fájdalom, hogy ordítani lett volna kedvem, nem csak egy végtelen hosszú szitokáradatot kiereszteni a mocskos pofámból. Képtelen voltam megtartani magam és a földre zúgtam, mint egy utolsó balfasz, amilyennek jelenleg éreztem magam. Ötven év kellett ehhez is, bassza meg. - Erinacea, te köcsög! A borsóagy biztos azt gondolta, hogy ezek után teljesen tehetetlen leszek, talán azt is, hogy most megdöglök két perc alatt, ezért nem figyelt rám, mindenesetre az átkot nem védte ki. Én pedig jól tudtam célozni. Az arcát eltakaró maszkon lyukakat ütöttek a csontszilákok, az egyik nyíláson kiugrott egy nagyobb koponyadarab, ami keresztül szúrta a szemgolyóját, ezt nem volt nehéz észrevenni, amikor azt a látóideggel együtt húzta magával. Rendkívül undorító és groteszk látvány volt, engem azonban csak elégedettséggel töltött el, ahogy a geci holtan esett pofára az úton. Már ha volt még pofája az átkom után. - Szedd a lábad, Feka! -förmedtem rá a fiatalabbikra, mielőtt a fájdalom újabb, égető hulláma grimaszba húzta volna az arcomat. -Várnak még ott nácik egy kis darálásra. Vettem egy mély levegőt, az orrom alatt mormogtam egy hosszú sort, majd leszedtem az egyenruhámról a nyakkendőmet, hogy azzal szorítsam el a vérkeringést a lábamban. Az átok ellen nem segített, máshoz viszont szükséges volt. - Miss Boot, nagyon remélem, hogy ismeri az Aufembrum bűbájt, mert határozottan szükségem lenne most a tudására.
Vendég
Pént. Aug. 12, 2022 12:40 pm
Everyone && Lyra
►Lux in tenebris ◄
Éles fájdalom nyilallt az oldalamba és a karomba, ahogy földet értem. Épphogy magamnál tartottam a pálcámat, még csak az kellett volna, hogy elveszítsem ebben a káoszban. És mindez miért történt? Mert ostoba módra visszafordultam megmenteni annak az átokverte, ragyásképűnek a seggét, aki azóta már hatszor meghalhatott, és egyébként sem érte meg az effortot, hogy segíteni próbáljak neki. Nem is értettem milyen indíttatásból vállalkoztam erre az öngyilkos feladatra, mégis megtettem, és a földön fekve, tehetetlenül vergődve átkoztam is magam érte. Sírni és ordítani tudnék egy fájdalomtól, de egy hölgy nem tesz ilyet. El kellett rejtenem minden fájdalmamat, még akkor is, ha biztos voltam benne, hogy nem fogom megélni a holnapot. Nem volt senki, aki segített volna, vagy akinek egyáltalán bizalmat szavaznék, hiszen az a szemétláda Mulciber is tudott erről az egészről, mégis kockáztatta az életünket. A fejem is hasogatott, a közelben lévő gyereksírástól, és esküszöm, úgy éreztem, mintha az utolsó perceimben annak a kreténnek a birmingham-i akcentusát hallucináltam volna. Valljuk be, elég szomorú halált szántak volna nekem. Azonban hiába akartam túlesni ezen az egészen, teljesen más történt, mint amire számítottam. Valaki felhúzott a földről, és amikor tisztult a látásom – nem, egyáltalán nem könnyeztem a fájdalomtól −, akkor ismertem rá arra a világi nyomorultra. Kedvem támadt volna felpofozni. − Mégis hol a francban voltál, te világi suttyó?! – kértem számon, a maradék energiámat összekaparva arra, hogy leüvöltsem a fejét, mert ha ő nem nyomorék, akkor ez az egész nem történt volna meg, és most a prefektusi fürdőben habfürdőznék. Nem tulajdonítottam egyébként nagy figyelmet a magyarázkodásának, és még magamnak sem akartam bevallani, valahol megnyugtatott a tudat, hogy ez a suttyó életben volt. − Menjünk innen – szólaltam meg erőtlenül, hiszen tényleg nem akartam mást, csak kikeveredni ebből a pokoli tömegsírból. Az úton nem szólaltam meg, a sértetlen kezemmel nyúltam az oldalamhoz, ugyanis a másikat mozdítani nem bírtam. Befordultunk a következő utcába, hogy újabb váratlan, némileg sokkoló eseménynek legyek a szemtanúja. − Apa! – suttogtam halkan. – Segítenünk kell neki! Ezzel a lendülettel ragadtam meg Hugh karját, hiszen én félkézzel kevés lettem volna ahhoz, hogy biztonságba helyezzem, és eltüntessem a nyomokat. Ha ez a hülye egyszer kipattintotta magát, akkor egyszer igazán hasznát vehettem az izomagyú fejének.
Hamar leléptem a többiektől. Beütött a szar, aminek amúgy rohadtul én voltam az oka, csak ez a tény éppenséggel hidegen hagyott. Nem érdekelt, hogy ki miatt támadnak minket maszkabálos kretének, a lényeg csak az volt, hogy a húgom és az öcsém is a kereszttűzben voltak. Hollyn szemmel láthatóan egy igazi szentlélek volt, mert fontosabb volt számára, hogy mindenkin segítsen, minthogy saját magán, meg amúgy is megoldotta gond nélkül, az összes testvér esze sűrűsödött benne. Szóval nem éreztem annyi bűntudatot, amiért egyedül magamat és Herot védtem a felénk érkező támadásoktól. A robbanás után pedig végképp az öcsémre fókuszáltam, igazság szerint mást nem is tudtam tenni, mert szuperhős kurvára nem voltam. Csak reménykedni tudtam benne, hogy Hollyn sértetlenül megmenekült. Ötletem sem volt, merre jártam vagy mennyire jutottam messzire a testvéremtől és a többiektől. Jól ismertem Roxmortsot, volt hét évem bejárni a falut, ennek ellenére fogalmam sem volt, mi merre van, annyira szétcseszték az egész helyet. Még az én gyomrom is görcsbe rándult kissé a gondolatra, hogy mennyi minden történt itt. Még szerencse, hogy nem maradt sok időm a gondolkodásra, mert a macskaköveken egy nagyon ismerős, sötét hajkoronát és dögös formát ismertem fel, és minden további nélkül arra indultam. - Lyra? Minden rendben van? -segítettem fel fél kézzel a földről, miközben a másikkal még mindig az öcsémet szorongattam. Utána sem engedtem el, látszólag nem tudta volna megtartani magát egyedül. Mondjuk ki: elég szarul festett. Annyira persze nem, hogy ne ordítsa le a fejem. -Bocs, hogy próbáltam életben maradni. Lyra szavaira, hogy jobb lenne elhúzni innen, csak bólintottam, és követtem az úton. Természetesen nem jutottunk ki a faluból, hát miért is jutottunk volna ki erről a mészárszékről? Az túl szép lenne, úgyhogy inkább szopjunk még egy keveset egy kétévessel a csatatéren, az úgy megy. - Jól van, jól van, nyugodj már meg! -vetettem meg a lábam, mert úgy rángatott, hogy attól féltem, felborulok. A kezébe nyomtam Herot. -Addig vigyázz a kölyökre.
Nyilvánvalóan nem értheti, miért rándul görcsbe a gyomrom azonnal, amint nyilvánvalóvá teszi, miért átkozzák rommá Roxmorts-ot és bárkit, aki az útjukba kerül - mert nem tartozott hozzájuk, közéjük, perspektívája érzelmileg korlátolt, ő nem nevetett velük, nem ismerte Brendant, nem ismerte a féloldalas mosolyát, a vállra csúsztatott tenyeret, amely olyan biztosan, magtól értetődően fogott meg, nem csak fogott, hanem tartott és védett, nem vett részt villásreggeliken, nem hevert mellettük napsütötte délutánokon, nem nyúlt el lustán a kanapén William és Brendan sakkpartiját figyelve, nem ismerte és szerette őket, ezért nem érthette az árulást, az elárultság maró, fullasztó érzését. Már nem számítottam. Meghalhattam, mert alig egy évvel ezelőtt az aurorparancsnok testére vetettem magam, nehogy kivérezzen a Byrne birtok kellős közepén. Meghaltam, mert hiányzott belőlem egyfajta kizárólagosság és érzéketlenség. Elég egyetlen másodpercig megmártóznom ebben, nem kell hozzá több, mire lefelé irányzom a pillantásomat, keresve az ismerős tökmag ismerős arcát, macskakövekbe ütközöm, valamelyik átok ívének különös auraszerű maradékába, mágiafoszlányok szakadoznak föl, tekintetem pedig kétségbeesetten keresi a testet, amelyet minden bizonnyal magával ragadott, és továbbvitt. Valamilyen hatás kíséretében, márpedig itt egyikőjük sem próbálkozott még könnyed rontásokkal, hamar kiheverhető diákcsínyekkel. - Tökmag! - kiáltok fel ijedten, megkapaszkodom Öreg egyenruhájában, talán rántok is rajta keveset, ahogyan a kétségbeesés sűrű füstje elnyel. - Tökmag! - riadtan keresem, tekintetem körbe-körbejár, pálcámat félig leeresztem, egy átok pontosan a bokám mellett csapódik be, a szétrobbanó kőhasítékok egyike haljszálvékony vágást ejt az Achilles-ínam környékén, fel is szisszenek. Mire megtalálom, már nincs egyedül, valaki mellette térdepel, aggódóan, szeretetteljesen és rémülten, talán az anyukája, nem, ahhoz fiatal, távoli rokona, nővére, házvezetője, teljesen mindegy, már biztonságban van, sokkal nagyobban, mint én két auror közé szorulva, akik élet-halál harcot vívnak. Csuklórándulással küldök néhány átkot, vaktában, egyik sem talál, mire fókuszra lelek, sikerül visszarázódnom a saját valóságomban, amelyben egyébként meghalhatok, sőt, ha így folytatjuk, mindenképpen meg is fogok halni, a varázslataim egyre pattogósabbak, feszesebbek, dühösebbek, mert ezek az emberek ismernek engem, akármilyen maszkot is viselnek, én fedetlen vagyok, ennek ellenére gond nélkül eltakarítanának az útból, mintha felesleges hordaléka lennék egy családnak, lemetszendő hajtás, amire többé nem tartanak igényt. Öreg váratlanul felkiált, akkor veszem észre, bal tenyeremet továbbra is a hátán tartottam, kissé sután, zavartan engedem el, ijedten is, mintha érintésem nyomán öntötte volna el a kín, viszont földre zuhanásának pillanatában döbbenek rá, hogy valaki más találta el, és mire megtalálom az arcát, megelevenedik előttem valami, amit én... amire én... amit nekem nem... Sokként jár át, elemi erejű, mégis zsibbasztó, mozdulni sem tudok, premier plánban, meredten nézem végig, ahogyan az arca egy átok epicentrumából kiindulva tulajdonképpen szétroncsolódik, és tizenhét éves vagyok újra, mint annyiszor, hegedni képtelen traumától nehéz szívvel, furcsa hangot hallok, halkan kopogok, kérdezgetek, dörömbölök, sírok, kérlelek, majd vértócsában meg-megcsúszva térdre esek, minden agyvelőtől és vértől nedves, a haját markolászom, még meleg, mindene meleg és síkos, és nem értem, nem értem, nem értem... Öreg kiáltása ránt vissza, pedig nem is nekem szól, elsőre semmiképpen, a fiatalabbik futásnak ered, gondolkodás nélkül engedelmeskedik, ennek a férfinak rangja és tekintélye van, bármennyire nyers, mondhatni alpári, és most hozzám szól, valamivel gyengédebben, szinte kedvesen, mégis egyfajta szenvtelenséggel, mintha bárki lehetnék, őt különösebben nem érdekelné. Homlokráncolva igyekszem felfogni, mit kér tőlem, pillantásom a lábát fürkészi, majd az arcát, jelentést társítok minden szavához. - Miről beszél?!- kérdezem a hisztérikusság első taktusaival hangomban. Mielőtt bármit mondhatna, egy átok a csuklóm mellett zúg el, kis híján kiüti a pálcát a kezemből, mire automatikusan a leggyakrabban használt varázslatomhoz folyamodon, vászonfeszítő bűbáj, napjában többször alkalmazom, nagyjából nulla százalékos hibaaránnyal, mire a visszamaradt maszkos alak megnyikkan, a levegőbe emelkedik, végtagjai szétfeszülnek, szinte művészien, pálcája éles koppanással a földre hullik. - Nem vagyok medimágus...! - legszívesebben toppantanék, dühösen, elkeseredetten, de nincs bennem ennyi ellenállás a lábát látva. Mert ha itt hagyom, akkor meghal, biztosan meghal. - Legalább a pálcamozdulatot mutassa meg nekem - szinte dacosan kérem, miközben térdre ereszkedem mellette. - Aufembrum, Aufembrum, Aufembrum - ismételgetem, nehogy a cselekvés pillanatában rontsam el. - És mutatkozzon be rendesen, mégsem mesélhetem majd el úgy a barátaimnak, hogy levágtam egy öreg lábát... - reszketve nyúlok a combjához, az ujjaim hidegek, nyirkosak és bizonytalanok.
Hogy miként sikerült feljuttatnom a nőt a tetőre, azt magam sem tudnám megmondani. Bíztam a képességeimben, de nem gondoltam volna azt, hogy ilyen gyorsan kifáradok. Talán a helyzet hozta így? Fogalmam sem volt, de annak örültem legalább, hogy a célom sikerrel járt. Azt, hogy én miként jutok majd fel ilyen állapotban, azt nem tudtam. Az viszont meglepett, hogy nem éreztem a koppanást a földön, amit kellett volna. Egy pillanatra hunytam le a szemem, mintha elájultam volna, úgy éreztem magam. Pedig nem így volt. Hogy ki vagy kik lebegtettek fel –ironikus, de az elemi mágiám menőbb volt!– már nem tudtam megmondani. Próbáltam még segíteni a lent maradt személynek, hogy feljusson legalább Ő is, de nem éreztem magam valami fényesen. Ellenben a hideget és a kedvtelenséget egyre jobban. Tudtam, hogy ez nem jelentett jót, tenni viszont nem tudtam ellene. Ismeretem a varázslatot, végre is tudtam hajtani azt, de jelen pillanatban se egy boldog emlékem nem volt, amit felidézhettem volna, se erőm ahhoz, hogy végrehajtsam a varázslatot. El akartam tűnni innen, minél hamarabb. Szerencsére volt olyan személy, aki sokkal talpraesettebb volt, mint én. A patrónusok segítettek egy kicsit, de az egyik hirtelen el is tűnt. Végig néztem a társaságon és idegesen nyugtáztam azt, hogy Lyra nem volt sehol sem. A távolban még láttam egy alakot, de meg nem tudtam volna mondani róla, hogy támadó vagy velünk volt. Egy biztos volt, le kellett jutnunk innen és minél messzebb kerülni a helytől. Gondolatban könnyebben ment, mint a valóságban. Majd a szépen lemászunk és segítünk lejutni a másiknak terv helyett kudarc jött. Egy pillanatra hagyott alább a koncentrációm és maradék erőm is, amivel tartottam magam. Megcsúsztam és lezúgtam a tetőről. Szemem sarkából láttam csupán a párbajozó alakokat, akik közé szó szerint beestem. Reméltem, hogy Jerry Preston végleg a földre zuhant és soha többet nem kelt fel onnan. Elég kellemetlenséget okozott már a családunknak, kellemes melegség öntené el a szívem, ha meghalna…
A puffanás nem esett jól. Arra sem emlékeztem, hogy felnyögtem-e –ezer százalék– a becsapódás miatt, mert elsötétült minden. Senkinek nem szokott jól esni, ha körülbelül két méter magasból leesik egy tetőről. Így sem voltam a helyzet magaslatán az állapotomat tekintve, de ez kifejezetten rontott az összképen. Elájulni nem ájultam el, pedig az elemi mágiám használata után eléggé ott voltam annak határán. Fel kellett kelnem és el kellett innen takarodnom. Sem a kialakult helyzet, sem pedig Jerry Preston jelenléte nem adott maradásra okot. Nagy nehezen sikerült kinyitnom a szemeimet és gondoltam én, hogy könnyedén fel fogok tudni kelni. Éles fájdalom hasított az oldalamba és mellé kellemetlen szúró fájdalom is párosult. Nehezen vettem a levegőt és ha próbáltam is megtenni azt, fájt minden egyes lélegzetvétel. Rettenetesen fájt minden mozdulat, mégis erőt vettem magamon legalább annyira, hogy felüljek. Homályos tekintettel néztem körbe, felmérve az esetleges jelölteket, akik segíthettek volna. A párbaj sajnos nem úgy alakult, ahogyan azt vártam. Preston életben maradt legnagyobb bánatomra. Az ellenfele arcszerkezete eléggé kivehetetlen volt. Cressidiát is megpillantottam, ő lett volna az egyetlen, aki potenciálisan tudott volna segíteni, de ismét csalódást okozott. Egy pillanatra… tényleg csak egy pillanatra elhittem azt, hogy észrevett és segít, de nem. Megint egy aurort választott, akin segít. Ezt viszont nem hagyhattam annyiban. Nehezen, de sikerült talpra állnom és az egyik ház oldalának támaszkodtam. Egy halk lefegyverzőbűbájt küldtem Cressidia felé és ha az betalált, bíztam abban, hogy nálam landolt a pálcája. Még mielőtt észrevette volna az egészet a két felnőtt, befordultam az épület mellett, hogy takarásba legyek. Cressidia pálcáját igyekeztem minél hamarabb kettétörni és a lehető legmesszebbre elhajítani azt. Aztán lecsúsztam a fal mellett és egy jó adag vért köhögtem fel. Ha már nekem nem sikerül élve kijutni innen, legalább Preston is haljon velem.
Mr. Rosier nem tér magához, mikor @Hugh Shelby magával vonszolja. @Lyra Rosier, a karjában Hugh kisöccsével navigálja a fiút, először a közeli kviddicsszaküzletben szeretnének menedékre lelni, azonban a kis Hero a két idősebb gyerek előtt veszi észre a távolban felcsapó, kék lángokat. Lyra felismeri a táltostüzet, tudja, hogy nem maradhatnak a faluban, ha túl akarják élni a napot. Hugh sem habozik, belöki a bolt ajtaját, majd felkapja a kirakatba kiállított két legközelebb eső versenyseprűt, egyet Lyrának dob, a másikra pedig ő ül fel, Mr. Rosiert egy gyors bűbájjal rögzítve. Elrugaszkodnak a macskakövekről és elrepülnek. (Mesélői instrukció: Lyra és Hugh az 5. csoportban folytatják a játékot.)
@Cressida Boot kezei remegnek, habozik végrehajtani a varázslatot, és ez éppen elegendő időt ad @Ronan Byrne-nek, hogy lefegyverezze a nőt. A varázspálca kirepül Cressida kezéből és Ronan markában landol, a fiú pedig utolsó erejével arrébb vonszolja magát, de alig jut messzebb és végül leroskad egy ház fala mellé. (Mesélői instrukció: Ronan a 4. csoportban folytatják a játékot.) Bár Cressida elveszíti a pálcáját, mégis muszáj cselekednie. @Jerry Preston maradék erejével a nő felé löki a saját tiszafa varázspálcáját, ráförmedve, hogy ne késlekedjen. Cressida bizonytalanul, reszketve, és emiatt a kelleténél lassabban és fájdalmasabban, de eleget tesz Preston kérésének. Az amputáció sikeres, ezzel megállítják az átok tovább terjedését - Cressida ezután képes annyira csillapítani a vérzést, hogy Jerryre ne várjon biztos halál. Talán az lenne a legbölcsebb, ha itt maradnának, segítségre várva, azonban amikor Cressida felpillant, meglátja a távolban tomboló táltostüzet és tudja, hogy muszáj mozgásra bírnia a fájdalomtól félig vagy talán teljesen ájult Prestont. (Mesélői instrukció: Jerry és Cressida a 4. csoportban folytatják a játékot, ti döntitek el, hogy Cressida milyen módszerrel állítja talpra és juttatja arrébb Jerryt.)
@Cassiopeia Black és @Orion Sørensen kénytelenek segíteni a sebesült @"Veda Vaugn"nak és @Lily L. Potternek, hiszen @Regulus P. Black nem hajlandó tovább haladni nélkülük. A vörös kislányt és a sérült nőt támogatva haladnak tovább megkeresni Cassie öccsét, egyikük sem számít rá, hogy olyan hamar megtalálják @Leo Blacket, mint amilyen váratlanul végül rábukkannak. De az igazi meglepetés nem is Leo füsttől és portól szürke arca, hanem a mellette álló férfi, @Castor Black. Ha Cassie késztetést is érez rá, hogy a puszta tekintetével darabokra tépje az ikertestvérét, túl sok ideje nincs a szemmel verésre... - Táltostűz! Elszabadítottak egy táltostüzet! - @Audrey Weasley bukkan fel mellettük, felemelt karjával a távolban felcsapó kék lángokra mutat. Nem ő az egyetlen, aki észrevette a Szellemszállástól induló táltostüzet, a szörnyűségektől egyre sápadtabb @Otto Gwyndion Ackerley lába is földbe gyökerezik a látványtól, csak a kivont pálcával érkező @Karen Nott szigorú hangja zökkenti ki. Karen felismeri a kék lángokat, tudja, hogy ez nem egyszerű táltostűz - abban azonban nem lehet biztos, hogy számára ártalmatlan-e, hiszen pálcát fogott több Magic is Might tagra is. Az utcában összegyűlt, egymást talán nem is ismerő embereknek dönteniük kell: fejvesztve menekülnek, ami talán nem is lehetséges vagy megpróbálják útját állni a fekete mágiából táplálkozó tűzszörnyetegeknek. (Mesélői megjegyzés: a kék táltostűz a Protego Diabolica varázslat eredménye, amelyet Napoelon Mulciber szabadított el. A lángok csak azokra veszélyesek, akik nem Mulciber szövetségesei, tehát a Magic is Might hűséges tagjai sértetlenek maradnak, azonban minden mást elpusztít. A Protego Diabolica varázslatot rendkívül bonyolult irányítani, a legerősebb sötét mágusokon is képes kifogni, éppen ezért senki nem birkózhat meg vele egyedül. Azonban a tűz elementalisták képesek lehetnek ideiglenesen feltartani - nagyon nagy erőfeszítések árán! -, illetve ha a faluban tartózkodók többsége egyszerre hajtja végre a Finite Incantatem varázslatot, akkor képesek lehetnek szétoszlatni, ehhez viszont mindenképp össze kell dolgozniuk.)
A kör vége: 2022. szeptember 4. (Addig annyi reagot írtok és olyan sorrendben, amennyit szeretnétek, ha mesélőre lenne szükségetek közben, akkor jelezzétek a staff felé)
Majd, döntöttem el, ahogy a sérültek miatt lassabban, óvatosabban, indultunk meg, hogy felkutassuk Leot, mert nélküle egy tapodtat sem voltam hajlandó mozdulni a faluból, ha darabjaira is készült éppen törni a világ, akkor sem, ha biztonságban vagyunk elbeszélgetek Reguval arról, hogy mit tanácsos és nem tanácsos tenni komoly életveszély esetén. Súlyos sebesültek magunkhoz vétele, bármennyire is csúnyán, nyersen, már-már embertelenül hangzott, nem tartozott ebbe bele. Lassítottak, arról nem is beszélve, hogy félvérek voltak - Miss Vaughn biztosan, míg a kislány csak sanda gyanúm szerint, de nem tudtuk ki a másik, ezt pedig már-már bizonyítéknak is lehetett tekinteni -, így viszont az eddig semleges: nem velük, de nem is ellenük pozíciónk, amiért Pollux Black a család fejeként nem keveset dolgozott, hiteltelennek tetszett, jelen helyzetünk azt sugallta: választottunk, ellenetekben. Valaki fent azonban, a nap folyamán egészen biztosan először, velem volt, ugyanis a következő utca fordulóban majdnem belefutottunk két alakba és… Leo egyszeriben ott állt előttem. Porosan, kormosan, kócosan, kicsit szakadtan, de épségben. A lényeg pedig ez volt, csak ez és semmi más. - Hála az égnek… Nem lehetett a heves érzelmek emberének mondani, inkább a rideg, nemes, megközelíthetetlennek tűnő távolságtartás jellemezett. A lehető legtöbb szituációban próbáltam nyugodt és megfontolt maradni, inkább az eszemet, nem pedig a szívemet előtérbe helyezni; voltaképp, ha jobban belegondoltam, annyiszor árulta már el az, akiben a legjobban bízott, hogy csodáltam már csak azért is, hogy egyáltalán még működött. Paradox mód pedig pont azokért dobbant hosszan, fájdalmasan vagy hagyott ki ütemeket, akik ezt tették vele: a családért. Most mégis olyan szorosan, olyan hévvel öleltem magamhoz az öcsémet - figyelmen kívül hagyva azt a jellegzetes, magukat a legnagyobbnak, legerősebbnek, legfelnőttebbnek gondoló, tinifiúk sajátjának mondható tekintetet, ami feltételezéseim szerint az arcán ült a nővérének egy ilyen akciója után, főleg másik előtt -, mintha csak az életem múlott volna rajta. Talán így is volt, bármire, szó szerint bármire, még az életem eldobására képesnek éreztem magam azért, hogy kihozzam innen. Szinte nem létezett elég nagy ár. Ahogy a tekintetem tovább siklott a Leo mellett álló sziluettre, vele eddig nem foglalkoztam, nem volt időm szemügyre venni, a szemöldökeim magasba szöktek. Sok mindenkire számítottam: egy tanárra, egy diáktársra, egy ismeretlenre, akivel a helyzet okán, a tulajdon biztonsága érdekében véd- és dac szövetséget kötött az öcsém, de a saját ikertestvéremre egészen biztosan nem. Egy részen, a sértett, talán teljesen soha meg nem bocsátó, nem túl racionális részem szerette volna hinni, hogy ez az egész Castor hibája volt, Ő sodorta ilyen bajba Leot, hogy miatta volt minden baj, de… az ostobaság volt. Még ha hozzá is jött le ide - amiben nem lehettem teljesen biztos, csak részben, mégis csak túl nagy véletlennek éreztem ezt a találkozást - nem ő okozta ezt az egész borzalmat, pont annyi ráhatása volt a történésekre, mint nekem. - Jó látni, hogy tényleg megmaradt a kezed. Legalább megérte tönkretenni a lábtörlőt és ahogy látom: most lopott áru sincs nálad, amiért letartóztatás és börtön járna. Micsoda fejlődés! - Inside joke, vagy legalábbis valami olyasmi, még ha nem is túl kedves, szívélyesnek pedig véletlenül sem nevezhető. Inkább szarkasztikus, ha feltétlen jellemeznem kéne valahogy. Az apró, fájdalmas szúrást pedig, hogy Leo találkozott vele - feltehetően nem először, ha tippelnem kéne azt is mondanám, hogy kapcsolatban álltak egymással, de ugye ebben nem lehetettem teljesen biztos, ezek csak felvetések voltak - és ezt elhallgatta előlem félretettem. (Igaz, lehet mondani, hogy én se cselekedtem másként, de a két helyzet jelentősen különbözött, főleg azt figyelembe véve, hogy milyen körülmények között néztünk egymással farkasszemet újra és újra Castorral. Egyik sem olyan volt, amelyek nyomán szívesen rábíztam volna egy nagyszájú, határozottan elkényeztetett tizenhét évest.) Nem volt más választásom, már csak azért sem, mert Merlinre, biztos vagyok benne, hogy valaki, valahol felsóhajtott, hogy: ennél rosszabb már nem lehet, mivel a helyzet hirtelen sokkal, de sokkal rosszabb lett. Ahogy a kezdetben - viszonylag - kis csapatunk is egyre nagyobbra és nagyobbra nőtt, ismerős és ismeretlen arcokkal tarkítva azt. Végsősoron már oly’ mindegy volt, a túlélési esélyeink a nulla alá redukálódtak. Óvatosan, figyelve arra, hogy ne okozzak fájdalmat, mégis az események eszkalálásával párhuzamban egyre szorosabban szorosabban fogtam rá az öcsém vállára mintha így biztonságba túlhatnám, ránthatnám, bármit csinálhatnék, ami garantálja a biztonságát. - Szuper, valaki Grindelwaldot játszik. - Őszintén kedvem támadt volna felnevetni, nem jókedvemben, nem vidáman, egyszerűen csak úgy, mondjuk azt feszültségoldás végett. Jobban hangzott, mint bármely más opció, ami hirtelen az eszembe jutott. - Jól van - emeltem meg a hangom, átvéve a kezdeményezést, mégis csak én voltam itt az ügyeletes auror, felejtsük el a szabadnap dolgot, az már akkor ment a szemétbe, amikor Corban Yaxley és csürhéje úgy határozott: megtámadja a falut -, a helyzet nem jó, de nem is teljesen végzetes, csak olyan nyolcvan százalékban - hazudhattam volna, de azoknak, akik nem tudták mi folyik, nem tanulták az auror képzőben, a mágiatörténet vagy sötét varázslatok kivédése órákon, vagy bárhol máshol, érezniük kellett a súlyát. Nem indulhattam ki abból, hogy minden jelenlévő fel tudja mérni a veszély komoly, valós voltát. Már akkor is összetehettem a két kezem, ha a táltostűz kifejezéssel mindenki tisztában volt, nem hogy a hatásával, használatával, következményeivel. - Van esélyünk megállítani, de ahhoz együtt kell dolgozunk. Nem csak nekünk, hanem mindenkinek, aki még képes arra, hogy pálcát fogjon és varázsoljon. Pontosan ezért arra kérek mindenkit, aki érzi magában az erőt, hogy idézzen egy patrónust, vagy csak használja azt amire képes, amire lehetősége van, és üzenjen bárkinek akiről tudja, hogy itt van a faluban és segíthet. Nem kell hosszúnak lennie. Elég annyit, hogy az illető használja a Finite Incantatem varázslatot, amikor a pusztító tűz eléri a… - gyorsan pásztáztam végig az épületeket, kellett valami, amit mindenki ismer vagy észrevesz, de még kellően messze van, gyerünk, gyerünk- …a… Madam Puddifoot kávézóját! Igen, az jó, azt bárki könnyen megtalálhatja, olyan is, aki először van itt - hiszen rózsaszín volt, ezzel jelentősen kitűnve a Roxmortsi épületek szürkeségéből. Bármikor máskor azt mondtam volna, hogy ez vicces, de most elmondhatatlanul jól jött. Életmentő volt, remélem szó szerint. Amíg remélhetőleg a többiek azt tették, amit kértem tőlük, hiszen kényszeríteni senkit sem kényszeríthettem, csak hihettem a józan eszükben, vagy ha pedig abban nem is, az életösztönükben mindenképpen, én elővettem a telefonom. Képtelen voltam eldönteni mi a legszatirikusabb ebben a helyzetben: hogy az életet és halált elválasztó vékony mezsgyén egyensúlyoztunk, hogy aranyvérű Black lévén egy mugli telefonnal a kezemben álltam, vagy pedig az, hogy Holden Briggs ennek a telefonnak a gyorshívóján szerepelt. Komoly verseny volt ez! Először üzenetet írtam neki. Nem egyet, nem kettőt, nem hármat, de semmi. Semmi reakció. Biztosan nagyon fontos dolga volt, elhiszem én, csak most éppen - kis túlzással, de csak egészen kicsivel - mindenki élete is ezen múlott, így taktikát váltottam. Igaz, nem voltam képzett telefonhasználó, de SMS-t írni és hívni tudtam, azt Orion remekül megtanítottak. Addig csörgettem, amíg nem volt hajlandó végre felvenni ezt az ostoba, mégis meglepően hasznos - ezt Orinak sose fogom beismerni! - mugli készüléket. - Mi a fasz van már? Egész Roxmorts lángol, baszd meg, mi ilyen sürgős? - Tudod mit? Én leszek a legboldogabb ember, ha ez lesz az esti programom, de jelenleg húsz, most hogy felvetted ezt a girhes mugli ketyeréd, már huszonöt teljes százalék esélyem van erre. Kössz a közreműködést! De ez mindegy is, nyilván nem az esti programom a lényeg, feltéve, ha az nem a temetésem...temetésünk lesz, mert valamelyik bosszúszomjas haverod táltostüze ropogósra égetett - sóhajtottam. A nyelvem hegyén volt még megannyi szarkasztikus megjegyzés, ma csak úgy ontottam őket, de lenyeltem a legtöbbjét. Olyan mennyiségben, mint Holden az ordítós káromkodó, minden bizonnyal rettentően hasznos orvosi instrukcióit a telefonba mintha értene hozzá. Először a túlélés, utána jöhettek a rossz érzések, jó érzések, megjegyzések, oltások és bármi más, aminek a dobogó szív, no meg a légzés feltétele volt. - Ne kérdezd hogyan és miért, mert időnk az éppen semmi, de itt állok egy csapat emberrel a seprű bolt mellett - különösen ironikus, hogy oda jutottunk vissza, ahol korábban Regut, később Leot találtuk, mintha csak a Sors kívánt volna gúnyt űzni belőlünk -, viszont csak és kizárólag mi hiába idézünk csoportosan egy Finite Incantatemet az… - ráztam a fejem, hiába Holden nem láthatta, a hang súlyomból mégis tisztán, félreérthetetlenül csendül ki mit is akartam sugallni: ennyi emberrel esélytelen a siker. - Megkértem őket, hogy a patrónusaik, vagy bármilyen más üzenetküldő módszer segítségével, ami rendelkezésükre áll és gyors, értesítsenek itt lévő ismerősöket arról, hogy ha a tűz eléri Madam Puddifoot kávézójának rózsaszín, gyakorlatilag a faluból bárhonnan kiszúrható épületét, segítsenek nekünk, de elsősorban maguknak egy egyszerű Finitevel. Adjátok ti is tovább, ahogy tudjátok. - Nem kérés volt, főleg nem szívesség; Holden Briggs élete, az emberei élete, a családja élete - ha itt voltak - is ezen múlott, ahogy mindenki másé is. Az öcsémé, Orié, Regué, Castoré… Azon állt vagy bukott most minden, hogy a faluban csapdába esett, hoppanálni képtelen varázslók és boszorkányok, akik nem a Magic is Might zászlaja alatt érkeztek, nem az ő elvakult eszméik hirdették, képesnek bizonyulnak-e arra, hogy a távolságok áthidalásával, együtt, egy emberként dolgozzanak. - Oh... és attól, hogy ordítozol az orvossal gyorsabb nem lesz, csak frusztráltabb és dekoncentráltabb. Az egyetlen igazán hasznos, amit a sérültért tehetsz, hogy hagyod dolgozni a medimágust, nem óbégatsz a fülébe, próbálva kioktatni a munkájáról és te is végezd a sajátod, hogy legyen értelme az életmentésének. Számítunk rátok! - Tettem még hozzá, majd gyorsan bontottam a vonalat. Semmi szükségét nem éreztem annak, hogy Holden Briggs az én fejemet üvöltse le, amikor a feszültség nyomán elpattan neki valami. Vezesse az energiáit inkább az egyetlen varázslatba, ami ezen a helyzeten segíthetett...
Regulus P. Black and Lily Luna Potter varázslatosnak találta
You never know how Strong you are. . . until Being Strong is the only choice you have.
ily lelassított, de nem nyafogtam, habár a bal karom és vállam kezdett zsibbadni, ahogy minden lépésnél én tartottam meg a súlya nagy részét - pedig már nem is volt magasabb nálam, mint régen. Én akartam segíteni nekik, még ha Cassie nem is volt túl boldog - jó, igazából kicsit dühösnek tűnt, de ez érdekelt most a legkevésbé, emiatt ráértem akkor aggódni, ha túléltem ezt a napot -, a következmények nem számítottak és viselnem kellett őket. Például azt is, hogy a sérültekkel nem tudtunk úgy haladni, mint korábban, hiába tört Cassie és Orion utat nekünk. A láthatatlanná tévő köpeny könnyedén elrejtett mindkettőnket, nem kellett odafigyelnünk rá, hogy ne lógjunk ki alóla, talán két átlagos méretű felnőtt is könnyedén elfért volna alatta. - Kijutunk innen, ne félj. Kicsit ciki lesz, hogy egy halálfalóivadék és a Black rokonai mentenek meg, nem? - Mosolyt erőltettem az arcomra, a torkomban dobogott a szívem, az egyre emelkedő pulzusom mellett nehéz volt viccelődni és őszintén nevetni a harmatgyenge vicceimen. - Azért ne tedd el a pálcád. Ha valaki ránk támadna, neki is varázsolhatsz egy bajuszt, mint nekem. De úgysem támadnak meg minket, Cassie auror, szétrúgja bárkinek a seggét. Őszintén hittem benne, hogy Cassie mellett biztonságban voltunk. Ha a varázspálcája és a menő átkok, amiket ismert, nem lettek volna önmagukban elegendők, ott volt a nevünk is. Őt éppen elegen ismerték ahhoz, hogy ne akarjanak rátámadni. Black volt, a mi vérünk aranyabb volt bárkiénél - legalábbis Nagyapa mindig ezt mondta, de a mai napon történtek után kezdtem kételkedni benne, hogy ez tényleg annyit számított, mint eddig gondoltam... Megkönnyebbültem vettem tudomásul, hogy Leo életben volt és látszólag nem sérült meg. Már csak Ronant kellett volna előkerítenünk, bárhová is cipelte el az a maszkos alak... Vajon az előbbi mentőakcióm után Cassie és Orion egyáltalán hajlandóak voltak kitérőt tenni Ronan miatt? Ebben közel sem voltam biztos, ahogyan abban sem, hogy a makacs ellenkezésem elég lenne a meggyőzésükre. Ők is Blackek voltak, a családban jobban öröklődött az erős akarat, mint Gauntéknál az elmebaj és Malfoyéknál a szőke haj. Már ott volt a nyelvem hegyén a kérdés, hogy "mi lesz Ronannel?", amikor megjelent egy nő, a rémült hangja pedig kitörölt a gondolataim közül minden mást. Táltostűz. Merlinkém, olyan... olyan igazi táltostűzről beszélt? Amit nem lehet eloltani és ami felemészt mindent? Amiről Lestrange professzor mesélt egyszer? Remegett a térdem, hirtelen Lily súlyát legalább a valóság háromszorosának éreztem, magamat is alig tudtam megtartani, nemhogy őt... Nagyot nyelve fordultam arra, amerre az ismeretlen nő mutatott. A távolban kék lángokat láttam, messze voltak még ugyan, de halálos gyűrűként fogták közre a falut. - A Három Seprűben működik a hopp-hálózat, talán még odaérhetnénk időben - jegyeztem meg óvatosan. Mi mást mondhattam volna? Nem akartam hamuvá égni és annyit még én is tudtam a táltostűz természetéről, hogy egy harmadikos roxfortos diák annyit ér ellene, mintha egy dementornak könyörögnénk, hogy ne csókoljon meg minket. Az ötletem süket fülekre talált, ugyanis Cassie egy mugli ketyerét szorongatott, egy olyan mobiltelefont, amiről Leta is mesélt már, és a kezdeti sokkot haraggal vegyes döbbenet váltotta fel. - Te most komolyan telefonálsz? - fakadtam ki. - Cassie, meg fogunk halni! Baszki! Anya szappannal mosta volna ki a számat a visszafogott káromkodásért, de Anya nem volt itt és jelenleg a Sebastian Mulcibertől eltanult szókincsem volt a legkisebb gondunk. Csak foszlányokat tudtam elcsípni Cassie beszélgetéséből, de az éppen elég volt ahhoz, hogy befogjam a számat. Oké, talán mégsem végső elkeseredésében beszélgetett valakivel, hogy a tűzhalála előtt vallomást tegyen ki tudja miről... Jó, elismerem, talán csendben kellett volna maradnom... - Még mindig nem találtuk meg Ronant - húztam le a fejemről a köpenyt, felnézve Orionra. - Küldesz neki is egy patrónust, hogy figyelmeztesd? Én nem tudom, hogyan kell... Ha ezt túlélem, Cassie-nek muszáj lesz megtanítania a nyáron patrónust idézni - szaladt át az agyamon a kósza gondolat, bár a közeledő lángok minden centiméterrel messzebbre sodorták tőlem ezeket az optimista vágyakat. A tenyerem csúszott az izzadtságtól, miközben a varázspálcámat szorongattam. A fejem zúgott, a fülemben vér dobolt, szinte már szédültem. Még soha életemben nem féltem ennyire, és mégis, ahogy néztem az egyre szorosabbra záródó kék tűzgyűrűt, a kezem remegése ellenére egyre kisebb volt a vágy, hogy fejvesztve meneküljek vagy lekupodrodjak a földre sírni. - Menni fog. Tudom, hogy sikerülni fog. - Magam sem voltam benne biztos, hogy a hangos biztatás önmagamnak vagy a többieknek szólt-e. Talán kicsit mindkettő. - Finite Incantatem, Finite Incantatem, Finite Incantatem, mint Lestrange prof óráján, menni fog... Újra és újra lerajzoltam az SVK órákról ismerős pálcamozdulatot, a varázslat tényleges megidézése nélkül, mintha ez a néhány percnyi gyakorlás még számított volna. Sikerülnie kellett. Az órákon mindig hibátlanul ment, most is sikerülnie kellett. A lángszörnyek egyre közelebb értek Madam Puddifoot kávézójának macskaköves utcájához. Itt volt az idő. A többiekkel egyszerre emeltem fel a varázspálcámat és olyan elszántsággal kiáltottam a varázslatot, mint még soha életemben: - Finite Incantatem!
Minden olyan zavaros és ijesztő. Nem tudom, hol vannak a barátaim, sem a szüleim. Hogy jól vannak-e. A testem több ponton is igencsak sajog, leginkább a fejem és a bokám. És még ki sem tisztul előttem a kép rendesen, fel sem fogom igazán, hol vagyok, mi történt, amikor hirtelen Regulus Black arca jelenik meg előttem. Máskor ez valószínűleg valami rossz dolgot jelentene, de most meglepően kedves és segítőkész... Bár, ha úgy vesszük, ez most sem okvetlenül jelent jót, hiszen azt mutatja, hogy tényleg nagy a baj. Nem beszélve arról, hogy perceken belül több rokona is körülvesz, és szédüléssel kevert furcsa érzés kerít hatalmába, ha arra gondolok, hogy ezeket az embereket neveztem alig egy éve halálfalóknak. Most pedig ők akarnak segíteni nekem megmenekülni innen, elrejteni egy láthatatlanná tevő köpeny alatt. Mondjuk a szédülés lehet, hogy nem a bűntudat miatt gyötör, hanem inkább a sérüléseimhez lehet köze, mert felerődösik, miközben egy kis segítséggel talpra állok, majd a fejemre igazítják a köpenyt.
- A fejem fáj, és a bokám. És szédülök - válaszolom meg közben a Cassienek nevezett kérdéseit. Legalább már a látásom újra tiszta. Máskor, azt hiszem, nevettem volna azon, hogy Regulus “kis barátnőjének” nevez, de most csak egy vérszegény mosolyra futja, és még abból is hiányzik minden gúny és szarkazmus. Inkább hálásan pillantok Regura, aki próbál megtartani, annak ellenére is, hogy láthatóan ő is átélhetett ma már ezt-azt. És - különös lehet, de – még ennél is hálásabb vagyok a szemtelen megjegyzéseiért, amitől ez az egész helyzet egy árnyalatnyival kevésbé tűnik ijesztőnek. Cassie figyelmeztetése azonban kicsit elkeserít. A gondolat, hogy még ha látunk is útközben ismerőst, barátot, aki segítségre szorulna, akkor sem állhatunk meg. A gyomrom fájdalmasan összeszűkül, és sírhatnékom támad, ahogy immár felállva kicsit jobban körülnézek, és felfedezem, milyen pusztítás, mennyi sérült vesz körül bennünket, de Griffendéles vagyok. Nem sírhatok. Bátornak kell lennem. Szóval Reguba kapaszkodva bicegek a köpeny alatt, és minden mást kizárva próbálok csak a Mardekáros fiú játékos piszkálódására figyelni.
- De... de igen, elég ciki. Valószínűleg legalább annyira, mint neked, hogy egy Potternek segítettél - sandítok fel rá egy gyenge félmosollyal. A bajusz felemlegetésétől pedig már majdnem igazi mosolyra is telik, de aztán észrevesszük a lángokat. A tűz, bármilyen tűz, már alapból is veszélyes és ijesztő lehet, de erről már messziről is látszik, hogy igazán halálos. Kék, és szörnyek alakját veszi fel, könnyű kikövetkeztetni, hogy a sima vízbűbáj kevés lesz ellene. Percekig megrettenve figyelem, ahogy közeledik, és nem értem, miért is nem menekülünk a másik irányba, miért vitatkoznak, miért telefonálnak, miért nem csinálunk már valamit? Aztán Cassie Black elmondja a tervet és... lassan sikeresen legyőzöm az eddigi dermedtségemet, hogy a köpenyből magam is előlépve, pálcámat előre szegezve patrónust idézzek. Nem is olyan régen tanultam meg teljes alakosat létrehozni, és a reszkető kezemmel, pillantásomat félig a közeledő veszélyen tartva először nem is sikerül. Második, talán harmadik próbálkozásra jön csak össze, hogy elég boldog emléket találjak hozzá, akkor azonban megkérem a borneói vörösmacskát, hogy keresse meg a faluban tartózkodó minden rokonomat, és adja át nekik az üzenetet. Egy közös “Finite Incantatem” pontban akkor, amikor a lángok elérik Madam Puddifoot kávézóját. Remélem, mindenkihez időben eljut. A kastélyból lefelé sétálva még biztosan emlékszem, hogy láttam Lynette Weasleyt, meg talán Fredet is, és Rose is a börzére készült, úgy tudom. De talán mások is vannak. És amikor elérkezik az idő, én is újra felemelem a pálcámat, hogy elmondjam az ellenvarázslatot. Igazából már csak ezután pillantom meg a közelben egy újabb rokonomat. - Audrey néni? - lépek közelebb, megkönnyebbülve, hogy találok felnőtt ismerőst is.
Lux in tenebris
"You can't always be strong but you can always be brave."
Vendég
Kedd Szept. 13, 2022 8:08 am
Lux In Tenebris
M
egnyugvással töltött el a gondolat, hogy Percy-t nem engedtem ide, hanem megkértem arra, hogy maradjon Lotté-val és keresse meg az ikreket. A faluban uralkodó káosztól én is rosszul voltam. Olyan hirtelen taglózott le a látvány és a levegőben vibráló érzelmek sokasága, hogy nem tudtam időben reagálni a maszkosokra. Szerencsére Blaise Zabini és egy fiatal fiú a segítségükre siettek, amíg én igyekeztem talpon maradni. A fájdalom, a rettegés, a kín, a gyász és a pánik kitartóan ostromolták az elmémet és a lelkemet egyaránt. Nem volt elég időm elkülöníteni magamat ezektől. A fiú varázslatától Madam Puddifoot és Ambrosius Flume gyengéden ereszkednek le a földre, miután Zabini elbánt a támadóikkal. Mire eszébe kapnék ők ketten is felszívódtak, én azonban egy pajzsbűbájt magam köré vonva szaladtam a két sérült felé. − Nem sérültek meg nagyon? – térdeltem le melléjük, gyorsan ellátva talán a kisebb sérüléseiket is. Madam Puddifoot talán még sokkosabb állapotban volt, mint Ambrosius. A hölgynek nyújtottam a kezemet, hogy felsegítsem a földről, ekkor szúrtam ki a Bean There tulajdonosát is. Elszorult a torkom, ahogy végigpillantottam ezen a csatatéren. Mit műveltek ezzel a bájos faluval és ezzel a csodálatos emberekkel? − Mr Ackerley! Itt vagyunk! – kiáltottam a férfinak, a kezemet a magasba emelve intettem neki, miközben Madam Puddifootot és Ambrosiust támogatva elindultam az irányába. Ugyan a gyerekek védelmében jöttem ide, de nem hagyhattam magukra szerencsétleneket. Valakinek rájuk is kellett vigyázni. − Jól van? Nem sérült meg? – szegeztem ugyan azt a kérdést Mr Ackerley-nek, akinél talán életem legjobb kávéját ittam. Vajon mi történt azzal az édes kis kávézóval, amelyet ő birtokolt? Nem akartam mutatni, hogy legbelül mennyire rettegtem, azt sem, hogy mennyire felszínre törtek azok az emlékek, amelyekről azt hittem, hogy réges-régen feldolgoztam. Ismét rá kellett ébrednem, hogy ezeket a szörnyűségeket sosem tudja igazán elfelejteni az ember. Próbáltam hát kizárni azt a képet az elmémből, ahogy kislányként a seprűtárolóban gubbasztottam Zoé holttestével. Erősnek kellett maradnom akkor is, ha időnként megremegtek a lábaim. A kiáltásra azonban még én is felkaptam a fejemet, és elborzadva pillantottam meg a kék lángokat, amelyek végighömpölyögtek az utcákon. − Siessünk! Nem maradhatunk itt! – késztettem mozgásra a társaimat, de még akkor sem hagytam hátra őket, amikor Ambrosius megbotlott. - Táltostűz! Elszabadítottak egy táltostüzet! – kiáltottam el magamat, amikor egy kisebb csoporthoz érkeztünk. Egyedül a gyerekeket és Vedát ismertem fel közülük, de ez bőven elég volt nekem ahhoz, hogy Madam Puddifootot, Ambrosiust és Mr Ackerley-t valamelyest biztonságban tudjam. − Lily! Istenem, de örülök neki, hogy jól vagy! – szúrtam ki a csoportban az egyetlen vöröshajú lánykát, és Madam Puddifoot kezét elengedve azonnal az unokahúgomhoz rohantam, hogy a karjaimba zárhassam őt. − Minden rendben? Hadd nézzelek csak! – toltam el őt egy kicsit magamtól. Hatalmas kő esett le a szívemről, hogy életben volt még. Ha nem lettünk volna ilyen helyzetben, akkor talán azt is szóvá tettem volna, hogy igazi bátor kis griffendélessé cseperedett. Csak akkor húztam el a kezeimet Lily vállaitól, amikor a szőke hajú parancsokat kezdett osztogatni. Ahogy figyeltem őt, csendben végigpásztáztam a szedett-vetett társaságunknak, miközben Madam Puddifoot a háttérben felzokogott a kávézója említésére. Nem idéztem patrónust, nem lettem volna képes rá, ugyanis ahhoz ki kellett volna nyitnom egy érzelemcsapot, és attól féltem, hogy akkor semmi hasznomat nem vették volna. Helyette Lilyt figyeltem egy apró, de büszke mosollyal az arcomon, amikor az ő patrónusa alakot öltött, és elindult a faluban. − Vannak még mások is idelent? – kérdeztem a kislányt, hogy vajon hány családtagunk lehetett veszélyben, miközben a pálcámat már az említett kávézó irányába fordítottam.
Hatalmas beleéléssel sorozom az előttem heverő fagyos akadályt, mely elválaszt bátyámtól, eljátszva a gondolattal, hogy ezt akár a neohalálfalókkal is megtehettem volna, ha nem nehezedett volna rám láthatatlan, legyőzhetetlen erőként a gyávaságom. Újabb és újabb suhintással csapok le a képzelt ellenfeleimre, mintha valóban megcsillanna maszkjukon a lángok fellobbanó fénye a jég tükrén, s húsukba égethetném minden gyászom, keserűségem, olyan sérelmekért, veszteségekért vehetnék elégtételt, melyek majd egész életemen át végig kísértek. Nem is várhatnék el mást bátyámtól, mint hogy sikeresen leküzdje az árnyakat, megvédve ezáltal mindannyiunkat – még ha a Runcorn ikrek sorsa nem különösebben érdekel-, míg én, kevésbé látványos és heroikus bravúrokkal érek oda hozzá… hozzájuk. Nem vagyok hajlandó megszólalni a jelenlétükben, mogorván figyelem őket, amíg útjaink szét nem válnak, csupán megszabadulva a kellemetlen társaságtól szólítom meg fivérem. - Bármennyire is érzed nosztalgikusnak, igazán leszokhatnál már arról, hogy nyom nélkül eltűnsz – feddem szelíden. Bár már majdnem egy év telt el az első találkozásunk óta, túl kevésnek bizonyult az idő ahhoz, hogy hozzászokjak a társaságához, s megtaláljam magam mellette, ne aggódjak azon, melyik szavam lesz az, amellyel akaratomon kívül sikerül elüldözöm. Jobbnak tűnik elhallgatnom, már csak azért is, hogy hangom ne buktasson le minket, s a következő sarkon befordulva ne rohanjunk bele egy főbenjáróba, miközben igazából fogalmam sincs, merre tartunk – három év alatt nem sikerült kiismernem magam Roxmortsban, az elpusztított épületei pedig már végképp nem nyújtanak semmiféle támpontot. Csak előre… - Ó, ne… - szalad ki ajkaimon meglepetésemben, mikor az egyik utcában váratlanul megpillantom Cassie-t, kivel semmiképp sem kívántam ebben a helyzetben összefutni. Egyáltalán mit keres itt? Úgy tudtam, őt nem parancsolták ide, akkor miért kellett azt csinálnia, aminek egy ép eszű személy pont az ellenkezőjét tenné: menekülne a Roxfort biztonságos falai közé, nem pedig hagyná el azokat, holmi baromságért, mint a kötelességtudat. Gyanakodva figyelem, nem tudva, mire számítsak. Néhány, örökkévalóságnak tűnő órája még legmegnyerőbb mosollyal arcomon hazudtam az arcába, hogy ki sem teszem a lábam a birtok területéről, a legkevésbé sem foglalkoztat a börze, s az akörüli forgatag, hisz már rég eldöntöttem, mit szeretnék kezdeni magammal a RAVASZ után. De mégis, hogyan árulhattam volna el, hogy Castorral találkozom, anélkül, hogy magamra haragítanám? Egyikünk sem volt felkészülve erre a beszélgetésre, s ha most nem bukunk le, talán soha nem is kellett volna. - Na… - dohogok, ahogy Cassie mindenki szeme láttára átkarol. Képtelen vagyok dűlőre jutni, melyikünk tűnhet most röhejesebbnek: én, ahogy kénytelen-kelletlen veregetem meg nővérem hátát, képtelen megbirkózni a gyengédebb érzelmek mások előtt való kifejezésével, vagy ő, ahogy a kompakt méreteivel is próbálja betölteni az idősebb testvér védelmező szerepét. - Nincs semmi bajunk – próbálom megnyugtatni, már amennyire lehetséges ez egy terrortámadás közepén, egy hazugság általi arculcsapás után. Aztán megpillantom a háta mögött Őt, és máris nekem lesz szükségem támogatásra, hogy ne veszítsem el minden hidegvérem. - Sørensen professzor, azért jött, hogy megossza velünk, mit jósol a mai napra a horoszkópunk? – köpöm oda gúnyosan, arcomon haragos grimasszal drágalátos kuzinunknak, aki egy ilyen helyzetben sem tudta megállni, hogy ne legyeskedjen Cassie körül, s még csak annyi hasznát sem lehetett venni, hogy legalább visszatartsa attól az öngyilkos ötletétől, hogy Roxmortsban hősködjön. Szívesen tölteném el a nap hátralévő részét Orion becsmérlésével, azonban az ikrek közötti beszélgetés szíven üt, azonban rájuk terelve minden frusztrációm, amit eredetileg nem rajtuk terveztem levezetni. - Egyáltalán mikor és hogyan találkoztatok, és miért nem meséltél róla? – ragadom meg könyörtelenül a kezdeményezést, mielőtt még Cassie tenné fel ugyanezeket a kérdéseket nekem. Szavaiból kétség sem fér hozzá, hogy nem most futottak össze először, mióta Castor kivonult életünkből, és biztosan nem csupán az Abszol úton futottak véletlenül egymásba, történhetett közöttük. Való igaz, ugyanúgy egymás arcába hazudtunk nap mint nap, eltitkolva fivérünk visszatértét, mégis úgy érint a hír, mintha hátbaszúrt volna nővérem. Én az ő haragjától, dacos utálatától félve nem osztottam meg vele Castor visszatértét, de neki mi a mentsége, mikor tudta jól, mennyire szeretném viszont látni bátyám. Válaszokat azonban hiába is várok, a távolban baljós, kék lángok csapnak fel, magukra vonva minden, eddig még csodával határos módon életben maradt lélek figyelmét. Mély levegőt veszek, kétségbeesett próbát téve arra, hogy legalább egy kicsit lehiggadjak, rendet tegyek magamban Cassie szorítása és a Grindelwald név említése közti káoszban. - Honnan veszed, hogy egyáltalán elegen vagyunk ahhoz, hogy megállítsuk? Ha Regunak igaza van, legalább páran kijuthatunk, ahelyett, hogy feláldoznánk mindenkit egy olyan ötlettel, aminek a sikerében te sem bízol – támadom meg nővérem ötletét. Talán -sőt, biztosan- önzőség azt kérnem tőle, hogy hagyjon hátra mindenkit, mikor aurorként az emberek védelmére esküdött fel; viszont én jelen esetben csupán a családi köteléket tartom szem előtt, értük inkább hoznám meg a szükséges rossz döntést, mint választanám a morálisan jót. De persze miért is hajlana bármikor is arra, hogy legalább színlelés szintjén megfontolja azt, amit a fiatalabbak tanácsolnak neki? Ahogy előveszi a telefonján, akaratlanul is megpillantom a kijelzőjén felvillanó nevet, végképp elveszítve a józan ítélőképességébe vetett hitem. Ki más juthatna eszébe ilyenkor, mint hegyi troll fizikumú, házimanó arcszerkezetű, prosztó Briggs, akinek még érdeke is, ha mind itt halunk… Még a kedvem is elmegy attól, hogy kihasználva az utolsó alkalmat, belekiabáljak a beszélgetésükbe; elhúzódom a nővéremtől, s távolabb vonulok az igencsak népessé vált társaságtól, kerülve minden szemkontaktust, s az esélyét, hogy újabb neveket sorolhassak fel, akikkel lehetőségem adódott együtt halni meg. Bár talán tényleg az lenne a legészszerűbb döntés, ha tényleg magam mögött hagynék mindenkit, de nem hiszem, hogy képes volnék folytatni odakinn, együtt élni tovább a tudattal, hogy Cassie, Castor, Regu és Orion mind odavesztek - akkor inkább már pusztuljak velük. Leülök egy hajdani üzlet leomlott falának nagyobb törmelékére, ahonnan szinte tökéletes rálátást kaptam a falánk, mindent elnyelő kék lángokra. Mintha érdekelne a visszaszámlálás… Lehunyom szemeim, térdeimen könyökölve, előre hajolva dörzsölöm halántékom, naivan remélve, hogy ezzel elűzhetem a beszívott füsttől és a kétségbeesett gondolatok által rám törő, lüktető fejfájást. Volt értelme bárminek is? A tűz ropogása, bőrömet simogató hője túlságosan is hamar és békésen ér el, sem sikolyok, sem a halál szaga nem kíséri útján. Talán… nem, mindenképp jobb volna így, „boldog” tudatlanságban elérni a véget, mégsem tudok a saját nyugalmam érdekében sem vetni egy utolsó pillantást családtagjaimra, de… Ezek nem azok a lángok, forró vörös és narancs pompával falják fel mögöttem az épület romjait, mohón igyekezve, nehogy hagyjon valamit fagyos fényű társának. - Castor… - szólítom meg tanácstalanul bátyám, kinek épp sikerül elkapnom felém forduló tekintetét.
Éles fájdalom nyilallt az oldalamba és a karomba, ahogy földet értem. Épphogy magamnál tartottam a pálcámat, még csak az kellett volna, hogy elveszítsem ebben a káoszban. És mindez miért történt? Mert ostoba módra visszafordultam megmenteni annak az átokverte, ragyásképűnek a seggét, aki azóta már hatszor meghalhatott, és egyébként sem érte meg az effortot, hogy segíteni próbáljak neki. Nem is értettem milyen indíttatásból vállalkoztam erre az öngyilkos feladatra, mégis megtettem, és a földön fekve, tehetetlenül vergődve átkoztam is magam érte. 
