"blood may be thicker than water but it sure tastes like betrayal"
Nem: nő
Kor: 20 év
Vér: félvér
Születési hely: Dublin, Írország
Iskola/ház: Roxfort, Hugrabug
Munka: Akadémista, Általános medimágia szak
Családi állapot: egyedülálló
Patrónus: vörösbegy
Pálca: ében fa, egyszarvúszőr, 10 és fél hüvelyk
Amit szeretnek bennem
Ha apukámat kérdeznék meg, azt mondaná, hogy a legjobb tulajdonságaim közé tartozik a szeretetem. Mert szerinte, ha én szeretek akkor teljes szívemből szeretek, ami azt jelenti, hogy a legjobb öleléseket fogom adni, amíg addig tartanak amíg a másik nem húzódik el, a kedvenc sütiddel foglak meglepni egy átlagos napon, ha valami rád emlékeztet akkor arról küldök képet. A bátyám biztos azt mondaná, hogy azt szereti bennem a legjobban, hogy másodperc alatt tudok átkapcsolni a gyerek és a felnőtt énem között, és ezt benne is kihozom. Mindig képes vagyok játszani, nevetni a leghülyébb dolgokon. Órákig tudok akár hintázni, vagy én is kirakósokkal meg építőkockákkal babrálni. Na meg persze a ló másik oldalán komoly témákról beszélgetni, segíteni neki, ha bármi gondja van. Néha esküszöm én tudom legjobban mikor kell mennie orvoshoz meg hülye időpontokra, mint ő, mert mindig belekeveredik a sok levélbe, meg emlékeztetőbe. Az unokahúgom biztos mondaná, hogy én tudok a legjobban estimesét olvasni neki, meg én tudom a közös dalunknak legjobban a szövegét (mellesleg nehéz feladat, mert eleve csak hangokból indult, aztán ahogy tanulja a szavakat belerakja őket, és még rád haragszik, ha te nem olvastad ki az új verziót a fejéből). Persze ő még csak azt tudja, hogy mindig ott vagyok neki, amikor tudok, és szinte bármit megengedek neki. A barátaim azt mondanák, hogy bármikor kapható vagyok szinte bármire, meg mindig jöhetnek hozzám, bármi is van. Engem az se érdekel, ha csak kisírni akarják magukat, csak kell valaki melléjük, csak röhögni jöttek egyet, én csak örülök, hogy ott lehetek nekik. Meg, ahogy apától tanultam, sose kérdezek, csak mondom, hogy ha készen állnak, akkor majd mesélhetnek. Azt biztos sokan jó tulajdonságomnak tartják, hogy szinte minden második nap sütök valahogy valamit. Bár sokan mondták, hogy utálnak miatta, mert biztos sok kilót felszednek majd. De most mit csináljak, ha a sütés a szeretet nyelvem?
Ami zavar bennem másokat
Ehhez meg se kell kérdezni senkit. Tudom nagyon jól, hogy milyen problémáim van. Persze párról ezt a tudást nagyon mélyre ástam el, és nem akarok szembesülni sokszor a problémáimmal. Mondhatni néha elérhetetlen vagyok. A telefonomat néha egész nap nem nézem meg, vagy nem is viszem magammal. Mondták már nekem, hogy valami fontosról én biztos egy nap múlva veszek majd csak tudomást. Persze, ha valaki bagoly postázik, akkor fejbe dobhat egy üzenet bármikor, de arra meg majd, amikor kedvem van válaszolok. Tudom, hogy mindig az vagyok, amire másoknak szüksége van. Ami azt jelenti, néha az se érdekel nekem mire lenne szükségem, csak alkalmazkodom, mintha muszáj lenne. Mintha én nem mondhatnám azt, hogy bocs, de én se vagyok túl jól, és most nem feltétlenül tudok odafigyelni rád, ha azért szeretnél sírni, mert két árnyalattal sötétebb a szoknya amit megkaptál, mint ami a képeken volt. Emiatt sokszor nagyon elfáradok, nem testileg, hanem inkább lelkileg. És talán nem is segít a telefon eldobós problémámon ez, hiszen, ha nem muszáj, nem akarok minden miatt elérhető lenni. Szerintem emiatt rossz ember is vagyok: szarkasztikusan osztom ki néha a legfontosabb embereket az életemben, mert saját magamat égetem ki. Persze csak fejben törnek elő a rossz gondolataim, szembe még senkinek nem mondtam a belső gondolataimat. Pedig igazán megtehetném, mert hiába vagyok őszinte ember, sose bírok rendesen kiállni magamért, valakinek azt mondani, hogy kapja be, amikor igazán megérdemli. Az biztos zavar sok embert, hogy néha rájönnek, én ritkán osztom meg a problémáimat. A naplóim, amit 11 éves korom óta írok az egyetlen hely, ahova minden nyűgöm le van írva. Ha lehet, inkább magamnak tartok meg mindent, mert valahogy nem bírom megosztani a dolgokat. Attól félek, hogy elítélnek az emberek, főleg, amikor tudom, hogy valamilyen kapcsolatban nem kellene lennem, de mégse bírok kilépni belőlük. Meg amúgy valakit biztos idegesít az is, hogy olyan jelentéktelennek tűnhetek. Az órákon meg úgy az életben is inkább a háttérben maradok, nagyon nem beszélek senki idegenhez, ha nem muszáj. Csak úgy vagyok magamban.
Ha tükörbe nézek
Most mondjam, hogy úgy nézek ki, mint egy egyszerű ír lány akit elképzelsz? Mert kb tényleg úgy nézek ki. Vörös haj, mondjuk csak nagyon halvány szeplők (amit sokan nem is vesznek észre), fal fehér bőr akár nyár közepén is. Emellé még rakj egy világosabb kék szemet, egy átlagos testalkatot és 173 centit, és nagyjából meg is vagyok. Nyilván ha jobban megnézel tudod, hogy a hajam sík egyenes magától, így maximum azért hullámos, mert én varázsoltam olyanra. Bár sokszor inkább felkötve hordom, főleg melegebb időkben. Ha elkezd zavarni, sokszor egy tollal, vagy ceruzával csinálok kontyot magamnak. Arcomon egyszerű sminkkel emelem ki szememet, meg adok valami kis színt az arcomnak pirosítóval, hogy ne tűnjek annyira hallottnak mindig. Persze kedv meg alvásmennyiség függő, hogy egyáltalán fáradok e sminkkel. Az öltözékemben is megfigyelhető szerintem, hogy mennyit aludtam. Ha nem sokat, akkor felkapok valami kényelmes cipőt, nadrágot, meg valami pólót vagy pulcsit azt kész. Ha több időm van, és kipihent vagyok, akkor már összeválogatok valami öltözéket, felveszek esetleg kiegészítőket hozzá, akár egy ruhára vagy szoknyára is benevezek aznap, és megmerek küzdeni a nagy harisnya szörnnyel. Mondjuk bármilyen napom is legyen, az biztos, hogy kényelmes vagyok. Sosem veszek fel olyan ruhát vagy cipőt, amiben nem tudom magamat órákig elviselni. Ha hidegebb az idő, akkor apám egyik "volt" kabátját hordom. Aminek nekem mindig olyan illata van, mintha éppen átölelném őt. Bár ki tudja mennyire van még meg rajta az illata, mert még nem volt időm ráerőszakolni egy hétig, hogy újra apa szag lehessen a kabátomon.
Családom
Édesapám
Reuben MacBreen; 45 éves; egyedülálló Apa mindig is az az ember volt, aki ha mosolyogva rád nézett, úgy érezted, hogy minden probléma megfog oldódni, és minden szép lesz, jó lesz, mint, ahogy az csak a tündérmesékben történik meg. Arról meg ne is beszéljünk, hogy amikor igazán átölel, a legnagyobb biztonságban érzed magad. Mindig ki is röhög, amikor a vonatról leszállva a nyakába ugrom, és nem vagyok hajlandó elengedni legalább öt percig. Persze ő se enged el engem, csak szeret kicsit szekálni. Bármennyire is szeretem apukámat, egy nagyon kis részem valamennyire mindig utálni fogja. Amíg nem jött meg a Roxforti levelem, ő nem akart semmit se tőlem, se Alanna-tól. Mondjuk meg is értem. A felesége halála után visszalátogatott Írországba, hogy elfuthasson minden elől egy kicsit, és sikerült felcsinálnia kb az első nőt akivel összetalálkozott: az anyámat. Bár tudott arról, hogy majd jövök egy pár hónap múlva, amikor visszatért Londoni életéhez és a fiához, ő hallani se akart az egészről. Az mondjuk nem segít a ezen az aprócska utálaton az, hogy a drága "anyám" évekig tömte a fejemet minden hülyeséggel: "Az apád egy undorító féreg volt!" "Azt szerette volna, ha sose születsz meg" és akkor ezek még csak a gyerekeknek írt filmekbe beírható verziók. Minden ellenére amikor megjött a levelem, egy apát is kaptam. Jobbat nem is kaphattam volna. Egy jó hosszú vita mellett sikerült "kiegyezniük" abban, hogy apa az életem része lehet, de csakis a varázslóvilággal kapcsolatos ügyekkel kapcsolatban. Ez tartott kb a 4. évem téli szünetéig, amikoris egy szokásosnál nagyobb verés után végre összepakoltam, és karácsony napját azzal töltöttem, hogy egy tömött vonaton, monoklival, sebes szájjal boldog idegenek között utaztam majdnem egy egész napot egészen Londonig. Apa szó nélkül befogadott. Először nem is kérdezett, csak megölelt, megetetett, és megmutatta a szobámat. Sőt, igazából sose kérdezte, hogy mi történt, csak annyit mondott: majd mesélsz, ha készen állsz rá. Utána csak nagy ritkán látogattam vissza Alanna-hoz. Próbálkoztam valami kapcsolat fenntartásával, mert azt hittem szeret. De hamar rájöttem ő veszett ügy, és inkább csak apánál maradtam tovább. Az utolsó évem előtti nyáron volt ijesztő, amikor hirtelen engem, meg a bátyámat összepakoltatott és elküldött minket Dublinbe. Nekem semmi konkrétat nem mondott. Killian-nel beszélt egyedül, hiszen ő már 24 éves volt akkor. Féltem kérdezni, féltem, hogy hazaküldenek anyámhoz. Nem is sejtettem, hogy apát aznap este megtámadta egy vérfarkas, és félt, hogy mit fog velünk tenni majd teliholdkor. Nem gondolkozott logikusan, csak azt tudta, a mamánál majd biztonságban leszünk. Egészen a téli szünetig nem tudtam semmit, levelekre nem válaszolt, Killian pedig mindig csak azt hajtogatta: majd apa elmondja, ha készen áll rá. Szerintem órákig zokogva öleltük át egymást, amikor végre elmesélt mindent. Bár nem szívesen gondolok arra a fél évre vissza, abban az egyben biztos vagyok: az igazi szörnyek nem a vérfarkasok. Bárki bármit mondhat, vagy tehet, Reuben a legjobb apa a világon.
Édesanyám
Alanna Griffith; 47 Visszagondolva nem tudom eldönteni, hogy nevetséges, vagy siralmas, hogy amikor már elsőben véletlenül elestem az udvaron játék közben, és ömlött a vér az új nadrágomból, már előre féltem attól, hogy hogyan fog reagálni anyám. Nem amikor, átvesz a tanárnőtől, hanem majd otthon, amikor senki se lát és hall minket. Közben az összes többi gyerek, amikor elesett, anyukájáért sírt, és csak könnyesebb volt a szeme, amikor csak egy tanár tudott odajönni hozzá, és rájött, hogy anya nem lehet már mindig ott. Igazán vicces így utólag ezekre gondolni, de nyilván egy gyerek, aki azt se tudja mi a normális, csak érzi, hogy ami otthon van az nem az, nem tud semmit se tenni. Az első 11 évem drága Alanna-val arról szólt, hogy vagy engem szidott, vagy apát (akit tegyünk hozzá, kb két hétig ismert). Vagy az volt a téma, hogy apa azért nincs itt, mert mekkora szar embert volt, és ő maga mekkora hős, hogy őt kirúgta maga mellől, hogy nekem jobb életem lehessen, vagy másnap hallgathattam, hogy mennyire úgy nézek ki, mint az apám, és, hogy nem is bír rám nézni, mert egy csúnya gyerek vagyok, akit soha senki nem fog igazán szeretni. Mindig ütött a szavaival, aztán a következő pillanatban meg ölelt, simogatott és el is felejtettem, hogy mennyire rosszul éreztem magam nem is olyan rég. Szerencsére nagyon fizikailag fiatalon nem bántott. Meg volt a szokásos elfenekelés, néha egy-egy pofon, de semmi komolyabb. Semmi olyan, ami megmaradt volna. Aztán megjött a levél: boszorkány vagyok. Akkor vert meg először. Bár először a lakást sikerült szétszednie, de úgy tűnik neki akkor nem volt elég a fele étkészletet összetörni. Mindig is azt mondta, hogy lehettem volna normális, hogy csak is lehet neki egy ilyen undorító fattyú gyereke, aki bűvésztrükköket tanul majd biztos, és neki ezt valahogy meg kell majd magyaráznia mindenkinek. Örülök, hogy két nappal később megjött apa, és megbeszélte vele a helyzetet. Talán valamit segíthetett, de őszintén az első ütés után, még egy hirtelen fuvallat miatt is összehúzod magad. Az első három év alatt mindig voltak a "jó" napok és a rosszak: amikor sírva takarítottam össze a véremet a padlóról, ha esetleg kellett, vagy a kórházban magyaráztam éppen, hogy hogyan tört el a karom, vagy repedt meg az egyik bordám. Hiába volt valóra vált rémálom az egész, nem szóltam senkinek. Annyi mindent beszélt a fejemben, hogy azt hittem megérdemlem az egészet. Amikor otthagytam 14 évesen, legszívesebben vissza se néztem volna, de még két évig próbálkoztam vele valamilyen kapcsolatot tartani. Nem tudom miért tartott ennyi ideig feladni, hogy bármi értelmes kapcsolatom lehessen azzal a nővel. Azóta nem is láttam. Néha küld levelet, de sokszor el se olvasom, van amikor már apa, vagy a mama elkapja a levelet és nem is jut el hozzám. Azt hiszik nem tudok róla, de nem fogom elárulni magam, csak jót akarnak, és jobban is teszik sokszor, hogy csak a nevét se látom leírva. Bár magam mögött hagytam már ezt az undorító nőt, lelkileg még sokáig velem lesz sajnos, és kísérteni fog még valószínűleg halálomig.
Testvéreim
Killian MacBreen, 27 Sose gondoltam volna, hogy lesz testvérem, erre kaptam egyet 11 éves koromban. Csak az átlaghoz képest nem megszületett egy kis aranyos kisfiú, hanem egy 18 éves majdhogynem férfit kaptam. Minden ellenére végig leveleztük a tanéveket, és a szünetekben rendszeresen látogattuk egymást. Talán a kapcsolatunk sosem lehet az igazi, hiszen 7 év korkülönbség az sok, főleg ha az egyik már a felnőtt életét kezdte el, amikor a másik a képbe jött. Mondjuk ennek ellenére tudom, bármikor mehetek hozzá egy szó nélkül, és mindent elmondhatok neki. Főleg, hogy ő segített az animágia tanulásában. Amikor egyszer rajtakapott nyáron, hogy tanulom, nem azért cseszett le, mert megakartam tanulni nem hivatalos úton, hanem azért, mert nem kértem segítséget. Egyedül ő tudja, hogy mióta sikeresen kis vörösbarna házi patkánnyá tudok változni, két évente vehetek egy új ugyanolyan színű patkány háziállatot, hogy valahogy megtudjam magyarázni, ha járkálni látnak az embereke.
Más rokonok
Pippa MacBreen, 3 A kis huncut hercegnő, aki annak ellenére, hogy már a teljes nevemet kitudja mondani, Lope-nak hív. Szívem egyik csücske a kis leányzó, és alig várom, hogy nézhessem, ahogy ennyi szeretet mellett felnő. Bár mindig megkönnyezem, hogy mennyi mindenről maradok le, amíg az akadémián vagyok, de legalább nem felejt el, és ugyan azzal a széles mosollyal fut felém, amikor meglát, mint mindig. Kedvenc otthoni programom tele matricás arccal hercegnőset játszani vele, vagy esti mesét olvasni neki.
Éabha MacBreen, 62 A nagymama, akit szintén nem ismertem túl sokáig. Csak az ő almatortája az igazán finom, csak az ő viccei csattannak a legnagyobbat, mert váratlanok. Sose éreztem azt, hogy nem szeretne kevésbé, mint Killian-t, vagy apát, vagy Pippa-t. A mai napig emlékszem, hogy egyik nyáron elvitt a szülőfalujába és 16 évesen vele ittam meg életem első Guinness sörét. Bár azóta se szeretem igazán az ízét, de ezt a mamának sose árulnám el.
Párkapcsolatok
Mark, 20 Ő volt életem első rendes kapcsolata. Nem csak ilyen gyerek járás pirulós kézfogással, meg néhány szájra puszival. Rendes randik, csókók, és sok első. Bár mindketten mondtuk, hogy szeretjük a másikat. ő az egészet nem gondolta komolyan, én meg nem is tudtam még arról, hogy nem is szerettem igazán. De kettő 15 éves gyerek kapcsolata milyen is lehetett volna, mint egy teszt próba. Mondjuk nem jönnék vele megint össze, de az biztos, hogy helyes gyerek volt, és ha megláttam, nem csak a szívem, hanem az egész testem reagált rá.
Victoria, 20 Vicky, vagy akár mondhatnám azt is, hogy Alanna. Nem vagyok büszke erre a kapcsolatra, és nagyon szégyellem is magam amiatt, ahogy eltoltam magam mindenkitől a 7. év elején. Igaz, ott volt apával a katyvasz, de attól még nem hallgattam senkire. Azt hittem Vicky tényleg szeret, csak a legjobbat akarta, viszont eleve sértetten nem vettem észre semmit. Ugyanúgy manipulált, ahogy anyám. Egyszer a legszebb szavak hagyták el a száját, utána meg a legundorítóbbak. Én viszont csak, mint egy idióta örültem a szép szavaknak, és a csókoknak a viharok után, mintha normális lett volna a helyzet, mintha nem tudtam volna már milyen ez. 3 hónap alatt mindenki mást elszedett tőlem, csak ő maradt az életemben, meg a családom. Az az egyetlen szerencsém, hogy amikor megtörtént az első komoly testi sértés, valahogy ott tudtam hagyni. Az már okozott akkora sokkot, hogy kizökkentsen a Stockholm szindrómából.
Életem története
Szóval, úgy gondolom az elején érdemes kezdeni. 2004 január 3-án születtem, Penelope Griffith néven. Alanna Griffith és Reuben MacBreen gyermekeként. Csupán egy két hetes kaland eredménye voltam, de Alanna valamiért megtartott, mondjuk a mai napig nem értem miért. 11 évig verbális abuzálással nőttem fel, abban a hitben élve, hogy senki se szerethet, mert szerethetetlen vagyok, de Alanna mégis tud szeretni, és ő lesz az egyetlen, aki erre képes. Majd megkaptam életem egyik legizgalmasabb hírét: boszorkány vagyok. Majd megkaptam életem első verését. Majd megkaptam az édesapámat, akinek az első tekintetéből éreztem, hogy Alanna mindvégig hazudott: ő már első látásra szeretett. Csak még pár év kellett mire ez teljesen elhittem. A Roxfort-ban egy otthonra találtam, barátokra, és elkezdtem igazán felfedezni magam. Bár igazat senki se tudta rólam, még apámnak se árultam el, pedig folyamatosan leveleztünk. Így a bántalmazás amikor lehetőség volt, folytatódott, és nagyon szépen tanultam meg hazudni, mű mosolyt villantani, és csak reménykedni, hogy egyszer csak abba marad az egész. Nem tudtam hogyan, de valahogy egyszer mindennek minden vége lesz, talán megment valaki. A könyvekben meg filmekben mindig úgy volt. Aztán 14 évesen eljött az a pont, ahol nem csak pár csontom, hanem az idióta álmaim is darabokra törtek. Rájöttem, hogy sose lesz a vége a szenvedésnek, és senki nem jön megmenteni, egyedül én vethetek véget mindennek. Így összeszedtem a cuccaimat, és a legfájdalmasabb utazásom után végre biztonságban lehettem: apám karjai között. Még egy két év kellett mire teljesen elengedtem egy anya gondolatát, főleg, hogy Alanna javíthatatlan volt, mert ő maga nem akart megváltozni. Főleg, hogy nem is látta mi a probléma. Az utolsó találkozásunk után mondtam meg apának, hogy szeretnék nevet változtatni. A Penelope-t megtartottam, bár a Penny becenevet tiltólistára raktam (hiszen így hívott anyám), de felvettem mamámnak a nevét. Így lettem végül Penelope Éabha MacBreen. Mellesleg azt a fura középső nevet Ava-nak kell ejteni. Bár magától a fő problémától megszabadultam, az a sok év gondolat, amit a fejembe ültetett Alanna, még mindig nem hagyott el. Hála neki sikerült magamat odaadni egy ugyanannyira manipulatív lánynak életem második legrosszabb korszakában. Sőt, tudom, a mai napig könnyű célpont vagyok minden ilyesmi manipulációra, mert még mindig gyógyulnak a sebeim. Mondjuk jó lett volna, ha Vicky-t inkább kihagyom az életemből, és nem vesztem el az összes barátomat az utolsó évemben, maikor talán a legnagyobb szükségem lett volna rájuk, mert nem volt kivel megbeszélnem azt, hogy azt hittem elfogom veszteni az apámat, akiről végül kiderült, hogy vérfarkas lett, így igazából csak attól kell félnem, hogy valami neo mozgalom vagy valami radikális banda megkövezi az utcán. Meg arról ne is beszéljünk, hogy vizsgákat is le kellett tenni. De valahogy azt a 7. évet is túléltem, és kikötöttem az akadémián, ahol Általános medimágia szakon húzom az időt, mert nem tudom mit akarok csinálni. Gondolkoztam már bájitaltanon, mert abban mindig is jó voltam, viszont egyre jobban jár a fejem valami politikai vonalon, hátha tudnék valamit változtatni. Bár jó vicc, hogy pont egy ember változtatna meg bármit, főleg, hogy valószínűleg pont én nem élném túl a politikai pályát, de meglátjuk mi lesz belőlem.
Apróságok
Amortentia
Fahéj (kifejezetten a fahéjas müzli), az a bizonyos illat az eső előtt, cseresznye
Mumus
Az, hogy elveszti a családját
Edevis tükre
Segíteni olyan gyerekek helyzetén, mint amiben ő volt.
Hobbim
Rajzolás, napló írás, boxolás, sütés
Elveim
Fizikai bántalmazásnak nincs helye semmilyen kapcsolatban. Ütni egyedül ön vagy mások védelmében fogok. Az igazi szörnyek egyszerű emberek. Nem számít ki honnan való, esetleg milyen varázslény, a tetteik teszik szörnyekké őket, nem a hovatartozásuk. Ha van olyan kapcsolatod, amiben mondod a másiknak, hogy szeretlek, akkor mond is. Nem számít, hogy összevesztetek, nem számít bármennyire fáradt vagy.
Amit sosem tennék meg
Gyereket sosem ütnék meg. Nincs az a pénz amit nekem valaki fizetni tudna azért, hogy akár csak egy egyszerű pofont adjak bárkinek, aki 18 év alatt van. Sosem ítélek meg valakit abból, hogy honnan jött, ki a családja. Majd a saját tetteivel bemutatkozik nekem.
Ha engem olyan vízben látni, ahol évente legalább egy embert cápa támadott meg, akkor hívjatok papot és ügyvédet. Nem szeretnék még csak a közelükben sem lenni azoknak a lényeknek.
Ami zavar
Nyilván zavar, hogy nem bírom lerakni a hülye cigit. Bármit próbálok, amikor nem bírok elaludni, csakis arra vágyom, hogy rágyújthassak. Ami meg a másik, hogy indokolatlanul néha nem bírok aludni. Mondanám, hogy inszomnia, de szimplán esti lélek vagyok, nem bírok néha hajnali 4-ig vagy akár reggelig elaludni, bármennyire próbálkozom. Zavar az is, amikor valaki ordítva, kihangosítva beszélget valakivel. Vagy igazából bármilyen köztérben úgy viselkedik, mintha ő lenne csak ott, a többiek meg le vannak szarva.
Ami a legfontosabb az életemben
A családom. Náluk nincs számomra fontosabb. Az életemet adnám értük. Meg persze a kis patkányaimat is nagyon szeretem, csak azt náluk már nem mondanám, hogy az életemet adnám értük, mert a kb 2 éves pályafutásuk miatt az igazán drasztikus lenne tőlem. Azért őket is imádom. A cápa utálat.
Ami a legkevésbé fontos számomra
A divat például annyira nem fontos számomra. Mármint nyilván látom mi most az új, meg a trendi, de nem különösen érdekel. Hordom ami van, meg ami megtetszik megveszem, viszont nem fogok egész ruhatárat cserélni havonta csak azért, mert valaki azt mondta most már másik szín meg ruhaforma a divat. Nekem mondjuk az se nagyon számít, hogy azt mondhassam sok barátom van. Inkább vagyok egyedül, vagy egy-két emberrel, minthogy legyen 30 "barátom" akik talán még a szemem színét se tudják megmondani. Meg amúgy rossz korombeliként nekem nem fontos a telefonom. Utálom, hogy bármikor elérhetőnek kell lenni, felhangosított telefonnal. Pár óránként max ránézek, aztán válaszolok mindenkinek. Túl fárasztó folyamatosan elérhetőnek lenni.
Amire büszke vagyok
Bármire, amit sütöttem mérhetetlenül büszke vagyok. Sokat dolgoztam minden recepten, és sokat zargattam a mamát, hogy mutasson meg nekem mindenféle trükköt a konyhában. Most mondanám, hogy igazán varázslatosak a sütijeim, de a végén még valaki azt hiszi, hogy bájitalokat keverek beléjük. Büszke vagyok arra, hogy saját felindulásból már 2 éve járok box edzésekre, nyilván amikor tudok, és magamtól is folytatom az edzést. Mindezt anélkül, hogy bárkinek elárultam volna. Ezt csakis magamért csinálom.
Ha valamit megváltoztathatnék
Az ember sok mindenre tud gondolni. Már csak egy dolog, egy aprócska pillanat megváltoztatása is rengeteget módosítana az életemen. Lehetne egy igazán szerető anyám, egy tökéletes életem, örökké élő patkánykáim, igazi életcélom. Csak egy a gond: ezen már annyit gondolkodtam, hogy még egy olyat se akarok megváltoztatni, hogy a kék póló helyett mégis csak a kéket vegyem fel egy random napon. Hiszen ki tudja, ha lett volna egy szerető anyám, nem lett volna apám, nem lett volna testvérem, nem lett volna mamám, nem lett volna unokahúgom se. És őket a világért semmiért nem cserélném el. Mondjuk nem annyira komoly válaszként a jelenlegi patkányom Jelly tényleg élhetne örökké, vagy legalább addig amíg én. Vagy még jobb: tűnjön el az összes cápa.
Így képzelem a jövõmet
Egy öt év múlva szeretném tudni, hogy tényleg mi is akarok lenne, ha nagy leszek. Mert jelenleg hiába kérdezik, meg hiába tanulok valamit, nem tudom igazán, hogy nekem hol a a helyem. Egy 10 év múlva ha nem is családot, de azért egy párt szeretnék magamnak, aki azért már lehetne a házastársam vagy valami olyasmi. Utána meg már csak lesz velem valami.
Egyéb
Le a cápákkal!
Kennedy McMann
THE WAY SHE TELLS ME I'M HERS AND SHE IS MINE OPEN HAND OR CLOSED FIST WOULD BE FINE
Minden karakter egyedi és megismételhetetlen – egyszerre színesíti és tágítja a megismert univerzumunkat, amelynek nem csupán része, hanem irányíthatója is lehet. Nyomot hagy, lehetőségeket teremt, kapcsolódási pontjai egyediek, ugyanakkor az oldalt átitató plotok fősodrát is eltérítheti, módosíthatja. Örülünk, hogy megérkeztél közénk, reméljük, számodra éppen annyira lesz izgalmas építkezni, mint számunkra olvasni a folyamatot. Mielőtt azonban a játéktérre engednénk, kérjük, ne hagyd ki a bürokratikus lépéseket, és foglalózz, ahol Penelope esetében szükséges!
