Aidan Brightmore

A mindig kedves, mindig mosolygós és cserfes énjét. Olyan srác, aki úgy megy oda hozzád beszélgetni, mintha legalábbis már évek óta legjobb barátok lennétek. Könnyen ismerkedik és szeretik is az emberek, mert mindig vigyorogva megy oda a másikhoz társalogni. Egyszerűen csak szeret ismerkedni és új kapcsolatokat kialakítani.
Képes feldobni másokat, meghallgatja őket és elárasztja a másik felet a pozitív gondolataival. Igaz ő maga is rengeteget képes beszélni, ha a másik fél hallgatag, de jó hallgatóság is, ha éppen arról van szó. Nem ő lesz a legjobb tanácsadó, de igyekszik feldobni a másikat.
Sokan azt is díjazzák benne, hogy vissza mer szólni másoknak és őszintén megmondja, hogy mi a véleménye. Kiáll az igaza mellett és a végletekig képes harcolni érte. Mindig ott lebeg a szeme előtt a cél, és hogy elérje, amit akar bármit képes megtenni. Ehhez pedig gondosan előkészíti az ötletét, nem bíz semmit a véletlenre, hiszen ő nagy terveket sző és nem hajlandó elbukni egy apró figyelmetlenség miatt.
Aztán ott van az, amit minden tanár díjaz, hogy rendkívül szorgalmas tanuló és mindig készül az órákra meg a vizsgákra.
Az utolsó dolog, amit kiemelnek az a humora. A viccein mások is nevetnek, de ő is képes úgy röhögni, hogy a fél iskola az hallgathatja.  

Aki régóta ismeri, vagy magára haragította már egy-két alkalommal, az pontosan tudja, hogy nem is olyan kedves és őszinte. Rengetegen panaszkodnak rá, hogy csupán csak kihasználja az embereket és addig kedves velük, amíg hasznosak. Utána furcsa mód már nem köszönök a folyosón és csak nagyon nehezen ismeri fel az embert. Persze ezt elsőre nehezen hiszik el.
Azokat, akik nála a Fekete listára kerültek (vagyis azon emberek, akiknek tipikusan csak rosszat akar) gyakran tapasztalják, hogy mennyire is kétszínű tud lenni. Kibeszéli az embereket a hátuk mögött, holott szemtől szembe egy elbűvölő és udvarias fiút játszik. Egyszóval nehezen lehet benne megbízni és az rosszul teszi, aki első ránézésre ítélkezik. Sokszor inkább ördögnek lehetne nevezni, mintsem angyalnak.
Ugyancsak idegesítő, hogy nem éppen elfogadó típus. Neki megvan, hogy milyennek kell lennie egy normális embernek, és aki ettől egy kicsit is eltér, már rögtön kinézi. Sőt akár ki is közösíti és direktbe szekálja.
Az az idegesítő nyelvcsettintése is ott van, amit akkor csinál, ha tanul és túl nagy számára a csend. Nem bír meglenni nyugodton és csöndben hosszabb ideig, ezért mindig sétálgat, és valami hangzavart csinál.

Reggel felkelek, bár nagyon nincs hozzá kedvem, mivel előző este alig aludtam és még szeretnék pihenni egy keveset, de tudom, hogy várnak rám lent. Így végre kiverem magamat az ágyból, majd megmosom az arcomat, felöltözök és rendbe rakom a hajamat. Mert ezt így szokás…
Lesétálok reggelizni, ahol a szüleim már várnak rám, a bátyám épp nem tudom hol van, de mindegy is. Mosolyogva köszönök a szüleimnek, majd leülök a helyemre. Mert ez így udvarias…
Kimondhatatlanul fáradt vagyok, de azért megpróbálok valami reggelit leerőltetni a torkomon, ami nehéz, hiszen se az agyam, se a gyomrom nincs elég ébren ehhez még. Tegnap délután érkeztem haza, miután az egyik barátomnál voltam egy pár napot és még nem volt lehetősége a családomnak kifaggatni milyen volt, mivel a szobámban szerettem volna maradni. Erős fejfájásra panaszkodtam, azonban csak ki akartam olvasni a könyvemet, mert túl izgalmas volt. Ennek eredményeként ma reggel mentem aludni, ráadásul nem is volt pihentető az alvásom, most mégis úgy kell tennem, mint akinek kutya baja és eleget pihent.
- Milyen volt a hétvége?
Rémesen unalmas… Állandóan a barátom húgával kellett lennünk, mert állítások szerint kedvel engem és folyton a nyakamon lógott. Milyen bosszantó… Alig tudtam elszabadulni tőle. Most azonban csak megköszörülöm a torkom és vigyorogva nézek rájuk.
-Csodás! Rengeteg időt töltöttem a családdal. Azt hiszem kedvelnek!
-Csak nehogy tanulás helyett is majd a barátaiddal lógj inkább!
Alig feltűnően veszek egy mélyebb levegőt. Igen, mindig ezt kapom. Tanuljak jól és koncentráljak az iskolára. Pontosan tudom, hogy mi a feladatom, de a bátyámmal már nem kell versenyeznem a jó jegyekért, illetve szerintem nem szükséges már. Ennek ellenére mégis szorgalmas hangyaként a legjobb teljesítményt hozom ki magamból. Bár a beadandóknál előszeretettel ülök össze másokkal és hagyom, hogy ők csinálják a munka nagyobbik részét, amíg én csak leírom, amit mondanak…
Rendkívül nagy figyelemmel hallgatom, ahogyan az egyik velem egykorú srác lelkesen magyaráz nekem a legendás lényekről. Igen, háziba valami könyvet kell elolvasnunk, de túl sok fejezetet kéne túl kevés idő alatt kivégeznem, aztán még egy összefoglalót írnom róla… Nincs nekem ehhez erőm, meg jobb szórakozásom is akad annál, hogy egyetlen tárgyra készüljek napokig. Ez a srác, akit pár hete találtam, miközben egyedül evett a folyosón viszont nagyon vágja a témát. Én mindössze arról panaszkodtam neki, hogy a könyv olyan érthetetlenül fogalmaz, hogy nehéz a fejembe verni. Erre ő kérés nélkül elkezdett magyarázni. Ezeke a koreaiak igazán furcsák, mintha tényleg élveznék, hogy egész nap magolhatnak... Szorgosan jegyzetelek is, időnként elámulok, hogy mennyi mindent tud, aztán pár óra alatt kész is a házim igazából. És egy kanyi betűt sem kellett elolvasnom hozzá. Csak tudni kell rizsázni, meg kihasználni a megfelelő embereket. Illetve hát cserébe kitüntetem a figyelmemmel, amíg szükséges. Utána valószínűleg ebbe is bele fogok fáradni és ugyanúgy nem fogom tudni számon tartani, mint azt a megannyi sok „ismerőst”, akiket az évek alatt gyűjtök össze. De tudjuk, hogy van ez: A barátok jönnek, aztán mennek. Nálam csak kicsit túl sűrűn fordul ez elő. Nem lehetek mindenkivel jóba évekig elvégre!
-Ugyan, sose tennék ilyet! A tanulás az első. De azért szocializálódnom is kell időnként, ha nem akarom, hogy kiközösítsenek. – kezdek el visszafogottan nevetni.
-Nem fognak. Az olyan gyerekes eleve.
Csak halványan elmosolyodok. Gyerekes… Igen, így is fogalmazhatunk, de szerintem sokszor hasznos azért. Ki lehet zárni azokat, akiket nem akarunk magunk körül tudni. Mondhatnánk erre, hogy elég lenne csak ignorálni őket, vagy megmondani nekik, hogy keressenek más szórakozást, de én nem bírom, mikor utána is csak a nyakamon lógnak…  
-Várj Aidan, de… mit tettem?
-Semmit azt hiszem… csak már nem érzem úgy, hogy jó barátok lehetnénk.
-De… ennek semmi értelme!
-Ahogy sok másnak sincs! Szóval kérlek, csak fogadd el és ne nehezítsük meg egymás dolgát és váljunk el békésen.
Mosolygok kedvesen a lányra, akinek konkrétan most mondtam meg, hogy többet látni sem akarom. Pedig amúgy nincs bajom a koreai lányokkal, hiszen szépek, ez tény, de mégis van az itteniekben valami, ami nekem nem jön be. De fő az udvariasság és kedvesség, mert abból elvileg jobban értenek elsőre, mintha csak ignorálnám őket. Nem mintha ezek után nem történne ez meg. Ugyanúgy csak figyelmen kívül fogom hagyni és igyekszem majd úgy tenni, mint aki nem ismeri. Nem lett volna vele különösebb gondom, ha nem lógott volna folyton a nyakamon. Tudom, hogy a lányok már most megkeresnék legszívesebben életük szerelmét, de nálam nem lesz szerencséjük. Tizenéves fejjel amúgy sem erre kéne koncentrálniuk. Engem meg jelenleg nem is érdekel egy párkapcsolat. Mikor ezt közöltem vele, akkor azt mondta: “Legyünk csak barátok!” Mindenki tudja, hogy ez lehetetlen, mert az egyik fél többet fog érezni. Aki nem én leszek…
De emlékszem a kedves szóból sem értett a lány, így a végén már tényleg csak közöltem minden ismerősömmel, hogy messzire kerüljék el, ha velem még jóba akarnak lenni és kicsit khm… határozottabban is közöltem vele, hogy legyen szívesen kilépni az életemben, vagy gondok lesznek.
Mélyet sóhajtok, ahogyan erre visszaemlékszem, mire az édesanyám csak felvonja a szemöldökét, én pedig csak torkot köszörülve kérek elnézést. Az viszont egyből lejön, hogy nem vagyok itt fejben teljesen, ugyanis mikor a vízért nyúlok, vagyok olyan ügyetlen és ki is borítom. Csudába… Koncentrálnom kell!
-Sajnálom, azt hiszem még mindig kicsit fáradt vagyok… - kezdek el szabadkozni.
-Ennyire fárasztó lett volna ez a pár nap?
Igazából nem, mivel csak ültünk és beszélgettünk a jövőről, meg hogy kivel mi történt, bár a barátom húga az agyamra ment, de azért tudtunk kettesben is lenni…
-Aktív pár nap volt ez! Meg az út is hosszú…
Bár szeretem, mikor sokáig utazhatok. Van időm elmélkedni és olyankor csak a saját gondolataimra koncentrálhatok. Igen, szeretek ellenni magamban és csak néma csöndben bámulni ki a fejemből. Illetve egyesek szerint még akkor sem vagyok csöndben, ha én ezt hiszem, mert még akkor is fütyülök, vagy a nyelvemmel csettintek. Fel sem tűnik úgy őszintén, hiszen fejben valahol egészen máshol járok. Általában nem a múlton rágódok, mint most reggel, ami érthetetlen számomra, hiszen minden, amit tettem az abban a pillanatban jó ötletnek tűnt. Én pedig nem szoktam megbánni a dolgokat. Nem, sokkal inkább a jövőre koncentrálok, bár még fiatal vagyok, így még akár változhat is, mi akarok majd lenni, de sose lehet elég korán elkezdeni a tervezést.
-Remélem órán azért nem kalandozol el ennyire!
Bűnbánóan nézek magam elé, majd csak felállok, megköszönöm a reggelit és elnézést kérve megyek vissza a szobámba. Mert ez így illedelmes…
Mikor azonban visszaérek a szobámba, csak vágok egy grimaszt és inkább kifekszek az ágyamon. Mindig próbálok a szüleim kedvében járni, de most valahogy nem bírtam tovább. Igyekszem mindenhez jó arcot felvenni, holott szívesebben vágni időnként pofákat és forgatnám csak a szemeimet. De nem teszem, vagyis nem előttük. Nekik maradjak csak meg annak a kedves és aranyos fiúnak.
Érzem, hogy csupa verejték vagyok, mikor ismét felkelek. Egyből fel is ülök az ágyamon, bár elsőre nem tűnik fel, hol lehetek. Kell egy kis idő, mire ráeszmélek, hogy itthon vagyok és nem az iskolában, mint ahogyan az álmomban is volt. Az első dolgom, hogy mély levegőt veszek, majd a mosdóba megyek arcot mosni egy jó nagy adag hideg vízzel.
Nem ez volt az első, hogy ilyen realisztikus álmom volt. Mindig rémálomként élem meg őket, pedig nem feltétlenül történnek rossz dolgok benne. Mégis elfog egy furcsa érzés legbelül, a szívem hevesebben dobog, mikor felkelek, és csak azt tudom, hogy időnként meg is történnek. Eddig ugyan kevés ilyen volt, de egy évvel ezelőtt kezdődtek ezek a furcsamód nagyon élethű álmok. De nem szóltam róla senkinek. Megbirkózok velük egyedül és még mindig próbálom kitalálni, hogy ez egy különleges képesség vagy csak a muglik körében használatos “Hiba van a Mátrixban” jelenség volna, vagyis csak véletlen egybeesés, hogy déjà vu érzésem van és néha azt hiszem álmodtam már valamit, ami később meg is történt.

Akkor egy átlagos ázsiai fiút lát az ember, aki általában mosolygós és sokat nevet. A külsejébe nincsen semmi olyan, ami kifejezetten kirívó lenne. A haja fekete színű, bár sokszor gondolt rá, hogy be kéne festetnie, de mindig meggondolja magát, hiszen a fekete hajszíne az eredeti és az minden ruhájához passzol. A bőre fehér és makulátlan. Akár a porcelánhoz is hasonlíthatná az ember, de azért annyira nem fehér szerencsére, bár tény, hogy kerüli a napot. Nem szeret a közvetlen napsütésben állni, mert úgy érzi égeti. Egész magasnak mondható, bár azért nem ő nem fogja elnyerni a felhőkarcoló megszólítást, de a 176 centi számára igenis elegendő. Bár annak ellenére, hogy ilyen magas eléggé vékony, amit orvosolna azzal, hogy edz, de kissé lusta hozzá, így inkább ki van békülve azzal, hogy vékony marad.
Öltözködésében mindig figyel arra, hogy divatos legyen. Nyilván az iskolai egyenruha nem segít ebben, de azt is képes egyfajta stílussal viselni. Sajnos egyedi nem lesz tőle, de egy fokkal jobban érzi magát. Ellenben ha végre levetheti az inget és nyakkendőt, akkor igenis szeret olyan darabokat választani, amik kifejezik őt és jól is néznek ki. Nagyon figyel a külsejére, hiszen ez alapján fogják majd megítélni.