Rosie & Draco | no means no

Ma is egy igazán hosszú és kimerítő napot töltöttem a Minisztériumban. Nem mintha tényleg bánnám. Mióta beköszöntött a nyár, és a kúria megtelt élettel a gyerekek által, akik mind itthon vannak, nem igazán találom a helyemet a saját otthonomban. Szokni kell még ezt az új helyzetet, hisz soha nem éltünk még egyszerre ebben a nagy, eddig leginkább üresen kongó kastélyban. Igazából minél előbb szokni kellene, hisz hamarosan még többen leszünk. Tulajdonképp ezért is vállalok mostanában a vártnál is több munkát az irodában, mert igyekszem előre dolgozni, és így amikor majd beköszönt az ősz, eljön a szeptember, több időt tölthessek majd itthon. Pansynek szüksége lesz rám, ahogy a születendő csemetéinknek is. Akármilyen ijesztő is egyelőre mindebbe belegondolni.

A kandallóból kilépve azonnal a hálónkba igyekszem, hogy átöltözzek, hiszen ha jól sejtem, hamarosan vacsora idő, és szeretnék szalonképesen megjelenni. Bár őszintén szólva nem vagyok benne biztos, hogy valóban jól saccolom be az időt. A hálóba érkezve már oldom is ki a nyakkendőmet, az ágyra dobom, majd azt követi a zakóm is, ám váratlanul egy hangos pukkanás hallatszik a hátam mögül, én pedig meglepetten fordulok a hang irányába.

- Mi történt, Larkey? - kérdezek rá azonnal, hisz a házimanóknak nem szokásuk ilyenkor ok nélkül zavarni.
- Bocsánat, gazdám, de ismét jeleznek a riasztó bűbájok Scorpius úrfi lakrészénél. Attól tartok, Miss Rosalind megint megpróbál betörni oda. - Mélyet sóhajtok, majd legyintek a manó felé.
- Rendben, köszönöm, Larkey. Elmehetsz, majd én intézkedem. - A fejemet ingatom, miközben kigombolom a sötétszürke ingem felső két gombját, majd komótos léptekkel elindulok a nyugati szárnyba, útközben nyugodt mozdulatokkal tűrve fel az ingem ujját is mindkét karomon.

A héten már harmadszor, de a múlt héten is próbálkozott párszor. A manók rendszeresen jelentik a kis akcióit nekem, hisz a riasztók náluk jelzik először, ha valaki megpiszkálja őket, és a fiam éppen nincs itthon – ami gyakran megesik mostanában, de ezt meg is értem. Eddig tulajdonképpen nem szóltam érte a lánynak. Úgy véltem, próbálkozik néhányszor, aztán úgyis ráun, ha rájön, hogy a kísérletei eredménytelenek. Scorpius okkal kapott saját lakosztályt, hiszen már nagykorú, hamarosan kezdi az akadémiát. Nem várhatom el tőle, hogy a közelünkben éljen, miközben Pansyvel épp csak megkezdtük a közös életünket, és hamarosan két babától is hangos lesz az otthonunk. Mindenkinek kínos és kellemetlen lenne. Scorpinak pedig szüksége van egy biztonságos térre, ahová elvonulhat mindenkitől, nem csak a tanulás miatt. A hobbijai közé tartozik a bájital keverés is, ezért a nyugati szárny kapott egy újonnan berendezett bájital labort is; és természetesen megértem, hogy mindez Rosie számára vonzó és izgalmas. Egy kíváncsi fiatal lány, és normális, hogy szeretné felfedezni az új lakhelyét. Ám meg kell tanulnunk tiszteletben tartani egymás határait, ez az együttélés és nagy család csak így lehet működőképes.

- Ideje volna feladnod, kisasszony! Vagy kérhetsz engedélyt belépni Scorpiustól is, amikor hazaért. A bűbájokat azonban nem fogod tudni megtörni, mindegy hányszor kísérelsz meg bejutni – ingatom a fejemet, ahogy megérkezem a lány mögé, majd a két karomat összevonva a mellkasom előtt kissé szigorúan pillantok az újdonsült mostohalányomra.

Scorpius éppen nem tartózkodik a kúriában, amikor utoljára láttam, anya a növényházba készült, Lucastól most pont nem tartok, mert kétlem megállítana… Draco pedig naagyon sokáig szokott dolgozni, legalábbis nagyon gyakran hallom ezt anyától. A lényeg tehát, hogy szabad a terep ismét jóvátenni az igazságtalanságok legalább egy részét. Hónapok teltek el, de feleslegesen, mert nem lett sokkal könnyebb elfogadni a tényt, hogy ide költöztünk és családosdit játszunk. És hogy miért? Egyszerűen azért, mert nem érzem otthon magam, és még azt sem érzem, hogy szívesen látnak. Draco folyton elfoglalt, Scorpius azonnal ellenségnek nyilvánította magát amikor megláttam hogyan néz anyára. Nem értem miért kell ezek az emberek közt élnünk! Egyértelmű, hogy ők sem akarnak itt minket, erre tökéletes példa a lezárt szárny. Ráadásul azt hallottam, hogy még egy külön bájital labor is be van rendezve a gőgös Malfoy fiúnak! Elképesztő! És ezek után tényleg játszanom kellene a jó kislányt??
Az iskolán kívül varázsolni még túl fiatal vagyok - pedig milyen dolog csak kor alapján meghatározni ezt? Vannak olyan bamba hetedévesek, akiknek soha, de soha nem adnék a kezükbe pálcát, mégis szabadon garázdálkodhatnak, nekem meg, egészen tehetséges leendő harmadévesként a saját leleményességemre kell támaszkodjak jobb megoldás nélkül… de megteszem ami tőlem telik, varázslat ide vagy oda, a koromhoz képes duplaannyi magabiztossággal pakolok le a szárny bejáratához. Nem ez az első kísérletem, szóval már tudom mire számíthatok.
Miért kell egyáltalán ennyire védeni egy részt, ha nincs mit titkolniuk? Ki vagyunk zárva az életükből, nem értem miért nem látja ezt mindenki más. Vagy csak úgy tesznek, mintha nem így lenne? Hülyeség az egész! NEM fogom eljátszani az ügyes gyereket, amikor háborút üzennek!

Túlzottan a gondolataimba merülök, miközben az előre elkészített bájitalok közt válogatok, ezért is lep meg annyira Draco érkezése, hogy megrezzenjek a hangjára. Egyetlen pillanat, csupán a rajtakapottság érzete miatt, de nem érzem, hogy valóban rosszat tennék ezért ezzel a magabiztossággal pattanok is fel, hogy szembeforduljak vele és makacsul a szemébe nézzek. Mondanom kellene valamit, de akármi jut eszembe, csak rontana az egészen. Azt viszont érezni az enyhén vörösödő fejemből, hogy nagyon sok mindent mondanék neki, és lassan felrobbanok amiért nem teszem. Végül inkább megforgatva a szemeimet visszatérdepelek az üvegcséim mellé. - Csak elejtettem egy bájitalt, Mr. Malfoy. - Egyértelműen hazudok, hiszen mindketten tudjuk, hogy nem ez az első alkalom, mostanra meg már azt is, hogy nem az utolsó. De nem fogok engedélyt kérni Scorpiustól - úgysem adna - és feladni sem fogom, tudhatná, hogy a Parkinsonok nem ilyenek. Csak idő kell és bejutok, makacsul hiszek ebben, ezért is térek vissza párnaponta egy új tervvel. A mostani éppen ezekben az üvegcsékben van kifőzve, amiket most látszólag minden gond nélkül rendezgetek, arra a csodára várva, hogy Draco majd csak úgy elpárolog és békénhagy. Ha valóban áttörhetetlen a védelem, nincs is miért aggódnia, nem?

Nem tudnám határozottan megállapítani, melyik a nagyobb arcátlanság? Hogy egyenesen az arcomba hazudik, hogy már sokadszor akar betörni Scorpius magánlakrészébe, hogy ezt immár az orrom előtt teszi zavartalanul...? Vagy hogy mindennek tetejébe Mr. Malfoynak szólít, mintha egy vadidegen lennék, nem pedig a mostohaapja, az anyja férje, a születendő testvérei édesapja... a kastély ura.

Nagyon lassan mély levegőt veszek, hogy türelmet erőltessek magamra, elsősorban az ő kedvéért, illetve Pansy kedvéért, mert ha a saját fiamról lenne szó, közel sem tűrném és viselném ilyen könnyedén ezt a magatartást. De igyekszem szem előtt tartani, hogy a lánynak most sok szempontból nem egyszerű, hogy rövid idő alatt felfordult az egész élete, és hogy milyen nehéz lehet otthon éreznie magát ebben a kúriában, ami még nagyon idegen a számára, egyes részeit pedig sajnos nem is fedezheti fel kedvére. Szóval tényleg igyekszem megértőnek maradni, és eszerint közeledni felé.

Közelebb sétálok, leguggolok a lány mellé, aztán sorban kézbe veszek egy-két bájitalos üvegcsét a földről, és megnézem a címkéiket. - Ezeket az alaksori bájital laborból szerezted? - kérdezem, mielőtt visszaszolgáltatnám neki őket. - Hogy tudtad kinyitni a zárva tartott vitrint? - Mert hogy természetesen odalent is van egy labor, ami talán nem annyira modern felszereltségű, mint amit Scorpius kapott, de tizenhét évig a fiamnak is tökéletesen megfelelt korábban. Ugyanolyan használható és hibátlan, csak egy kicsit régebbi. És nem szándékozom elkobozni a lánytól a fiolákat, legalábbis egyelőre nem, de örülnék, ha tudnánk tisztázni ezt a helyzetet.

- Ezek nem fognak segíteni abban, hogy bejuss a lezárt folyosókra, de könnyen okozhatsz nagy bajt velük. Ezzel például... – bökök az egyik bájitalra, amit a kezében tart. - Ha nem vagy elég óvatos, akár ezt az egész szárnyat leégetheted. Azzal pedig – bökök egy másikra – akkora robbanást okozhatsz, amibe te is odaveszhetsz. De ezt sem becsülném alá a helyedben – mutatok egy harmadikra. - A savas hatása sok mindent szétmar az útjában, és ha nincs nálad az ellenszer, vagy nem tudod időben alkalmazni, nem csak hatalmas károkat okozhatsz az épületben, de elveszítheted az ujjaidat is. Vagy annál többet is – pillantok a lányra egyszerre szigorúan és figyelmeztetően. - Mondd csak, komolyan megérné ennyi veszély az egyébként eredménytelen próbálkozásokat? Úgy tudtam, Mardekáros vagy, nem pedig Griffendéles - vonom fel a szemöldökeimet. Aztán sóhajtok egy kisebbet.

- Erre tényleg semmi szükség, Rosalind. Nincs odabent semmi olyan, amihez a kúria egyéb részein nem juthatnál hozzá, csak az a különbség, hogy ami odabent van, az Scorpius tulajdona. De bármire szükséged volna, elég ha szólsz nekem, vagy az édesanyádnak... Nem kellene veszélybe sodornod magadat – ingatom a fejemet, majd felállok, azt várva, hogy Rosie is így tesz majd, és végre odébb áll erről a szárnyról.

Mégis mit gondol, hogy csak így megállíthat? Akkor is, ha ez az ő háza, nem pont azt akarják, hogy otthon érezzük magunk? Mégsem hagyják. Egyszerűen nem tartozunk ide, folyton ezt érzem, és szerintem ők is látják csak úgy tesznek, mintha nem így lenne. Minél előbb abba kellene hagynunk ezt a színjátékot és hazaköltözni, az igazi otthonunkba, és úgy tenni mintha ez az egész rémálom meg sem történt volna. Még az ikreket is eltűrném, csak Malfoyékat ne kelljen a buta házukkal, a buta képükkel és a még annál is butább szabályaikkal.
Csak ránézek amikor kérdez, mert mégis mit várt? Hogy majd azonnal bevallok mindent? Nem ma kezdtem, mit képzel? - Ebben a kastélyban minden zárva van? - Költői kérdés, mert igen, még én is úgy érzem bezárva tartanak, ezért is forgatom meg a szemeimet. Haza akarok menni. De ha már nem mehetek haza, legalább oda akarok menni ahová akarok ezeken az ostoba falakon belül. Miért néz ki ilyen gyászosan ez a hely?
- Ha ennyire okos, megmutathatja, hogy hogyan csinálná. - Csak alig figyelek rá, legalábbis látszatban, mert a valóságban nagyon nehéz kizárni. Mit akar? Hagyjon békén. Pont elég szenvedés itt lenni, nem kell még vele is lennem hozzá. Szemforgatva hallgatom végig a magyarázatait - szerinte én ma kezdtem? Egy dologban van igaza: mardekáros vagyok és nem griffendéles. - Nyugalom, nem terveztem itt meghalni, az lenne az igazi rémálom, ha ezt a helyet kellene kísértenem… - Még a hideg is kiráz a gondolatától is, hogy itt ragadjon a szellemem velük! Na nem. - Nos Mr Malfoy - Ezt jól kiemelem, mert tudom, hogy nem szereti, megrezzen egy kis izom az arcán amikor mondom, pedig most mélyen elnyomom a haragom, hogy egészen ártatlanul pillantsak rá. - A pálca használat most nehezen tartozna a lehetőségeim közé. - Arra viszont várhat, hogy elmondjam a tervem, mert nem vagyok hülye.
Lehet, hogy jártam már az alagsori laborban, lehet, hogy nem. Lehet, hogy onnan van a bájitalok része, lehet, hogy nem. Egy részük viszont saját főzet, sőt, van amelyiket még anyával közösen kotyvasztottunk és van ami csak a sajátom. Kevés dolog érdekel igazából, de a bájitalkészítés az pont egy közülük, és ha valami érdekel akkor abban a legjobb akarok lenni. Szóval ha engem kérdez, annyira azért mégsem rosszak az esélyeim. Nem terveztem ostobaságot tenni, ami a saját egészségem illeti. Ami ezé a szárnyét, hát… ott már lehetnek károk, mint járulékos veszteségek. Még nem jöttem rá pontosan mik gátolják az átkelést, gondolom egy százfűlé-főzet önmagában kevés lenne - és ami fontosabb: ugyan ki akarna Scorpiusnak kinézni, fujj! - de azért hoztam azt is.
- Úgy tudtam, hogy ön is a Mardekárba járt, Mr. Malfoy. - Nagyon ártatlanul nézek rá mintha nem is célozgatni akarnék hanem csak kapcsolódási pontokat keresnék, pedig közel sem ártatlan a szándék a szavaimban. Hát pontosan tudja, hogyan kerültünk ebbe a helyzetbe, nem?
Idegesít. Idegesít, hogy itt van, hogy levegőt vesz és hogy közben próbál kedves lenni velem. Nem kell kedvesnek lennie velem, ha az egész helyzet ennyire nem kedves. Szinte fellélegzek amikor feláll, de én meg sem moccanok, csak tovább rendezgetem a bájitaljaimat. Úgyis sejti, hogy vissza fogok jönni, nem? Akkor minek a felesleges körök, hogy elmenjek? Ha annyira akarja, maradjon nézni, csak ne akadályozzon.
Várok pár pillanatot, de, hacsak valami csoda folytán el nem párolog, attól tartok, nem fog magamra hagyni, ezért felsóhajtok és hatalmas szemekkel felpillantok rá. Akkor taktikát váltunk, mielőtt még elvenné a bájitalokat tőlem, amiknek egy része amúgy az enyém szóval semmi köze hozzá. - Egy dologra lenne szükségem Mr. Malfoy… a varázslatra amivel le van zárva a szárny. - Na itt ellenkezhet, de nem fogom hagyni neki, helyette két nagy pislogással folytatom. - A bájitalkeverés az eggyelten közös témám Scorpiussal, ő viszont sosem ér rá, és az egyetlen hely ahol biztosan megtalálom az ezen a folyosón túl van. - Nem tagadhatja, mennyi időt tölt a kisherceg a privát laborjában, nem is csak a privát szárnyában. Ettől a hazugságtól tényleg felfordul a gyomrom, de azért több év gyakorlatával hihetően adom az ártatlant és a szándékot, hogy... barátkozni akarok. Elvégre a kezdet közel sem volt jó, és azóta is kerültük egymást amikor csak tudtuk. Még el is hihetné, hogy egy részem nyitni akar a fia felé, elvégre ki akarna ilyen körülmények közt élni? Én sem, csakhogy az én terveim közt nem a maradás és békés megeggyezés szerepel megoldásként. Egy Parkinsonnál legfeljebb csak egy Brown-Parkinson lehet makacsabb és öntörvényűbb.