Playby: szabadon választható, Joe nagyon jó lenne, egyelőre előfoglalt, de szívesen várok, hátha felszabadul, egyébként nagyon rugalmas vagyok
Státusz: SZABAD
Részletek
Soha senki nem értette, hogyan sodródtunk egymás mellé, és én sem emlékszem, melyikünk ült a másik mellé a könyvtárban, és arra sem, mit láttam meg először rajtad - talán a bizonytalanságodat, elzavarlak-e, a sűrű pislogás mögé rejtett engedélykérést, hogy maradhass, vagy a csontos csuklódat, ahogyan egy könyv borítójára szorítottad, mintha szükséged lenne valamiféle kapaszkodóra. Néha megpróbálok visszagondolni a pillanatra, félhomályban tapogatózom, de mindig másmilyennek látlak. Ismétlődik bennem, csak sohasem azonosan, és nem tudom kiválasztani az egymásra feszülő verziók közül, melyik történt meg valójában. Onnantól kezdve azonban - abszolút megmagyarázhatatlanul - egymáshoz tartoztunk, sem a te barátaid, sem az enyémek nem értették, miért keressük folyton egymás társaságát, miért lógunk állandóan együtt, elvégre látszólag a metszeteink között nem létezett átfedés. És nem is létezett, mégis őrülten ragaszkodtam hozzád, hazavittelek magukhoz többször, apám azt hitte, a köreimhez tartozol, talán nem aranyvérűként, de elnézett nekem egy kis vérhígulást, mert cserébe mindig tisztelettudó, érdeklődő és - a szorongásgenerátor családi vacsorák ellenére - meglepően sziporkázó voltál, kiváló tanulmányi eredményekkel és majdnem hibátlan etikett ismeretekkel. Egyszer - még előtte, előtte, előtte - bevallottad nekem, hogy amikor először invitáltalak a vidéki birtokra, mindennek alaposan utánanéztél, érezted, apámnál egy esélyed lehet, azt pedig semmiképpen nem akartam ellőni. Kedveltelek ezért. (Szerettelek ezért.) Roxmorts-ba két évvel ezelőtt én rángattalak le, inkább maradtál volna olvasni, de szépen kértelek, és mostanra mindketten tűpontosan látjuk, hogy sosem tudtál nemet mondani nekem. Odalent sárvérűnek neveztek, telibe talált legalább két vagy három átok, miután kitört a káosz, és emlékszem, soha nem éreztem még olyan dühödt az ernyedt tested láttán, soha nem éreztem még olyan félelmet, soha nem éreztem még olyan kétségbeesést. Későn védtelek meg. Hiábavalóan. Heteket töltöttél a Szent Mungóban. Nézd, minden mitológiai történet ismétlődésekre épül, ugyanazok a toposzok és közhelyek alkotják, mert az emberi természet kortól függetlenül ugyanolyan, egyszerűen változatlan marad. Már nem tudnám kiválasztani azt a pillanatot, amikor megértettem, hogy mit érzek pontosan irántad, az első vállgörbületen végigfutó, máshogyan ingerelt tekintetet, az első megfeszülő állkapcsot fedetlen kulcscsontod láttán, az első gondolatot, hogy Akhilleusz és Patroklosz... Kettőnk kapcsolata élesen kirajzolódik, és mégis feltérképezhetetlen. El akartam mondani neked, esküszöm, mert tudtam, valahol mindig tudtam, te hogyan érzel irántam, a beharapott szádból, alkalmi tétovaságodból, hogy folyton engedtél nekem, és akkor ott, a tested felett térdepelve nem bújhattam sehová önmagam elől, elfogytak a hézagok.
Részlet az előtörténetből: Azt akartad, hogy definiáljátok, amiről sosem beszéltetek, hogy végre kontúrjai legyenek a félelemnek, lopott pillantásoknak, mert észrevetted, talán hónapokkal ezelőtt, a könyvtárban ülve, ahogyan bátortalanul találja meg tekintetével a kézfejed, alkarod, és viszonoztad, észrevétlenül, nyakának ívét, vállának görbületét, meg-megfeszülő állkapcsát, mintha valamit erőszakkal tartana magában, tuszkolná vissza, nehogy kettőtök közé hányja rendezetlenül. Akartad, hogy felébredjen, álltál kissé ostobán a kórterem ajtajában, nézted, ahogyan más fogja meg a petyhüdt kezét, és még torkot sem köszörültél, csendben hallgattad a neked címzett szavakat. Most az a másik hajolt fölé óvón, és azt mondta, rád sem nézve, mégis neked, hogy nem tudja, mit akarsz most, de tudd, ő tényleg szeretné, igazán, és nem titkolná, nem rejtegetné, de úgy nem lehet, ha nem hagyod, és te egészen elsápadtál, aztán meghallottad, ahogyan édesanyád a folyosó végén felkiált. Hetekig kínzott a bűntudat, mert tudta, amit te akkor még nem értettél, tudta, hogy nem lennél őszinte, sem vele, sem magaddal, sem a külvilággal.
Tavaly egész évben kerültelek, és azt hiszem, még ezt is képes lennél megbocsájtani, ha egyáltalán viszonoznám a pillantásodat.
//Valahogy így képzeltem el kettejük kapcsolatát. Rengeteg kitöltetlen részlet maradt, amit együtt vázolhatunk majd. Szeretném, ha megtalálnák egymást ebben a zűrzvarban, és bár rengeteg a kimondatlan és tisztázatlan érzés kettejük között, rengeteg ötletem lenne arra vonatkozóan, merre induljanak, és hogyan bukdácsoljanak. :3 A családja szabadon alakítható, akárcsak a további kapcsolatai, akár össze is jöhetett azzal a fiúval, aki végül finoman elzavarta Pollux-ot, érdekes adalékanyag lenne, és a meghirdetését sem vétózom meg, ha szeretnéd őt is a játéktéren látni. Nagyon-nagyon-nagyon várlak, az előtörténetben találsz még apró morzsákat kettejükre vonatkozóan.//
