friends are heathens, take it slow. Wait for them to ask you who you know. Why'd you come? You knew you should have stayed. I tried to warn you just to stay away. And now they're outside ready to bust. It looks like you might be one of us."
v
allomást kell tennem; s ez nem egy olyasfajta vallomás, mire büszke lehetek, hiszen egy huszon-egynéhány éves kis takonyról van szó, lényegében még kölyök, a tojáshéj még a fenekéhez van ragadva, s csak csipogni tud, a csivitelés még messze nem megy neki oly’ jól, mint azt a szervezet elvárja tőle. Sajnálnom kéne, s vallomásom ez volna: nem teszem. Nem sajnálhatom, nem enyhíthetem meg szívemet felé, mert bár tényleg van hova fejlődnie, s nem ő tehet arról, hogy ilyen fiatal még, igenis többet kellene használnia az eszét. Az igazat megvallva, most épp semmiféle konkrét hibát nem követett el, azaz nincs tudomásom ilyesmiről, de mint rangidős, mint az egyetlen környéken tartózkodó munkatársa, igenis kötelességemnek érzem időnként pesztrálni őt, terelgetni egyenetlen útján, s néha-néha megszidalmazni, vagy bölcsességeket megosztani vele, hátha tanul belőle, s nem követ el egyetlen ostoba hibát sem. Mert a mi munkánkban nincs hely az ilyesminek. Itt precíznek kell lenni, pontosnak, kegyetlennek és tökéletesnek, s ez az, óh, ez az, ami látványos bukásunkhoz vezethet. Túl sok a nyomás, s még több az elvárás, pihenni csak holtan tud az ember, bár hiszem, hogy megvan a módja az egyensúly fenntartásának, de ő… Ő honnan is tudhatná ezt?
Nem csoda hát, hogy szabadidőm egy jelentős részét a Roxfort környékére tett látogatásaimra fordítom, holott megvan a magam dolga, két helyre is munkálkodom, s rengeteg a feladatom… Fáradok, érzem, ha eddig nem is volt oly’ nagy súlya a kialvatlanságomnak, hát az ifjú Damien folyamatos szemmel tartása csak rontott a helyzeten. Mert nem csak önkéntesen figyelem őt, nem… Ha tehetném, hagynám a fenébe, hiszen közöm nem sok van hozzá, de sem szívem, sem a vezetőség nem engedi, hogy elhanyagoljam őt. A fenébe is… S még én kívánok előadást tartani neki a kettős élete egyensúlyozásáról? Ugyan, kérlek… A sajátomat sem vagyok képes rendben tartani. A Három Seprűt választottam helyszín gyanánt, s ezúttal kellő óvatossággal juttattam el munkatársamhoz az invitálást; most pedig várok, egy csészényi keserédes koffeinnel, s néhány előre összeszedett gondolattal. De míg egyedül önmagam társaságát élvezhetem, gondolataim egy bizonyos olasz férfiú irányába kalandoznak el, újra meg újra felidéznek néhány közös percet, s igyekeznek megfejtést találni a körülötte forgó-kavargó rejtélyre, hiszen nem vitás, sok kérdőjelet cipel magával, szinte már olyan, mintha élvezné a titokzatos férfi szerepét… Egy a biztos, bizalmamat nem fektethetem belé. Nem, talán sohasem. Diszkréten karórámra pillantok, s szemöldökömet összeráncolva állapítom meg, hogy Damien - akarom mondani Daniel eddig kettő percet késett. Felsóhajtok, s egyelőre úgy döntök, elnézem, félreteszem, amennyiben három percen belül megjelenik. Ha még többet késik, szóvá fogom tenni, ezt az egyet megígérhetem magamnak, hiszen még az iskolai órarend sűrű beosztása sem elegendő kifogás egy kém számára, főleg, ha a mi szervezetünknek dolgozik. Határozottan nem egy kölyöknek való feladat.
Mikor először kézhez kapta az üzenetet, azt hitte, hogy csak valami rossz vicc. Majd meglátta, hogy ki küldte a levelet, s egyből tudta, hogy sajnos nem vicc lesz ez. Rochus. egyike azon embereknek a szervezeten belül, aki nagyon hangoztatta, hogy még csak gyerek, s semmi olyat nem tud nyújtani, ami miatt érdemes lenne felvenni. Időről időre nyaggatja őt, hogy találkozzanak, bár igazán nem látja értelmét. Ennek ellenére nem mond ellent neki, csak megértett a parancsot. Néhány srác társaságában hagyta el a kastélyt. Haja kivételesen nem lógott a szemébe, hanem fel volt zselézve. Szemüvege ott virított az orrán, ahogyan mindig is. Öltözete viszont teljesen más volt, mint amilyenbe nyáron bújtatták. Feszülős farmer volt rajta, s egy olyan kapucnis pulcsi, melyben jól látszódtak karizmai. Megfogadta a koreai fiú tanácsát, olyan álruhát öltött, amiről el is hiszik, hogy egy gazdag, aranyvérű család gyerekének lehet. Nem is érti így utólag, hogy minek hallgatott pár ostoba vénemberre. Egyfolytában mosolyog, nevet a társainak poénjain, miközben mellettük sétál a faluba. Azt hazudta, hogy nem tud sokáig maradni velük, mert a bátyjával van találkozója, akinek végre van egy kis szünete a munkája közben. Magában majdnem elhányta magát, hogy Rochust a testvérének kellett beadnia, de jobb magyarázata nem volt. Valahogy csak el kellett hitetnie, hogy semmi gyanúsban nem vesz részt. Elvégre egy olyan fiú, akit halálra vertek, kómában volt és most iskolát is váltott pont nem fog olyan gyanús alakokkal csak úgy leállni fecsegni, mint amilyen ez a férfi is volt. Késett. Pontosan tudott róla, emiatt ő is kissé ideges volt, de szerencsére csak három perccel a megbeszélt időpont után esik be. Az ajtóból odainteget a srácoknak, utánuk kiállt valami elbúcsúzást, s amint megtalálja szemével a felettesét, lefagy arcáról a mosoly. Határozottan és gyors léptekkel sétál oda az asztalhoz, majd vele szembe foglal helyet. – Bocs, nem tudtam lerázni őket. – S egy gyors mozdulattal le is veszi a szemüvegét, melyet kifejezetten utált. Nem is értette, hogy minek hordja ezt, ha amúgy kontaklencsés. Érti, hogy minél megbízhatóbbnak kell tűnnie, s az emberek jelentős részének jobb véleménye van az olyan emberekről, akiknek szüksége van erre a szutyokra, de attól még nevetségesnek érezte magát. – Amúgy gratulálok, egy napra tesók lettünk. – mélyet sóhajt, majd int a pincérnek, s rendel magának rumos forrócsokoládét… Meg külön egy kis rumot is. – Szóval… Miért hívtál ma ide? – Majd megöli a kíváncsiság, hiszen tudomása szerint semmi rosszat nem csinált. Hacsak nem arról akar vele tárgyalni, hogy hülyeség volt csatlakoznia a kviddics csapathoz – melyről honnan is tudhatna – akkor teljesen felesleges ez a találkozó. Inkább töltené a szünetét az iskolában, ahol esélyesebben találja meg a célpontjait vagy… Vagy Tristant, aki annyira próbálja kerülni őt, aki rohan, csakhogy lehagyja, de még sose ütötte meg úgy igazából, pedig sokszor megígérte már neki, így… Még ostromolta egy picit. Lehet ez a baj…? Oh francba, tuti tud róla!
friends are heathens, take it slow. Wait for them to ask you who you know. Why'd you come? You knew you should have stayed. I tried to warn you just to stay away. And now they're outside ready to bust. It looks like you might be one of us."
V
ajon helyesen cselekedtem, mikor azt a bárt elhagytam s otthonának rejtekében testemet áldoztam neki? Vajon értelme volt annak, hogy mi ketten akkor és ott, mint rossz csillagzat alatt született szerelmesek, egybeolvadtunk, s együtt emelkedtünk fel az élvezetek oltárán? Szinte már olyan érzés volt, mint egy házasság, ám ez nem olyasfajta frigy volt, hol férfi és férfi hűséget esküszik egymásnak, nem, ez esküvő volt az istenek előtt, a felsőbb erők előtt, s nem mint személy és személy váltunk egymáséivá, hanem mint két túlvilági energia… Sav és lúg vagyunk mi, kettőnk közös ereje kioltja egymást, kiegyenlíti a megbillent mérleget, semlegesíti a mágnesességet, csillapítja a dagályt s dúsítja az apályt. Mik vagyunk mi, Vito Spadaro? Fejemet csóválom, hisz’ én magam is tudom, hogy lehetetlenség… Nem adhatom neki szívem, hiába vágyom rá olyannyira, ez csak egy kaland volt, s ennyinek kell tudnom, mert ha többet látok bele, s többet nyújtok felé, a saját vesztembe rohannék… Már most is döcögök felé, szép lassan a szakadék szélére sétálok, nem hiányzik, hogy le is vessem magam a mélységbe, hiába csábító, amit a férfi oly’ lelkesen ígért nekem. De miért, miért vagyok én ennyire elátkozva? Csak egy csepp ambróziára vágyom, egy csepp örömre a világ búskomor szürkeségében, némi fényre a felhős ég alatt, de már talán ez is túl sok elvárás, talán túl sokat kérek. Gondolkozz, Rochus. Nem engedhetsz meg magadnak még egy ilyen hibát. Őrültség volna, s habár eszed egy részét rég elvesztetted, a másik rész még épségben van, erre nem lenne szabad rácáfolnod. Emlékezz csak… Nyilallást érzek, éles, keserű fájdalmat, mely jobb lábamba fúrja magát, szúr, repeszti a csontot, előidézi a pillanatot, mikor amaz megtört a szakadó tető súlya alatt. Az asztalra támasztott kezem ökölbe szorítom, s ajkaimhoz préselem azt, fogaimat egymásnak feszítve szívom be élesen a levegőt, mert bár hangot nem kívánok adni neki, kiabálnék, morrannék, de túl büszke vagyok ahhoz, hogy megtegyem. Ahogy megszokás, az izmot kezdem masszírozni, ujjaimat húsomba vájom s szorítom, majd lejjebb haladok térdem felé s megismétlem e mozdulatot, de nem segít, a fájdalom nem hagy alább, sőt, mintha egyre csak gyarapodna.
Karórámra pillantok. Valójában ez az a pillanat, mikor megállapítom az ifjú Damien késésének mértékét, kettő percnél járunk, s ő még sehol, rossz pont volna ez a szervezet szemében, ám én adok neki még egy esélyt… S nem sokkal később meg is jelenik, arcát csúfítja az a borzalmas szemüveg, ám a semmit érő bocsánatkérése méginkább torzítja csak… Mély levegőt veszek, s lassan eresztem le öklömet az asztalra, majd ellazítom ujjaimat, mintha bajnak semmi nyoma nem maradna, pedig sajog, nem is, mintha ketté kívánna roppanni lábam. – Csak akkor kérj bocsánatot, ha komolyan is gondolod… – válaszolom, hangom kissé levegős, de torkom diszkrét s rövid megköszörülése után ismét a régi. – Késtél. Felétek nem szokás időben érkezni? A szemüveg lekerül - máris jobb -, s így felvehetem vele a szemkontaktust, nem zavarja meg látásomat az üveglencséről visszatükröződő fény, tisztán kiveszem a kék íriszeket, így helyes, így őszinte. – Nem hasonlítunk egy cseppet sem, de bizonyára van olyan esztelen barom, ki elhiszi így is – vonok vállat, s kávémért nyúlok, kezemet fegyelmezem, hogy meg se rezzenjen miközben szám elé emelem a csészét s aprót kortyolok a keserű italból. A kérdésre azonban nem felelek rögtön, először csak vetek rá egy újabb pillantást - hideget, rideget, semmitmondót -, várom, hogy elméjében a fogaskerekek megmozduljanak s mindenféle felesleges teóriákat gyártsanak le találkozónk okáról, mígnem belebukik saját titkaiba. Mert titkai vannak neki is, ahogyan nekem is, s mindenkinek, ki a kémkedést választja hivatásául. Látom is, ahogy szemeinek tükre mögött mintha fellángolna egy gondolat, valami, mit féltve őrizne egy elzárt ládika legmélyén. – Mondd meg te, szerinted miért hívtalak ide? – kérdezek vissza kimérten, s hangsúlyomba csempészek némi számonkérést. Gyerünk, Damien, áruld csak el, mi rejtegetni valód van? Bukd el a tesztet, kérlek. Hadd mondhassam, hogy nem vagy közénk való, s hadd adjam meg neked az átlagos élet lehetőségét. Nincs keresnivalód köztünk. Iskolában volna a helyed - s nem csak szereped végett.
Nem akart most az ostoba háztársai közelében lenni, ahogy Rochus társaságára sem vágyott. Legszívesebben egyedül lett volna, a szobájában, az ágyán feküdt volna, s ordítatta volna a zenét a fejhallgatójából, hogy még azt se hallja meg, hogyha az iskolát elkezdenék bombázni. Ugyanakkor nagy volt a kísértés, hogy egy bizonyos sráccal együtt élvezze a magányt. Magad lenni, miközben melletted ott van valaki. Viszont az ő jelenléte nem zavarná. Nem is kell, hogy beszéljenek, elég ha tudja, hogy jelen van, ha látja szeme sarkából, vagy érzi őt, megtapinthatja kézfejét, csak egy pillanatra. Nem mer arról álmodozni, hogy megölelje őt, mert biztosan nem hagyná, s arra még csak gondolni se mer, hogy egy csókot lopjon tőle, vagy ajkaival egészen más területeket fedezzen fel… Hiszen ő heteró! Mégsem tudta tagadni, hogy valami vonzotta őt a fiúhoz. Először azt hitte, hogy hasonlít a bátyjához, csak emiatt találja érdekesnek csakhogy… Nem, nagyon nem olyan volt, mint a testvére. Sokkal kellemesebb volt, hiszen nem volt kétszínű, hanem mert paraszt lenni az emberrel szembe. Bár ami még nagyon megfogta, az a pszichológia iránti érdeklődése. Sosem volt még olyan jó beszélgetése a témával kapcsolatban, mint amit a sráccal fojtatott le. S mégis… Nem tudta neki ezt elmondani, nem merte és nem is akarta, mert félt, hogy az a minimális mennyiségű idő, amit vele tölthetett is el fogja veszíteni. Ha másra nem is, hát arra egészen biztosan jó lesz ez a mai találkozó, hogy gondolatai egy pillanatra elterelődjenek róla. Nem lehet… Mert még ha venni és magának a bátorságot és bevallaná magának, hogy vonzódik hozzá, akkor sem lenne szabad vele kikezdenie. Egyszerűen túl nagy veszélybe sodorná őt azzal, hogy titokban egy szervezetnek kémkedik. Plusz mit gondolna róla…? Egy sárvérű varázsló Ausztráliából. Szégyen. Jobb is, ha nem tudja meg ki ő valójában, mert csak kinevetné, ahogyan olyan sokan tették anno is. S most sem kímélik őt, mert tudja ám, hogy a fickó, a főnöke azért jött, hogy megint kioktassa, holott semmit nem tett most. – Nem sajnálom, hogy késtem, azt sajnálom, hogy várnod kellett, pedig pontos szoktam lenni. De a diákok nem kapkodnak! – S ő mint a cuki kisfiú, aki nem képes soha senkire sem haragudni nem szólhat nekik, hogy szedjék már a lábukat, mert a testvére nagyon dühös lesz, ha megvárakoztatja. Bezzeg ha olyan szerepet kapott volna, ahol egy kicsit keményebb is lehet, akkor most nem lennének ilyen problémák. Tehát mindenről a szervezet tehet. De a vitatkozás helyett csak szemet forgat, s letudja ennyivel a szidást. Gondolja, hogy jó okkal hívta ide a férfi, ha már ennyire sürgős volt neki, vagy legalábbis ajánlja neki, hogy indoka is legyen, ha már kénytelen ki volt kimozdulni, s nem Tristan miatt. – Ezek mindent elhisznek. Még az olyan alap nevet is, mint a Daniel Smith. Vagy hogy angol vagyok, csak mivel a Beauxbatons-be tanultam fura az akcentusom. Amúgy nem tudtatok volna valami jobb sztorit kitalálni? Tudod milyen szar figyelni arra, hogyan beszélek? – Mert sűrűn okoz gondot az neki, hogy nem elég odafigyelnie a stílusára, még a kiejtésén is dolgoznia kell. S bár szerinte egészen jól ment már neki, kviddics közben például nehéz volt magát kontrollálnia. Kviddics… El is felejtette jelenteni, hogy csatlakozott a csapathoz, s fél most emiatt fogják megszólni, de nem adja meg azt a lehetőséget, hogy két dolog miatt csesszék le, ha ez véletlenül mégsem lenne indok. Látja a pillantásán, hogy méregeti őt, hogy próbál elméjében olvasni, pedig elvileg nem tud, vagy legalábbis nem tud róla. Tristan… Hirtelen megijed, ahogyan ráeszmél, hogy ő is lehet indok, amiatt ki akarják oktatni. – Nem tudom. – mondja ki őszintén, hiszen tényleg ötlete sincs. – Csak a munkámat végzem. – Az idő 80%-ban. A többiben pedig a koreai fiúját fűzi. Közben pedig megérkezik a kávéja és a rum is. Először nem mer hozzányúlni, hiszen a fekete lötty túl forró, az alkoholt pedig arra tartogatja, hogyha már nem bírja elviselni a fickót, akkor legyen, ami segít.
friends are heathens, take it slow. Wait for them to ask you who you know. Why'd you come? You knew you should have stayed. I tried to warn you just to stay away. And now they're outside ready to bust. It looks like you might be one of us."
G
yűlölnöm kellene magamat, s talán gyűlölöm is a felszín alatt, hiszen konstans saját nézeteim ellen küzdök, ellenkezek a jól megírt szabályaimmal, öntörvényeimet sorra szegem meg s mindezt miért? Egy férfiért, ki jól bánt velem. Ki egyetlen éjszaka erejéig nekem adta az egész világot. Ostoba vagyok, rettenetesen ostoba… Szinte már nevetségesen. A fájdalom a leghatékonyabb tanítómester, s én rengeteg időt töltöttem társaságában, mégsem tanultam semmit. Keserű, s alig hallható nevetést hallatok. Rosszabb vagyok egy tini lánynál, ki épp most adta el ártatlanságának virágát. Felmerül bennem a kérdés, de csupán azért, mert az ifjú “Daniel” épp úton van idefelé - ő mit tenne a helyemben? Mit tenne ebben az ocsmány szituációban? Minek tétje a saját épsége, törékeny lelkének biztonsága, szívének egyenetlen dobbanásai, s elméjének utolsó cseppnyi józansága. Mert ki tudja, talán Vito Spadaro elárulna egy nap, s tudom, ezt az árulást már nem volnék képes elviselni. Ugyanakkor mérge addiktív, s már nem csak kóstolni szeretném… Szomjazom azt a mérget, akár a vizet - mint hatvan napnyi veszett bolyongás után fellelni az első oázist a tágas sivatag kopár vidékén. Csakhogy ez az oázis szennyezett, érzem, tudom jól, hogy vize halálos és sósabb a Holt Tengerénél, mégis belekortyolnék… Habár addig gyalog talán el sem jutnék, hiszen térdem most is sajog, sőt, ketté kíván roppanni pedig súlyt nem helyezek rá, lazán tartom székem előtt, mégis feszül, szúr, pulzál, szinte égnek a csontok húsom alatt… Diszkréten igyekszem enyhíteni a fájdalom kezem mozdulatával, s közben ajkamnak szorított ököllel nyelem le a kiáltást mely ki kívánna szakadni torkomból. Erősebb vagyok ennél… De miért most..? Szerencsémre - vagy átkoznom kellene? - Damien hamarosan megérkezik, s két perces késéséért semmitmondó bocsánatkéréssel szolgál. Ha nem foglalna le túlságosan siránkozásom visszafojtása, most bizony kioktatnám a felettesével szemben mutatott attitűdjéért, de nem teszem. Inkább nyelek egyet, mintha káromkodásomat próbálnám gyomromba zárni. – És az ártatlan, kétbalkezes kis Danielnek nem jutott eszébe semmilyen kifogás arra, hogy siettesse az iskolatársait? – pillantásom szikrákat szór, habár egyáltalán nem késése az, mi ekkora frusztrációt vált ki belőlem. Inkább lábam; mit most legszívesebben én magam vágnék le egy fűrésszel…
Igyekszem vonásait elemezni, s ezzel figyelmemet elterelni a kínzó érzésről, közben nyugalmi állapotot színlelek, melynek egyébként mestere vagyok, most viszont mintha még ez is hatalmas kihívás volna… Ritkán fáj ennyire… Merlinre, a végén még tényleg ketté fog törni a lábam. – Ne engem kérdezz – forgatom szemeimet. – Ha rám bízták volna a karaktered megtervezését, sokkal értelmesebb sztorit találtam volna ki neked – sóhajtok fel. Valóban ostoba volt az egész történet, a sok értelmetlen kifogás, melyet talán csak a tinédzserek naiv kis agya fogad be, de ha bevált, hát bevált, nincs mit tenni, s nincs értelme a panaszkodásnak sem. – De feleslegesen hisztériázol… Javaslom inkább csak csináld a feladatot amit rád bíztak, ne fektesd az energiádat felesleges panaszkodásba. Hiszen a hiszti nem fog változtatni a tényeken. S most már nem is írhatjuk át Daniel Smith élettörténetét, hiszen ahhoz túl régóta él már a Roxfort falai közt, s túl sokan ismerik. Jut eszembe… – Hallom beléptél a Hollóhát kviddics csapatába. Nem rémlik, hogy ezt a parancsot kaptad volna – jobb szemöldököm felszalad kissé. Ez volt a legkevésbé karakter-hű döntés, mit meghozhatott, habár be kell vallanom… – Egész ügyesen játszol. – A szavak valamivel halkabban hagyják el ajkaimat, hiszen nem azért vagyok itt, hogy csak úgy dicséreteket osztogassak, mégis meg kell hagyni, jó játékos. Emlékszem, annak idején én is játszottam… S hiába a származásom, még azok a töketlen nácik is rám tették voksaikat, mikor megkaptam a jelölést a csapatkapitányi posztra. Túl jók voltak a stratégiáim. Kár lett volna értem - s hiszem, hogy a szervezet is hasonló okokból ragaszkodik még hozzám. Ám Damien esete más, neki nem volna szabad erősségeit megmutatnia, hiszen karaktere éppen gyengeségekből lett felépítve: ártatlanság, naivitás, idétlenség, két lábon járó szerencsétlenség. Minden sajnálnivaló tulajdonságot ráruháztak, hogy minél könnyebben beintegrálódhasson a Roxforti diákközösség rendszerébe. S mivel ennyire különbözik ő, s a kitalált Daniel Smith, természetes, hogy kétségeim támadnak az őszinteségével kapcsolatban. Mert azt elképzelni képtelenség még számomra is, hogy egyáltalán nem követ el az iskola falain belül semmiféle rosszaságot. – Mhmm… Akkor gondolom nem is kívánsz beszámolni “Róla” – közlöm, ahogy kávéscsészémet finoman leeresztem, s visszahelyezem az annak kikészített apró tányérra. Persze fogalmam sincs, hogy az a bizonyos “Róla” kire utal, ám Damien furcsa viselkedése már egy ideje felkeltette a figyelmemet. Nem most, hiszen előttem mindig összeszedettnek mutatja magát; inkább akkor, mikor azt hiszi, hogy senki sem figyeli. Az ember ilyenkor a legvédtelenebb. – Megtanulhattad volna már, hogy előlem semmit nem tudsz elrej-… – Mondatomat képtelen vagyok befejezni, s nyelvemre is majdnem ráharapok, ahogy egy újabb éles szúrást érzek térdemben, s most mintha valóban ránehezedne a régi árvaház tetejének tonnás súlya, mintha tényleg ketté próbálná roppantani rég beforrt csontjaimat, s már rejtegetni sem tudom szenvedésem apró jeleit. Arcvonásaim eltorzulnak, s szemeimet összeszorítom, fejemet félrefordítva azonban így is igyekszem takarni rút kifejezésemet. Közben térdem fölött nadrágom anyagán keresztül a húsba vájom ujjaimat, de nem segít, az ellennyomás sem feledteti roncsolt elmémmel a fájdalmat… S roncsolt elmém most mintha játszani kívánna velem, mert érzem, ahogy lehunyt szemhéjaim félig-meddig kinyílva ellazulnak, s egész tartásom mintha valamelyest ellazulna, ujjaim nem szorítják többé lábamat, s szemeim felfelé fordulnak, mintha koponyámba fordulva kívánnának választ keresni egy kimondatlan kérdésre. S a válasz képek, hangok és érzések kavalkádjában vetül ki elmém falaira, akár öreg projektor meséje egy régi mozi terem vásznára. Csak éppen a kérdés maga nem került tisztázásra…
Avar csörgése, csípős szél. A fák lombkoronái túl sűrűk, nem engedik át a fényt, teljes a sötétség… Csuklyás alak, akár sérült vad, utolsó csepp erejét bevetve rohan, de tüdeje s izmai mintha már nem tudnák tartani a lépést, lassul, de még mindig kitart. A csuklya leesik, s szőke hajkorona villan, háta mögé pillantva az arc teljesen felismerhetővé válik. A távolban visszhangzik egy szó, nehezen érthető, de egy másik arc vonásai társulnak hozzá, egy pillanatra látszik csupán…
– Ne…Kko… – ez a számomra ismeretlen, s talán nem is értelmes kifejezés csúszik ki számon, egészen halkan s alig érthetően, miközben lassan visszatérek a jelen síkjára. Szédülök, s lábam még enyhén sajog, habár a legkevésbé sem oly elviselhetetlenül, mint az előbb. Szemeimet dörzsölöm, s ahogy magam elé pillantok, a kávéink mellé felszolgált aprósütemény néhány darabja az asztalon landolt, s hacsak Damien nem kapta el időben, maga a tál most darabokra törve hever a földön. Lelökhettem a kezemmel, mikor jött a látomás… – Elnézést… – aprót nyelve a kávémért nyúlok, hogy annak keserű, sötét ízével téríthessem magam észhez.
Utálta a szerepét. Utálta, hogy kedvesnek kellett lennie, hogy akkor is mosolygásra kényszerült, mikor nem volt jól. Forrongott benne a düh, a gyűlölet, legszívesebben mindenkinek beolvasott volna, hiszen megérdemelték volna. Akadt egy-két kivétel, s ennyi. Miért is adna az embereknek esélyt? Miért kéne összetartania az emberiségnek? Hiszen minden kedves gesztus, minden kapcsolat egy hazugságon alapul, melynek buktatói előbb vagy utóbb a felszínre kerülnek, s akkor már érdemesebb előbb véget vetni neki, mint egymás felesleges fárasztását űzni akár évekig is. Bezzeg Brozi, ő igazinak tűnt, ő is leginkább csak a drogok miatt, vagy legyen az bármi is, amit szív. Ő már-már előhozza belőle a naiv gyermeket, aki annak idején elhitte, hogy vannak jó emberek, aki bátran mondta el titkait másoknak, s tönkretették. Soha senkinek sem ártott, mindig rendes gyerek volt, egyetlen bűne, hogy nagyon szeretett volna együtt lenni a bátyjával, hogy túlságos is ragaszkodott hozzá. Semmi más, csak ez, eredménye pedig egy alapos lecke volt. Fájdalmas, de egy életre megjegyezte, hogy az ember természeténél fogva hazudik, csal és lop. Most viszont megint úgy érzi, hogy olyan körbe került, ahol vannak olyan illetők, akik miatt érdemes lehet levetni az álcának feltett vigyorát és megpróbálhatna valódit mutatni. S most Rochus megint mindent elront, mert mikor úgy érezné, hogy talált magának egy közeget, mikor elhiszi, hogy van hiva tartoznia, hogy nem csak azért rendesek vele, mert ismerik a bátyját, akkor a német varjúnak meg kell jelennie, s visszarángatnia őt a valóságba. Az is baj, hogy időről időre elrángatja találkozókra, mert az már önmagában gyanússá teszi, hogy nem mutatja be a bátyját senkinek, csak titokban megy el vele egy kávét inni, s valahogy sosem kerül szóba, miről csevegtek. Az ismerősök udvariasságból nem kérdezik, ő pedig nem tud előállni semmilyen kifogással, vagy témával, amiről elbeszélgethetnének a testvérével, hiszen a valódival ég és föld volt mindig is a különbség. S bár a férfival, ki vele szembe ül van némi hasonlóság, attól még nem számolhat be arról, ami kettejük között elhangzik. – Ha eszébe is jutna, gyanítom nem tenné, mert ő maga a kisangyal, így inkább elkésik, mintsem szóvá tegye, hogy kibaszott lassúak a többiek. – Eleve ők adták neki ezt a szerepet, szóval a következményeket is nekik kell elszenvedniük. Egyébként is csak 2 perccel kellett tovább csendben ülnie. Nem hiszi, hogy Rochust ez annyira zavarta volna. Valahogy sosem érezte, hogy ők ketten bírnák egymást, vagy jóba lennének. Sőt mintha szándékosan keresné benne a hibákat, hogy egyszercsak random, egy nem várt pillanatban megszabadulhasson tőle. Pedig tudja, hogy nagybátyja a szervezet egyik fő embere, így nem lenne logikus pont ellene mennie. Persze ha szerezne róla olyan infókat, amik az ellen szólnak, hogy rendes tag legyen… Tristan mondjuk… De Tristan nem árthat nekünk! Vagyis szeretné ezt hinni. -Oh igen? És mit? – mosolyogva támaszkodik meg asztalon, s nem is próbálja leplezni, hogy érdekli a kis mese. Vajon mi lettem volna szerinte? Vérnáci Maredkáros? Vagy egy kviddics buzi oroszlán? Őszintén nem tudja elképzelni, hogy a varjúra túlságosan is emlékeztető vénember, ki alig 10 évvel idősebb csak, valami értelmesebb történettel állt volna elő. Nem alábecsüli, csak szerinte nincs tisztában azzal, hogy a mai világban, ami lehetetlennek hangzik is már lehetséges. – Abba fektetem az energiáimat, hogy ketté szakadjak… Az egyik diák az akadémián van! Miért nem szerveztek be oda is valakit? – néz rá kérdőn, sőt még kezeit is széttárja. Tudja, hogy az akadémia átköltözött, de nem egyszerű eljátszani a rendes Hollóhátast, s közben két diák után kutakodni, kik egyébként nincsenek egyszerre ugyanazon a helyen. Ha legalább valamelyik másik házba került volna… De a Süveget ő sem tudta teljesen becsapni. Ahogyan a férfit sem egészen tudja. Szavaira csak elhúzza a száját, s egy pillanatra félrenéz. Csak akkor pillant rá újra, mikor megdicséri. – Kviddicsesként több kapcsolatot tudok szerezni. – von vállat. – Plusz a terelő társam elég közel áll Hugo-hoz. A Hugrabug hajtója pedig szintén sokat lóg vele. ÉS még a felesleges feszültséget is le tudom vezetni azzal, hogy szétverek pár kölyköt. – szélesen vigyorog, holott tudja, hogy ezt nem kellett volna hozzátennie. Persze meccs közben mindig bocsánatot kér mindenkitől, akit eltalál, játssza a szende tündét, mint aki nem akarta annyira erősen megküldeni azt a fránya vasgolyót, holott nagyon is élvezte. De a faggatása nem ér véget, tovább kérdezik a munkájáról, s hogy miket hallgat el, pedig igazán nem tudhat mindenről még Rochus sem. Egyszerűen képtelenség, hiszen a koreai fiúval kialakított semmilyen kapcsolata annyira titkos, hogy még a fiú sem tud róla. – Broziról? Az esetek 90%-ban be van lőve, kétlem, hogy sok gondot okozna. – S biztosan mondja, hogy szed valamit, mert egyszer mikor megkínálta, akkor ki is próbálta, majd utána olyan rosszul volt, hogy megfogadta soha többé… Aztán jött a második és harmadik alkalom is. Már készülne a sóhajtozásra, meg arra, hogy ki fogják oktatni, de helyette, mintha beakadt volna a lemeze az embernek, csak néz maga elé, s ő félig felvont szemöldökkel bámul rá. – Igen? – várná a mondata végét, de csak nem érkezik válasz. Meglengeti kezét szemei előtt, még rá is csak vállára a menüvel, de nem kap reakciót. Epilepsziás roham? Az nem tart eddig… Vagy ha igen, akkor nem lenne ilyen nyugodt. Próbálja elemezni a helyzetet, kideríteni vajon mi lehet vele, sőt egy pillanatra attól tart, hogy most meghalt, vagy meg fog, s ő nem akar egy hullával foglalkozni. Már éppen lelépne, mikor hirtelen megmozdul keze, ő pedig automatikusan kap a tányér után, hogy megmentse az összetöréstől. – Nekko? – kérdőn néz fel rá, majd visszahelyezi az edényt az asztalra. A sütinek annyi, de legalább nem kellett semmiért sem pluszba fizetniük. – Miért mondtad azt, hogy nekko? – kezd el gondolkodni. – Ah… Egyáltalán melyik nekko? A japán vagy a koreai? Nem mindegy. – Arra rá se kérdez, hogy mi történt, mert őszintén érdekli, de… Nem kapna választ.
friends are heathens, take it slow. Wait for them to ask you who you know. Why'd you come? You knew you should have stayed. I tried to warn you just to stay away. And now they're outside ready to bust. It looks like you might be one of us."
N
incs teljesen jó, s teljesen ártalmatlan, ahogy nem létezik tökéletes gonosz és színtiszta bűnözés sem, mert a világ miben élünk nem fekete-fehér, nem szélsőségek halmazában létezünk, s pontosan ezért szokás mondani, hogy “mindennek oka van” mert ez az “ok” megmagyarázható és igazolható, még ha nem is ért vele egyet mindenki. A gonosznak hitt tett egy jól beadott mesével fehér fényben tűntethető fel, a jó tett pedig egyetlen sötét s hihető pletykával mélybe ásható, s ki elkövette ama tettet, kövekkel dobható, leköphető, gyűlölhető, bármily’ tiszta is volt szándéka. Tehát… Mi tesz valakit jóvá vagy rosszá? Ki dönti el, hogy valami gonoszságnak szüleménye vagy csupán természet adta állati ösztönök megnyilvánulása? S ennélfogva… Mi igazolja a kis Daniel színtiszta ártatlanságát? Mert karaktere hamis, története ostobán fabrikált, tehát mi dönti el, hogy egy-egy cselekedete karakter hű e avagy sem? – De ha ő maga a kisangyal, nem volna… Hmm. Untypisch… – aprókat csettintek, elmém zugait kutatva az ostoba szó után, mert nem jut eszembe máshogy, csak saját anyanyelvemen. De nem, az a szó elveszett örökké. Felsóhajtok. – Nem lenne furcsa, hogy a kisangyal Daniel szándékosan elkésik egy fontos találkozóról, mert a barátai többet érnek számára, mint a, khm, “saját bátyja”? – Jobb szemöldököm aprót ugrik, alig észrevehetően, közben szorítom a fájó pont fölötti húst lábamban, s nyomást helyezek lefelé, de nem használ, s ugyan arcom mozdulatlan, szinte már érzem a forróságot szétterjedni testemben, melynek várhatóan verejték lesz a végeredménye… Ám egyelőre tartom magam, büszkén, mintha fájdalmamat kimutatni szégyen volna. Jó szerencsém záloga, hogy Damien leköti figyelmemet, ez az ostoba kölyök… Nem értek egyet jelenlétével, s hogy egy ilyen komoly feladatot bíztak rá, s mellé még meg sem adták neki a jó szerep lehetőségét, bedobták a mély vízbe egy csapat gyilkos cápa közé, s vérző sebet ejtettek karján, ennyi erővel halott is lehetne, ugyanannyi haszna volna. Eh… Túl fiatal még. Tudom, hiszen én is fiatalon kezdtem, s nézz rám, egy törött szárnyú vén varjú vagyok csupán, pedig állítólag életem csúcspontját még el sem értem, harmincegy életévem mégis a kilencvenediknek érződik.
– Egyszerű – közlöm, s az asztalra kihelyezett aprósütemények egyikéért nyúlok. – Vegyük példának ezt a süteményt. Friss, kellemes az illata, feltételezhetően az íze is remek. Változtatnál valamit rajta? – kérdem, ám mielőtt válaszolna, folytatom. – Tennél bele esetleg mazsolát, vagy bevonnád csokoládéval, vagy szimplán csak hoznál mellé egy bögre mézezett tejet és együtt fogyasztanád a kettőt. De a jó sütemény alapját nem változtatnád meg, hiszen bevált, ízletes, passzol a kávédhoz vagy a teádhoz. – Magyarázatom végén magamhoz veszem a kávémat. – A leghihetőbb hazugság az, amelynek legalább a fele igaz. Tehát, ha nekem adták volna a karaktered megalkotásának feladatát… – Beleharapok a süteménybe. Kellemes, enyhén fahéjas ízesítés. Majd ezt leöblítem egy korty kávéval. – Damien Morton kapna egy új nevet, egy csúnya kviddics balesetet, és egy ambíciót, hogy a Docendo Discimus Mágusakadémia tanulótáborát gyarapíthassa, miután cserediákként sikeresen befejezte tanulmányait a Roxfortban. A családja anyai ágról német származású, van egy undok náci nagybátyja akivel hetente összefutnak egy kávéra, mert említett nagybácsi az egyetlen, aki foglalkozik a szaros kis életével. Ennyi. A többit meghagyjuk annak, ami. Mert miért is változtatnánk meg teljesen egy ilyen komplex és jól összetett történetet, mint amilyen az övé? Nemtörődöm báty, gyerekkori trauma, ebből adódó undok és gyűlölködő személyiség… Sokkal könnyebb volna a feladatára koncentrálnia, ha mellette nem kellene figyelnie az akcentusára és a viselkedésére. Nem szükséges mindenkivel szimpatizálnia ahhoz, hogy a kitűzött célt elérje, s különben is… A tinédzserek jobban megbíznak a nyers őszinteségben, mint a megjátszott ártatlanságban. Sőt, egyenesen vonzza őket minden ami sötét és rejtélyes, netán veszélyes. – Mmm… Ki tudja. Talán szándékosan ki akartak veled cseszni – vonok vállat. Elvégre az egész ügy egy hatalmas ostobaság volt, meglehet, csak így akarták őt elüldözni a szervezettől. Én mondjuk még nehezebb munkát adtam volna neki, hogy utána térden csúszva könyörögjön, hogy kirúgják őt. Csakhogy ő nem fogja feladni ilyen könnyen, ahhoz túl elszánt. – Tény – bólintok. A kviddics és a népszerűség mindig kéz-a-kézben jár. – És sikerült kiderítened valami hasznosat, vagy ezek csak jó kifogások arra, hogy szórakozhass? – kérdezek vissza. Nem hibáztatom, persze… Kamasz éveimben én is pontosan ezt csináltam: szórakozást kerestem minden munkámban. – Ha nem az előbb panaszkodtál volna, azt hinném élvezed ezt az egészet. Természetesen nem ő az egyetlen, ki élvezi azt amit csinál, olykor én is képes vagyok örömömet lelni saját megbízásaimban; a kávészünetek kedvenc kollégámmal, a kölyök konstans csesztetése… Apró örömök életem hazugságában. S tudom, hogy Damiennek is akad néhány morzsája, miken órákon át képes volna csámcsogni, csak hogy egy kis boldogság hormonhoz juthasson szervezete, látom s érzem egész megjelenésében, ezért is faggatom tovább. Egy ilyen örömforrás veszélyes is lehet, főleg a mi szakmánkban. – Természetesen nem a drogos haverodról beszélek. – Kétlem, hogy ő lenne ilyen érdekes hatással rá. Ám tovább nem tudom rángatni a szorult ajtó kilincsét, azt feltárni pedig már esélyem sincs megpróbálni, hogy a mögötte rejlő titkokat felfedezhessem, mert elmém borzalmas játékot kezd űzni velem, szörnyű fájdalmat és idegen képeket oszt, szemeim görcsösen fennakadnak s az apró izmok könyörtelenül feszengnek. A külvilág elcsendesedik. Testem fölött elveszítem az irányítást. Majd mindez pillanatok alatt véget is ér. Egy nap félő, hogy keresztbe állnak szemgolyóim ettől, s többet vissza sem fordulnak megszokott helyükre… – Tessék? – Fejem zsibog, zajong, sípol, szédül, s kell néhány momentum míg észreveszem az elpazarolt süteményeket, látványuk elkeserít, de nem adok hangot ezen gondolatomnak. Egyébként sem tudnék, szöszke munkatársam ugyanis most átveszi a faggató szerepét, s máris kérdezgetni kezd, mintha én magam tudnám, mi a fenét jelent ez a szó, számomra is idegen, nem beszélem a nyelvet, min látomásomban az a hang megszólalt. – Honnan tudjam? – mordulok fel, s szemeimet kezdem dörzsölni, hátha ettől ellazulnak. – Tán tudod, mit jelent?
