“I told you time and time again: I'm not as think as you drunk I am”
Theo Jr. & Theo Sn.
Egyik láb a másik után - nem lehetett nehezebb, mint a birtokra hoppanálni Londonból, tulajdonképpen meglepett, hogy a kúria főbejárata elé érkeztem és nem a tó közepére (lassan harminc év mértéktelen alkoholfogyasztás közben szerzett rutinja gyümölcsözőnek bizonyult ezen az estén). Az orromban még éreztem a cigaretta füstjét és a mugli férfi ruhájának illatát. John? James? Már nem emlékeztem a nevére és nem is számított. Soha többet nem fogom őt látni, csak könnyed szórakozás volt - nem egy önálló, személyiséggel és háttérrel rendelkező ember, csak valaki, aki segített kiengedni a fáradt gőzt. A kokain még dolgozott, egyszerre éreztem az alkohol szivacsos tudattompítását és a felszívott por utáni elnyomhatatlan nyugtalanságot. Próbáltam csendben mozogni, hogy ne verjem fel a kúria minden lakóját. Non mostanra bizonyára mélyen aludt, ahogyan Tabby is. Apám nem érdekelt, Theo és Hollyn pedig... Merlin se tudta, hogy egyáltalán itthon voltak-e. A fiam hosszú ideje nem osztotta meg velem, hogy merre járt, kérdezni meg értelme sem volt... Talán olykor nem is akartam tudni, hol és kikkel lófrál.
A földszinti szalonba botorkálva még ott találtam a délben kikészített dekantálót, alig hiányzott a testes vörösborból. Valahol, a fejem egy kis, csendes zugában egy racionális hang azt sikoltotta, hogy eleget ittam már. De ez a hang túl gyenge volt ahhoz, hogy felülírja a rutinmozdulatot. Kitöltöttem a bort egy pohárba. Lépteket hallottam, anélkül, hogy megfordultam volna, felemeltem egy másik, üres poharat - biztos voltam benne, hogy Non ébredt fel. - Egy pohár bort? - Hátrafordulva szembesültem vele, hogy a küszöbön nem a feleségem állt, hanem a fiam. Kipirult arccal, bizonytalanul, mindkettőt könnyű volt az alkohol számlájára írni (mert nyilvánvaló volt, hogy ő sem hajnali jógázásból és meditációról esett haza). - Úgy látom, nincs szükséged még egy pohárra. A hangsúlyban nem volt egy csepp dorgálás sem. Sok mindent elítéltem Theo új életvitelében, de az nem érdekelt, hogy ivott. Merlinre, tizennyolc éves volt, mégis mit csináljon hétvégén? Az ő korában tudatvesztésig tompítottam magam, mindent megtettem azért, hogy ne kelljen szembenéznem az egyre nagyobb halomba gyűlő problémáimmal. Nem emiatt aggódtam, vagy legalábbis nem emiatt a legjobban... Nem voltam elég józan ahhoz, hogy legalább megkíséreljek komoly, felelősségteljes felnőttnek tűnni. Abszurd volt a helyzet, itt álltunk egymással szemben, tagadhatatlanul részegen, hajnali négy magasságában, mintha egyszerre estünk volna haza ugyanabból a buliból (bár ennek még a gondolata is szürreálisan zavarbaejtő volt).
Nobody ever died of a feeling, he would say to himself, not believing a word of it, as he sweated his way through the feeling that he was dying of fear. People died of feelings all the time, once they had gone through the formality of materializing them into bullets and bottles and tumours.
-Édes....faszom..-összeakadnak a lábaim, mintha három lenne kettő helyett és oldalra tántorodva beesek a kínos gonddal egyenesre nyírt sövénybe néhány lépésnyire a kúria hátsó bejáratának lépcsői előtt. Legalább senki sem látta. Nyugtatom magam, noha kicsit sem izgatott fel a dolog. Volt egy gyanús reccsenés, amiből arra következtetek, hogy az egyik bokor karrierjét sikerült derékba törnöm. Mármint gondolom én... nekem nem fájt, úgyhogy biztos nem én törtem el valahol. Szeretném azt mondani, hogy ezek után sikerül kicsit összeszednem magam és a helyzet urává válnom, de hosszas perceken át hemperegtem a növény tetemén, mint egy felbillent teknősbéka mire sikerült valahogy négykézláb kimásznom a szúrós ágak fogságából. Ez is megvolt. Feltápászkodok és leporolom magam, mint aki jól végezte dolgát, innentől már sima ügy kell, hogy legyen. Mármint a logika ezt diktálja. Az elszívott fű miatt végtelenül hosszúnak és lassúnak tűnik az a kőkemény öt darab lépcsőfok, amit meg kell másznom az ajtóig és valahol félúton... szóval az első lépcsőn elgondolkozom, hogy inkább lefekszem és ott térek majd nyugovóra. Míg azzal vagyok elfoglalva, hogy mentálisan vállon veregessem magam eme remek ötletért időközben feljutok az ajtóhoz, ami nálam jobban szerintem senkit sem döbbent meg. No nem mintha lenne itt más, de ez abszolút mellékes. Benyitok és azt hiszem ehhez a mozdulathoz jóval több erőt használok a kelleténél, hiszen szinte sikerül behasalnom a kúriába, de valami csoda folytán mégis talpon maradok. -Te velem nem baszol ki.-röhögök a küszöbre mielőtt az ajtót nyitva felejtve tovább indulnék a földszinti szalon felé, ahol vész esetére tartok az egyik könyv mögé csúsztatva egy kis adag kokaint, amire most úgy érzem végtelenül nagy szükségem lenne... meg egyébként is megérdemlem a jutalmat, ha már ilyen szépen hazajöttem. A szalon bejáratában megtorpanok, mert meg mernék rá esküdni, hogy maga a halál borozgat odabent, sőt még meg is kínál... ez mondjuk már nem a fű, hanem valami más lesz, aminek már nem is emlékszem a nevére, csak arra, hogy bevettem, mert miért ne.. Amikor azonban felém fordul már felismerem apám arcát, ami jelen helyzetben rosszabb a Kaszásnál. Az orrom szeglete fintorba rándul megjegyzése hallatán. Most belém kötött? Talán nem.. de mi van, ha igen? -Ne baszogass!-morgok rá és beljebb vánszorgok, hogy lerogyhassak az egyik karosszékbe, majd a néha, kissé egymásba akadó szemeimmel végigmérem őt. -Te részeg vagy.-becsmérlem, mintha én teljesen józan lennék miközben az egyik lábam feldobom a dohányzóasztalra, mintha ezzel is be akarnám biztosítani magam, hogy legalább az ülő helyzetemből ne boruljak le. -Most töltesz vagy mi lesz?-érdeklődök a magam bájos stílusában. Nem kellene többet innom, szerintem, de mégis ki vagyok én, hogy megállítsam magam a további fogyasztásban, főleg ha néhány pillanattal ezelőtt még apám kínálgatta olyan erőszakosan a bort.
“I told you time and time again: I'm not as think as you drunk I am”
Theo Jr. & Theo Sn.
Részeg voltam, de közel sem annyira, mint ő - ahogy a tekintetem végigfutott Theo imbolygó alakján, megfogalmazódott bennem, hogy biztosan nem csak alkoholt fogyasztott. Nem kellett józannak lennem ahhoz, hogy lássam a nyilvánvalót: hasonló tekintet bámult vissza rám a tükörből, mikor annyi idős voltam, mint ő. Ahhoz azonban túl sokat ittam, hogy érdemben bármit is kezdjek ezzel az információval. Ez egy másik nap problémája volt. Talán a holnapé, talán az azutánié... Non jobban tudja majd, hogyan kezeljük. - Igen, az vagyok. Egy mugli buzibárban leittam magam és annyit kokóztam, hogy egy istálló versenylónak is elég lenne. Nyilván. - A kijelentés annyira abszurdnak hatott, hiába fedte le a teljes valóságot, hogy senki sem hitte volna el. Találtam valami groteszk szórakozást az efféle viccekben (vallomásokban), olyan volt, mint kiállni egy toronyablakba, lebámulni, majd az utolsó pillanatban visszaugrani a szobába és kínosan azt mondani: csak vicceltem. Ugyan ki hitte volna el, hogy Theodore Nott egy melegbárban töltötte az estét? Az a Theodore Nott, aki húsz éve mintaházasságban élt a felháborítóan gyönyörű feleségével. Az a Theodore Nott, akinek a bal alkarján még most is tisztán kirajzolódott a Sötét Jegy utáni rusnya heg minden domborulata. Az a Theodore Nott, aki diákévei alatt sportot űzött a rohadt kis homokosok szekálásából. Nem, senki sem hitte volna el. És ez egyszerre volt felszabadító és rémisztő. - Csak Dracoval megittunk néhány pohárral. - Ha Draco ivott is ezen az estén, azt nem velem tette. Minden bizonnyal ebben a percben békésen aludt Pansy mellett, ha éppen nem riadt fel csecsemősírásra. Abban viszont biztos voltam, hogy habozás nélkül hazudott volna a kedvemért akár a fiamnak, akár bárki másnak. Milliószor megtette már. - De hozzád képest én vagyok a józanság szobra. Hol voltál egyáltalán? És kikkel? Gondolom, nem Hollynnal. Talán nem kellett volna feltennem ezeket a kérdéseket, józanon valószínűleg nem fáradtam volna értelmetlen érdeklődéssel. Amint kérdést tettem fel, ő falakat húzott maga köré a fejemhez vágott szitokszavakból vagy dühös hallgatásból. - Ha töltenék neked, akkor két percnél több időt a társaságomban lennél, azt pedig mindketten tudjuk, hogy képtelen vagy elviselni. - Ha egyszerűen csak megtiltottam volna neki, hogy többet igyon, akkor szándékosan halálra itta volna magát. - Én nem vagyok olyan jó társaság, mint az apám, tudod. Szándékosan provokáltam - az alkohol és az anyag hibája volt, mindig ez történt, gyorsabban és többet beszéltem, mint amennyit gondolkodtam. Szándékosan beleálltam másokba, mintha csak könyörögtem volna: rúgj belém egyet, megérdemlem. Ebben mindig tehetséges voltam, magamra haragítani és elmarni másokat.
Nobody ever died of a feeling, he would say to himself, not believing a word of it, as he sweated his way through the feeling that he was dying of fear. People died of feelings all the time, once they had gone through the formality of materializing them into bullets and bottles and tumours.
