Nem: nő
Kor: 17 év
Vér: félvér
Születési hely: Ystad; Svédország
Iskola/ház: Durmstrang/(Canis) → cserediák: Roxfort/Hollóhát
Munka: diák
Családi állapot: Egyedülálló
Patrónus: Sárgaszalagos-nyílméregbéka
Pálca: Vörös berkenye, égics toll mag, 10 és fél hüvelyk, merev,
It's me. Hi! I'm the problem, it's me.
Hazudsz reggel, hazudsz este, hazudsz mindig és a végére már azt sem tudod ki vagy igazán. Sosem azt látod, aki valóban vagy, aki lehetnél; hanem azt, ahogy másik szemén tükröződsz vissza – hiszen erre tanítottak.
Gyűlölted és még most, a halála után is gyűlölőd azokat a pillanatokat, amikor Nagyapádként vetsz magadra pár gyors-gyilkos pillantásával nézel farkasszemet, sosem vagy elég (csupán egy virító szégyenfolt szégyenfolt a családod makulátlanságán). Bármit tettél is abban megtalálta a hibát, a kivetnivalót. A mosolyod sosem volt elég széles, a tekinteted nem volt elég őszinte – amikor a tökéletesre komponált, gondosan betanított hazugságokat ismételted a riportereknek újra és újra egészen addig, míg már-már te magad is igaznak gondoltad –, a modorod nem volt elég finom, jó magad pedig túl szeles voltál, túl hirtelen. (Nem aranyvérű...)
Azokon az lopott estéken, mikor Apád íriszeiből olvasol, védtelen vagy. Gyenge és naiv; egy hiszékeny kislány csupán, akire Nokturngasse* vagy, ahogy egymás között hívjátok inkább Svartvändargränden* legártalmatlanabb sanyarú sorsú varázslója is halálos veszélyforrás. Egy porcelánbaba, akit a legkisebb széllökés is lelök a polcról, majd darabjaira tör. Ilyenkor minden ijesztő, minden halálos – a legkisebb neszre is összerezzensz, egy hosszabbra nyúlt árnyék pedig fenyegetésként hat, nehezen tudod megállni, hogy pálcát ne ránts. Néha meg is teszed, mert te magad is elhiszed, hogy számodra sehol sem biztonságos.
A békés délutánokon a könyvtárszobában, amikor az Unokabátyád szemébe nézel, egyszerre vagy hatalmas titok és azoknak az őre is. Ritkán beszélsz, inkább csak hallgatsz, néha talán mosolyogsz, de elsősorban figyelsz, mert ezeken a különleges délutánokon nem félvér vagy, nem szégyen vagy, nem gyenge vagy, egyszerűen csak ember vagy. Mind a ketten azok vagytok, normális emberek csupán, akik társaságra, megértésre, csendre, békére, kedvességre és némi kis őszinteségre vágynak egy kegyetlen elvárásokkal, hazugsággal és látszattal teli világban. Persze, a falakon kívül nem érintkeztek gyakran, alig beszéltek; a kapcsolatotok mások szemében felszínes, hiszen az életetek alapvetően paralel folyik egymástól távol, más-más körökben. Néha persze, mert emberből vagy elgondolkozol az ellenkezőjén (hogy odamész, hogy beszélgetsz), de nem vagy buta, tudod mikor kell hallgatni, így hallgatsz, mert abban jó vagy. Meg amúgy is! Ki hinne neked? Kit érdekelne egyáltalán az, amit mondasz?
Ha a német választópolgárok szemében (akiket átvertél, csúnyán, szemrebbenés nélkül és még csak szégyent sem érzel e miatt) látod visszatükröződni az alakod, akkor, de csak akkor tökéletes vagy. Olyasvalaki, akit irigyelni lehet. Gazdag, szép, mosolygós és szerencsés. Ezt látják belőled: a begyakorolt mosolyt, a hazug szavakat, a tökéletes érzékiséggel megalkotott történeteket; az Apádat, aki minden adandó alkalommal ott áll melletted és ugyanazzal a hamis őszinteséggel helyesel és szövi tovább a ingatag látszatvalóságotokat. De végül is... valamiben azért, még ha némán is, de igazat adsz nekik: szerencsés vagy, annak tartod magad, mert járhattál volna sokkal, de sokkal rosszabbul is.
Életed nagy részében, amikor az aranyvérűek szeméből próbálod kitalálni ki az, aki lettél: senki – ha nem is szereted, de már megszoktad. Számukra olyan vagy, mint egy szellem, látnak, érzékelik a jelenléted, de nem vesznek rólad tudomást. Néha persze, ha úgy jön ki a lépés elcsevegnek veled az élet jelentéktelenségeiről, mint az időjárás, az világ politikai helyzete, a rokonaid, de sosem érdeklődnek irántad. Abban sem vagy biztos, hogy a teljes neved tudják. (Ha fogadnod kéne a nemre tennéd a voksod – bár ez természetesen csak elméleti feltevés, hiszen nem teszel ilyet; tisztes lány, akinek az Édesapját most választották meg a Deutsches Ministerium für Magie és így voltaképp egész Németország varázstársadalmának élére, nem tesz ilyet.)
Ha pedig véletlen, nagy ritkán a sosem ismert Édesanyád írásán keresztül tekintesz végig magadon, úgy érzed számítasz. Olvasod a naplóját, ahogy rólad és a terhességéről mesélt, arról, hogy milyen szeretettel akart, várt és sírsz... inkább zokogsz, mert arra vágysz, mindig is arra vágytál, hogy úgy lásd magad, ahogy ő tette (volna), de tudod, pontosan tudod, hogy erre soha nem leszel képes. Ahhoz már késő... voltaképp, már tizenhét éve az.
* A Zsebpiszok-köz hivatalos német és svéd fordításai
At teatime everybody agrees
"You can’t turn back the hands of time, just let it go and you’ll be fine.. What’s done is done."
2022.11.11. péntek;
Németország, Berlin
– Van fogalmad róla egyáltalán mit csináltál?
– Apa, én...
– Van fogalmad róla, hogy milyen következményei lehetnek ennek?!
– De hát... nem fog megvakulni, még a heg nyoma sem marad meg. (Sajnos.) Amúgy is, megérdemelte amit kapott, csak azért, mert az Ő szülei rokonok, nem volt joga úgy beszélni és olyanokat mondani. Sőt! Igazából kár, hogy lerángattak róla és még van szeme...
– Te tényleg nem érted?
– Jaj, most komolyan? Nem lesz semmi; oda jártál te is. Tudod, mindennaposok az efféle incidensek. Meglátod, amikor hétfőn visszamegyek...
– Nem mész vissza... a végén még megölnek.
Ellenkezni akarsz, nevetni, kikelni magadból, hogy nem vagy gyáva, nem vagy gyenge. Erős és tehetséges boszorkány vagy, még ha csak félvér is. Közölni akarod Apáddal, hogy paranoiás és rasszista (igen, az, mert azt feltételezi, egész életedben azt feltételezte, hogy gyengébb vagy, mint bárki más), mégsem teszed. Nincs hozzá szíved. Nincs hozzá jogod.
Érzed Apád erősödő szorítását a vállaidon, az ujjak aggodalmas remegését. Nem nézel le, mégis biztos vagy benne, hogy mind a kettőtök bőre fehéredik az erőkifejtés hatására. Te inkább Apádat nézet, a szemeit, az ott megbúvó iszonyatot és már-már őrületbe hajló rettegést. Haragudni akarsz rá mert ilyen, mert kevesebbe vesz, mint érdemelnéd mégis... képtelen vagy rá, hiszen tudod, pontosan tudod miért ilyen. Nagyapád tizenhét éven át tett róla, minden születésnapodon, hogy tudd, hogy pontról pontra ismerd a hibát, aminek a következménye vagy, aminek a megtorlása nem ért véged Anyáddal Apáddal; veled folytatódott.
Ha most látnák a választók, ha látná bárki... – gondolod, de hangosan nem mondod ki, semmit sem mondasz csak bólintasz. Fejet hajtasz és engedelmeskedsz, ahogy azt mindig teszed. Nem hiszed, hogy megölnének – annál gyávábbnak tartod őket – mégis beleegyezel az iskolaváltásba, a cserediákságba.
(Nem mintha volna valós választási lehetőséged, hiszen Apád már rég döntött...)
2022.05.07. szombat;
Ismeretlen hely, Durmstrang
– Igazak a hírek? Tényleg igazak?
– Anja...
– Válaszolj már, az Istenit!
– ...
– Anton, Nagyapa tényleg meghalt? Tényleg megölte valami brit? Tényleg...?
– ...Igen.
Körülötted minden hangos. Senki sem foglalkozik veled... veletek, hiszen délután minden félresiklott. Egyesek félnek, egyesek ünnepelnek, egyesek tombolnak – megannyi reakció, megannyi információ, de téged egy sem hoz lázba csak ez az egy, ez az egyetlen egy, amit nagy nehezen sikerül kicsikarnod az unokabátyádból. (Hiszen vele ellentétben te nem voltál ott, még ha meg is fordult a fejedben megtiltották, szigorú miniszteri utasítást kaptál, hogy aznap az iskola épületét is tilos elhagynod, nem hogy az országot esetleg a kontinenst...)
Reszketsz; remeg az alsó ajkad és remegsz te magad is. Zihálsz. A könnyek váratlanul törnek utat maguknak és... meglepnek, megdöbbentenek hiszen fogalmad sincs minek is szólnak valójában.
A gyásznak vagy az örömnek? Mind a kettőnek?
Nagyapád megölték, tudtad, sejtetted, (remélted, akartad,) mégis letaglóz. Nem akarsz olyan ember lenni, aki örül más ember halálnak, egy rokona halálnak, közben mégis elönt a megkönnyebbülés.
Soha többet nem kell azon a napon a dolgozószobájába menned és végig hallgatnod, majd szó szerint visszamondanod azt a történetet.
A megtorlás véget ért.
2016.09.01-02. csütörtök-péntek;
Ismeretlen hely, Durmstrang
– Felkelni.
– [...]
– Ne sírj már, gyerünk! Nincs sok időnk, nem akarsz itt kint maradni és nemzetség maradni, hidd el, ha mondom... Hé, haló! Hallasz engem? Nem beszélsz németül? Kellene tudnod... És svédül?
– [...]
– Most komolyan...?
Ahogy ott állsz az átfagyott, kékes ajkú, keservesen zokogó lány mellett tudod, szinte érzed, hogy menned kéne és otthagynod ahol van; nem a te gondod vagy felelősséged. Már csak a tűzfolyosó választ el a céltól. Legalábbis így véled, mivel egy instrukciót kaptál otthon útravalóul: "Addig menj előre, amíg nemzetséged nem lesz" és még nincs; egyet meg egyet pedig könnyűszerrel össze tudsz adni.
Itt kéne hagynod a lányt, ahogy – feltehetően – mindenki tette előtted és csak magaddal törődni. Tovább indulni. Biztos vagy benne, hogy a családod is ezt mondaná... mit mondaná, szinte követlené, elvárná, a lábaid mégsem mozdulnak. Összeszorítod az ajkaid, viaskodsz saját magaddal, de az idő szorít. A felkarja után nyúlsz és felrángatod a sáros, ragacsos földről. Nem nehéz szerencsére, nálad is apróbb, könnyedén húzod magad után még akkor is, amikor ellenkezik.
Fél, nyilván fél, hiszen az egész éjszaka erről szólt. Étlen-szomjan a hidegben, trükkös rúnákat követve, lidércnyomásokkal kísérve a végén egy halálosnak látszó tűzfolyosóval. Nyolcvan százalékig biztos vagy benne, hogy nem éget (a maradék húszat fent tartod annak, hogy ha egy sárvérű akarná átverni valahogy a rendszert, az lehet tényleg porként és hamuként érne át a túloldalra). Némi gondolkodás után taktikát váltasz, nem a lányt vonszolod, mert így lassúak vagytok. Túl lassúak. Inkább a háta mögé nyúlsz, minden erődet beleadod és löksz rajta egy nagyot, mire beesik a tűzbe.
Hosszan sikolt, de nem fájdalmasan, inkább csak ijedten. Nem várod meg, hogy befejezze. Ez neked elég, úgy érzed az igazad bizonyításra került; a lehető legnyugodtabban és tizenegy éved minden méltóságával sétálsz be a kastély barátságtalan épületébe, el a térdelő lány mellett, akire egy gyors, futó pillantást vetve már az Ursus nemzetségének barna színeit látod. Büszke vagy magadra, még akkor is, ha a saját szürke egyenruhád láttán elégedetlen fintor suhan át az arcodon. Nem mintha egyik nemzetség jobb lenne, mint a másik, de... fy fan* eszed ágában sem volt nyolc évre az épület leghidegebb részébe száműzni magad.
(Jól taktikáztál, majdnem sikerült, de a végén elrontottad...)
* Francba, svédül
2011.12.13. hétfő;
Németország, Feketeerdő, Vogel-birtok
– Hányszor?
– Ötször.
–... Biztos vagy benne? Tavaly négyet válaszoltál.
– Igen, biztos. Öt Crutio volt, most számoltam. Vagyis hat, ha igazán pontos akarok lenni... de a kérdés most az ötre vonatkozott. Mindegyik legalább tizenöt percig tartott.
– Mivel volt most több a történet?
– Tessék? Miről beszélsz? Nem értem...
– Volt benne egy részlet, egy apró, ámde igen fontos részlet, ami tavaly kimaradt. Mi volt az? Vagy tán nem tudod? Nem figyeltél?
– De! Mindig figyelek arra, amit mondasz. Csak...
– Akkor?! Haszontalan. Kezdd onnan, hogy az a ribanc, manipulatív Anyád megkapta az első Crutiot, a hatból, ahogy nagyon helyesen megállapítottad. Lássuk meg lesz-e a különbség. Nem is... inkább az elejéről, hallani akarom az egészet a te szádból, Anja. Tudod, ahogy tavaly és előtte is. Szóról. Szóra.
Nyelsz egyet. Hányingered van és hiába töltöd ma a hetet gyűlölöd ezt a napot, a születésnapodat.
Mióta csak vannak emlékeid, ezeken a reggeleken Nagyapád lent vár a hallban. Egyik, hanem legszebb öltönyét viseli, bűzlik a kölnitől és olyan negédesen mosolyog rád, hogy már az első alkalommal is menekülni akartál, de nem tudtál.
Nem tehetted.
Az Ő határtalan kegyéből lehetsz csak még életben, mert hasznosnak talált, hiába vagy csak egy megtűrt félvér (egy koszos, örökké virító szégyenfolt a makulátlan fán) paradox mód mégis visszasegítheted oda a családod, ahonnan az 1930-as évek végén lelökték. Főleg most, hogy a bácsikád és a felesége halottak, csak az Apád maradt; immáron az ő öröksége, felelőssége és feladata a miniszterelnöki szék megszerzése.
Nagyapád türelmesen vár, te pedig hallgatsz; ahogy mozdul a keze mégis összerezzensz, mintha attól félnél, hogy bántani fog, pedig sosem tette. Nem pálcával és nem a kezével; egy újjal sem ért hozzád úgy. Mégis rettegsz, hogy talán majd most, így megered a nyelved. Mint egy gondosan betanult és unásig ismételt leckét, úgy mondod fel az Édesanyád meggyilkolásának halálának körülményeit, a gyilkos átok részleteit, a Crutio-k számát, helyét idejét. Az okot, hogy te miért élhetsz, lélegezhetsz és nem csak egy kőre vésett név vagy; egy kegyetlen emlékeztető csupán, hogy az elkövetett bűnt, bármit hisznek is az emberek: mindig megtorolják.
Sírás kaparja a torkod ahogy befejezed, könnyek marják a szemed, de nem engedsz utat nekik. Még a szemkontaktust is próbálod tartani, hogy bizonyíts – nem lehetsz gyenge, azt Nagyapád nem szereti. Azt mondja a gyengék nem élnek túl, te pedig, életed első pillanatától kezdve, dacolva az esélyeiddel, élsz, élni akarsz.
Szerencsére csak egyszer van születésnap egy évben, nem többször...
I'll stare directly at the sun but never in the mirror
Átlagos vagy és mégsem – a külsőd a túlélésed kulcsa.
Első ránézésre persze semmi különleges nincs benned, nem vagy kiemelkedően szép, de csúnya sem. Az arcot gyermeki, kis túlzással aranyosnak is lehet mondani. A bőröd fehér, a hajad szőke, néhol barna, amikor éppen bátor vagy és lázadni kívánsz a szemeid pedig mindig barnák, olyan csokoládésak. Árulkodnak arról, hogy nem vagy teljesen Vogel, hogy van benned valami, aminek nem kéne, mégis hiába akarnád (nem), akkor sem tudnád magadból kitépni. Más a helyzet persze akkor, amikor csak egy baba vagy, egy kiállítási tárgy, amit kicsinosítanak, felöltöztetnek és aztán közszemélre tesznek. Ilyenkor természetesen ragyogsz, tündökölsz és le sem tudják rólad venni a szemük.
Tehát vissza kell térnünk az első frázisunkhoz, amellyel azt állítjuk: átlagos vagy, mégis, ha rád néznek, legyél éppen önmagad vagy az, akinek lenned kell, a Nagymamád vonásai köszönnek vissza. Ugyanaz a haj, ugyanaz arc forma és ugyanúgy görbülő mosoly (már ha éppen látni azt).
Ez az oka annak, hogy bár Adolf Vogel minden porcikájával próbált téged őszintén, szívből gyűlölni teljesen sosem sikerült neki.
Ez az oka annak, hogy bár Adolf Vogel sosem bánt veled kegyesen vagy kedvesen, de azt az egy alkalmat kivéve, aminek vékony, fehérbe hajló emlékét a felkarodon viseled (és fogod viselni egészen az utolsó lélegzetvételedig) sosem emelet rád kezet.
It must be exhausting always rooting for the anti-hero
Szeretnéd, annyira szeretnéd, hogy a szüleid egyszerű emberek legyenek, egyszerű városban egy egyszerű házzal, mert így te magad is az voltnál, egyszerű, de legnagyobb bánatodra nem vagy az, ahogy ők sem. Így vagy úgy, de mind beírtátok már magatokat a történelem zűrzavaros forgatagába. A kérdés csak az, hogy fognak rátok emlékezni.
(Győztes lesz a családod, mondd, vagy vesztes?)
Édesapád (Amadeus Vogel) nagy nevek és eszmék leszármazottja, egy olyan örökölt teherrel, amelyet nem neki szántak, mégis ő kapott. Édesanyád (Johanna Ostberg), akit sohasem ismertél, hiszen éppen csak fél éves voltál, amikor a Nagyapád (Adolf Vogel) megölte, csak egy egyszerű svéd születésű boszorkány volt (amilyen te is szeretnél lenni), aki életében kétszer hibázott. Először, amikor szerelembe esett és másodszor, amikor engedett ennek.
Pontosan tisztában vagy azzal, hogy Apád, bár ritkán mutatja ki, de szeret. Azt is tudod, hogy Nagyapád gyűlölt, a többieket viszont nem tudod. A mostohaanyáddal, azzal az Apádnál tíz évvel idősebb nővel, akit az Édesanyáddal történt "kellemetlen incidens" után kellett elvennie igazából megfértek egymás mellett. Nem sokat érintkeztek, ha mégis muszáj, illedelmesen eltársalogtok választás híján, hiszen egyikőtök sem tudja kitúrni a másikotok; akár tetszik, akár nem: ugyanolyan fontos fogaskerekei vagytok a hazugságokra épített sikernek. A tizenöt éves húgoddal (Anette Vogel) elvagytok, ez a legjobb szó, hiszen nem sokat közösködtök. Akadnak persze pillanataitok, de ha van rá lehetőség, akkor inkább tartod a távolságot. Nem utálod, nem irigyled, ahogy az unokatestvéreidet sem, az ikreket, akikkel gyakorlatilag együtt nőttél fel (na jó, a lányt utálod és a mai napig nem érted, hogy lehetsz annyira békés természet, hogy még csak meg sem próbáltad megtépni) egyszerűen csak tudod, hogy te és ők nem egy társaságban mozogtok. Sosem fogtok, így könnyebbnek (ésszerűbbnek?) érzed, ha megtartod a tizenhárom lépés távolságot és már a próbálkozás lehetőségét is elveted.
Did you hear my covert narcissism I disguise as altruism
Amortentia || lekváros pirítós, lucfenyő, régi könyvek,
Mumus || Hogy a Nagyapja feltámad vagy a halála csak egy (kellemes) álom volt és reggel megint ott fogja várni az asztalnál, hogy azt is kifogásolja, ahogy levegőt vesz.
Edevis tükre || Hogy legalább egyszer megölelhesse az Édesanyját.
Hobbim || Szeret olvasni és sportolni. Remekül tud karatézni, ahogy íjászkodni is (ár vadászatokra nem szokott járni, az Apja nem is szereti vinni rájuk, akkor sem, ha éppen van rá lehetőség, mert nem 'only aranyvér' szabály van érvényben), de nem sokat gyakorolja. Az utóbbi időben kénytelen-kelletlen elkezdett varrni tanulni, mert a háziállata gyakran szétesik.
Elveim || Voltaképp nincsenek elvei, saját magát sosem árulná el és ennyi.
Amit sosem tennék meg || Bármit megtenne, minden csak szituáció kérdése.
Ami zavar || Az, hogy az Apja bár a nagyközönségnek nem mutatja (ez a része amúgy, legyünk őszinték, annyira nem érdekli) , de mániákusan félti mindentől, ami akárcsak egy kicsit is árthat neki. Mintha az egész világ az életére pályázna.
Ami a legfontosabb az életemben || A túlélés, egyértelműen. Élete első pillanatától kezdve a halállal kacérkodik, így nem fél, de azért szeretne minél több időt a földön tölteni.
Ami a legkevésbé fontos számomra || Az emberek véleménye. Ő pontosan tudja kicsoda és ebben senki sem ingathatja meg.
Amire büszke vagyok || Arra, hogy történjen bármi kitartó. Nem futamodik meg, nem fordul vissza csak megy előre és próbálja az adott helyzetből kihozni a legjobbat.
Ha valamit megváltoztathatnék || Ha idáig eljutottál már valószínű tudod, de élne az Édesanyja. Nem tudja hogy és miként, de élne, az biztos.
Így képzelem a jövõmet || Aurorként szeretne dolgozni, ám nem a bűnözők közt a terepen, hanem a Belső Ellenőrzésnél. Szeretem, ha utálnak, mondja ő vállat vonva, ha megkérdezik miért, valójában csak hozzászokott ahhoz, hogy utálják vagy nem látják szívesen, így úgy gondolja, itt ugyanezért legalább még fizetnek is majd neki. (Feltehetően mazochista hajlamai vannak....)
Egyéb || → Metamorfmágus, bár ritkán használja
→ Noha a közvélekedés valószínű úgy gondolja és úgy is beszél is róla, de nem törvénytelen gyerek. A szülei amikor megszöktek titokban összeházasodtak. (Az erre vonatkozó papírok Svédországban keltek és nincsenek titkosítva, de eddig még senkinek sem jutott eszébe utána kutatni.)
→ A hatodik születésnapja óta van egy Hans névre hallgató Közönséges Foltikája azt bizonyítandó, milyen szuper gyerekkora is volt.
→ A hivatalos születési anyakönyvi kivonatán Vogel-Ostberg a családneve, de nyilván szinte sehol sem használata és használja. Ez az információ Németországban titkosított. Mindenhol egyszerűen Vogel-ként jelenik meg.
→ Szinte senki sem tudja, de német-svéd kettős állampolgár. A német diplomata útlevél mellett svéd útlevéllel is rendelkezik baj esetére. (Ez utóbbi a hivatalos születési anyakönyvi kivonata mellett a másik olyan írat, ahol a teljes csaladneve szerepel.)
→ Anyanyelve a német, ettől csak kevéssel marad el a svéd nyelvtudása. Valamint magas fokú az angol és orosz tudása is bár az első kettőtől jelentősen elmarad, franciául pedig képes ugyan eltársalogni, de nem nevezhető igazán jónak benne. (Az orosznak köszönhetően megérti a bolgárt és az ukránt is, ha nagyon muszáj, de beszélni nem tud ezeken a nyelveken.)
Vannak nevek, amelyek megbélyegzik az embert. A Vogel is ezek közé tartozik, a német varázstársadalomban valószínűleg éppen olyan közismert a Vogel család, mint Blackék a szigetországban. Az efféle nevek identitást és státuszt adnak... általában. A te eseted azonban eltér az átlagostól. Te nem olyan vagy, mint az unokatestvéreid, a Durmstrang körülrajongott ikerpárja, hiába tölt be az édesapád ennyire fontos pozíciót. Egyszerre vagy eszköz és szégyenfolt a családod számára, különösen 
