My (Sweet) Sisters

Grace Montague a családja, a testvérei számára olyan, akárcsak egy szellem. Vissza mosolyog a képeken, hallani róla régi, unásig ismételt, mára kissé megfakult, megkopott családi anekdotákat, nevetős történeteket és örökbe maradt szállóigéket, de látni szinte sosem lehet.
Csak jön és megy.
Sose tudni honnan és azt sem tudni hová. Levél ritkán érkezik tőle, negyedévente egy, ha megjelenik a postládában – az is olyan, mintha legalább ezer háború viszontagságait megélte volna. Szakadt, ázott, megsárgult és a címzés valamiért sosem olvasható.
Hogy Grace mit csinál? Mit dolgozik? Biztonságban van-e?
Nem tudni. Ha éppen látni teljes, húsvér valójában, hiába kérdezik róla, csak ködösít, joviális mosollyal vonogatja finom, törékenynek tetsző vállait, miközben a tágító bűbájjal ellátott táskájából pakolja elő a testvéreinek hozott különleges engesztelő ajándékokat – karácsonyok, születésnapok, utazások és családi vacsorák meg nem élt emlékeit.

"A Montaguek feketebáránya, pedig annyira okos kislány volt, olyan sokra vihette volna..."
Csóválják a fejük a szomszédság tagjai, amikor éppen délután négy óra tájt szóba kerül a gőzölgő tea és finom, lekváros-vaníliás sütemények felett. Nem értik, ahogy senki más sem érti, mi történhetett. Hiszen, mint sóhajtozzák ilyenkor: a kis Grace olyan okos kislány volt, olyan tökéletes – mintha csak katalógusból rendelték volna.
Hiába gyermekanya szülte, szépen, szeretetben nevelték. Az érdemjegyei kitűnők voltak, három iskolát is megjárt cserediákként, mindenhonnan dicsérő szavakkal térve haza a szigetországba; komoly ambíciókkal rendelkezett az Akadémiára vágyott, karrierre, családra, jövőre, aztán... senki sem tudja mi történt.
Eltűnt.
Persze nem a szószoros értelmében, hiszen mint említettük: Grace Montague még ha szellem is, néha hazajár, engesztel, hamis ígéreteket tesz, aztán amilyen hirtelen érkezett olyan hirtelen lesz is semmivé ismét – lehet ott sem volt, csak mindenkivel a saját csalfa képzelete szórakozott.

//Szóval, Gracet a szülők egy nagyon korai gyermekének képzelem el (18-20 éves koruk körül), aki legyünk őszinték: véletlen csúszott be, ez persze nem azt jelenti, hogy ne szerették, támogatták volna, mert de. Ami biztos, hogy AJ és a másik három testvér életében nem vesz részt, hiába tudják, hogy a nővérük, nehezen tekintenek rá akként. Inkább olyan számukra, mint egy ritkán látott nagynéni, aki mindig menő ajándékokat hoz, amivel fel lehet vágni az iskolában,
Hogy mi történt vele, miért alakult így az élete, azt 100%-ban a megalkotóra bíznám. Lehet egyszerűen csak kalandvágyó, aki járja a világot, alkalmi munkákból él és élvezi ezt az életmódot. Lehet a rendfenntartás embere, aki titkos küldetéseket végez (olyannyira, hogy pozíciója, sőt maga a munka is titkos), így nehézkes és veszélyes a kapcsolattartás és a látogatás. De lehet akár vérfarkas is, aki képtelen megbirkózni a vele történtekkel, esetleg attól fél, hogy a családja veszélyben van mellette, így inkább elszigetelődik tőlük. Voltaképp bármi lehet – noha azt nem látom magam előtt, hogy az illegalitás felé forduljon, de nem vagyok meggyőzhetetlen igazából – csak a képzelet szabhat határt.
AJ-vel egyelőre bár elég semmilyen a viszonyuk, ugye nem nagyon ismerik egymást, de nagyon tudnám szeretni, ha valaki hozná őt és felehetően elég sután, eleinte talán kissé elutasítóan is, de elkezdnének valamiféle kapcsolatot kialakítani  .
Az avataralany csak tipp, senkihez sem ragaszkodom, hajszín, szemszín szabadon alakítható, mugli anyukával nem beltenyészet a család, így sokféle gén keveredhet.

Juliette Montague, akinek a neve önmagában már egy irodalmi gag, hiába nem a legidősebb Montague testvér mégis szomszédok és családtagok is minuntalan így utalnak rá – Julie, mindenki nővére.
Negyven percen múlott csupán, hiszen ennyivel született korábban, mint az ikertestvére Lisette, mégis megpecsételte személyiségének egy részét. Noha nem várta tőle senki, mint egy ismerős, második bőrként rásimuló kabátot vette magára a "legidősebb testvér" szerepét. Kedves, aggódó, anyáskodó, törődő, jó hallagatóság és olyasvalaki, akiről tudod, hogy ha elmondod neki a legféltettebb titkod, akkor soha nem hallod vissza a szomszédság egyik tagjától sem.
Persze, bár azt gondolnánk, de Juliette Montague ettől még nem lesz nyámnyila, anyámasszony katonája, akin mindenki átgázol és áttapos, hogy aztán sajnálkozó tekintetek kereszttüzében osonhasson ki a képből. Oh nem! Ő az élő, lélegző bizonyítéka annak, hogy kedvesség, a törődés és a határozottság, az erő, a karizma, nem csakhogy megfér egymás mellett, de kiváló barátok is tudnak lenni, összedolgozni, ha a szükség úgy kívánja.

"Szegény, szegény lány és szegény, szegény fiú. Milyen szörnyű lehet ez most nekik és persze a családnak is. Micsoda tragédia! Micsoda baleset! Micsoda borzalom!"
Sóhajták mostanában a második vagy harmadik lekváros-vaníliás teasütemény mellett a szomszédok, amikor kivesézték a legidősebb lány züllését és áttérnek az idősebb iker és a fiú tragédiájára – ekkorra már fél ötöt üt az óra, a teák is langyosak.
Igaz, a balesetnek már több, mint egy éve, sokan mégis úgy viselkednek, mintha tegnap történt volna. Néha a szavaik hallatán úgy is érződik; Juliette pedig nem beszél róla, nem gondol rá, nem mond semmit, csak illedelmesen, kényszeredetten mosolyog a nagyvilágra. Remélve, hogy békén hagyják. Akarva, hogy ezzel békén hagyják mind hiába, nem teszik – finom desszertek és kellemes, álmos délutánok alkalmával újra és újra felemlegetődik az az ominózus, első, őszi kviddics meccs, ahol terelőként úgy fejbe találta az öccsét, hogy az hosszú hetekre a Szent Mungó vendégszeretetét kellett élveznie. Persze AJ azóta felépült és minden rendben, az egész már csak kellemetlen, kivesézni való emlék – a világ szemében legalábbis.

// No, most jön az, ami nem fért bele a leírásba. Nyugi, nem sok   .
Az én képzeletemben Julie és AJ nagyon közel állnak egymáshoz, a másik legjobb barátai, egymás legnagyobb titkainak tudói. (És igen, ebből adódik, hogy úgy képzelem az ikertestvéréhez nem áll annyira közel, mint az ikrek általában szoktak egymáshoz. Inkább csak átlagos testvéri a kapcsolatuk, végül is kétpetéjű ikrek.) Évfolyam társak voltak, ami Julie korát figyelembevéve furcsa lehet, én úgy gondolom, hogy amúgy okos lány, nem a szó konkrét értelmében bukott és azért járt az öccsével egy évfolyammal lejjebb, hanem mert bár jól vágott az agya 11-12 évesen, a Roxfort első évében nehezen irányítottá a varázserejét, így a professzorok javaslatára megismételte az első évfolyamot.
Szerintem nagyon sok lehetőség rejlik a kapcsolatukban (ahogy magában a karakterben is), főleg hogy AJ balesete, amit Julie okozott (nyilván véletlen, ennek a részleteit nagyon szívesen megbeszélem * o *) nem maradt nyomtalan. A fiú nem mer seprűre ülni, felhagyott a kviddiccsel, nem tudja mit kezdjen a jövőjével és ugye ott van az arcvakság is, amiről csak a család tud, más nem.
Félre értés ne essék, nem gondolnám egy 100%-ig bűntudatos szálnak az egészet, hiszen tényleg baleset történt, ezt ő is tudja, AJ is tudja. Egyszerűen csak rettenetesen aggasztja (jobban, mint a család többi tagját) az, ahová az eddig amúgy teljesen normális öccse züllik le.
Az avatar alany itt is csak ajánlás, bármilyen csere lehetséges (annyit kérnék, hogy hasonlítson AJ-ére, mert headcanon-om, hogy gyakran őket kettejüket nézik ikreknek, nem az aktuális ikreket), de azért a hirdetés végén itt hagyok egy közös gifet, hátha az meggyőző erőjű lesz   ; a név megtartásának viszont örülnék, ha mást nem, akkor másodiknak a Julian-Juliette hasonlóság miatt, amiért AJ nem szereti nos, egyik nevét sem. Nagyon várom őt AJ életébe   szüksége van rá (még ha hallgatni nem is fog a leányzóra.)

Lisette Montague élő bizonyítéka annak, hogy az elszalasztott lehetőségek néha visszatérnek, hogy a tökéletesség nem csak megismételhető, de fokozható is.
Legalábbis ezt mondják róla sokan, sokszor, állítólag a legkisebb elfogultság nélkül.
Hiszen nézzünk csak rá: alabástrom fehér bőr, enyhén rózsás orcák, üde mosoly, ülésközben kihúzott hát, visszafogott öltözet, komoly, figyelmet érdemlő mondatok, magasztos célok és eszmék. Mintha nem is félvér volna, hanem egy a neves aranyvérű ősök közül.
Az emberek – család, barátok, ismerősök – általában csodálattal adóznak Lisette Montagunak, hiszen azt rebesgetik: amibe belekezd, az rosszul nem sülhet el.

"Jaj, hát láttunk már ilyet. Reméljük ez a kislány beteljesíti azt a sorsot, amit a másiknak nem sikerült."
Súgjak halkan, szinte félve a már üres tányérok és csészék felett, amikor Montaguék nem vesznek részt ezeken a délutánokon, nem sokkal öt előtt. (Hiszen öt után már nem illik pletykálni.)
Nem ejtik ki a szájukon Grace nevét, hogy még véletlen se történhessen meg az összehasonlítás – a sorsot ne kísértsék, mert jaj az őket ért csapások után, Montague bíró gyenge szíve, amivel állítólag a múltkor kórházba került, nem bírná ki, ha még egy gyermeke eltűnne, elkallódna, elzüllene. Meg hát, miért is történne ilyen? Hiszen a kis Lisette tökéletes, pontosan tudja mit szeretne, hogy szeretne, a jövője is el van már képzelve, nincs más dolga, csak kényelmesen belehelyezkedni abba és megélni.
(De vajon ez jó? Ez elég? Ez az, amit akar? Nem számít, a szomszédság sosem kérdezi.)

// Lisette-et kicsit magának való lánynak képzelem, aki a világ felé tényleg próbálja ez a túlságosan jó, túlságosan finom, túlságosan tökéletes arcát mutatni, mert úgy érzi: ezt kell tennie. Nem mintha volna bármiféle szülői presszió (mert nincs), ő csak eldöntötte, hogy neki ezt kell, így ezt is csinálja. Az apját követi, az lesz, ami Grace és a többi testvére ilyen-olyan okok miatt sosem lehet.
Úgy képzelem, hogy bár imádja ő is a testvéreit, idő tölteni velük, bolondozni, néha kicsit önmaga lenni nem gyakran engedi ezt meg magának, sokszor inkább két lépés távolságot tart és azt teszi, ami ahhoz kell, hogy elérje a céljait – az apja nyomdokaiba léphessen. Hogy honnan jönne neki ez a maximalizmus, már ha nevezhetjük így, azt megkötések nélkül a megalkotóra bíznám. Elképzelhető, hogy magának találta ki, ahogy az is, hogy gyerekként halott egy félmondatot, kontextus nélkül, csak kiegészítette magának és az vitte erre, de figyelj, az sem ördögtől való, ha élvezi ő ezt az egészet és tényleg ezt akarja. Van az úgy!
A koncepció nem kőbevésett, egyszerűen ahhoz igazítottam, hogy bár úgy képzelem, hogy Lisette és AJ jóban vannak, de sokszor van köztük egy fal, egy határvonal, amit a fiú nem igazán tud hová tenni; illetve hiába van egy ikertestvére vele sem olyan 'igazán ikresen' szoros a kapcsolat, inkább úgy funkcionálnak, mint a sima testvérek.
Az avataralany és név itt is, mint mindenhol ajánlás. Igény és kedv szerint módosítható.

A helyzet az, hogy az előző három hirdetéssel ellentétben Alice esetében nem tudok olyan bő lenni, leginkább azért, mert az ő kapcsolata a családdal, a testvéreivel, AJ-vel nagyon képlékeny. Lehet jó, lehet, rossz, lehet semmilyen – egyszóval lehet bármilyen. Alice nem több részemről, mint egy ötlet és egy lehetőség, egy tiszta lap, amit bárki megtölthet úgy, ahogy szeretné. (A nevéhez sem ragaszkodom, csak tetszett az Alice, szép hangzása van.)

Elképzelésem persze akadnak, mint hogy kedves és hóbortos lány, aki nyitott a világra, szeretne érteni és tudni – néha akkor is, ha nem kéne –, szeret összefüggéseket keresni ott is, ahol nincs – vagy csak elvileg nincs. A Roxfortban látom őt, mint különös csodabogarat, aki nehezen illeszkedik be, kevés a barátja, talán nincs is neki, mert ő a céltábla és látom, mint a társaság közepét sok baráttal és aktív társasági élettel, de látom ezeknek a keverékeként, mint a furi lányt, aki mégis kedvelnek, mert bájával és a személyiségével mindenkit levesz a lábáról.

Tényleg bármi és bárki lehet belőle – bizonyos keretek között, mert neo-halálfaló az ő családi hátterével nyilván nem –, csak a képzelet szabhat neki határt. AJ életébe nem elengedhetetlen a lány (bár nagyon szívesen játszanék vele és bontanám ki a kapcsolatukat), de ha valaki pont egy ilyen korú karakterre vágyik és nem szeretné, hogy család nélkül érkezzen, (vagy csak valami csoda folytán megfogta ez a szedett-vedett hirdetés) akkor írjon és megbeszéljük a részleteket   (mert ötleteim drámára és hasonlókra azért szép számmal mindig vannak   )