Nero & Dorothy | If you only walk in other people's steps, you cannot make your own way

A lélegzetvétel éles, reszelős, rejtett frusztrációról árulkodik, de Dorothy Belby, vagyis most már Dorothy Rosier arcán erről semmi sem árulkodik. Mosolyog, mert mosolyogni kell. Nem nehéz, szeret mosolyogni és tud is, azt mondják szépen. Az anyósa ezt emelte ki benne elsőként – “Jaj, milyen helyes kis mosolyod van! Remélem az unokák is öröklik. ” –, ahogy sokan mások is ezt szokták.

Most mégis fáj. Nem a mosoly… nem csak a mosoly. A mosoly csak mosoly, semmi több, ami fáj, az minden más. Feküdnie kéne és feküdni is akar, pihenni és a kisfiával lenni, csak ölelni és érezni az illatát, a kicsi testét, hallgatni az édes kis hangjait, de nem teheti.
Kötelességei vannak. Örökké és mindig.
Dorothy Belby, vagyis hát most már Rosier tudja mi a kötelessége, nem futamodik meg, ahogy kibúvókat sem keres. Ott van a bálon, mosolyog, táncol, fogadja a gratulációkat, hogy alig két hete egészséges fiúnak adott életet és összeszorítja a fogát, mert ezt kell tenni. Mert ez a kötelesség, egy béklyó, ami egyszerre börtön és ironikus mód biztonság is.

Kellemes a szeptemberi hűs, ahogy kilép a kertbe, megszabadul a báltermi fülledtségtől és a rózsalugas felé veszi az irányt. Lassú, szellős léptekkel halad végig a köves úton – úgy, mint akinek nem fáj, mint aki nem ájul le menten az első padra. (Bár megtehetné.) Meg-meg csikordulnak a talpa alatt a kavicsok. Ha véletlen össze fut valakivel, annak barátságosan biccent, mosolyog és megy tovább, senkivel sem elegyedik szóba. Társasági ember, de most nem vágyik rá, nem vágyik másra, csak egy kis magányra és pihenésre.

A keze a hasára csúszik, ahogy pár pillanatra az egyik lugasnak dől. Kicsit még fáj, kicsit görcsöl, de azt mondják ez normális, hiszen fiatal – tizennyolc éves csak –, de ez jó is, mert a teste hamar regenerálódik, ha pihen. Keserű sóhaj szakad ki belőle. Pihenés, mit neki a pihenés, ha itt ez a hatalmas esély, amit ő maga nem szeretett volna, de a férje és még inkább az anyósa ragaszkodtak hozzá. Az örököst meg kell ünnepelni, mondta pár órával a szülés után és már intézkedett is, Dorothy hiába ellenkezett, másnap már kimentek a meghívók, most meg…

– Mindegy – motyogja magának, ahogy tovább megy, mert tényleg mindegy. Tudja hova szeretne, az ő kis titkos helyére, a legbelsőbb padok egyikére, ahol olvasni, festeni és kikapcsolódni szokott. Sok időt töltött ott a nyáron és tavasszal is. Az a hely otthonos, olyan… pihentető. Csak arra nem számít, hogy nem ő az egyetlen, aki ide kívánkozik, hogy a díszes társaságban akad más is, aki legalább annyira elvágyik, mint ő, akinek most a középpontban kéne lennie.

– Mr. Graves – torpan meg, ahogy meglát. A hangjában eltéveszthetetlen a meglepődés. Felismer, persze, hogy felismer, hiszen munkatársak vagytok (voltatok?) a férjével, noha nem állítja, hogy ismer. Csak tudatában van a nevednek és a hozzá kapcsolható arcnak. – Hogy hogy ilyen távol az ünnepségtől? – érdeklődik előzékenyen, halvány mosollyal, ahogy közelebb lép és a pad támlájára simítja a tenyerét. Egyszerű, hétköznapi mozdulat volna ez, ha nem remegne meg a keze közben, de nem foglalkozik vele. Ahogy azzal sem, hogy kissé szédül. – Valami probléma van, vagy… csak egyedül kíván lenni? – billenti meg a fejét, ahogy fürkészőn vizslat.

Itt hagy, ha azt szeretnéd, Dorothy Rosier tudja és ismeri a kötelességeit, eleget is tesz nekik, mint lány gyermek, mint testvér, mint feleség, mint édesanya és mint vendéglátó is. Nem fog zavarni, ahogy a társaságát sem kényszeríti rá soha senkire, most magában mégis arra kéri Merlint, hogy ha nem is marasztalod, de nem mond ki nyíltan, hogy magányra vágysz. Egy kis időt hagyj neki, hogy összeszedje magát.

– Ennek örülök – mosolyog, mert egy ilyen kijelentésre mosolyogni kell. Nem ő a házigazda, csak az… ünnepelt?, abban sem biztos, az talán inkább a kisfia, de valaki fontos, akinek köze van a dolgokhoz és ilyeneket kell hangoztatnia, úgy tenni, mintha jó lenne az, ami történik, nem pedig fáradtságos és teljesen, tökéletesen felesleges.  – Majd átadom Mrs… mármint az Anyósomnak – apró nyelvbotlás, még így, kicsit több, mint egy évvel az esküvő után is nehéz Mrs. Rosierre nem Mrs. Rosierként gondoli, ami valahol komikus, hiszen már Dorothy is az: egy Mrs. Rosier. – Ő is biztosan örülni fog, igazán sokat fáradozott a rendezéssel. Szerintem nagyon kedveli önt, Mr. Graves.

A kérdésed meglepi, meg is ütközik rajta, ez kiül a vonásaira. Nem szakavatott színész, ahogy egy póker játszmában is biztos elveszítené minden pénzét; a mosoly megy parancsra a többi érzelem már kevésbé.
– Csak egy kis pillanatnyi gyengeség – legyint, ahogy a kérdés első részére direkt nem válaszol. Nem, nincs jól, csak ezt nem vallhatja be, ez olyan gyengeség, amit ha meg is enged magának, nem teheti közszemlére és oszthatja meg bárkivel – az szégyen és gyalázat, összetöri a tökéletesség már így is repedező álcáját. – A vérveszteség miatt – motyogja, hogy teljesen legyen a kép, biztos ne kérdezz rá okokra és okozatokra.
Noha Dorothy azért tudja: nem vagy ostoba (a te munkádban ez megengedhetetlen), így kétsége sincs afelől, hogy egyet, meg egyet össze tudsz adni úgy, hogy kettő legyen belőle. De más a biztos tudás, ha kimondják és más, ha az csak némán, a felszín alatt fodrozódik két ember között.

– Szükségtelen ezzel Titust zaklatni, csak… elrontaná az estét – Titus estéjét, meg az Anyjáét, ékelődik be ide némán, mégis szinte ordítva az éjszaka csendjébe a keserű igazság. –  Jól vagyok – rázza a fejét finoman, illedelmesen mosolyogva, ahogy leereszkedik melléd a padra. A mozdulatai darabosak, lassúak, egy pillanatra még az arcán is átsuhan a fájdalom, aztán már ott sincs, mintha mi sem történt volna. Kiválóan maszkol, ahogy mindenki ezekben a körökben, az anyatejjel itta magába, hogy aztán a nevelőkkel és dajkákkal tökéletesítse.

– Könnyebb, mint gondoltam – mondja némi gondolkodás és vizslatás után. Nem tud belőled olvasni, abban sem biztos igazán, hogy akar. Nem ismer, csak látásból és névről, de pletykákat hallott, nem keveset és több rosszat, meg ijesztőt, mint jót, ezt tudja, ott van benne, de Dorothy Rosier nem szeret elsőre ítélni és főleg nem szeret mások tapasztalati alapján véleményt nyilvánítani. Szeretni megtenni a saját megállapításait és az alapján meghozni a saját döntéseit; már amennyire ezt a a veleszületett, olykor elszakíthatatlannak érződő béklyói engedik neki. – Percy jó baba, nem hasfájós és nem is sírós. A várttal ellentétben viszonylag sokat lehet mellette aludni, nem érzem magam annyira fáradtnak – de azért fáradt, ez tagadhatatlan, még ha próbálja is, mert úgy érti ezt kell tennie. Látszik a mozdulatain, a megereszkedett vállain, a mosolya ívén és a szeme alatti karikákon, amik hiába a kiváló smink, nem olyan könnyen rejthetők el. – Viszont sokat mosolyog, olyan babásan tudja. Nagyon aranyos. Szerencsére ezt nem az apjától örökölte – ahogy sok minden mást sem. Noha a szőke tincsek Titust idézik a személyisége már most, alig tizennégy napos korában más, jobb. Dorothy ezért nap, amint nap hálát ad. – Persze, ne higgye, nem mindig könnyű vele, még tanuljuk egymást. Ő is engem, én is őt. De tegnap már kicsit festeni is tudtam mellette, amíg pihent – biccent a a sötétség leple alatt árválkodó, kint felejtett állvány felé. – Bocsánat – neveti el magát zavartan, de most először úgy igazán őszintén. – Biztosan nem szeretett volna ilyen hosszú beszámolót. Gondolom, szívesebben lenne inkább Brazíliában, mint itt, a rózsák között. Titus említette, hogy onnan jött egészen idáig, ezzel megszakítva az expedícióját; ez nem kis út, igazán… kedves volt öntől. Még ha lehet, egy kis kényszer volt is mögötte – kuncog hamiskásan, noha ő nem azokra a személyekre gondol, akik valóban mögötte állnak, hanem a szüleidre, akik Dorothy nézeteiben már biztosan alig várják már, hogy bemutass nekik egy leendő Mrs. Gravest.