the apparition

Hozzávalók:
10 dkg kifinomultság
10 dkg gyakorlatiasság
25 dkg tisztaságmánia
10 dkg keserűség
18 dkg bizalmatlanság
3 db törékeny elem: szív, lélek, elme
2 ek cukrozatlan űr
1 csomag vaníliás fáradtság
1 csipet reménysugár

A krémhez:

25 dkg önbizalom hiány
10 dkg dramatikus belépő
200 ml étvágytalanság
1 citromból nyert savanyúság
1 csomag vaníliás alvászavar

Összeállítás:

20 dkg önvédelmi mechanizmus
25 dkg morgolódás és motyogás mix



A keserűséget és a bizalmatlanságot gőz fölött olvasszuk meg, alaposan ügyelve rá, hogy a kettő tökéletes, sima masszát alkosson. Fontos tudni, hogy a keserűséget később a tisztaságmánia fogja kompenzálni, így nincs szükség egyéb édesítőszerekre. A bizalmatlanság nem helyettesíthető hozzávaló, ennek megváltoztatása következtében tortánk piskótája nem nyerné el a kívánt állagot.
Ezután egy tálban összekeverhetjük a száraz alapanyagokat; tehát a kifinomultságot, a gyakorlatiasságot, a cukrozatlan űrt és a reménysugarat. Hozzávalók kimérésekor érdemes odafigyelni, hogy a cukrozatlan űr és a reménysugár aránya ne változzon, ellenkező esetben romolhat a gyakorlatiasság és a kifinomultság minősége.
Egy nagyobb tálban verjük fel a három törékeny elemünket, valamint a tisztaságmániát és a fáradtságot. Addig keverjük őket, míg színük el nem éri a kellő fehérséget. Figyelmeztető a tisztaságmániához: pontosan kell kimérni, mivel 25 dkg-nál nagyobb mennyiség kényszeres takarítást és fürdést eredményezhet tortánkban. Ehhez az egyveleghez hozzáönthetjük a keserűség-bizalmatlanság masszánkat, majd alapos kavargatást követően egyenletesen adagoljuk hozzá száraz alapanyagaink keverékét is. A cél, hogy mindezt egyneművé állítsuk össze, így következő lépésként újabb keverés szükséges.
A sütőt melegítsük elő körülbelül 180 fokra, majd egy százhetven centiméteres magasságú tortaformát béleljünk ki sütőpapírral. Egyenletesen öntsük a formába a korábban előkészített sütemény tésztát, majd húsz percig süssük.
A krém elkészítése a következőképpen alakul: Az étvágytalanságot kemény habbá verjük, majd az önbizalomhiányt, a dramatikus belépőt, a savanyúságot és az alvászavart összedolgozzuk, az étvágytalanságból vert habot pedig gyors mozdulatokkal hozzákeverjük. A dramatikus belépő jól feldobja majd az önbizalomhiány semleges ízét, így érdemes odafigyelni az arányokra itt is. Az étvágytalanság adagolását azonban óvatosan érdemes megtenni, mert az önbizalomhiánnyal párosítva problémákat okozhat.
A tortalapra - kihűlést követően - egyenletesen elteríthetjük a krémet, tetejét díszítsük a morgolódásból és motyogásból álló mixtúránkkal. A krémet érdemes lekenni a torta oldalára is, hogy az önvédelmi mechanizmussal könnyedén kidekorálhassuk az egészet.

Lépteim nyomdokában árnyak, sötét árnyak, melyek leírhatatlan hidegséget hordoztak, követtek, szinte már hűséggel, mintha csak várták volna a napot, mikor magukkal ragadhattak a mélységbe, pedig oh, az a nap még most is oly’ távolinak tűnik… Meglehet, nem rám vártak ilyen nemesen, ilyen elegánsan, csupán szedték morzsáimat, lopták mi az enyém és erőszakkal tépték ki kezeim közül mindazt, mi számomra jelentős, vagy csak egy kicsit is értékes. Nem volt rá különösebb okuk; hisz’ én magam nem hívtam őket. Nem volt kiérdemelt a büntetés. Vagy talán pontosan ezt érdemeltem. Eleinte csak egy volt… Most már számolni sem tudom, hányan vannak. Mostanság egyre csak gyarapodnak, akár a patkányok, s magukban hordozzák az elmémet mérgező pestis ragályos molekuláit. Megtanultam együtt élni velük, s már nem tartok az álmatlan éjszakáktól, a téli fagy futkosásától a hátamon, vagy a mozdulatlanság börtönétől. Egy pohár - avagy sok pohár - mézes whisky egyébként is könnyűszerrel tesz róla, hogy ne legyek magamnál, amikor elérkezik a kísértetek órája. Pedig volna mit megvitatnunk, tény, de szavakba önteni lehetetlenség volna mindazt, mit mondani szeretnék.
Befordultam a sarkon, s mintha Aurora vöröses fürtjeit pillantottam volna meg, talán csuklyája is egyezett, s a lakkozott cipője, melyről lezserül kúsztak le az esőcseppek, de a legárulkodóbb jel hófehér, csipkézett esernyője volt, mi az éjszaka sötétjét megtörte… Megtorpantam, ám fordulat közben a csuklya elveszítette ismerős smaragd árnyalatát, a lakkcipő sokkal inkább tűnt egyszerű bakancsnak, a hosszú szempillák pedig sűrű rebegéssel üdvözöltek, a szempár mit kereteztek kérdőn tekintett vissza rám. A csipkés esernyő… Mintha sosem létezett volna. Aurora… Mintha sosem létezett volna.
“Elnézést”, ez az egy szó is halkan hagyta el ajkaimat, s a sűrű eső, a szisszenő szél, az autók süvítő, sarat spriccelő versenyének egyvelegében egészen elveszett, a nő pedig, ki megkísértette múltban ragadt szívemet, értetlenül lépett el tőlem, távolodott, de vissza-visszapillantott rám. Sóhajomat is épp oly’ kegyetlenséggel nyelte el a természet zaja, mint korábbi bocsánatkérésemet, ám lépteim koppanása a klinkervörös macskaköveken hangosabbnak tűnt még az éjszakai mennydörgésnél is, lábaim nehezen emelkedtek s lendültek előre, szinte éreztem a járóbot hiányát, pedig már évek óta nem volt szükségem ilyesféle segítségre.

Kérlek… Minden nemesembernek megvan a maga tragédiája, ahogy minden bűnözőnek a maga mentsvára, s mivel én mindkettő volnék, mindkettővel rendelkezem. Ám teher ez csupán, s kifogás a gyengeségre, egy indok, mivel ágyamat nyomhatom egy viharos délutánon, vagy egy indok a magány keresésére, hiszen “nem vagyok csapatjátékos” avagy nem szeretnék az lenni, hiába tartozom egy szervezett társasághoz, s hiába építettem be karakteremet egy másik szervezett társaságba… Nem vágyom a barátságukra, sem a sajnálatukra, mégis kapom sorra őket, mintha felajánlás volna, de áldást nem adhatok cserébe. Csupán átkot, mert átok mindenki fejére, ki Rochus Anslinger szívládáját felnyitja.

A kocsma megtöltve, levegőmet rohasztotta az alkohol és égetett dohány füstjének orrfacsaró szaga, mégis menedéket kerestem itt, ennyi óbégató, ormótlan ocsmányság közt, hájas felsőtestű izzadt férfiak és rajokba rendeződő, rikácsoló nőstényállatok körében, hiszen itt levetkőzhető volt minden rémtörténet, fekete kabátomnak nem adtak különösebb jelentést, ázott frizurámra nem tettek megjegyzést, s egyetlen gyógyszert kínáltak lelkem nyugtalanságára; azt a bizonyos mézes whiskyt, melynek társaságára oly’ sietősen vágytam az ilyen sötét, éjszakai órákban. A keserédes megváltás, egyetlen üvegbe zárva.
Jobbra, majd balra siklott pillantásom. Utóbbi irányban egy finom vonású fiatal úrfi, meglehetősen emlékeztetett Uwe szinte már lányos arcocskájára, s ugyanolyan gyengéd modorral ragadta meg poharát a felső harmadánál, kisujja nyújtva maradt és így kortyolt bele a barnás folyadékba, arcizmai összehúzódtak, s igyekezett úgy tenni mintha az ital keserűsége nem csapta volna meg íz-érzékelőjét fájdalmas erősséggel. Pedig én szemtanúja voltam ennek a kellemetlen fordulatnak, s nem is volt elég időm utána elfordítani tekintetemet, mielőtt az találkozott volna az övével. Ejnye… Hát tényleg hasonlítottak. Még az őzgida szemek is egyeztek. Közelebbről szemügyre véve pedig már azt is megállapíthattam, hogy ez az egyén is épp annyira szeplős volt, talán egyetlen különbség gyanánt világos hajszíne szolgált, mely’ elrontotta a tükörmás effektust. Így már csak olcsó másolatnak nevezhettem volna őt. Mégis… Keze buzgón ragadta sajátomat. Ajka mohón kóstolta a mézes whiskyt nyelvemen. Teste lángolva melegítette bőrömet azon a hideg, latyakos, esős éjszakán. De ő nem volt Uwe. S talán ez volt az egyetlen szerencséje.
Az ablak homályosan szűrte a be-betolakodó lámpafényt, narancsos színét megalázta az indokolatlanul kékre festett üveglap, szinte semlegessé tette, fehérré és élettelenné - képes voltam együttérezni azzal a sugárnyi világossággal. Én magam is fehér voltam, élettelen és semleges, céltalan és üres, akár egy jó bor elhasznált palackja. “Mit ér az ember a tragédiája nélkül?”, kérdésem suttogott szavak, sóhajtott kíváncsiság formájában úszott a levegőben, ám válaszra hiába vártam volna, hiszen a széparcú fiú békésen szuszogott a puha paplan alatt, légvétele nyugtató volt, szinte jól esett a tudat, hogy ágyamban valami élő, valami jó fekszik, kár, hogy mellette a matrac, a lepedő s a párna is hideg volt, mert szemeimre nem nehezedett az álom, testem hiába volt fáradt és megviselt. De néztem őt, mert már ez is pihentetett. Mesélt nekem a tengerről, mikor még magánál volt. Üres ígéreteket tett, hogy majd elvisz oda, megmutatja az igazi olasz tengerpart szépségét, s ugyan tudtam, hogy ezen ígéretek sosem lesznek beváltva, el akartam hinni őket. Meglehet, ő tényleg vágyott rá, hogy magával vihessen… De ösvényemről nem léphettem le. Nem követhettem őt egy szebb, jobb világ felé. Rémtörténetemet végül nem vetkőzhettem le.

Utolsó látogatásom az Anslinger-birtokra igencsak borús körülmények közt történt; a szó szoros értelmében lefordítva utalnék itt a gomolygó, sötétszürke felhőkre, az eső előtti jellegzetes, fullasztó illatra, a kókadt virágok gyűrött szirmaira, s a fák száraz leveleinek csörgésére, melyeket innen-onnan magával ragadt a szél, s csak sodorta őket esztelenül a földön, s bárhol, ahol tehette. Ha pedig nem a szó szoros értelmét nézzük, hát utolsó látogatásomat a vészjósló időjáráson kívül más kellemetlenségek is körbe keringték, többek közt családom egyetlen megmaradt tagjának elbúcsúztatása, hiszen mi sem lehet fájóbb, borúsabb, s szürkébb az utolsó rokon eltemetésének keserű ízénél? Nem. A valóság ennél sokkalta megrázóbb, mert ugyan nagyapám volt az egyetlen, kitől bármit is hallhattam a szüleimről, nem volt ő számomra semmi. Sőt, gyűlöltem őt.
Ám végigálltam a szertartást, még akkor is ott szobroztam amikor az eső már le-lemosta a frissen ásott sír fekete homokját, helyén csupán egy félig földbe engedett koporsó maradt, tiszta cseresznyefa borítással; aligha akartam hinni szemeimnek, pedig láttam, ahogy a koporsót lezárták, láttam benne a vénember mozdulatlan testét, mégsem voltam képes elfogadni az igazságot.

Ott is hasonlóan éreztem, a hotelszoba kékes ablakának párkányán ücsörögve, ugyanazt az üres semmit nevelgettem elmém még ébren lévő szegletében, hallgatva a fiú alvásának elenyésző hangulatzenéjét, ahogy fordult, mozdult, sóhajtott, az ágynemű pedig susogva követte testének helyezkedését. Bezzeg az öreg… Ő nem alkotott zajt emlékeim közt, nem vett mély levegőt, hogy tüdejének szomját enyhítse, csak lehunyt szemekkel, keresztbe tett karokkal, elegáns öltözetben feküdt és várt. Várta, hogy hátrahagyott porhüvelyét az anyaföldnek ajándékozzák, s így lelke megtérhetett egy sokkalta békésebb, s kevésbé sötét helyen. Megeshet ám, hogy más irányba indult, ki tudja? Talán nem fogadták maguk közé a Mennyekben, a keresztény Istenség nem tárta ki karjait, hogy üdvözölhesse őt, talán, talán van rá esély, azaz volt rá esély, hogy egy valamivel kellemetlenebb helyre került végül. Lángok és kín, így képzelte a keresztény a Pokol egészét, minél nagyobb a bűn, annál mélyebben és annál fájóbban kell átélniük cselekedeteik következményét, de én nem hittem az ilyesféle büntetésekben. A Pokol hideg. A Pokol egy megváltás ahhoz képest, mit maga az Élet ajánlott nekem. Ha létezik a keresztény Isten, hiszem, hogy engem gyűlöl. Ahogy én gyűlöltem Nagyapát. S ahogy Nagyapa gyűlölt engem.
Fejemet az ablak keretének támasztottam, s szemeimet lehunyva hallgattam az eső sistergő suttogását, gigantikus cseppek kíméletlen koppanását és koccanását a külső párkány okkersárga peremén, az összegyűlt víz apró sávokat alkotva néha-néha még a kékre festett üvegen is végigcsordult, ám ezen már kényelmes lassúsággal siklott le, mint aki jól végezte dolgát. De nem volt ez jó eső, vize nem volt tiszta, hiszen a városi szmog szennyezte, így ez is csak méreg volt, semmi más. Ismertem én a mérget, túl jól, túl régről. Személyre szabott drog volt számomra, s Uwe volt a neve, emlékszem, élénken és élesen, mintha csak tegnap ért volna véget történetünk, pedig tíz esztendő telt már el azóta, s ő már csak egy volt a többi kísértet közül. De az a kísértet most vissza-vissza kívánt térni, a szeplős fiú emlékeztetett rá, megidézte, s másra sem tudtam gondolni, csak azokra a sötét fürtökre, a csalóka mosolyára, finom ívben görbülő orrnyergére, hosszú szempilláira, s az ajkakra, mik a hazugságot művészetként adták el, egy komolyzenei mű csengését utánozták, úgy szóltak a szavak, akár egy bakelit lemez, mely’ ezer és ezer titkot tár fel egyetlen zongoraszó muzsikájában. Szinte szánalmas volt a zsibbadó fájdalom, mi szívem űrjét megtöltötte, pedig haragudtam, csak haragudni voltam képes, szeretni már nem.

Ignaz szavaival élve, “minden felhő fölött vár egy szivárvány”, ám az én felhőim fölött csak újabb felhők gyűltek, feketék és dühösek, mert Uwe szerelme lángolt ugyan, de mindent felégetett maga körül, akár a futótűz, terjedt és pusztított, mert máshoz nem értett, hiába lehetett a szándék tiszta, a kivitelezés romlott és birtokló, színei a karmazsinvörös és az élénk abszintzöld, tekintetében ezek szikráztak azon a borzalmas éjszakán is. Villanások, hirtelen, a vihar épp oly’ kegyetlen volt akár Uwe maga, fákat csavart ki a földből, tetőket tépett le a házakról, patakokat dagasztott, megfosztotta az éjszakai várost minden fénytől, s csak egy-egy villámcsapás során lehetett látni a bűntett helyszínének groteszk megjelenését. Valóban művészet volt, Uwe nem csak szavakkal volt képes alkotni, de kezeinek munkája is épp oly’ becsülendő volt, szörnyű, de az üzenetet a maga félelmet keltő módján átadta közönségének. Vörös, hosszú hajkorona, végei tapadtak a sűrű festék nyomán, arc rezzenéstelen, test messze tőle, csurran-cseppen a kiborult festék, igen, ez tényleg nem hétköznapi képet ábrázolt, húgom azonban szereplőjeként nem értékelte a művészi megnyilvánulást, s én magam is sokkal inkább öleltem volna a még zsenge, fiatal lányt, mintsem a belőle alkotott látképet elemezzem, de nem akadt más választásom. Gyomrom kavargott, a megrendítő festménynek azonban nem volt sem eleje sem vége, másik szereplője pedig Ignaz volt, felismertem nyúlszáját, miért annyian bántalmazták, ám ezúttal nem nyíltak ajkai mosolyra, s nem emlékeztettek arra a bizonyos szivárványra, a szempár csak homályosan meredt rám, akár egy kőszobor, de szinte szólított, “Rochus”, “Rochus, itt vagy?”…
Volt-e értelme a gyilkos festmény megalkotásának? Volt-e ez a szerelem oly’ erős, hogy érdemes legyen érte ily’ végletekig elmenni? Nem, Uwe, talán ezt te is tudtad. S ha lett volna némi eszem, rájöhettem volna hamarabb is, hiszen az intő jelek mindvégig kísérték utunkat. Ám ahogyan a keresztény Istenben sem hittem, úgy a jelek igazságában sem. S hiába hittem abban, hogy kezembe festőecset nem való, végül a te arcképedet is vászonra vittem, te stílusodat utánozva, te ritmusodat követve. Ugyanarra a vászonra, min te káoszodat megalkottad, min ábrázoltad húgomat és öcsémet, s mire sötét festéket borítottál. Művész voltál a javából, meg kell hagyni. Szenvedélyes, s azt hiszem a szenvedélyedből én magam is elnyertem egy keveset.

“Miért vagy még ébren?”, hangzott el a kérdés, mit követett az ismerős susogás, tekintetemet lassan fordítottam a sötét szoba felé, s pillantásom ismét találkozott a széparcú fiúéval. Arcom nedves volt, pedig az eső nem esett be, a kék ablak gondoskodott védelmemről, valahogy mégis csillogott bőröm az apró, sós cseppektől. Talán Uwe emléke rázott meg ennyire. Ám hiába feküdtem mellé, hiába fogadott a paplan melege, s hiába éreztem hátamon lélegzetének forróságát, ugyanolyan hideg maradt párnám huzata, mintha soha nem is léteztem volna.

Árva gyermek jól ismeri az éhezés izmokat sanyargató, csontokat csikorgató, éles fájdalmát, elvégre sokkalta több helyen igazak a rémhírek, mint azt az ember józan ésszel gondolná; s aki ilyen helyről származik, s ilyen poklot jár be hosszú éveken át, annak testén meg-meglátszanak a tápanyag hosszútávú hiányának jelei. Jómagam is tükörképként mutatom be az árvaházi élet effektusait, vékony testalkatom, kissé beesett arcom, sápadt ábrázatom és a szemeim alatti sötét karikák mind-mind ezt a történetet igazolják. Egészségtelennek festek, s hiába világosak íriszeim, azokban csillogásnak nyoma sincs. Kifejezésem legtöbb esetben egyhangú és fagyos, frizurámat kétféle irányba szokásom beállítani - hátra, vagy elválasztva -, tehát mindent összefoglalva előbb tévesztenének össze magával a zord kaszással, mint bárki mással; ezen pedig rendkívül változatos színskálám sem segít. Ám igyekszem jó formában tartani magam, így izomzatom szálkásodott az évek alatt, habár magasságomon sajnos nem tudok már változtatni. Százhetven centiméternek örvendhetek, bevallom, szánalmasnak tartom inkább, mintsem valaminek, amiben örömömet lelhetem.