Sven & Anja | these violent delights

Nem tudod ez mennyire jó ötlet. Vélhetően semennyire, mégis… a lábaid visznek előre, ugyanis a feltett kérdések válaszokat követelnek. Olyan válaszokat, amiket nem biztos, hogy megkapsz, ha pedig mégis… nem biztos, hogy szeretnéd hallani őket.
Persze, kérdezhetnél bárkit a folyosókon, a közös helyiségben, bárhol. A diákok pusmognak.Mindenki tud valamit, mindenki mond valamit, de az igazság? Nálad jobban senki sem tudja, hogy az igazság, és az, amit igazságnak mondanak nem mindig egy és ugyanaz, sőt, szinte soha nem is az.
Csendes az iskola, ahogy a falhoz simulva osonsz, már elkezdődött a kijárási tilalom. Nem nehéz mutatvány ez, a prefektusok tehetségtelen varázslók – vagy csak őket is megrázták a történtek. Bármelyik lehet, de inkább az első felé hajlasz. A brit diákok három csoportba oszthatóak. Puhányok, vérmániások és ennek keveréke: a puhány-vérmániások. Otthon ez két csoport, vérmániás seggfejek és mindenki más, a halottakat nem éri meg beleszámolni.
Tippelsz? Megérzésed akadt?
Magad sem tudod biztosan, csak… abból a téli estéből indulsz ki és úgy gondolod az elég.
Ahogy belépsz a könyvtárba a könyvtáros mogorván pillant feléd, szemöldöke a magasba szökik, mire megvonod a vállad. Nem mond semmit, ahogy te sem – némán farkasszemet néztek; a nő felsóhajt, te pedig beslisszolsz és mind a ketten úgy tesztek, mintha éppen nem a Házirend ellen vétenétek mind a ketten.
Nem kell sokat keresned, elég csak olyan mélyre menned, ahová már nem érnek el a világ zajai – a saját lépteid hangjait leszámítva, persze. Egyelőre nem szólsz a fiúhoz (mert nem tudsz nem fiúként gondolni rá), csak leülsz az asztalhoz, pontosan Sven Munterrel szemben. Ha nem Anja Vogel lennél, lehet megbámulnád, az elkenődött, száradásnak és alvadásnak indult vérfoltokat, de Anja Vogel vagy, így nem teszed. Szinte nem is látod őket – mintha ott sem volnának.
Sven arcát mustrálod. Leplezetlenül. Kíváncsian. Értetlenül.
Nem mondasz ítéletet, nem akarsz azt mondani. Ha mondanál sem számítana.
Az asztalra könyökölsz, az álladat a tenyeredbe támasztod, de néma maradsz. Keresed a szavakat, a kérdéseket és kicsit a bátorságod is, noha ez ostobaság. Sven Munter téged nem fog bántani, ebben, még ha a történtek fényében ez rettenetesen nevetséges is, biztos vagy.  
– Azt értem miért – mondod tűnődve –, azt viszont már nem értem, hogy miért ennyire – nyomod meg szándékosan ezt a szót. Valakit a származása miatt vegzálni, szórakozásból bántani egy dolog, csúnya dolog, de egy dolog. A ti világotokban mondhatni mindennapos. De más, mint kis híján halálra verni valakit. Nem állítanád, hogy ismered a veled szemben ülőt, mert nem csak… – Mi történt, Sven? – teszed fel finoman a kérdést és bár a fejed oldalra billen a tekinteted egy pillanatra sem szakad el az előtted ülőről. Egyértelmű, hogy nem arra vagy kíváncsi, mi történt az áldozattal, vagy Nottal. Hidegen hagynak. Az a kérdés nem hagy nyugodni, hogy mi történt Sven Munterrel, hogy úgy vetette el most a sulykot, mint korábban még soha.

– Magasról teszek Nottra – mondja nyugodtan, továbbra is derűsen, már-már vidáman. Anja Vogelt tényleg nem érdekli Theodore Nott, sem az első, sem a második, sem pedig a harmadik ezen a néven és ha lesz, akkor a negyedik sem.  – Hollyn, egyébként. Hollyn Shelby – válaszolja meg a kérdést már csak a miheztartás végett is, nem pedig azért, mert akár egy pillanatra is úgy gondolja, hogy érdekel Hollyn neve, személye, vagy bármije. Ha valamivel zsarolni szeretnéd Theodore Nottot, a harmadikat ezen a néven, akkor esetleg, de amúgy. Azonban Anja nem ostoba és hazug, olyasmi, ami te magad is akarsz lenni éppen, csak ő jobb nálad. Egy életnyi gyakorlat bújik meg a háta mögött. Annyi, hogy néha már maga sem biztos abban mi az igazság.
Van-e egyáltalán olyan, hogy igazság?
Néha már ő maga sem biztos ebben.
– Nincsenek barátaim, a barátság bizalmon alapszik, én pedig tudod, télen mondtam már: szinte senkiben sem bízom – csóválja a fejét, ahogy most először szakítja el rólad a tekintetét és követi a pillantásod. Ugyanazt a vérfoltot nézitek.
Különösnek tartja, hogy pont ezt szúrtad ki, hiszen az egyenruhád keresztül-kasul ezek a sötétbordó cseppek borítják; noha van benne ráció. Anja talál. Ez a folt bizonyítja, hogy nem csak néma, elégedett szemlélője voltál annak, hogy Nott kis híján halálra ver valakit – egy sárvérűt – a féltékenységi rohama kellős közepén.
– Hazudni a hazugnak nem lehet, Sven – súgja pont annyira hangosan, hogy meghalld. Nem mintha attól félne, hogy ebben az órában bárki hallgatózik. Anjat őszinte meglepetéssel tölti el, hogy a Roxfort diákjai, még a magukat legnagyobb és legfüggetlenebb aranyvérűnek mondók is, milyen nyugodtan fogadják el és követik az esti kijárási tilalom szabályát. – És… mind a ketten tudjuk, hogy… – az ajkába harap, megrázza a fejét és megenged magának egy halvány, mégis szomorú mosolyféleséget. Nem mondja ki, tényleg tudjátok mind a ketten, mit tett, hogy is nyertek választást Vogelék.
– Nem érdekel Nott – ismétli magát – és nem érdekel a sárvérű sem, akit a professzorok éppen a gyengélkedőn próbálnak összefoltozni – legalábbis Anja feltételezi, hogy így van, a logika ezt diktálja. – Engem Te érdekelsz, Sven és nem tetszik, hogy hülyének nézel. Sértő – ráncolja most először bosszúsan a homlokát, ahogy a szemöldökei összeszaladnak és talán egy kis szemrehányás is felsejlik a hangjában. Az nem zavarja, ha a félvér mivoltát (vagy voltaképp bárki más félvér mivoltát) szólják le. Megszokta. Ez az élete. De az esze… az esze az más. – Szóval, mi lenne, ha visszaugranánk az időben ahhoz a részhez, amikor megkérdezem, hogy mégis mi történt, amiért úgy gondoltad, Nott mellett neked is be kell szállnod a verekedésbe?