Ez az egész rendezvény igazából értelmetlen volt… Mármint nekem. Az esküvő óta nem vagyok jól. Tulajdonképpen az előtt nem voltam, de utána aztán tényleg nagyon elfajultak a dolgok. Tristan és köztem még rosszabb lett a viszonyt, pláne mióta megtaláltam azt a könyvet, mely szerint… Muszáj őt megölnöm ahhoz, hogy elkészíthessem azt a főzetet, amivel el tudom venni alátnoki képességem. Szörnyű a gondolat, de ebben a rohadt világban csak saját magamra szabad gondolnom. Viszont gyenge vagyok, pláne most, mikor még kevesebbet alszom, mert csak azok a szörnyű sakkfigurák, meg az útvesztő van előttem, ahogyan próbálok küzdeni, ahogyan ott lebeg a halál a fejem fölött, s bármikor lecsaphat rám vagy az unokatestvéremre. Nem bírtam lépést tartani. A tanulmányaim egyre rosszabbak lettek, Giddy sem tudott segíteni, mert ő meg megsérült… Elvesztem. Tudtam, hogy nem fogom bírni az évet, így el is engedtem. Nem fogok idén végezni. A szüleim már tudják, már jelezték nekik, hogy így nem fogom tudni letenni a vizsgáimat, s mivel tisztában voltak vele mit éltem át, így nem is erőltették. Kivételesen… Most az egyszer. Így aztán én sem raktam bele különösebben munkát, se erőt, se időt. Inkább a tiltott mágiát kezdtem el gyakorolni, hogyha nem is most nyáron, hát jövőre már biztosan képes legyen véghez vinni a rituálét. Emiatt viszont a látásom egyre rosszabb lett – gyanítom ezt az árat fizettem meg, amiért olyan dolgot űzök, melyet nem szabadna – így a bonfire-re már szemüvegben érkeztem. Sok embert kereshettem volna, elköszönhettem volna tőlük, mégis egyetlen embert szúrtam ki a tömegben, ki most is kitűnt a csillogós sminkjével és a csajos megjelenésével annak ellenére, hogy fiú. Lassan lépkedek mellé, s finoman teszem rá a kezemet a vállára, mikor odaérek mellé. – Szia Blaise! – egy apró mosoly jelenik meg arcomon, ezúttal annyira őszinte, mint amennyire csak lehet, mert az idő meghozta gyümölcsét, s most már tudom, hogy bízhatok benne. Giddy mellett az egyetlen barátnak nevezhető ember lett mellettem, s jövőre már évfolyamtársak is leszünk. Nem szóltam még neki. Elinek is csupán korábban mondtam el a mai nap, hogy maradok még egy évet, így nem kell megválnunk egymástól, de neki még nem szóltam. Gondoltam, hogy itt lesz, ha más miatt nem is, hát a palija biztos elrángatta, mert neki viszont sok embertől kellett búcsúzkodnia. Furcsa volt a helyzet… Úgy gondoltam, hogyha Blaise meg akarna ölelni, hát most kivételesen hagynám neki. Nem zavart volna a ragaszkodása, csak elviseltem volna. Valahol talán még jól is esett.
friendship needs time... and you made it through the hardest time... friend
Alig akartam elhinni, hogy mindegyik barátom itt fog hagyni engem. Na nem mintha hibáztathatnám őket, sőt, örülök a sikereiknek, mégis… Félek a magánytól. Félek az utolsó évemtől. Félek a változástól. De azért eljöttem, itt vagyok, kiöltözve csinibe, csillogós sminkben, mert tudom, hogy akiknek számítok, örülni fognak nekem. És különben is… Illik elbúcsúznunk egymástól rendesen, s ezt hol máshol tegyük meg, ha nem a Bonfire bulin? De ahjjj! Nem akarom ezt! Jay is megjelenhet bármelyik pillanatban, pedig tőle aztán pláne nem akarok elköszönni, mert az csak azt jelentené, hogy megint ott leszünk, mint tavaly nyáron. Fenébe is. De a hangulat, a nevetgélések, a mézédes kis momentumok valahogy kellemesebbé teszik az egészet. Eszembe juttatják, hogy nem csak a barátomtól kellene elköszönnöm, hanem még jó pár másik embertől, köztük Dantől is, akit most keresni kezdek a tekintetemmel. Őszinte leszek, aggódom érte… Néhány hónapja még semmi baja nem volt, de egyre rosszabbul fest mostanság, főleg azóta a borzasztó esküvő óta… Gyakran eszembe jut, azok a kínos pillanatok, Vajsör professzor, a csontig hatoló fájdalom, a rettegés, mi sejtszinten eluralkodott az egész testemen. Úgy érzem, más lettem azóta. Mindannyian megváltoztunk. Talán egyedül Jay maradt meg ugyanannak az édes, kölyökkutya szemű fiúnak, aki azelőtt is volt… A vállamra helyezett kéz érintése ráz vissza a valóságba, s egyből meg is fordulok, hogy megnézzem, ki az… Dan. És mosolyog. Arcomon édes vigyor terül el, s rengeteg emlék szalad végig a fejemen a kezdetekből, mikor még csak a szánkat húzva vizslattuk egymást, s közös tervünket szövögettük egy glitter-bomba elsütésére az egyik Mardis fiú ellen. Erre most… Barátokként fogunk búcsút inteni egymásnak. Nem akarom! Szó nélkül fordulok felé teljes testtel, s akár tetszik neki akár nem, karjaimat a törzse köré fonva bújok hozzá, akár egy boldog kiscica. – Annyira hiányozni fooooogsz – nyafogom, aztán felnézek rá, de még mindig nem engedem el, alsó ajkamat pedig lebiggyesztem. – Meg kell ígérned nekem, hogy írni fogsz minden nap! Vagy minden héten! Ne tűnj el, különben esküszöm üldözni foglak! Szemeim felcsillannak, ám csillogásukat nem öröm okozza, sokkal inkább szemét kis könnycseppek, amiket igyekszek visszafogni, hiszen annyira szép a sminkem, hogy kár volna lesírnom az egészet… Az összes vízálló fixáló spray-t magamra fújtam, de ha egyszer elkezdek bőgni, még az sem mentheti meg a szempillaspirálomat az elkenődéstől. – Amúgy… – szipogom, közben lassan eleresztem, hogy végre levegőhöz juthasson. – Ez új? – mutatok a szemüvegére, mert nem rémlik, hogy láttam volna rajta korábban. Igaz, feltűnt már, hogy egy ideje hunyorog olvasás közben, úgyhogy nem lep meg annyira.
Köcsög húzás volt részemről, hogy még nem árultam el Blaise számára, hogy amúgy nem kell izgulnia, nem megyek el. Mert tudom, hogy ez nyomasztotta. Mármint nem látszott rajta minden nap, csupán akkor, ha szóba jött a mai ünnepség, meg az, hogy ki milyen pályára akar menni. Én pedig mondtam, hogy politikai irányba kacsintgatok, ahogyan eddig is, s úgy tettem, mintha nem tudtam volna már jó előre, hogy meg fogok bukni. A mai napig fáj a fejem, ahol a troll leütött… Lehet még ez is csak hozzásegített a látásom romlásához, igazából már mindegy. Akár ez, akár az, hogy a testvérem elleni sötét mágia így akarja behajtani rajtam az árát, nem tudok ellene már mit tenni. A szemüveg amúgy sem a világ vége, az emberek nagyobb részének úgyis szüksége van rá. Eddig pusztán szerencsém! Illetve ezt mondtam a szüleimnek, mikor közöltem velük, hogy el kéne menni szemészetre. Először nem akartak hinni nekem, állandóan csak a fáradságra fogták, hogy azért nem látok rendesen. Aztán jött az, hogy bizonyára az esküvő utána trauma a ludas, majd elmúlik. Nem múlt el! S most már az új műanyag vacakkal a fejemen érkezem meg, mert a kontaklencse nem érkezett meg. Ehh… Nem olyan vészes, legalább biztosan megjegyzik, hogy milyen okos vagyok, igaz? Ami igaz is, hiába nem látszik a bukásomon. S most bármilyen furcsa is, mosolyogva lépek oda a sráchoz, sőt én kezdeményezem az érintkezést, amit alapból utálok, de most azt egyszer nem halok bele. Anno gyűlöltem, mikor a közelembe jött, mikor próbált tapizni és sokig nem bírtam mosolyogni se rá. Nem őszintén. Csak fapofát vágtam, vagy dühöset. Most meg azon kapom magam, hogy kedvelem. Viszont az ölelés meglep, s a hideg fut végig a hátamon, ahogyan megérzem a szorítását. Mosolyom egyből lefagy, de mivel ma eldöntöttem, hogy kedves leszek, így csak szemet forgatok és meglapogatom a hátát, míg végre úgy nem dönt, hogy elég lesz az érzelgős és nyálas jelenetből. – Ja… Nekem is, vagy mi… Elengednél? – Bírom a gyereket – most már – meg minden, de azért ez egy picit sok. Érzem, hogy elkezdek undorodni és gyomrom tartalmát hamarosan kiürítem, ha nem fejezi be. – Franc fog neked írni. – tolom most már el magamtól és mélyet sóhajtok. – Nem fogok neked azért egy üzenetet írni, hogy aztán átcsúsztassam a pad másik felére. – Teszem karba a kezeimet, és ha most használja kerek fél percre az eszét, akkor pontosan tudja, hogy ezzel arra akarok utalni, hogy nem megyek sehova. -Ja, szutyok a látásom, szóval csináltattam… - Nyakamat óvatosan kiroppantom. Hogyan is akartam én cuki maradni ma?
friendship needs time... and you made it through the hardest time... friend
A búcsúzkodás a legrosszabb rémálmom. Egyszerűen nem tudom elviselni a veszteség érzetét, még akkor sem, ha csak néhány hétről van szó, vagy mondjuk a napi szintű találkák száma lecsökken havi egy alkalomra. Nem, képtelen vagyok elfogadni, hogy egy számomra fontos személy eltávozik az életemből… Pedig most nem is egy, hanem kapásból több ismerősöm és barátom is el fog köszönni a Roxforttól idén - és tőlem is. Önzőség, de nem akarom, hogy elmenjenek, mert nélkülük ez az iskola ismét kibírhatatlan lesz. Nem lesznek délutáni vajsörözgetések, nem lesz pletyka, nem lesznek kalandok, csak az unalmas órák és a fiúvécében régebben oly’ gyakran megeső, egyoldalú verekedések sorozatai. Mert a szeretteim talán távoznak, de a kínzóim… Na, tőlük talán sose fogok megszabadulni. Mindig jön egy újabb a régi helyére… És jövőre ismét egyedül kell szembenéznem velük. Nem lesz mellettem Jay, hogy a téglafal keménységű mellkasával kivédje a nekem célzott ütéseket, nem lesz ott Dan, hogy bosszúból szívatásokat terveljen ki velem… Egyikük kezét sem akarom elengedni, hiszen ők voltak eddig a húzóerőm, a támaszom, az őrzőim. Nem, egyszerűen… Nem is csoda hát, hogy ideges vagyok, sőt, inkább egy kicsit hisztis, hiszen sosem kezeltem jól az ilyen helyzeteket. Nem tudom, mi lenne a megfelelő mondanivaló, hogy hogyan töltsem az utolsó közös napokat és perceket a szeretteimmel, hogy hogyan köszönjek el tőlük és mit kívánjak nekik a jövőjükre nézve. Mert legszívesebben megsértődnék, hozzájuk se szólnék, és azt kívánnám nekik, hogy annyira hiányozzak az életükből, hogy sírva jöjjenek vissza hozzám. Tudom, hogy nem helyes ez… De a bennem élő kicsi Blaise önző és goromba azokkal, akik el akarják hagyni őt. De aztán… Aztán megjelenik Dan és az első ösztönös cselekedetem az, hogy a nyakába ugrok, s ha tehetném, soha nem engedném el, mert akkor többet nem lenne lehetőségem magamhoz ölelni. – Nem! Ha elengedlek, akkor itt fogsz hagyni – nyüszítem, s tényleg nem is eresztem el, csak könyörgök neki, hogy írjon, tartsuk a kapcsolatot és ne felejtsen el, mert azt nem bírnám elviselni, ha elfeledkezne rólam. De a válasza… Nos az eléggé meglep, s el is felejtem ölelgetni őt, ahogy ő arról magyaráz, hogy nem fog nekem üzengetni, hiszen ott fog ülni mellettem. – Te-te-te-tessék? – nézek rá idiótán, ám nem telik sokba, hogy összerakjam, miről is van szó. – Maradsz?! De… Hogyhogy? – teszem fel a valószínűleg várva várt kérdést, habár… Jobban belegondolva az esküvőn történtek óta már semmi se lep meg. Ahogy az sem, hogy szemüveget visel, bár így is fel kell vonnom rá a figyelmet, hiszen anno semmi baj nem volt a látásával és soha nem volt szüksége kontaktlencsére vagy szemüvegre. Nem mertem még rákérdezni, hogy mégis mi történik vele, ami miatt szép lassan egyre ramatyabb állapotban van, de… Nem vagyok vaksi, látom, hogy valami nagyon nem stimmel vele. – Óh… Hát, amúgy jól áll! – mosolygok rá csillogó szemekkel. Tényleg jól mutat rajta, pedig kevés ember van, akinek igazán jól áll. Jó keretet választottak a szép arcocskájához. – Egyébként hogy vagy? Tervezel még ma elköszönni valakitől?
Tudom, hogy Rain egyik legrosszabb rémálma, hogy elhagyják. Lássuk be, normál esetben ez be is következett volna. És nem tudott volna mit tenni ellene, ahogyan én sem lettem volna képes másra, csak időről időre levelet írni neki, majd a követező évben újra találkozni vele az akadémián. Elhagytam volna? Mármint… Elfeledkeztem volna róla? Nem. Blaise és Giddy olyanok voltak számomra, kikkel a kapcsolatom egészen más jellegű lett az idő során, s kik a barát zóna határát súrolták. Miért mondom ezt így? Mert félek. Rettegek kimondani az igazságot, mert az a valóság elfogadását jelentené, hogy jeges kis szívem olvadozni kezdett, méghozzá annyira, hogy mindjárt három ember is belopja magát. Ha tudnám kiverném onnan őket, hogy itt bizony lakbért szokás fizetni, nem lehet csak úgy bejönni. De hiába, mert már otthonossá tették maguknak, s mellkasomban lévő üresség szépen lassan kezdett megtelni, én pedig nem utáltam, nem álltam ellen, hanem hagytam. Gyenge vagyok, ez látszik. Tán mégsem vagyok igazi machiavellista? Nem… Csupán szubklinikai. Igen, itt van a kutya elásva! S így mikor meglátom a fiatalabb srácot, mosolyogok rá, kedves vagyok vele, de mindez csupán addig tart, míg el nem kezd ölelgetni. Most kedvem lenne ellökni magamtól, mert a fizikai érintés azért még nincs rendben, csak ha én kezdeményezem, az pedig szökő évente egyszer van. Megöl, megfojt, pedig nem szorítja ki belőlem a levegőt, s kérem is, hogy eresszen el, de csak nem akar. – Ha akarnálak se tudnálak őszintén! – Bár már most mondom, hogy a padtársa nem leszek! Akkor sem, h a pasija éppenséggel nem méltóztat beülni, vagy egyszerűen ő is inkább Nessie mellett lenne. Bármi… Bár tudom, akkor szakítanak. Ismét! De inkább megmondom neki az igaza, hogy nem megyek el, megbuktam, szóval a nyakán maradok. Vagy inkább ő az enyémen, s ha így haladunk – és nem halok meg – akkor még az akadémiát is együtt fogjuk kijárni. Nem egy szakon! Mert kétlem, hogy politológiára menne. – Kicsit lehet megbuktam. Pár tárgyból. – Inkább legyintek is, mert ennek jelentős része amiatt volt, mert az esküvő után egyszerűen képtelen voltam összeszedni magam. Meg a végén már nem is akartam. Inkább pihentem. Aludni nem aludtam, csak nem dolgoztam. Egyáltalán nem. Ennek ellenére a szemem rosszabb lett. Bár az a tiltott mágia használata miatt volt, amit persze nem kötöttem senki orrára. Egyszerűen átmenetileg volt rajtam, amíg kontaklencséim meg nem érkeznek. De persze Blaise szemét ez sem kerülheti el, így nyilván megjegyzést kellett tennie rá. – Hát… Köszi. Ne szokd meg. – Én sem szeretném. Kíváncsi vagyok vajon teljesen megvakulok-e ha Tristan meghal? Csak már nem! Ennyire nagy ára nem lehet a gyilkosságnak, igaz? – Nem nagyon… Elivel még beszélek. – Enyhén elpirulok, ahogyan a fiúra gondolok. Eli egészen más, mint a többiek. Nem, nem… Nem úgy, mert csak meg akarom védeni minden rossztól. De felmerül bennem a kérdés miért? Egy egyszerű látomásnak nem kéne ilyen hatással lennie rám.
friendship needs time... and you made it through the hardest time... friend
Az egy dolog, hogy Dan és Jay itt akarnak hagyni, de… Hogy tényleg meg is tennék? Ennyire rossz velem időt tölteni? Egyikük inkább gyorsan leérettségizik, a másik meg menekül vissza Amerikába, csak ne kelljen a közelemben lenniük… Igen, biztosan erről van szó. Mert miért is akarnának a közelemben maradni? Arra jó lehetek, hogy ruhákat varrjak nekik, vagy feldobjam az unalmas hétköznapjaikat, meg esetleg ügyesen bánok a nyelvemmel, de ennyi… Mindezt megkaphatják mástól is. Nem mintha Dan annyira tapasztalta volna a nyelvügyességemet! Félreértés ne essék, ez a rész csak Jayre vonatkozik. Arra a szemétre… Mielőtt elkészültem volna, sokat agyaltam rajta, hogy talán el se kellene jönnöm. Jobb lenne, ha a szobám sarkában ücsörögve várnám, míg mindenki kibulizza magát, aztán pakolják össze a bőröndjeiket és húzzanak el! Nem kell elköszönnünk sem egymástól, nem is érdemlik meg! Persze aztán Dan megjelenik, s a gyerekes hisztim szertefoszlik, helyette csak pityeregve ölelgetem a fiút, mintha az életem múlna rajta. Nem akarom elveszíteni sem őt, sem Jayt, egyszerűen… Csak fogalmam sincs, hogyan kellene kezelnem ezt az egészet. Nem először akar elhagyni valaki, akit nagyon szeretek. És nem is először érzem ezt a fájdalmat a mellkasomban… De most először vagyok elég erős, hogy megpróbáljam visszatartani őket. – Még jó, hogy nem akarsz! Túl cuki vagyok ahhoz, hogy itt akarj hagyni… – ajkamat lebiggyesztve nézek rá, igyekszem demonstrálni azt a bizonyos cukiságot, mert ez mindig beválik! Persze tudom, hogy Dan más. Nem vagyok hülye, tisztában vagyok vele, hogy kissé máshogy működnek a gondolatai, mint az átlagnak, de talán éppen emiatt jövünk ki olyan jól. Viszont nem mondom, hogy nem lep meg, mikor megtudom, hogy azért marad a Roxfortban, mert megbukott. Mégis hogy?! Olyan okos, nem értem… – Miiii? – még hangom is feljebb csúszik a skálán, nagyokat pillázok, s csak értetlenül próbálom arckifejezéséből kiolvasni, hogy most csak szórakozik-e, vagy tényleg sikerült megbuknia. Aztán hirtelen felvillanyozódom, s csak édeskén vigyorgok rá. – Figyi, legalább tanulhatunk együtt! – Szemeim felcsillannak, s még tenyereimet is finoman összeütöm. Szuper lesz! Aztán persze szemüvegére is felvonom a figyelmet, mert eddig sosem láttam, hogy hordta volna, és tudtommal nincs kontakt lencséje… Azért ha elég közelről nézzük, azt is észre lehetne venni. Aggódom egy kicsit… Mostanság folyton úgy néz ki, mint aki beteg, s most még a látása is romlani kezdett. Valami átok lenne? Ha megtudom, hogy valaki megátkozta, biztosan megszaggatom az illetőt! – Igyekszem..? Mmm. Amúgy ha nagyon nem akarod hordani, szerezhetünk neked kontakt lencsét! – Vagy egy olyan szemüveget, ami divatosabb, s inkább kiegészítőnek tűnik mintsem orvosi szükségletnek. Majd beáldozok rá egy kis pénzt és csináltatok neki egy menő, saját tervezésű keretet, amitől mindenki dob egy hátast! – Eli? – kérdezek vissza, majd kissé közelebb hajolok hozzá… Aztán némileg szemügyre veszem az arcát, s levegőért kapva húzódom el tőle. – Te… – Tenyeremet a számhoz tartva takargatom döbbent vigyoromat. – Na-JÓ! Részleteket kérek! Most! – Még meg is bököm a vállát, hogy biztosan elkezdjen mesélni. Hogy a fenébe maradtam én le erről?!
