Got a secret, but can you keep it?

A tündéri Hollóhátas fiúcska, aki a légynek sem tudna ártani. Nem, egyébként tényleg nem, hiszen minden bogarat (még a pókokat is) képes kézzel megfogni és kiengedni őket a szabadba. Bármit, csak ne kelljen megölni őket. Előbb hagyná, hogy őt bántsák, minthogy kárt tegyen az emberben. Vagy úgy bármiben. Inkább csendben tűri, hogy összesúgnak a háta mögött, hiszen biztosan rászolgált arra, hogyha valaki nem kedveli. Igen, emiatt elég sűrűn szomorú, de könnyen fel lehet dobni. Egy kellemes könyv, vagy pár kedves szó újra mosolyt tud csalni az arcára.
Rejtély, hogy hogyan került a Hollóhátba. Bár megvan a magához való esze, s tényleg okos – néha már gyanúsan is – viszont a nyájas természetével igenis a Hugrabugba való lenne. Ott is vannak okosok, viszont őt valamiért a kék házba osztották be. Talán azért, mert mindig a könyvtárban ül, viszont sosincs egyedül. Szereti az emberek társaságát, egyenesen vágyik arra, hogy ne legyen egymagában. Ő él a közösségért, nem lenne képes meglenni anélkül, hogy a nap 24 órájából legalább 16-ot ne valakivel együtt töltsön.
Talán az egyedüli furcsaság benne, hogy györcsösen ragaszkodik a magán tárgyaihoz. Utálja, ha valaki csak rápillant egy neki szánt levélre, nem bírja ha valaki hozzáér a cuccaihoz, s megbolondul, ha valaki engedély nélkül vesz el valamit, ami az övé, vagy kezd el turkálni a holmija között. Mintha titkolna valamit, pedig egy ilyen egyszerű, ártatlan és kedves srácnak ugyan mitől kéne tartania? Hiszen aranyvérű, gazdag és még közkedvelt is, annak ellenére, hogy csak most érkezett.  

Röviden, tömören, szinte mindenkit utál. Egyedül a nagybátyját bírja, mert ő nem kezeli egy ostoba gyerekként. Még talán a szervezetben, aminek lassan talán ténylegesen is elkezdhet majd dolgozni, van egy-két jobb figura, de ők is csak akadályozni akarják a munkájában. Nem mindig volt ilyen utálatos, valaha tényleg kedves volt, naiv és kedvelte az embereket. Mostanra elvesztette a bizalmát a legtöbbükkel szemben, kezdve a családjával.
Nem akar mást, csak azt, hogy végre felnőttként kezeljék, hiszen már tényleg nem gyerek. Igaz, jelenleg úgy jár a Roxfortba, mintha még az volna, de ez is csak az álcájának a része. Valójában pedig csak információk kellenek neki, amikkel bejutást nyer a nagybátyja bandájába.
Hogy milyen is valójában? Hát nem túl kedves. Beszól, megaláz, s a földbe döngöl a szavaival, melyek egyenesen a szívébe hatolnak az embernek. Bűntudatot pedig valahogy nem tud érezni. Megtanulta már az évek során, hogy senkiben sem lehet megbízni, még a családjában sem teljesen. Hiszen minden és mindenki fontosabb nála, vagyis ezt éreztetik vele. Felhagyott már ő azzal, hogy bárkinek is meg akarjon felelni, inkább éli a saját kis életét. Nem vágyik sok dologra csupán arra, hogy a maga ura lehessen.
Sose hitte volna, hogy egyszer majd úgy szabadulhat meg a családjától, hogy kémnek áll. Bár nem utálta annyira, hiszen volt némi tehetsége a színészkedéshez bár még ő sem tudta elnyomni teljesen milyen is ő. Legalább nem a Mardekárba került! Bár nem tartja magát túl ambíciozusnak, hiszen tényleg csak egyetlen dolgot akar elérni az életben. A tudásvágy viszont annál inkább hajtja. Minden témába bele tudja ásni magát, s bármiről el tud csevegni, hiszen mindenről szeret legalább minimális mennyiségű információt összegyűjteni. Az sem titok, hogy a csoport, akihez csatlakozni kíván egy tervezői pozíciót ajánlott fel neki. Élvezi mikor kidolgozhatja egy bűncselekmény részleteit mert precíz és maximalista lévén, semmi sem kerüli el a figyelmét.
S, hogy valóban olyan szörnyű és kegyetlen lenne-e? Igen. Elvégre már semmi sem tudja meglágyítani a szívét. Talán csak saját félelmei tudnák megrendíteni a magabiztosságát, de olyan jól titkolja azokat, hogy még senki sem használta fel ellene őket. Egyébként bátor… is lehetne, de nem tartja magát annak. Simán otthagyja a társát  a bajban, ha úgy érzi neki abból kára származhat. S ha egyszer tényleg megijed… Akkor előbb kap szívrohamot, minthogy egyáltalán eszébe jusson menekülni.

2021. február 06.
Egy újabb remek elbeszélgetés a pszichomágussal... Néha tényleg az volt a hét fénypontja, mikor elmehetett ahhoz a nőhöz aki még nem dobta ki páros lábbal, mondván, hogy semmilyen mértékben nem hajlandó együttműködni vele. Pedig az előző kettőnek sikerült az idegeire menni, méghozzá elég gyorsan. Nagyjából 12 éves volt, mikor a szülei közölték, hogy nem hajlandóak tovább elviselni az ostoba lázadásait, s biztosak benne, hogy egy szakember majd kiveri belőle az állandó hisztijét. Nyilván azt nem tudták, hogy eredendően nem azzal volt a probléma, hogy a fiúk szembement az akaratukkal, s nem is arra vannak ezek az emberek, hogy kényszerítsék a gyerekeket, hogy fogadjanak szót. Viszont Damien tudta, hogy honnan ered az ő probléma, tisztában is volt vele, hogy miért veszi semmibe az apja szavait, így nem is látta értelmét elmondania a pszichomágusnak a kis meséjét. Eleve soha, senkinek nem árulta el.

Anya és apa elmentek egy pár napra. Igazából megérdemelték végre, hiszen mind a ketten rengeteget dolgoznak. Apa állandóan a kórházban van, anya pedig próbál újabb és újabb gyógyszereket feltalálni. Mind a ketten rengeteget segítenek az embereknek... Egyszer majd én is ezt akarom!
Bátyus vigyázott rám, nagyon jól elvoltunk! Igaz, én csak színeztem mellette a szobájában, amíg ő öltözködött. Azt mondta elmegy, de hamarosan vissza fog térni, csak átugrik a haverjához... Viszont órákig nem jelent meg. Én már féltem, unatkoztam és szomorú voltam, hogy elfelejtett. Szóval elindultam megkeresni. Eltettem a gyümölcslevem meg Brekit, a gekkó plüssmet, a táskámba és kiléptem a ház ajtaján. A szomszédba kerestem először, de nem találtam meg. Utána már nagyon messzire mentem, talán vissza se találtam volna, ha nem jön velem szembe pár aranyos srác, a bátyám haverjai. Azt mondták megmutatják, hol a testvérem, így én követtem őket.
Egy idő után már elhagytuk a házakat is, senki nem járt az utcákon... Akkor pedig én... én... Azt hiszem elájulhattam a fájdalomtól. A testem tele volt lila foltokkal, látszott, hogy megvertek, sőt még a karomat is eltörték. Egy ismerős arc nézett csak rám, Jack legjobb haverja.

Mostanra úgy gondolja, hogy mázlija volt, amiért a bátyjának a rosszakarói csak megverték őt és semmi mást nem tettek vele. Mondjuk nem is voltak buzik. Egy életre elundorodott volna tőlük, nem mintha most jobban kedvelné őket. Ha aznap a bátyjának a legjobb haverja nem látja meg, s nem segít neki, akkor lehet halott volna. Viszont ezt a mai napig nem osztja meg senkivel. Most is inkább a pszichopaták és szocipaták közötti különbségekről beszélget a nővel.


2021. december 25.
Az a Karácsony, ami talán megváltoztatta az életét. Csak pár évente találkozott a nagybátyjával, így mikor végre beesett hozzájuk, nagyon boldog volt. Ő varázsló volt, sokkal jobban megértette a két unokaöccsét, mint a saját szüleik, s talán ő volt az egyedüli, akit Damien még nem utált. Ezt is pusztán azért, mert neki nem volt benne a keze abban a szörnyű eseményben, ahol a bátyja hagyta volna meghalni, amíg ő egy party-ban fűzött valamilyen nőt, a szülei pedig amint hazaértek egyből leszidták, hogy miért rohant el a testvére engedélye nélkül. Egyszóval sosem derült ki, hogy Jack volt a hibás mindenért. A bátyja mélyen hallgatott arról, hogy egyedül hagyta és inkább az öccsét tette felelőssé mindenért meg a haverját.
Legalább a nagybátyja nem okolta őt mindenért, s nem is akarta ráerőszakolni az orvosi pályát, ahogyan azt sem, hogy tovább kéne tanulnia. Igazából ő szerette az unokaöccsét úgy, ahogyan volt. Sőt! Az idei karácsonykor még egy kis különleges ajándékkal is készült neki... Egy repjegyet kapott. Arra kérte, hogy látogassa meg őt Angliában. Biztosra mondta, hogy Damien imádná a helyet, sőt azt is felajánlotta hogy lakjon nála és dolgozzon neki. Persze az apja nagyon ellene volt ennek az egésznek, hiszen tudta, hogy a felesége testvére sűrűn keveredett bajba még fiatal korában, és hitte, hogy most sem éppen legális iparban dolgozik. Viszont ez Damient nem érdekelte. Potenciális menekülési lehetőséget vélt feldezeni ebben inkább. Végre elszabadulhatott otthonról, s ha nem a nagybátyja mellett, de esetleg olyan munkálya lehet, ami neki is tetszene.


2022. július 18.
A nap, mikor elszökött otthonról. Bizony, senki sem sejtette, hogy ő titokban már akkor elkezdte összepakolni a holmijait, mikor a nagybátyja felajánlotta, hogy költözzön hozzá. Gondosan megtervezte az odautat, a vízum szerzést sőt még a férfival is leegyeztette, hogy mikor érkezik és hova. Bár ennek ellenére elég nehezen találták meg egymást, hiszen a férfi - meg se lepődött - késett. Viszont nem jegyezte meg neki, elvégre nagyon is izgatott volt, hogy végre valahára nincsenek ott a szülei, meg a testvére, hogy elnyomják.
Annyit azért megtett, hogy miután épségben megérkezett, az édesanyjának írt üzenetet, hogy ne aggódjon innentől kezdve érte, jól meglesz ő. Arra már meg se kérte a nőt, hogy ne szóljon a család másik két tagjának arról, hogy üzent, mert tudta, az csak még jobban felhúzná az apját, de... Úgyis kicsúszott volna a száján. Nem volt benne biztos, hogy az anyja tisztában van-e a szökésének miértjével, bár ahhoz igazán vaknak kellett lennie, ha nem jött rá magától, hogy bizony elege lett az apja parancsolgatásaiból, valamint, hogy a testvére mindig az orra alá dörgöli, hogy mennyivel jobb nála, meg hogy a mai napig nem volt képes felelősséget vállani a múltbéli tetteiért. Gyűlölte őket. Ezért sem akarta elmondani otthon senkinek, hogy elmegy, meg mert úgyis visszatartották volna. Viszont maradni sem maradhatott, mert azzal tényleg az őrületbe kergették volna. Az állandó szidások, veszekedések, és pszichomókusi kezelések már az idegeire mentek. Arról nem is beszélve, hogy az apjának szívpróblémái lettek, s az sem segített rajta, hogy állandóan csak ordítozott és idegesített a fia. Mindenki számára ez volt a legjobb döntés.
Az egyedüli ember, akiről nem tudta, hogyan érez a távozásával kapcsolatban, a Jacob volt. Az anyja sírt, látszott a levelein, hogy a könnyeivel áztatta őket, mielőtt feladta volna. Az apját szinte biztos volt, hogy idegesítette, de lehet valójában örült, hogy végre adott egy nyomós indokot arra, hogy kitagadja őt. De Jack... Egy rejtély volt. Nem utálta az öccsét, viszont nem is éreztette vele a szeretetet. Nem kereste az incidens után, alig beszéltek, ha mégis, akkor pedig vita volt belőle.


2023. április 23.
Az első hivatalos "munkanapja", ami semmi másból nem állt, csak abból, hogy bemutatták őt a szervezet többi tagjának. Egyből levette, hogy még kicsinek tartják, nem elég tapasztalt ahhoz, hogy komolyabb munkát bízzanak rá. Ennek ellenére erősködött, hogy az esze kilométerekkel jobb mint néhány fajankónak, aki ott van. Lehet ezzel picit fel is húzta őket, mert... Nem igazán rajongott az első küldetéséért...
Bár örült, hogy a sok veszekedés után is úgy döntöttek, hogy kipróbálhatja magát, kap egy munkát, s ha azt jól elvégzi, akkor biztos helye lesz a szervezetn belül, de biztos volt benne, hogy direktbe toltak ki vele. Éretlennek mondták, hiába töltötte már be a huszat. Ezért aztán azt kapta hogy menjen csak szépen a Roxfortbe és kémkedjen Rose és Hugo Granger-Weasley után. Állítólag az anyjuknak akartak galibát okozni, és mi mással lehetne még fenyegetőzni egy édesanyának, ha nem a gyermekei épségével. Az indok számára ismeretlen most még, de csak idő kérdése, hogy kiderítse ezt is.
Szeptembertől viszont a Roxfort diákja lesz, aki hivatalosan egy befolyásos aranyvérű család második fiúgyermeke. Azért ide és most hozták át a Roxfortba a Beauxbatons-ből, mert sokan zargatták a száramzása miatt. A szülei viszont sokkal jobban szerették volna Franciaországba járatni őt, eredetileg az édesanyja zármazása miatt, valamint hitték, hogy ott az oktatás is jobb. Viszont szörnyű mód kikezdtek a fiúkkal, bántalmazták, s emiatt hosszabb időre eszméletlen volt, így csak most tudja befejezni a tanulmányait.
A nevét legalább ő választhatta meg. Azért Daniel lett, mivel nem szerette volna, ha nagyon más lenne, mint az eredeti, így könnyebben hozzá tud majd szokni és felfigyelni rá ha hívják. A családnevét pedig édesanyjától tartotta meg. A személyiségét pedig... Már most utálja, hogy egy igazi szerérnyke cicát kell majd eljátszania!

Szőke herceg, fehér lovon… Így emlegetik a lányok, bár csak külsőre, hiszen a bátorsága nem lenne meg ahhoz, hogy egy sárkánnyal harcoljon. Viszont mosolygós és jókedvű, aki sokat nevet. A folyosón biztosan lehet tudni, hogy közeledik, mert sose képes befognia a száját egy pillanatra sem. A fejét ugyan nem szegi lefelé, de eléggé bátortalannak tűnik. A kezeivel vagy magát öleli, vagy a könyveit szorítja a mellkasához. Úgy érzi folyamatosan kell velük valamit csinálnia, mert kényelmetlen, ha maga mellett csak lógatja őket. A háta többnyire görbe, valahogy nem bírja kihúzni magát, s emiatt aztán kicsit előredőlve közlekedik a folyosón. Nem figyel maga elé, így sűrűn megbotlik, egyesek szerint azért is húz egy picikét balra, mert a jobb bokája egy ilyen baleset következtében megsérült. Viszont ha éppen senki nem látja…
Akkor már nem mosolyog annyit, sőt inkább érzelemmentes arcot vág, amiről maximum is csak az undor tükröződhet, ha pedig mosolyog, akkor is inkább gúnyosan. Messze nem annyira hangos, sőt jobban szeret csendben lenni. Igazából nem annyira beszédes és kíváncsinak sem mondható, maximum azon két ember iránt, akik után kémkednie kéne.
Külsőre persze nem fog megváltozni attól, hogy a valódi személyiségét és kilétét rejtegeti. Ugyanolyan marad, viszont a tartása egészen más lesz. Kihúzza magát, sokkal férfiasabbnak és magabiztosabbnak tűnik, nem pedig egy esetlen nebántsvirágnak. Az viszont tény, hogy jobb lába korábban megsérült, azonban még gyerekkorában történt, s egyáltalán nem baleset volt. Öltözködésileg sem tér el igazából egymástól a két énje, mivel egy magas rangú angol aranyvérű család másodszülött gyermekét játssza, így muszáj ennek megfelelően öltözködnie.