Caroline Dolohov

Könnyedén tudok uralkodni az érzelmeim külső megjelenésén és módosítani, változtatni azokon. Ha éppen azt akarom, hogy mosolyogva lássanak, akkor lényegtelen, mennyire szomorú vagyok, akkor is olyan mosoly ül az arcomon, mintha a legboldogabb ember lennék a világon.
Hajt a maximalizmusom és a tökéletesség iránti vágyam, így a tanulmányi eredményeim mindig kiemelkedőek. Ezek közül mégis a bájitaltan, a sötét varázslatok kivédése és a bűbájtan az, amihez a legjobban értek, a gyógynövénytan pedig ami a legnehezebben megy.
Sokat fejlesztem magam a nonverbális varázslás felé, lassan, de biztosan haladva a megfelelő használata felé.
Ha a szükség megkívánja, ügyesen bánok a szavakkal és ezzel sok negatívumtól tudom megkímélni magamat. Nem mindig válik be, de ha jó a szemben álló fél, akkor nincsen olyan nehéz dolgom.

Éles helyzetben nagyon valószínű, hogy ledermednék és hiába a nagy elméleti tudásom, nem lennék képes igazán alkalmazni azt.
Nem tudom jól és könnyen kifejezni az érzelmeimet, csak nagyon különleges és kiváltságos emberek közelében. Sokkal egyszerűbb nekem egy olyan álarcot magamra öltenem, ami a lehető legkívánatosabb képet mutatja rólam és megkedveltet másokkal, mint a valós énemet közszemlére tenni. Emiatt bőven akadnak, akik kétszínűnek és alattomosnak tartanak, de nem hibáztatom őket.
Profin tudok hazudni bárkinek, bármiről, a szemem sem rebben közben. Nem csinálom kényszeresen, csak akkor hazudok, ha annak hasznát látom, és a hozzám legközelebb állókkal szinte mindenben teljesen őszinte vagyok. De élvezem a színészi tudást és hatalmat, amit ez jelent nekem.

Arisztokratának születni egy hatalmas nagy áldás. A vele járó fényűzés, hatalmas házak, kúriák, kastélyok szobáiban élni, aminek talán egy hálója nagyobb mint egy szegényebb család egész otthona, a legmárkásabb ruhák, talárok, seprűk, értékesebbnél értékesebb tárgyak és családi relikviák körében úgy érezheti az ember, hogy ő a világ közepe. Mindenki a lábai előtt hever, még a manókba is belerúghat, a mocskos sárvérűeket kinevetheti és kigúnyolhatja, elvégre ő megteheti. Ő mindent megtehet, mert apának és anyának annyi pénze van, hogy az egész országot megvehetné, ha akarná, az a pénz pedig egykor az övé lesz. Sokaknak kecsegtető lenne egy ilyen ajánlat és nagyon sokan el is fogadnák, még a sok hátulütővel együtt is, mint a bálok, fogadások, tánc és miegyéb más. Én gyűlölöm ezt az életet. Gyűlöltem, amióta beleszülettem és semmi más után nem vágyakozom annyira, mint hogy ezt magam mögött hagyhassam.
Apám valamiért sosem volt olyan, mint a legtöbb aranyvérű, nem teljesen. Őt nem érdekelte, hogy mindenben tökéletes és kifogástalan legyek, elfogadott a hibáimmal együtt is, felém biztosan ezt mutatta. Még akkor is, ha érdemben sosem foglalkozott velem és a testvéremmel igazán. Meg merném kockáztatni, hogy még annak ellenére is jobban ismer sok embernél, hogy nem volt ott, amikor kisgyerek voltam. Anyám azon igyekezett, hogy olyan legyek, amilyennek a világ (értsd: az arisztokraták, akik már nem is olyan nagyok, mint egykor voltak) látni szeretne. Ő maga tanított meg táncolni, pukedlizni, rendesen felöltözni és a hajamat szépen megigazítani. Neki köszönhetően három évesen már egyedül tudtam úgy megfésülködni, hogy már azzal nyugodtan kiállhattam emberek elé, mert nem volt velem probléma. Kicsiként ő volt a legfőbb ember az életemben, talán azért, mert mindig úgy tekintett rám, mint egy élő játékbabára, akit maga öltöztethet és kiállíthat, akár egy díjat. Aztán hamar véget ért ez is, és anyám egy csapásra elérte, hogy mindennél és mindenkinél jobban gyűlöljem őt. Ma már nem is vagyok hajlandó anyámként gondolni rá. Az öcsém a legjobb barátom. Mindent tud, mindent elmondok neki, a legféltettebb titkaimat is ő őrzi, ahogy én is az övéit. Még a legnagyobbat is. Nem tudom, hogy valaha is meg tudjuk-e győzni egymást, hogy mindketten lehetünk önmagunk.
Tizenkettő voltam, amikor anyám összeszedte mindenét és egyszerűen kisétált az életünkből. Nem kellett mondania senkinek, hogy nem csak elutazott, ahogy azt sem, hogy ez ideiglenes - nem voltam ostoba, megértettem magam is, mi történik otthon. Abban mégis bíztam akkor, hogy én és Alexander továbbra is fontosak maradunk számára. Nem történt meg. Nem keresett minket, nem volt kíváncsi ránk, én pedig három hónapnyi válaszokat nem érdemlő levél után feladtam a dolgot. Egy életre meggyűlöltem őt akkor, eltűnt az arcomról a mindig rajta ülő, kedves mosoly, megkomolyodtam. Azt hiszem, az volt az az időszak, amikor elkezdtem határozottan használni az álarcaimat. Apával szorosabb lett a kapcsolatom, amit azelőtt nem éreztem soha igazán. Sokat beszéltünk, kiöntöttem neki a lelkemet, elég visszafogottan és nem érzelmektől fűtve, de megtettem. Azóta tudom, hogy mindennel fordulhatok hozzá, amivel csak akarok.
Nem sokkal ezután jártam színházban először. A Virágot Algernonnak volt műsoron, ami akkor, még szinte kisgyermekként változtatta meg az egész életemet. Apa vitt el rá, aki mindig is szerette a színházat, de engem nem érzett addig elég idősnek ahhoz, hogy komoly darabokra beülhessek vele. Az előadás közben többször sírtam el magam, némán, hogy senki ne lássa, még apa sem, a szemeimet le nem véve a színészekről, akik olyan tökéletesek voltak, amilyen én soha nem is lehetek. Ekkor határoztam el, hogy ha egyszer felnövök, belőlem színésznő lesz. Nem tudtam, hogy ez igen távoli jövőkép, egy arisztokrata nem mehetett ilyen pórias munkát végezni a Minisztérium helyett, anyám ezt belém verte. Bár nem tántorított el vele az álmaimtól és a vágyaimtól.
A Roxfortba kerülésem első évei felfedezéssel teltek ezek után. Minden apró szegletét meg akartam ismerni a kastélynak, mert már akkor szívesen terveztem előre, hogy ha majd megtanulok hoppanálni, kiszökni is tudjak és akkor menjek színházba és oda, ahová és amikor én szeretnék. Mardekárosként megvolt hozzá a kellő ambíció és motiváció, hogy megtegyem, így az első utam, ami a hoppanálás képességének elsajátítása után történt, egy színházhoz vezetett. Addigra már az arcomat is levakartam a hiánytól, amit azért éreztem, mert nem láttam a kedvenc színészeimet, a kedvenc íróim darabjait és akadt olyan előadás, amit nem tudtam legalább háromszor megnézni, ahogyan azt tenni szerettem.
Nem éreztem otthon magam a Mardekárban. Pontosan tudtam, milyen tulajdonságaim miatt kerültem oda elsősorban, de mégsem láttam úgy, hogy tényleg ott a helyem. Soha nem is illeszkedtem be igazán, és az utolsó évben sem fog ez megváltozni, pláne nem olyan emberek mellett, akik körbevesznek... De barátaim így is akadnak, főleg a kis cikesz a Hugrabugból, és a házam kviddicscsapata. Mert velük azért muszáj együtt dolgoznom.
Így történt, hogy még a tizenhetet is alig töltöttem be, amikor már törzsvendégként jártam a Helios Színházba, több stábtaggal tegezőviszonyban, mindenkinek köszönve, mindenkivel jóban. Ez a hely vált életem legfontosabb és legszebb helyévé. Meghatározta az egész életemet, a világlátásomat és... nos, csak egy jós tudná megmondani, mennyi mindent hoz még nekem a jövőben.

Apró, törékeny termetem van, ami egyszerre áldás és átok, helyzettől függően. Alkatom nőies, éppen annyira, amennyire lennie kell. Ezek ketten a szőke hajjal, kék szemmel és csinos arccal társulva jóformán olyanná tesznek, mintha egy gyárból kikerülő játék lennék, amilyen minden leány lenni akar. Sosem tartottam magam ennyire szépnek, pláne mert nagyrészt nem ez adta, hogy az legyek (smink és fésülködés nélkül én is szörnyen festek), de mások mindig annak tekintenek, anyámtól pedig napi szinten hallottam, amikor még velünk élt, hogy milyen gyönyörű feleség leszek.
Sokat adok a megjelenésre, ami elősegíti az előbbi helyzetet, de kiskorom óta nevelik belém, hogy miképpen kell kinéznie egy tökéletes aranyvérű hölgynek, a látszatot pedig fenn kell tartani, így hát nagyon figyelek rá, hogy mindig kifogástalan legyek. Egy szál haj sem állhat rossz helyen, egyetlen gyűrődés nem látszik a ruhán, a könyvekben leírt, ideális arisztokrata vagyok.

Nincs ember, aki látott volna a szobám magányában. Odabent semmi sem érdekel. Ott nem Caroline Dolohov vagyok csak Carol, fésületlenül, kinyúlt pólóban, felemás zokniban, hamis mosoly nélkül. A szobám a menedék, ahol nem kell azzal foglalkoznom, hogyan is nézek ki.