Pollux Gaunt

Születése pillanatától kezdve negyvenes, érett és felelősségteljes férfinak szánták, ezért lett belőle már hétévesen koraérett, középkorú gondolatmenetekre huzalozott gyerek, aki lexikális tudásával a vendégeket és a kiterjesztett családi kört szórakoztatta. Komolyságából keveset veszített, viszont kamaszkora felemésztette annak felszínre kerülését, lázadozásai ennek ellenére mindig bizonyos medreken belül mozgott, valahogy ellenszegülni is intellektuálisan és túlzó disztingváltsággal tudott, például szökni is csak ókori romokhoz, művészmozikba, galériákba vagy múzeumok tiltott részlegére szokott, habár onnan hajnalra mindig egy addig ismeretlen társasághoz csapódva, lomnak kitett fotelekbe keveredett, és ez a kettősség mind a környezetét, mind saját magát kimeríti.
Kortársaival ugyanilyen ambivalens kapcsolatot ápol, ha teljesen el tudja engedni magát, odáig vannak érte, nem csupán szerves része, hanem valamiképpen irányítója, nyomvonalon tartója is a társaságnak, máskor azonban kioktató megjegyzéseket tesz, folyton javít és pontosít, és bár nem nevezhető konkrétan lenézőnek, érezhető benne némi ingerültség, amely egyértelműen a többiek ismerethiányából és műveletlenségéből sarjad.
Szenvedélyesen szereti a hozzá közel állókat, amplitúdói gyakran magasra húznak, csak éppen azzal van problémái, hogyan kommunikáljon erről, vagy hogyan mutassa ki tettekben. Általában érdekes szerkezeteket, első kiadású könyveket ajándékoz nekik, bocsánatkérése is különös formát ölt, gyakran mitológiai és vallási történetekben rejti mondandóját, és bár azok, akik tényleg ismerik, már tudják, hogy mire keressenek rá Pollux dekódolásának érdekében, a többiek értetlenül pislognak.
Minden érdekli – kevés dolog tartja fenn a figyelmét, de szívesen próbál ki új dolgokat, hogy értékítélettel élhessen végül. Ami felkelti a figyelmét, abban szeret elmélyedni, szórakozásból olvas nehéz témájú, vaskos könyveket, viszont ugyanolyan lelkesedéssel forgatja mugli írók – főleg modern és posztmodern vonalon – regényeit. Vizuális médiában sincs lemaradva, a családi elvárásokkal szembehelyezkedve egész komoly gyűjteményre tett szert, szereti a nagyívű, komoly drámákat, művészfilmeket és a kultdarabokat is, egyfajta összetéveszthetetlen igényesség mentén szelektálva.
Mindezek mellett kiforratlanság érezhető rajta, folyton tapogatózik, keres, gondolataiban gyakran hektikus, máskor sztoikus nyugalommal szemléli az őt körülvevő káoszt. Nincs ideológiai leképeződése, ösztönszerűen érzi, mi helyes és mi nem, illetve azt is, hogy a családi hagyományok valamiképpen mégiscsak ráállnak az egyik irányzatra, de nem nyíltan, döntéseikben mégis kiütköznek valódi szándékaik és megfontolásaik. Mindannyian érzik, hogy eltolódnak a pólusok és sűrűsödik a politikai és társadalmi légkör, ezért nyáron minden barátjának szerzett egy példányt a Farenheit 451-ből és az 1984-ből.

C.,

Minden egyre elviselhetetlenebb. Tudom, sosem szeretted a melodrámai kijelentéseket, olcsóak, és persze hamar el is kopnak. Mégis erről van szó. Minden egyre elviselhetetlenebb, beleértve magamat is. Tegnap valaki azt mondta, milyen szépek az ógörög történetek, én pedig egyre csak arra gondoltam, ezek az emberek, akiket joggal vagy jogtalanul nevezek a barátaimnak, semmit sem értenek, ismereteik szerteágazóan hézagosak, minden kijelentésük felszínes és pontatlan, ezért – a többiek utólagos ítélete alapján – flegmán megkérdeztem, melyik történetre gondol, mire azt mondta, Leander minden éjjel átúszta a tengerszorost, hogy a szerelmével lehessen. Nem bírtam ki. Mire kifulladva a történet végére értem, elsírta magát, napok óta kerül, kibírhatatlannak nevez, és nem téved, igazán, egyáltalán nem téved, mert az vagyok, persze Leander végül tényleg elvesztette az irányt és tengerbe fulladt.
Azt hiszem, valamitől évek óta nem tudok megszabadulni, tőletek, hogy pontos legyek, a vacsorák rendezetlenségétől, a tömörfáktól és bőrkötésektől, betűktől és fogalmi helyesbítésektől, hogy körülöttem mindennek kultúraszaga van, minden nehéz, és minden kanyar végén egy újabb, beláthatlanabb kanyar tűnik fel, szerpentini végtelenség.
Arról a nyárról álmodom, a partra mosott szobrokról és só marta sziklákról, egy lusta remeterák lépteinek szalagra tekert ismétléséről, és rólad, ahogyan ülsz, keresztbe tett lábakkal, megközelíthetetlenül, ahogyan kizárólag felém nyílsz, elmeséled, mintegy mellékesen, mert másfelé nézel, a felhabzó hullámokra, ahogyan végignyalnak egy-egy szobormaradványon, Patroklosz gyerekkorában kockajáték közben megölte egy gyermektársát, hirtelen felindulásból, ezért száműzték, egyes értelmezések pedig ő és Akhilleusz… Mégsem emlékszem mindenre tisztán, a többit olvastam, nem tőled hallottam, de érzem az átható citrusillatot, és látom az olajfaligetet, és látom, ahogyan órákkal később, napszítta bőröddel, hófehér ingben elsétálsz, és mielőtt eltűnnél egy csipkézett sziklafal árnyékában, még visszafordulsz, arcod kifürkészhetetlen, és felém intesz.

C.,

Megállás nélkül a térdepelésre gondolok – áhítatosan és megadóan, a csont alatti márvány keménységére, ordító ürességre, kenetteljes imádságokra, a misék zsibbasztó egyformaságára, Nizzára, és meleg van, a freskók kopottan néznek vissza rám. Antropológiai szempontból elmaradottak vagyunk, nem rendelkezünk valós hitvilággal, igényeink eszmékbe futnak, így fogalmaztál, könyékig felhajtott ingben egy macskaköves utca intim félhomályában. Addigra kiürült a borospoharad, és bennem sem maradt más, mint émelyítő lecsupaszítottság. Sokfélére gyalultatok, tisztában vagy vele, igaz? Sokfélére és semmilyenre, regények, ideák leképeződése vagyok, testem roppant romok halmaza, gerincem be nem járt hegyvonulatok, elmém egy feldöntött könyvespolc. Toposz vagyok, mégis körvonalazhatatlan.
Megállás nélkül a térdepelésre gondolok – biztosan elmesélték neked, mi történt, és nem számított, megesküszöm neked, egyáltalán nem számított, hogy Prométheusz ellopta a tüzet, az embereknek adta és harmincezer év szenvedésre ítélték, nem számított, hogy Atlasz a hitetlensége miatt kővé dermedt, ahogyan ültem tehetetlenül egy várótermi széken, még anya riadt nyögése sem számított, mert nem az én vérem volt, és valahogy a világ elfért egy felhasadt farmernadrág vérfoltos szálai között.
Megállás nélkül a térdepelésre gondolok – egy test feletti megnyúlt szögre, az arcból kifutó vérre, hogy Patroklosz és Akhilleusz egyes értelmezések szerint…  

C.,

Néhány nap távlatából megbánás nélkül kijelenthetem, hogy Nantes majdnem teljességgel élvezhetetlen nélküled. Kettős hiányérzettel küzdök, folyton visszafordul önmagába. Tanév végén valamelyik professzorom – jelentősége nincs annak, melyik, habár te biztos tudni szeretnéd, és talán pont azért hallgatom el előled, nehogy következtetések vonj le, vagy egyáltalán megnyugodj –, azt mondta, hatalmas potenciál van bennem. Azóta vissza-visszatérek gondolatban, a leglehetetlenebb, legfurcsább pillanatokban ismétlődik meg bennem, mint egy unottan tekergetett, rosszul fogott rádióadás. Fehér zajnyi zavarodottság. Mihez van bennem hatalmas potenciál? Hogy pontosan olyan legyek, mint ti, vagy nyomokban se hasonlítsak rátok?
Közhelyekből épülök fel én is, nem igaz? Közhelyek töltik fel bennünk és közöttünk a hézagokat, szilárdsági mutatója mindannak, amiről nem beszélünk. Torz vokáció, valami felé mozdulás, az elharapott mondatok fogak közt szűrt levegője. Többre hivatottságunk, intellektuális érzékenységünk vajon velünk született, vagy tanult viselkedésminta? Trenírozott kutyák egy félbehajtott lapon.
Azt hiszem, lázas vagyok, és ez a láz hónapok óta emészt – körülöttem és bennem egyaránt. Ha mégis lenne egy délutánod, kérlek, szánj rám egy órát, ott leszek az elefánt lábánál, és arra gondolok majd, hogy gyerekkoromban a miniatűr mását varázsoltad a tenyerembe, miután elsírtam magam, amiért minden, ami monumentális és nagyratörő, valójában mozdíthatatlan. Egész héten szorongattam, hagytam, hogy végigmásszon a bütykökön és parányi barázdákon, ormányával csiklandozzon, hogy aztán egy őszi éjszakán semmivé legyen, és az illúzió, hogy magammal hordozhatom bárhová, végleg megszűnjön.
Minden, ami monumentális és nagyratörő, igazán mozdíthatatlan.


Tekinteted egy távoli pontra szegezed, a csillagok közötti távolságra, fejed hátulja a falnak ütközik, puhán, és mégis velőig hatoló fájdalommal, mert ez a száj, aminek a melege körbevon, nem azé a szájé, és mégis, az ismeretlenség megtévesztésig hasonló ingerületet szül, elég nem lefelé pillantanod, csak emlékezned, hogy odabent ugyanolyan csontos és forró volt, mesterséges aromák gyűrűjében, vaníliás akkordok, veríték édeskés illata, Nantes fűszeressége.
Benne kapaszkodsz meg, a tincsei hosszabbak, göndörebbek, majdnem ritmust vesztesz önmagad becsapásában, rá kell fognod, nehogy ott találd magad egy szórakozóhely személyzeti bejárata mellett, éjjel háromkor, falnak vetett háttal, és hiába érzed magadon a tekintetét, képtelen vagy lefelé nézni, csak a szád nyílik el, csak a tarkóját cirógatod közben.
Azt akartad, hogy definiáljátok, amiről sosem beszéltetek, hogy végre kontúrjai legyenek a félelemnek, lopott pillantásoknak, mert észrevetted, talán hónapokkal ezelőtt, a könyvtárban ülve, ahogyan bátortalanul találja meg tekintetével a kézfejed, alkarod, és viszonoztad, észrevétlenül, nyakának ívét, vállának görbületét, meg-megfeszülő állkapcsát, mintha valamit erőszakkal tartana magában, tuszkolná vissza, nehogy kettőtök közé hányja rendezetlenül. Akartad, hogy felébredjen, álltál kissé ostobán a kórterem ajtajában, nézted, ahogyan más fogja meg a petyhüdt kezét, és még torkot sem köszörültél, csendben hallgattad a neked címzett szavakat. Most az a másik hajolt fölé óvón, és azt mondta, rád sem nézve, mégis neked, hogy nem tudja, mit akarsz most, de tudd, ő tényleg szeretné, igazán, és nem titkolná, nem rejtegetné, de úgy nem lehet, ha nem hagyod, és te egészen elsápadtál, aztán meghallottad, ahogyan édesanyád a folyosó végén felkiált. Hetekig kínzott a bűntudat, mert tudta, amit te akkor még nem értettél, tudta, hogy nem lennél őszinte, sem vele, sem magaddal, sem a külvilággal.
Összeszorított fogakkal várod a feloldozást, percekbe telik, amíg megérzed, izmaid elernyednek, légzésed reszketeggé válik.
És ott, egy utcai lámpa derengő fényében, kifulladva, Akhilleusz és Patroklosz szerelmére gondolsz.

Gyerekkorában elegáns öltözködést vártak el tőle, telje ruhatárát édesanyja menedzselte, ezért hamar megtanulta, hogy minden, ami társadalmilag elvárt a köreikben, az valamiképpen kényelmetlen és merev. Kamaszként hamar lázadozni kezdett, végül taktikusan kiharcolta az önállóságot, és jóval szolidabb, lezserebb darabokat kezdett összeválogatni. Alkalmi stílusát leginkább papíron távolabbi, szívében közelebbi rokonai inspirálták, hétköznapjaiban pedig abszolút a kényelemre és letisztultságra törekszik. Nem szeret kitűnni, gardróbja azonban többnyire márkás, jó minőségű darabokat rejt, pólói és ingjei – manóbűbájjal – vasaltak, ezért a beszélgetőpartnereinek folyton feltűnik, milyen jó cuccokat hord.
Magas és vállas, ezt elsősorban a kviddicsnek és sportra neveltségének is köszönheti, számára a napi mozgás nem teher, sosem kell elvonszolnia magát futni vagy edzeni, szeret úszni, kocogni – elér egy szintet, ahol már konkrétan teljesen kikapcsol, és egyfajta üres térbe érkezik fejben –, tűrhetően lovaspólózik, alkalmanként teniszezik, és egynyári USA kalandján rákapott a golfozásra is, amiben szintén nem nyújt kiemelkedő teljesítményt, tartását azonban minden oktatója dicséri.
Vörösesbarna haját három éve hasonló fazonban hordja, sosem foglalkozott különösebben vele, nem csinál belőle hiúsági kérdést. Ez itatja át az egész lényét, és éppen ez bosszantó benne: tulajdonképpen minimális ráfektetéssel sikerül hoznia az átlag felettit.