Kenny csak az egyike volt azon srácoknak, akiktől el akartam búcsúzni. Valójában a kviddics csapat fele el fog menni, ami nagyon szomorú, hiszen szerintem egészen jól összeszoktunk a végére, plusz a többi házból is lettek barátaim, akik jövőre már sajnos máshol folytatják a tanulmányaikat. Nem szeretném elengedni őket, de lássuk be… Muszáj lesz. Nem láncolhatok mindenkit magamhoz, nem úgy, mint egy bizonyos kis mézes puszedlit. Gondolatára halkan felkuncogok, ahogyan a tömegen próbálom átverekedni magam. Az utolsó embernek is már búcsút intettem, így nem maradt más hátra, mint az exem… Miről beszélek? A pasimmal foglalkozni. Megígértem neki, hogy ma este vele is foglalkozok, bár tudom, hogy neki is van ismerőse, akitől el kíván köszönni, így remélem nem nagyon hiányol addig. Nem kéne neki! Mármint… Blaise esetében egy annyira más, hiszen hacsak ránézek valaki másra, már féltékeny, s kénytelen vagyok elhúzni a sarokba, vagy a könyvet magunk elé emelve csókolózni vele akár az óra közepén is, hogy tudja, még mindig csak érte dobog a szívem. Az esküvőn is vigyáztam rá és azok után mondhatott nekem bármit, én tudtam, hogy odáig van értem. Szóval nehezen de elértem, hogy járjon velem. Most pedig nem fogom elhagyni. Úgyse megyek vissza Amerikába, hanem itt fejezem be a tanulmányait. Igaz, ezt vele még nem közöltem, én is csak alig pár napja tudtam meg aputól, addigra meg már le volt fixálva, hogy jövünk, így gondoltam majd itt elmesélem neki. Olyan boldog lesz, én tudom! Meg ünnepelhetünk is, akár ihatnánk is valamit, ha akad… Durvulásból talán még egy cidert is bedobom… Addig viszont csak magamat vetem be, s amint megpillantom az én szépségemet, a háta mögé osonok, kezeim pedig a derekára csúsznak finoman, majd pedig ha érzékelte, hogy csak én vagyok, akkor át is ölelem, meg egy apró puszit nyomok az arcára. Szerencsére a haverja levágja, hogy lejárt az ideje, így elköszön és magunkra hagy minket. Elsőre nem mondok semmit, csak szorosan ölelem magamhoz, államat pedig a vállára helyezem, így szívom magamba kellemes illatát, sőt még szemeimet is lehunyom, hacsak nem zavar meg. Olyan édes, olyan szép… Tökéletes. Nem is kívánhatok nála jobbat.
can’t be defeated. can’t be deleted. can’t be repeated.
how lucky i am to have something that makes saying goodbye so hard
blaise && jay
Nagyon, nagyon, nagyon-de-nagyon nem vártam ezt a napot. Pedig tudtam jól, mire vállalkoztam amikor adtam egy új esélyt Jaynek, tudtam, hogy év végén - ismét!! - véget fog érni az álom és búcsút kell intenünk egymásnak, de azt hiszem nincs is min csodálkozni ezen a ponton… Mazochista vagyok. Ez már fix. Tuti-frutti. És most itt ez a hülye buli, aminek éppen a búcsúzkodás lenne a lényege, én meg úgy állok itt, mint egy kis szerencsétlenke, mert semmi kedvem sincs hivatalosan is elköszönni a pasimtól. Életem szerelmétől… A francba már! Tudatomon kívül, de kicsit toporogni kezdek, közben a kezeimmel kalimpálok és hisztis nyüszítéseket hallatok, aztán morranok egyet és összefonom karjaimat a mellkasom előtt. Nem akarok elköszönni tőle! Menjen csak el, ha annyira akar! Kinek fog hiányozni? Senkinek! Miket beszélek? Őrülten fog hiányozni… Ha nem lennék ilyen cukin kisminkelve, most biztosan engednék a kísértésnek és sírva fakadnék. Közben nem is zavartatom magam egyébként, pedig érzem, hogy a többiek hülyén néznek rám. Kit érdekelnek? Nem nekik kell elköszönniük a lelki társuktól, hanem nekem! Itt én vagyok az egyetlen áldozat. Amúgy nem csak Jay miatt vagyok lehangolt… Dan is le fog lépni. Lényegében mindenki le fog lépni, aki számít nekem egy kicsit is. Persze menjenek csak, lépjenek tovább, tanuljanak az akadémián vagy járják be a világot, hiszen ez tök jó, de… Ne hagyjanak engem itt… Mielőtt az életembe léptek, egy kisebb Pokol volt számomra ez a suli. Félő, hogy ismét az lesz, miután nem marad itt egyetlen barátom sem. Ezt egyébként nem kötöm Dan orrára, hiszen nem ezért van most itt, nem erről akarok vele beszélgetni, inkább csak… Nem tudom, hogy köszönjek el tőle? Hogy legyek képes rá, mikor… Érzem, hogy tényleg sírni fogok. Szerencsére két erős, biztonságot nyújtó kéz épp ekkor fonódik a derekamra, s alig fél pillanat alatt már tudom is, hogy ez Jay. Nem kell látnom őt ahhoz, hogy felismerjem. Egyszerűen csak tudom. Amikor pedig a parfümjének ismerős illata is megcsapja orromat, már kételkedésnek sincs helye. Hozzásimulok, halványan elmosolyodok és egész egyszerűen a karjai közé olvadok, rájuk is simítok, s csak egy apró bólintással jelzem a már indulásra kész Dannek, hogy majd később még összefutunk. Finoman Jay fejének döntöm a sajátomat, szemeimet lehunyom és úgy sóhajtok fel. Most minden jó. Itthon vagyok. Ám a csendet nem sokáig tudom elviselni, hiszen ismer, tudja, hogy nem hagyhatom csak úgy szó nélkül, hogy elmegy… Nem tehetem meg, hogy csak csendben elengedem a kezét és kívánom neki a legjobbakat. Hiszen még csak most kaptam vissza. – Nem akarom, hogy elmenj, Jay…
Bár azt mondhatnám, hogy tudom mi jár a fejében, de sajnos nem. Látom, hogy topog, ideges, valami zavarja, s lehet másnak nem, de nekem feltűnik, hogy a sírás határán van. Ez is talán csak azért, mert bár messzebb vagyok tőle, s hiába nem fogom a kezét, még akkor is érzem a bánatát. Valami nem stimmelt velem mióta visszajöttünk az esküvőről. Sokkal többet éreztem, sokkal intenzívebben, s sokkal nehezebb volt elnyomni bármit is magamban. De az volt a legszembetűnőbb, hogy Blaise… Mintha összekapcsoltak volna vele, s ugyan nem állandóan, de ha valami heves érzelem uralkodott el rajta, akkor egyből feltűnt. Az elején azt hittem, hogy csupán valami ösztön, de szépen lassan rájöttem, hogy nem… Ez a képességem miatt volt. Mondták, hogy lehetséges, hogy az évek alatt fel fog erősödni, s a kesztyű már nem lesz elég védelem, de szerettem volna még húzni. Legalább egy kicsit. Még így is azt hiszem, hogy szerencsés vagyok, hiszen legalább a pasimmal kapcsolódtam össze és nem mondjuk a húgommal, akinek a hisztijei állítom még Mézijénél is rosszabbak. Pedig… neki is voltak elég szép húzásai időnként. Kezdve a féltékenységével. Mostanra egészen jól kezelem, de érzem, hogy még fogok emiatt veszekedni vele. Bár… Nehéz lenne veszekedésnek hívni, hiszen ő hisztizik, én pedig finoman ölelem magamhoz míg meg nem nyugszik. Most is valami hasonlót szeretnék elérni azzal, hogy visszasétálok hozzá és hátulról bújok oda hozzá. Mélyen magamba szívom az illatát, bőrének és samponjának édes keverékét. Legszívesebben belemélyeszteném a fogaimat, mintha valami süteményt kóstolgatnék, de nem ezért jöttünk. Még rengeteg időm lesz kiélvezni őt, most viszont érzem, hogy vigasztalásra van szüksége. Érzem, ahogyan szépen lassan megnyugszik, de lelkét még mindig nyomja valami, mely számomra olyan különös. Ennyire hiányozni fog neki a kis mardis haverja? Mondjuk nem mondom, nekem is fog Kenny. Végre megszólal – igaz nagyon élveztem azt a kis csendet – mire először csak összeráncolom a homlokomat, majd alig egy perccel később kuncogni kezdek, ahogyan rájövök mire gondol. Felegyenesedem, magam felé fordítom, majd finoman arcára simítok, kezem pedig állánál áll meg, hogy egy picit megbillentve fejét elérjem, hogy mélyen szemeimbe nézzen. – Hiányoznék? – kérdezem mosolyogva. Szabad kezemmel az övéért nyúlok, összekulcsolom ujjainkat és közelebb húzom magamhoz, hogy füléhez hajolhassak, s egy mélyebb hangszínt megütve suttogva mondjam ki a következő szavakat. – Nem szabadulsz tőlem, ne izgulj. – Nos igen! Teljesen elfelejtettem neki szólni arról, hogy egyébként átiratkoztam és maradok is itt az utolsó évre. Nem áll szándékomban megint lelépni. Egyszer bőven elég volt őt elveszíteni, soha többé nem akarom átélni.
Blaise Rainberry varázslatosnak találta
can’t be defeated. can’t be deleted. can’t be repeated.
how lucky i am to have something that makes saying goodbye so hard
blaise && jay
Nagyon féltem ettől a naptól és nagyon nem vártam, hogy elérkezzen… Igen, sokan fognak hiányozni, de a legjobban Jay, pedig ő még csak nem is végzős… Még csak nem is az akadémiára megy, hanem a világ túlsó felére! Egyszerűen nem akarom megemészteni, nem akarom elhinni, nem akarom elengedni. Nem állok készen rá, s talán soha nem is leszek kész elengedni a kezét, hiszen egyedül a kettőnk köteléke az, ami egyensúlyban tart. Nélküle elesnék, s talán többet nem is lennék képes felállni, csak feküdnék a földön mint valami szerencsétlen krumplis zsák és azt hajtogatnám, hogy mennyire hiányzik… Nélküle nincs értelme az életnek! Tudom, hogy megváltozott valami… És nem, most nem arra gondolok, hogy összejöttünk az esküvő után, sokkal inkább Jayre… Kicsit mintha máshogy viselkedne, mintha érzékenyebb lenne rám, furcsa, nem tudom hova tenni. De még így is annyira türelmes velem, szinte hihetetlen. Hálát adok az univerzumnak, amiért őt elküldte hozzám, mert az biztos, hogy nincs még egy olyan nyugodt és türelmes srác, mint ő. Ezért is esik nehezemre elengedni őt! Mert nincs más, aki megértene. És nincs más, akit annyira tudnék szeretni, mint őt. Ezért is van az, hogy amint ő átölel, én a karjaiba olvadok, mint valami jégtömböcske, vagy egy szeretetéhes kiscica, pedig egy részem haragszik rá, amiért el akar hagyni, de mégis… Nem tudok vele annyit foglalkozni, mikor ő így hozzám bújik. Pedig sejtem, hogy le akar ezzel nyugtatni - ami egyébként kiválóan működik is. Imádom ezt, imádom a közelségét és az illatát, ha tehetném vennék egy Jay alakú párnát és befújnám Jay parfümjével, bár ez sem helyettesíthetné őt, de míg távol vagyunk egymástól legalább egy olcsó másolatával feküdhetnék a hideg ágyamban… Bár most legszívesebben könyörögnék, hogy maradjon, és inkább ő melegítse a matracomat, ha kell meggyőzöm aput, hogy lakhasson nálunk, csak ne menjen vissza a tengerentúlra…! S ha nem érezné a képességével, hogy mennyire tiltakozom a távozása ellen, hát szavakba is öntöm, kertelés nélkül közlöm, hogy nem akarom, hogy elmenjen, de a reakciója kettős érzésekkel tölt el… S hirtelen nem tudom eldönteni, hogy most azért kuncog ennyire, mert már alig várja, hogy elhagyhasson, vagy azért, mert valamit tud, amit én nem. Felvont szemöldökökkel nézek rá, ahogy megfordít s államat érintve megbillenti fejem, valószínűleg most a zavarodottság megannyi formája az arcomra van írva és csak várom, hogy kifejtse végre a nagy vidámság hátterét, mert megőrülök… Minek örül ennyire? Végre megszabadulhat tőlem, erről lenne szó? – Hát persze, hogy hiányoznál… De mi ez a feltételes mód? – ráncolom a homlokomat, s még duzzogok is hozzá, mert nem értem ezt az egészet. De aztán a kezemért nyúl, a fülemhez hajol mint aki valami igazán mocskosat akar nekem megsúgni, és azt állítja, hogy nem szabadulok meg tőle… Kicsit elhúzom a fejem, hogy ránézhessek ismét, s most már tényleg csak értetlenkedek, mert az én kis agyam még abban a tudatban van, hogy Jay visszamegy az Államokba a tanév vége után, de most, hogy ezt mondta, kezdek kételkedni a tudásomban. Szóval… Szóval akkor maradni fog? Vagy ez most mit jelent? – Mi? – pillázok rá nagyokat. – Most azt akarod mondani, hogy nem mész vissza? – kérdezek rá, s szemeim fel is csillannak szinte azonnal, de még mielőtt válaszolhatna, hozzáteszem: – Ha most átbaszol Jay, biztosan hátsón rúglak! – De már érzek is néhány örömkönnyecskét gyűlni a szemembe - még szerencse, hogy vízálló a sminkem.
Idén még nem hagyom el. Mármint úgy sose fogom tudni, már magam is belátom, hogy túlságosan szeretem az én kis puszedlimet, hogy valóban tudjak nélküle élni. Mindegy, hogy mennyire féltékeny, mennyire hisztis néha, milyen sassy, vagy mennyire akaratos még órán is, mikor a könyv mögé kell bújnom vele és úgy csókolóznunk… Mondjuk nem mondom, hogy nem az egyik kedvenc elfoglaltságom, de ez most mindegy! Idén viszont még nem megyek el. Apa eleve azt akarta, hogy maradjak, ő is jobban örülne annak, ha a Roxfortban végeznék, bár magam sem értem, hogy mitől jobb ez a suli, mint az amcsi, amiben eleve felnőttem, de nekem mindegy! Blaise egészen biztosan jobbá teszi az egészet. Ő pedig elég indok nekem, hogyha nem akarta volna apám magától megengedni a maradásom, akkor meggyőzzem. Viszont nem kellett könyörögnöm, s most azért is tudok ennyire felszabadult lenni – némi bánattal vegyítve ugye – mert pontosan tudom, hogy jövőre még itt leszek. Utána… Utána már nem, én is tudom mit akarok, s Blaise… Annyira sajnálom, hogy nem megyek vele az akadémiára, de erről most még nem kell tudnia. Most legyen boldog, hogy nem kell hiányolnia. Pedig pontosan ezt teszi, messziről érzem már, hogy sírhatnékja van, hogy elönti a bánat, s mikor odaérek csak erősödik ez az érzés, hiába érzi magát egy cseppet jobban, hogy megérintettem őt, hogy tudja, hogy mellette vagyok. Tudom, hogy nem akarja, hogy elmenjek, ez egyértelműen lejött, hiszen minden szabad percemet vele töltöm, gyakran takarodó után is, de Hugo nem szól ránk, mert ismer, tudja mekkora fájdalom volt elveszíteni Mézit, s látja mennyire boldog vagyok, hogy most visszakaptam őt. S tudom, most komolynak kéne lennem, mégsem tudok az lenni, mert egyszerűen annyira édes, hogy így elérzékenyül, a pici szívem hevesebben kezd dobogni miatta, kénytelen vagyok vigyorogni rá, bár nem szép dolog tőlem, mert ő még nem tudja az igazat. Inkább csak megigazítok egy kósza tincset, ahogyan a kérdést hallom, s némileg hezitálok, húzom az időt, hogy aztán drámaian magamhoz húzhassam, és úgy suttogjam a fülébe, hogy bizony nem szabadul meg tőlem. Nem mintha akarna – illetve remélem nem – mert hát… Ragaszkodó egy kismacska az biztos. Értetlen pillantását látva ismét mosoly kúszik az arcomra, nem bírom ki, egyszerűen túl aranyos így, hogy ötlete sincs mi történik. Persze miattam, mert nem szóltam neki, hiszen alig pár héttel ezelőttig igazából még mindig rosszban voltunk, s csak az esküvő után tudtunk végre kibékülni. – Nem megyek vissza. – bólintok egy nagyot, hogy biztosan átmenjen neki az üzenet. Sőt egy kendőt előkapva a zsebemből hajolok közelebb, hogy azokat a fránya könnycseppeket felitassam, nehogy elmosódjon az a szép sminke. – Itt maradok az utolsó évemre. Nyáron egy picit ingáznom kell majd… De az idő nagyobbik részében Angliában leszek. – szorosan magamhoz húzom, ölelem őt, államat pedig a vállára helyezem, és ott pihentetem. – Komolyan nem megyek sehová. Többé nem megyek el mellőled. Ígérem. – Ha elmegyek a kviddics akadémiára, akkor is minden nap visszajárok majd hozzá. Nem számít hogy járni alig fogok tudni az edzés miatt, vagy éppen törött bordával esek be az ágyába, én akkor is ott leszek, s ha hív nem fogok nemet mondani. – Nem akarlak elveszíteni… - Nem hiszem, hogy túl sűrűn lennék érzelmes, általában kontrollálni tudom magam, de az ő öröme és bánata vegyítve a sajátommal… Csak azt érzem, hogy mindent el akarok neki mondani, hogy mennyire szeretem és mennyire szenvedtem, amíg nem volt az életem része, ezt pedig soha többé nem akarom átélni.
can’t be defeated. can’t be deleted. can’t be repeated.
how lucky i am to have something that makes saying goodbye so hard
blaise && jay
Biztos mondtam már nem is egyszer, de utálom a búcsúzkodást. Az utolsó perceket, a könnyfacsaró viszlátokat, no meg azokat a hosszú másodpercekig tartó öleléseket, amikből ha egyszer kibogozza magát az ember, többet nem táncolhat vissza. Gyűlölöm, hogy ez az iskola képes volt egy egész rendezvényt szentelni ennek, mintha önmagában nem lenne éppen eléggé fájó, hogy hamarosan már csak görcsös kézzel megírt, könnyáztatta levelek formájában tudom majd Jayt érinteni, esetleg küldhetek neki néhány fotót, emotikont, üzenetet… Nude-okat… De nem akarom, hogy csak képeken meg videókon keresztül lássuk egymást, nem akarok telefonálgatni és sextingelni, azt akarom, hogy elég legyen átosonnom a Griffendéles hálótermekbe és ott is lehessek, közvetlenül mellette, az ő ágyában, a karjai közt. Ha legalább hoppanálhatnék! Éppen ezért nem is értem azt a hatalmas vigyort a fiúm arcán, a csillogó szemeit vagy a kicsattanó jókedvét, hiszen elvileg most kellene elköszönnünk egymástól, talán végleg, mert ő visszamegy Amerikába, én meg maradok a koszos kis Angliában. Már megint itt tartunk… Nem tudok nem a nyárra gondolni, amikor ott álltam előtte és kiöntöttem neki az érzéseimet, ő pedig azt mondta, visszarepül az Államokba és nem szeret viszont. De a mostani helyzet csak jobban fáj, mert most már tudom, hogy nagyon is szeret. Sírni fogok! Értetlenül állok a fiú előtt, nézem a szépen rendezett hófehér fogsort, a boldogságtól csillogó-villogó tekintetet, meg a két kis párnát melyek vigyorától kitüremkednek az arca két oldalán, hiszen ez mind az öröm jele, ezt a kifejezést nem a szomorúság váltja ki… Aztán elhangzanak a szavak, miket elhinni sem vagyok képes először, s másodjára sem sikerül teljesen meggyőznie, hiába hangzik el az a három csodálatos szó, miszerint “nem megy vissza”… – Nem? – kérdezem, hangom kissé elcsuklik s most már egymást követve gördülnek le a könnycseppek orcámon, szerencsére a korrektorom is vízálló, alapozót pedig direkt nem tettem fel, így az átlátszó kis cseppecskék csupán fényt adnak a bőrömnek s nem húznak csíkot a tökéletesen megalkotott sminkemen. De most az sem érdekelne, ha a sminkem teljesen szétcsúszna. Hiszen mindegy, mert Jay marad. Kételkedem még néhány pillanatig, majd végre beadom a derekam és iszom minden szavát, közben lesem a vonásait, s hagyom, hogy könnyeimet felitassa a zsebkendővel. – Jesszusom… Istenem. Azt hittem elmész… – Talán értelmetlenül hangzik a válaszom, de karjai közé vetem magam, s ez szerintem minden szónál többet mond el. Nyakához bújva illata megtölti orromat, bután hangzik, de ha tehetném csak őt lélegezném életem végéig, mert Jay épp annyira éltető számomra mint az oxigén, valójában létszükséglet… Így a hír, hogy mellettem marad, természetesen megríkat. Nem is kicsit, félő, hogy a szép gönceit hamarosan összekenem glitterrel, szempillaspirállal, egy kis korrektorral, meg jó sok sós könnycseppel. Majd varrok neki másikat… Ezret, szebbet! – Megígéred? – hüppögöm, közben ujjacskáimmal finoman hajtincsei közé túrok, simítom a frissen mosott selymes szálakat, s mosolygok, még ha ő nem is láthatja… Most, hogy ezt elmondta elhiszem, hogy mi ketten együtt fogunk megöregedni. Ah, de nem akarok ráncos lenni! Mellette mondjuk még a ráncokat is el fogom tudni viselni… – Nem fogsz. Soha többé nem engedlek el. Még akkor sem, ha te kérsz meg rá – suttogom az édes szavakat, s most legszívesebben rávetném magam teljesen, mert úgy érzem sosem lehetünk fizikailag elég közel egymáshoz. Közelebb akarok lenni. Még közelebb. Az sem lenne elég közel, ha teljesen egybeolvadnánk.
Mondanám, hogy nagyon utálom a búcsúzkodásokat, de szerintem életemben most először köszönök el úgy igazán másoktól. A volt suliban lévő ismerőseim nem számítanak, hiszen egytől egyig olyan emberek voltak, akiket nem bírtam már a végén. Meleg ellenesek voltak, s csak arra mentek rá, hogy hány lányt tudnak megfektetni, amibe engem is belerángattak. Pedig én sajnálatos módon nem kedveltem úgy őket. A családomtól való távozás sem tudott érzékenyen érinteni. Anya és ah húgom így is elég sűrűn lát – utóbbit sajnálom is – a nővérem meg már régen nem él otthon, így nála megszoktam, hogy csak ritkán találkozunk. Apa meg ugye jött velem, vagyis inkább én jöttem apummal, mert elrángatott, mert itt jobb lesz, itt van a munkája, olyan meg nincs, hogy az egyedüli fiát otthon hagyja. Nem mintha panaszkodnék, hiszen ennek hála Blaise-el sikerült újra összekeverednünk, s most ölelhetem magamhoz, sőt még meg is csókolhatom annyiszor, amennyiszer csak akarom. Most, hogy végre nem hisztizik és hajlandó elfogadni, hogy szeretem, még ha néha muszáj bizonygatnom ezt. Pedig én esküszöm másra nem tudok úgy nézni, mint rá! S nem, még Kenny-re sem, aki egyébként egyike azon embereknek, akiért fáj a szívem, hogy elmegy. Áh, mindig kedves volt velem, már az első pillanattól kezdve, s a kis kalandunk ellenére megmaradtunk haveroknak. CSAK haveroknak. Így hiába féltékenykedik rá Mézi, igazán nem kell, mert az én picike szíve, csak érte dobog. Ezt pedig naponta többször is elmondom neki, amíg meg nem érti. Csak ne fenyegetne azzal, hogy szakít velem. Ma viszont csak szomorkás arckifejezéssel néz rám, pedig… Nem szabadna neki. Látom rajta, mindjárt sír, a szíve megszakad azért, amiért elmegyek, mert valóban, egy évről volt szó eredetileg, de én maradok itt, sehova sem mozdulok el. Így csak mosolyogok rá, látszik rajta az értetlen kifejezés, mely csak még szórakoztatóbbá teszi nekem az egész helyzetet, pedig tudom, ő szenved a tudatlanságtól, s mivel szeretem, így megkegyelmezek neki, elmondom, hogy maradok, így ölelhet, bújhat és szerethet, amíg csak akar. Közben pedig itatgatom a könnyeket, mert vágom, hogy van vízálló smink a világon, de azért biztos, ami biztos, én megszabadulok tőlük, nem szabad, hogy a szép szeme tönkremenjen. Bár nem sokáig tudom ezt csinálni, hiszen pillanatokon belül a nyakamba kapok egy bújós és leginkább ragaszkodó kiscicát, mire kuncogni kezdek és szorosan ölelem magamhoz. – Nem szabadulsz meg tőlem, nyugi – egyik kezemmel szorosan fogom derekát, míg másikkal hátát kezdem el simogatni, s közben apró puszikat adok hajára, hagyom hadd élvezze közelségem, mert én is legalább ennyire szeretem, mikor a nyakamban van. Nem félek attól, hogy felsőm tele lesz csillámmal, vagy esetleg arcának lenyomata megmaradna rajta, hiszen ki lehet mosni, nem érdekel. Ha kell felőlem le is sírhat mindent, amíg boldog én csak örülök. Meg az sem titok, hogy én is most szeretnék bújni hozzá, közel érezni őt magamhoz, tudni, hogy soha többé nem hagyom el, ahogyan ő sem tenné, bár ez egyértelműbe talán. – Ígérem Puszedlim. – csak még többet nevetek, halkan, hogy azért ne fájjon a fülének, de igen… Ezt meg tudom neki ígérni. -Azért néha hazamászhatok a családhoz? – kérdezem, ahogyan kissé eltolom magamtól, de éppen csak annyira, hogy szemeibe nézhessek. Kezemmel finoman arcára simítok, az esetlegesen elmosódott sminkét letörlöm, majd közelebb hajolva egy apró csókot nyomok ajkaira. Édeset, finomat, olyat, mint amilyen a legelsőnk is volt.
can’t be defeated. can’t be deleted. can’t be repeated.
how lucky i am to have something that makes saying goodbye so hard
blaise && jay
Sokan azt mondanák, “jajj, ez csak hülye tini szerelem”, meg “úgysem tart örökké”, de Jay és én… A kettőnk köteléke egészen más, nem lehet csak úgy elszakítani, tönkretenni vagy felégetni. Mert minél erősebben téped az anyagot, annál jobban ragaszkodik, minél többet taposod annál erősebb lesz, és ha a világ legforróbb lángjával égeted, talán megolvadna, de a részecskék sosem válnának el egymástól. Ilyenek vagyunk mi… Ezért sem akartam elhinni, hogy most a távolság mégis megpróbál közénk állni. Hogy meri?! Francba a távolsággal. Meg az Egyesült Államokkal. Meg Jay-el is, amiért itt mer hagyni. Hozzá is vágnám legszívesebben, a mellkasát püfölve, sírva könyörögnék neki, hogy ne hagyjon itt, vagy legalább vinne magával, itt hagyom mindenem csak ne kelljen egyetlen percet sem eltöltenem nélküle. Amikor nincs mellettem úgy érzem nincs semmim. Nem élek. Csak létezem, céltalanul, szeretethiányosan, magányosan. Aztán mindig amikor meglátom a folyosón, vagy besétálni a teremben, vagy véletlenül épp egymás mellett mosunk kezet a fiú mosdóban, hirtelen színesebbnek tűnik az egész világ, s minden problémám elpárolog. És a közös éjszakák… Uh, na azok pláne felvillanyoznak. Így aztán amikor kiderül, hogy az én édes oroszlánom nem megy sehová, hirtelen a sírás és a boldogság közös keverékében találom magam, úszom a keserédes rózsaszín löttyben s fulladozom a csillagok közt, s ölelem őt szorosan, hogy soha többé ne tudjon elszökni előlem. Ha kell, beosonok minden este a Griffendélesek hálókörleteibe, de nincs az a Merlin, hogy egyetlen pillanatot is az érintésétől távol kelljen töltenem. – Jó, mert a világ végére is vakon követnélek… – S komolyan is gondolom, mert nélküle én semmi vagyok. Közben érzem azt a kellemes borzongást, melyet simításai váltanak ki belőlem, annyira hiányzott már ez, s nem is értem hogy voltam képes ellenállni neki hónapokon át… Mikor most még arra is nehezen tudom rávenni magam, hogy addig elengedjem a kezét, míg ő átöltözik, vagy elugrik a mosdóba. – Én pedig megígérem, hogy… – szipp – Mindent megteszek, hogy boldog legyél mellettem. – Még jobban szorítom, ölelem, bújok hozzá kétségbeesetten, közben tincseit csavargatom ujjaim közt, s osztok neki néhány puszit az arcára, a hajára, ahol csak érem. Szeretném, ha húsz-harminc-negyven év múlva is ugyanolyan édesen mosolyogna rám, s ugyanolyan szívdöglesztően nevetne, mint most. Eladnám érte a vesémet is, csak legyen boldog. Pillantását fürkészve hezitálok kissé, de végül csak felsóhajtok s lenyelem a hirtelen előtörni készülő “nem”-et, mert legszívesebben haza sem engedném soha, de nem tehetem meg ezt vele… Akkor többé nem nézne rám ilyen szerelmesen. – A-Alkudható… – motyogom, közben félrepillantok. – Mehetsz, ha… Ha megígéred, hogy mikor visszajössz, elintézed, hogy három napig ne tudjak rendesen járni… – Közben finoman mellkasára simítok, mert tudom, hogy ennek, s szavaimnak nem fog tudni ellenállni. Mézédes csókját arcomat érintő kezére simítva, puhán viszonzom, nincs benne semmi szexuális, inkább szerelmes, gyengéd, boldog… Mint amilyen most én is vagyok. Áhh, mit művel velem ez a fiú?! Megbolondulok, neki hála már gyakran találom magam olyan gondolatok közt elveszve, mint “milyen ízű legyen az esküvői tortánk?”, vagy “mi legyen a téma, fairytale, glam, vagy inkább valami erdős-virágos?”… Vajon… Vajon ő is szokott ilyesmin gondolkodni? Vagy csak én vágyom erre? Istenem, mintha amúgy kiskorúként ez fontos kérdés lenne. Az sem biztos, hogy megéli a kapcsolatunk a holnapot. – Figyelj, Jay… – derekát átölelve pislogok fel rá, hatalmas őzike szemeket produkálva. – Ugye ott leszel majd az esküvőmön?
