It started under neon lights, and then it all got dark...
Carol & Theodore
- Kimegyek rágyújtani. Jössz? - Mugli volt, de a görög szobrokra emlékeztető arcvonásai, a hullámos barna haja és a béna viccei kompenzálták ezt a kellemetlen hiányosságot. Persze az utóbbi években ez nem hiányosság volt, egészen kezdtem megkedvelni a muglikat. Legalábbis azt mindenképp, hogy itt, ennek a varázstalan bárnak a neon fényei alatt nem kellett tartanom a Reggeli Próféta vagy a Szombati Boszorkány szaftos pletyka után vágyakozó bulvárfirkászaitól. Theodore Nott, a Lumos Mozgalom vezető politikusa egy férfival csalja a feleségét - írták volna a szenzációhajhász cikkekben, ahol a sötétben rosszul kivehető fotóval ábrázolták volna, hogyan túrt a kezem Gale (már ha egyáltalán ez volt a neve, az utolsó csíkot nem kellett volna felszívnom egy pohár töménnyel leöblítve) göndör hajába. De itt nem voltak újságírók. Itt senki még csak nem is sejtette, hogy London egy számukra láthatatlan és elképzelhetetlen részén ki voltam. Valószínűleg senkit nem is érdekelt, csak annyit láttak, amennyit látni szerettek volna: egy nyilvánvalóan kőgazdag, unatkozó negyvenes pasast, aki kapható volt egy alkoholban és tudatmódosítókban úszó ferde éjszakára.
Utat törtem magunknak az izzadt embertengerben - minél idősebb lettem, annál kevésbé élveztem a körülöttem összezáruló, részeg emberek gyűrűjét -, üdítő volt a hűvös éjszakai levegő a klub fülledtségéből kilépve. Cigarettát vettem elő, Gale tüzet adott. Azt hazudtam, hogy elhagytam az öngyújtómat, valójában nem is volt nálam. Varázsló voltam, Merlinre, felesleges lett volna öngyújtót hordani magamnál, de egy mugli pasi előtt nem lóbálhattam varázspálcát. Legjobb esetben is őrültnek nézett volna. - Adj egy slukkot - vette ki a kezemből a cigarettát, beleszívott és látványos füstkarikát fújt az ég felé, mielőtt közelebb hajolt volna. Nem húzódtam el, itt nem kellett. Vagy legalábbis azt gondoltam, hogy itt nincs rá szükség...
Nem tudtam volna pontosan felidézni, hogy a "kapjuk el a két kis buzit" felkiáltás vagy a tüdőmből kipréselődő levegő jutott el hamarabb a tudatomig. Ezt követően mintha lassított felvételben, egyesével kiragadott képkockánként szemléltem volna a jelenetet. Mintha még arra is lett volna időm, hogy az agyamba véssem a három férfi bőrdzsekijének pontos árnyalatát, a kezükben szorongatott sörösüvegekre nyomtatott márkajelzés részleteit vagy a nyilvánvalóan nem polkorrekt tetoválásaik igénytelen vonalvezetését. Talán az elfogyasztott anyag, talán a gyerekkoromban extrém határokig kitolt fájdalomtűrés volt az oka, hogy eleinte nem is éreztem semmit, amikor az egyik megragadta a galléromat és nekicsapott a téglafalnak. Vagy csak az egyetlen tizedmásodperc alatt rám törő bénító félelem törölt el minden mást. Innentől kezdve a részletek összemosódtak, túl gyorsan történt minden - mire képes voltam egyáltalán megmozdítani a karomat, valami szánalmas próbálkozásként arra, hogy pálcát rántsak, már földön voltam és nem kaptam levegőt a bordáim közé rúgó súlyos bakancstól. Hirtelen megint tizenöt évesnek éreztem magam, tehetetlen gyereknek, aki összeszorított szemmel várja, hogy az apja végre kitombolja magát. Ha volt is bennem szándék az önvédelemre, az tetté nem nőtte ki magát. A pálcám valahol a zsebemben lapult, ha akartam sem fértem volna hozzá.
Nobody ever died of a feeling, he would say to himself, not believing a word of it, as he sweated his way through the feeling that he was dying of fear. People died of feelings all the time, once they had gone through the formality of materializing them into bullets and bottles and tumours.
