Dorothy Rosier

Thetys és Melinoe Belby ♡ Apu és Anyu ♡ Dorothy szereti is meg nem is a szüleit. Ha kérnék, hogy jellemezze egyetlen egy szóval a kapcsolatukat azt mondaná: rapszodikus. Voltaképp... az egész családjára, a légkörre, ami körbe lengi őket ezt mondaná. Volt idő, amikor a szüleit tökéletesnek látta és volt idő, amikor a legrosszabb embereknek – most pedig egyszerűen csak azok, amik: emberek. Se nem jók, se nem rosszak, csak egyszerű emberek, a maguk tökéletlen tökéletességével.
Valójában nem érzi magát közel sem az Anyukájához, sem pedig az Apukájához. A beszélgetéseik felszínesek, sokszor személytelenek és olyan témákra korlátozódnak, amelyek kényelmesek nem fájnak és nem bántanak, mert ebben a családban csak az kerülhet felszínre, ami jó és kényelmes. Dorothy ezért nem hibáztatja sem Thetyst sem pedig Melinoet, könnyű lenne, de felesleges. Őket is így nevelték – talán még ennél is keményebben, szigorúbban, érzelmektől mentesebben; nem tudja, nem kérdezte, mert azt viszont tudja, ha kérdezné is, őszinte választ azt nem kapna – és ők is ezt adták tovább. Dorothy beletörődött abba, hogy a szülei olyanok, amilyenek, hogy az Édesanyja sosem lesz igazán a támasza és hogy az Édesapja mindent megtesz a családért és csak utána következnek a gyermekei, mint individuumok (ha következnek egyáltalán). Elfogadja azt, amit adni tudnak nem is kér többet, de ő maga sem törekszik többre.
A szülei olyanok, mint a szürkék egy palettán. Se nem jók, se nem rosszak. Fontosak, kellenek, mégis... valahol olyan nélkülözhetők.

Cyrill, Diocles és Doris Belby ♡ Cy, Dio és Do ♡ Dorothy kapcsolata a testvéreivel ugyanolyan hullámzó, mint a szüleivel. Néha nagyon fent, néha pedig nagyon lent. Mind más más színek, más egyéniségek – egymás komplementerei, de ha szükség van rá, akkor képesek és tudnak is együtt működni. (Csak olykor nehezen.)
Nem túlzás azt állítani, hogy közelebb áll hozzájuk, még a legnagyobb hullámvölgyek feltételezetten elért mélyén is, mint a szüleihez. A testvérei közül valószínű utoljára, a z Anyukájánál és az Apukájánál mégis előbb fordulna segítségért Cyrill-hez, ami ironikus, tekintve, hogy ő a legidősebb. Dorothy – talán egyedüliként a családból – empátiával, szeretettel és mérhetetlen megértéssel fordul a bátyja felé, aki mint a legtöbbjük belekényszerül egy olyan élet olyan felelősségébe, amit nem akar – Cy biztosan nem akarja, csak nincs választása. Amíg Diocles szereti szidni a bátyjuk és kiemelni, hogy mennyire léhűtő, lusta és alkalmatlan, mindenre, amire Dio az volna, addig Dorothy – aki megérti a férfi szemében lobogó  elégedetlenkedést a sorsra iránt – szereti kiemelni a jó tulajdonságit, mint azt hogy igenis értelmes, jó a humora és esetenként, amikor jó passzban találja meg az ember, kiváló hallgatóság is. Különös fintora a sorsnak, hogy bár gyakran védi Cy-t Dio-val szemben, mégis ő, a fiatalabb bátyja az, akivel talán a legszorosabb viszonyt ápolja a családból, akihez, ha gondja lenne, egyből szaladna (és szaladni is fog). Hasonlóan művészlelkek, néha megértik egymást félszavakból és elejtett csonka hasonlatokból, mégis teljesen másképp látják a világot és élik meg a vállukat nyomó – mindegy, hogy oda rakott vagy önként felkarolt – terheket. Dorothy, amíg Cyrillt sajnálattal, addig Dioclest leplezetlen aggodalommal szemléli – őszintén fél, hogy egy napon összeroppan a vállát nyomó gondok és a Belby név súlya alatt. Érti persze, hogy Dio miért teszi amit, ő is ezért tette, csak azt nem érti, hogy önszántából miért hajszol oly nagyon egy életet, amit nem is élvezne. Amiben bár sikeres lenne, senki sem vonja kétségbe, de nem önmaga, csak árnyéka annak, aki valóban lehetne (ahogy Cyrill is), aki talán, amikor rájön, hogy ez élet nem verseny, egyszer lesz is.
Úgy, ahogy Doris.
A nővére, egy időben a legjobb barátnője, minden titkának tudója, sosem volt átlagos. Míg Diocles mindig versengett, úgy Doris mindig lázadt – néha még akkor is, amikor nem volt mi ellen. Dorothyt nem érte meglepetésként a szökés; így utólag végig gondolva, hosszú évek történéseit összegezve már-már azt is megkockáztatná, hogy számítani lehetett rá. A sosem volt esküvő ígérete utolsó cseppként csöppent abba a bizonyos pohárba, hogy aztán sose lássák többet Dorist vagyis... Dorothy ne lássa többet. Fáj, hazugság volna azt állítani, hogy nem, főleg mert érthetetlen az egész és valahol kicsit gyerekes is. Nem igazán érti, miért ő az egyetlen (a testvérek közül), akit a nővére elkerül, akivel meg sem próbál kapcsoltba lépi, akivel hiába próbálkozott kezdetben Dorothy beszélni, elérhetetlen maradt a maga szabad világában. Néha, amikor egyik vagy másik bátyja megemlíti őt, elgondolkozik azon, hogy a szilaj, a megzabolázhatatlan, az örökké szabadságot üldöző Doris Belby vajon tudja-e, hogy ezzel a magatartással (dühvel, daccal, nehezteléssel, hogy Dorothy miatt nem húzódott keresztbe a szüleik számítása vagy sajnálattal, hogy helyette jrt úgy, ahogy – bármelyikkel, amelyiket érzi) ugyanabba a béklyóba veri magát, ami elől menekülni vágyott.
A testvérei, mind mások, a paletta különböző helyeit foglalják el. Cyrill az éj melankolikus kékje,  Doris a vad vörös és Diocles pedig az különös tavaszi zöld, ami egyszerre nyugtató és haragos is.


Titus Rosier ♡  Olyanok, mint ég és föld, tűz és víz. Sosem jöttek ki igazán, illetve inkább sehogy, ismerték a másikat, de a köreik nem metszették egymást. Túl nagy volt az a bizonyos korkülönbség, és ez az esküvő után sem változott. Titus, ha próbálta is leplezni, nem tudta: csalódott volt, hogy nem Doris állt vele szemben az oltárnál – ezt mindenki láthatta. Noha ez a színjáték csak a násznépnek szólt, később, a nászéjszaka elhálása után, egymás mellett fekve a hideg szoba még hidegebb ágyán, szóvá is tette, Dorothy pedig némán, engedelmesen bólogatott – mit mondhatott volna? A férje nem több, mint annak az ékes bizonyítéka a ténynek, hogy Dorothy Rosier tudja mi a kötelessége és nem futamodik meg előle, csinálja amit kell.
Nem köti őket össze semmi, sem szeretet, sem szerelem, de még csak a kedvelés valami gyenge formája sem. Tisztelik a másikat, amennyire csak lehet a közöny némaságába burkolódzva; egymás mellett élnek, de nem közösködnek, amíg nem muszáj, ámbátor a látszat azért fontos – a nagyérdemű előtt kedélyesen mosolyogva karolnak egymásba, és tesznek úgy, mintha minden rendben volna. Mintha ez az egész valami volna, nem csak semmi.
Titus a paletta barnája, jó ha van, de könnyedén helyettesíthető mással is.

Perseus (Percy) és Iris Rosier ♡  Akkor változott meg minden – de elsősorban ő maga –, amikor Édesanya lett. Először, majd másodszor is. Imádja a gyermekeit, értük él és ha kell, akkor értük halni is fog (vagy ölni, bármit), ők a fény az életében.
Miattuk és velük jött rá, hogy hol rontották el az ő szülei és értük most próbálja jobban csinálni. Nem tökéletesen, olyan nincs, csak jobban. Ezért nem hagyja, hogy dajkák neveljék őket, ezért szakította meg az akadémiai tanulmányait és lett fő állású Édesanya – Titus hagyná, hogy tanuljon, ahogy azt is, hogy a gyermekeik nevelőnők neveljék (amennyiben azok kellően képzettek és megbízhatóak). Azon kívül, hogy szereti hangoztatni: elsőre fia született és alkalomadtán eljátszik velük, nem folyik bele a nevelésbe. Még túl fiatalok szerinte, hogy értelme legyen, majd 5-6 éves koruk környékétől, talán.
A gyermekei a fehérek a palettán, akik a fényt és a világosságot hozzák, amikor valami túl sötét.

Ő ♡  Dorothy Rosier sosem gondolta, hogy ez így alakul, de megtörtént és nem sajnálja. Szereti. Egyszerre gondol Rá sokat és keveset. Ebben a világban bárki behatolhat az elméjébe, kifürkészheti a legféltettebb, legtitkosabb gondolatait is, elgondolt és el nem gondolt képeket egyaránt. Dorothy Rosier nem gyáva, ha ez lenne sosem kezd Vele – nem fél. Maga miatt nem, bármi lesz is, azt emelt fővel fogja viselni, ahogy mindig mindent, csak a legsötétebb, legmagányosabb órák rejtekén Miatta és a gyerekek miatt aggódik, még úgy is, hogy tudja: tud magára vigyázni (nem is akárhogy...). De gondolatok trükkösek, néha hirtelen támadnak és a vágy, hogy Vele legyen, hogy együtt legyenek, hogy ne Titusba, hanem Belé karoljon, Hozzá simuljon néha olyan erős, olyan feszítő, hogy az már-már fizikailag is fáj. De Dorothy Rosier nem mond semmit, csak mosolyog és akkor hátha nem jön rá senki... még.
Ő a fekete, az éjsötét az egyik legnélkülözhetetlenebb, mert ahogy nincs fény sötét nélkül, úgy sötét sincs fény nélkül.

Amortentia || Tulipán, Szantálfa, a gyermekei illata

Mumus || A veszteség. Ahogy kié, az mindig más, mikor ki domborodik ki. A gyermekei, a testvérei, a szülei, a barátai, a szerelme – bárki, aki valamiért fontos szerepet tölt be az életében.

Edevis tükre || Különös, míg sokan azt látják, a múltak és jövőt, amit sosem kaphatnak meg Dorothy azt látja, amit elérhető. Nem változtatna a múltján, még ha nem is tökéletes, de küzd a boldog jövőjéért, amit látna, még ha néha nehéznek is tűnik. (Nem kilátástalannak, ami különbség.)

Hobbim || Festés és rajzolás, minden mennyiségben. Ez az, ami képes teljesen kikapcsolni és egy másik világba repíteni. Mindegy mire, csak alkothasson. Ugyanolyan örömmel és szenvedéllyel rajzol a szalvéta csücskére, mint a hatalmas vásznakra. Bár tagadhatatlan, a vízfestékkel bánik a legjobban, azt tartja a legszebbnek és azzal is alkot a legszívesebben.

Elveim || Lassú víz partot mos. ♡ Rómát sem egy nap alatt építették. ♡ A mosoly egy görbe vonal, amely egyenesbe hozhat mindent.

Amit sosem tennék meg || Még a gyermekei születése előtt azt mondta volna, hogy nem ölne. Erről ma már tudja: nem igaz. Ölne, ha az kéne ahhoz, hogy a gyermeki biztonságban legyenek és bárkit, aki komoly fenyegetés lehet rájuk nézve.

Ami zavar || Igen simulékony jellem, kevés dolog zavarja, ha akad valami a felett hamar elsiklik. Az élet nem tökéletes és ő a maga tökéletlenségeivel együtt szereti azt.

Ami a legfontosabb az életemben || A gyermekei.

Ami a legkevésbé fontos számomra || A házassága. Vélemények – alapvetően szívesen hallgatja meg őket és ha látja bennük az értelmet, akkor szívesen is hallgat rájuk, de ha olyan emberektől jön, akiknek a szavára nem ad, azon nagyon könnyen lép át. Úgy, mintha soha el se hangzott volna.

Amire büszke vagyok || A tehetségére és arra, hogy még ha titokban, mindenki háta mögött is, de úgy ér el sikereket és kap felkéréseket, mint könyvillusztrátor, hogy azokhoz nem a neve, meg a vagyona segíti hozzá, hanem a saját kemény és áldozatos munkája.

Ha valamit megváltoztathatnék || Nem változtatna semmin, ha mégis megtenné elveszítenié azt a két kis embert, akiket a legjobban szeret a földön.

Így képzelem a jövõmet || Nem tervez előre, mert az élet nem más, mint folyamatos változásmenezsdment – az álmokat és vágyakat mindig keresztbe töri a valóság. (Ki ne tudná ezt nála jobban?) A rövidtávú elképzeléseket  és terveket részesíti előnyben, így is koordinálja az életét is. Most éppen csak annyit szeretne tudni, hogy hogy titkolja majd el a férje, a családja nagy része és a lánya apját kivéve szinte az egész világ elől, hogy Iris sötétségmágus.

Egyéb || Maia Bell álnéven gyermek és ifjúsági könyveket illusztrál.