Alina Scamander

Alapvetően egy nyugodt és megfontolt lány, aki mindig az esze, sem mint a szíve után menni, ám ez kevesebbszer sikerül neki, mint ő az bevallaná - nem csak magának, hanem bárkinek. Így tehát dönteni nagy részét inkább emocionális, sem mint racionális érvek alapján hozza meg. Nagyon nehéz kihozni a sodrából, gyakorlatilag minden képes higgadtan fogadni és majdnem mindenre így is reagál. Életének eddigi tizenhat éve alatt nagyon kevésszer emelte fel a hangját. Ez mondjuk talán annak is köszönhető, hogy nem beszél sokat, főleg nem feleslegesen, nem látja értelmét a szó pazarlásnak. Szereti, ha valaki lényegre törő és nem hátulról jön vagy éppen rébuszokban beszél és kerüli a tények direkt kimondását.
Minden bizonnyal nem ő a Roxfort legbátrabb diákja - ha az lenne, akkor a Griffendél csapatát erősítené, nem a Hugrabugét -, azonban gyávának sem lehet nevezni, ha kell, akkor igen is össze tudja szedni magát. Ha kell kiáll saját magáért és azokért, akik fontosak neki, vagy éppen azokért, akiket ok nélkül bántanak. Egyszerűen csak szereti végiggondolni a történéseket, lehetőségeket és nem kalandvágytól fűtve, ostoba módon belevetni magát mindenbe, ami izgalmasnak tűnik. Szerény véleménye szerint így előbb lesz hulla, mint sikeres varázsló.
Nem sok, leginkább semennyi előítélet nem található benne senki felé sem. Talán kicsit idealista a gondolkodása e téren, de szeretné hinni, hogy mindennek oka van és mindenki okkal tesz dolgokat, hiszen alapvetően senki sem születik jónak, rossznak, elárusítónak vagy éppen kedvesnek. Mindenkit az emberek és a körülmények formálnak azzá, aki. Pontosan ezért érdeklődik az emberek iránt, szereti megismerni a történetüket - az ő oldalukat, ha úgy tetszik - és az után, a saját tapasztalataira támaszkodva meghozni a döntéseit. Az első benyomás nem mérvadó számára, ám elhanyagolhatónak sem lehet nevezni, hiszen ez alapján dönti el, hogy meg szeretne e ismerni valakit.
Roppantmód segítőkész, ha valaki előtte kerül bajba, annak mindig igyekszik segítő kezet nyújtani, legyen az állat vagy ember, azonban ezt nem viszi túlzásba és azt sem akarja megmenteni, aki nem érzi, hogy szüksége lenne rá. Érti, ha nemet mondanak neki. A hozzá közelállókért, akár a saját életét is képes lenne kockára tenni, ha arra van szükség.

Bár nehezen jön ki a sodrából, ha ez mégis sikerült, akkor igazán bántó dolgokat tud az ember fejéhez vágni, pontosan olyanokat, amikről tudja, hogy nagyon fájnak. Arról nem is beszélve, hogy bár nem káromkodik gyakran, de ha ideges vagy zavarba jön, akkor több ilyen kifejezés is elhagyja a száját. Arról nem beszélve, hogy ritkamód haragtartó. Az első esélyt nála mindenki könnyen megkapja, mondhatni alanyi jogon jár, ám annak eljátszása - ami szintén nem könnyű feladat - után nagyon nehéz egy másodikat szerezni.
Nem az érzelmek embere, ó de mennyire nem. Nagyon nehezen fejezi ki őket és rettentő mód zavarba jön, ha erre kerül sor. Ez leginkább a barátai és romantikus kapcsolatokra jellemző, azon családtagjaival szemben, akiket születése óta ismer nem jellemző. Ezen felül nem igazán érti a jeleket, sem azt, ha esetleg tetszik valakinek, sem pedig azt, ha valaki valamit szeretne tőle, esetleg vár tőle valamit.
Bár a szája nem nagy, de őszinte, kegyetlenül. Ezt mindig igyekszik szépen megfogalmazni, de ha a véleményét kérik, akkor sosem traktálja a másikat kegyes hazugságokkal vagy éppen fél igazságokkal. Úgy van vele, hogy inkább fájjon az igazság, mint éljen valaki tudatlanságban.
Gyakran merül el a saját gondolataiban, akár társaságban is, így néha elvarázsoltnak tűnhet, hova tovább az szűrhető le a viselkedéséből, hogy nem figyel a beszélgetőpartnerére, esetleg nem is érdekli az, amit a másik mind. Pedig figyel ő… nagyjából.

A színpad szélén ülve, a - mindig - alvó Puffancsot lassan simogatva néztem az esti előadás maradványait. Kellemes, melengtő érzés, amint a bundája simogatja a kezem. Othonos. Itt, legyen bármilyen is a hely éppen, mindig otthon érzem magam. Olyan hihetetlennek tűnt, hogy alig több, mint hat órája tele volt emberekkel és élettel. Most hideg, csendes és kihalt. Rajtam kívül senki sem tartózkodott itt és tudtam, hogy még egy ideig nem is fog. Legvadabb számításaim alapján még legalább öt, ha nem hat óra múlva érkeznek meg a takarítók. Jó volt ez így, tulajdonképpen pontosan erre volt szükségem. Egy kis csendre, hogy gondolkozzam. Mindig ide jöttem, ha erre vágytam. Szerettem a lakásunkat is, de az ottaniak egyszerűen sosem tudtak csendben maradni. Midig volt valami mozgás.
Szemeim lehunyva hajtottam hátra a fejem és hagytam, hogy az este történtek ismét, már meg sem merem számolni hányadszorra lejátszódjanak előttem. Mégcsak nem is az egész, hanem az az egy beszélgetés Bonnie Ollivanderrel. Egy olyan beszélgetés, aminek nem így kellett volna történnie.

- Az az átkozott apád - sóhajtotta valamikor a hatodik és a hetedik gintonik között, bár ez csak személyes saccolásom volt, lehet volt az ennél több is. Nem mintha különösebben részeges nő lett volna, de a premierek után mindig mindenki bulizott így ő is, ez pedig részéről rendszerint azzal ért véget, hogy valakit szidott vagy a családjáról panaszkodott. Hogy a nővére éppen milyen sznob, vagy hogy a bátyja éppen a saját életét teszi tönkre, de mit érdekli az már őt. Ez nem volt újdonság, még számomra se, hiszen számtalanszor hallottam már életem során ezeket a történeteket, ez a mondat azonban új volt. Határozottan. Köpni-nyelni nem tudtam. Nem csak azért, mert én soha sem tudhattam meg - vagy derítettem ki sikeresen -, hogy ki az a férfi, hanem azért is, mert ő tudta. Nem volt jó pókerarcom soha, ezzel tisztában voltam, ahogy azzal is, hogy a zavarom minden cseppje kiült az arcomra. Bonnie ezen valamit átkozottul viccesnek találhatott, mert elnevette magát, átkarolt, majd közelebb húzott és egyúttal meg is támaszkodott rajtam. Alig állt a lábán. Pia és dohány szaga keveredett körülötte.
- Ne nézz is, mint egy őzike, akinek éppen… éppen... fogalmam sincs hogy akartam ezt befejezni. A lényeg, hogy olyan bambán néztél, mint én annak idején a bájitaltan órákon - révedt a távolba a tekintete. Mintha valamire próbálna visszaemlékezni, ám az agya cserben hagyta. - De hol is tartottam? Valamit mondani akartam? Á igen, igen megvan! Az apád, az a semmirekellő, nyomorult bátyám. Ma sem jött el, pedig meghívtam, mindig meghívom, de mit kapok cserébe? Átlátszó indokokat - rázta meg  a fejét. - Igy törje magát az ember. A mai napig nem értem, hogy Frida hogy állhatott le vele. Persze, az nem csoda, hogy vége lett, nem is vártam, hogy Bertie nem bassza el, de anyád… - és csak mondta és mondta és mondta, én azonban nem figyeltem rá, már nem. Valahol a mondat közepén elvesztem. Nem csak azért, mert nem érdekelt, hogy mit mond anyáról, hanem azért is, mert próbáltam feldolgozni a hallottakat.

Az igazság az, hogy még most, órákkal később is ezt teszem. Hihetném azt, hogy Bonnie hazudott, de… az lehetetlen, már csak azért is, mert szerintem a jobb és a bal irányt sem tudta volna megkülönböztetni annyi alkohol dolgozott benne, nemhogy hazugságokat gyártson. Túlságosan összetett folyamat lett volna az alkoholmámorban úszó agyának. Megdörzsöltem az orrnyergem, majd kinyitottam a szemem és hagytam, hogy az emlékkép tova szálljon és ne maradjon más, csak a színház kellemesen hűvös levegője. Nem kellett volna ezen gondolkodnom, hiszen bármit is mondott Bonnie korábban, Gilbert Ollivander még csak nem is tudott a létezésemről, pár ez semmit sem jelent. Pár órával korábban én sem hittem, hogy bármi közöm is lehetne hozzá, aztán tessék. Mégis itt ültem most.
El kellett volna engednem, nem foglalkozni vele és élni tovább az életem, mintha mi sem történt volna. Ezt kellett volna tennem, ez lett volna a helyes, mégsem voltam rá képes. Az elmúlt tizenhat évben mindennél jobban vágytam arra, hogy megismerjem, hogy tudjam ki vagyok és honnan jönnek a lényemnek azon részei, melyeket nem tudom a családomon belül hová tenni. Annak ellenére is, hogy a rokonaim - a nagyapám vezetésével - gyakorlatilag mindennek elhordták őt, aminek a jóízlés határain belül (és néha talán kívül is) lehetett. Ha tippelnem kellene, akkor azt mondom, hogy Voldemorttal előbb ültek volna le elkölteni egy délutáni teát, mint a apámmal. Ez pedig a gyűlöletnek egy egészen különös már-már lehetetlen szintje volt. És lám, mégis létezett.
Meg kell keresnem, vagyis csak el kell mennem a címére, mert Bonnie annyira részeg volt, hogy kérdezni sem kellet, segítőkészsége teljében, saját maga által vezérelve osztotta meg velem ezt az értékes információt. (Ahogy azt is, hogy anyám egy szót sem szólt neki arról, hogy létezem.) Bár… valamiért úgy hiszem, hogy ha nagyon akartam volna, egyedül is elő tudok keríteni egy drogdílert.

- Szóval most miért is zárkóztál be az éjszakai magánybarlangodba? - rezzentem össze Nick hangjára. Nem mondanám magam ijedősnek, de az Istenit. Majdnem hátraestem a székkel, arról nem is beszélve, hogy Ő Királyi Golymókságát is sikerült felébreszteni, amiért egy fáradt, elégedetlen morranás a “jutalmam”. Kicsit előre hajoltam nem törődve a további elégedetlen hangokkal a térdem irányából, azonban az nagybátyámat nem láttam semerre. Ami azt jelenti hogy…
- Mögöttem vagy.
- Ünneprontó - sóhajtott elégedetlenül, mintha éppen most vettem volna el a kedvenc játékát. - Régen mindig sikerült így megijesztenem, olyan vicces voltál. Merlinre - lépett el mellettem, hogy a félhomályban szemügyre vehesse a színpadot -, ha a fater meglátja mi van itt, többet egészen biztosan nem játsszák ezt a darabot! Szóval - fordult ismét felém -, miért ülsz itt a sötétben a Kispárnáddal? - fonja össze maga előtt a karját, miközben Puffancs felé intett. Kár is lett volna tagadnom, hogy minden rendben van,  nem hitte volna ell. Túl jól ismert ahhoz, hiszen életünk első felnének egy részét és a nyarainkat mindig együtt töltöttük. Itt, ennek a színháznak a falain belül.
- Én.. - kezdtem volna bele a magyarázatba, de nem igazán tudtam, hogy hogyan folytassam. Hogyan foglaljam szavakba azt, hogy mit és miért érzek. Ebben sosem voltam jó. Arról nem is beszélve, hogy nem tudhatom Nick mennyit is tud pontosan. Egészen biztos, hogy többet mint én. Nálam mindenki többet tudott a születésem körülményeiről és hiába rólam volt szó, olyan titkos dologként kezelték, mintha legalább államtitok lett volna. - Én… tudom ki az apám - mondtam ki hangosan is. Szürreális érzés. Nem az az értetlen döbbenet, ami szépen, lassan átveszi a nagybátyám arcán az uralmat, hanem a tény, hogy hangosan elhangzott az én számból. Hirtelen olyan valódi már-már kézzelfogható lett.
- Hogy mi van? Te valamit szívtál? - kérdi, mire egy hajszál híján felnevetem. El sem tudta képzelni, hogy ez most mennyire találó volt. De e helyett inkább elmeséltem a történteket. Magamhoz képest meglepően részletesen, igyekezvén a lehető legjobban felvázolni a helyzetet, hogy mindent értsen. Mintha olyan bonyolult lett volna a képlet. Mikor befejeztem Nick nem szólt semmit, talán gondolkodott, talán őt is annyira meglepték a hírek, mint engem, talán egyik sem. Nem tudhattam, de nem is akartam kérdezősködni, beszélni pedig még annyira se. Igyekeztem inkább Puffancs simogatására koncentrálni, talán nem a legjobb kényszercselekvés volt, de hé, legalább egyvalaki jól érezte magát.
- Ez kemény - túrt a hajába, láthatóan ő sem tudott mit kezdeni a hírrel. Legalább nem voltam egyedül. - És most mi lesz? Elmondod otthon? Egyáltalán hogy érzed magad?
- Szarul de büszkén - bólintottam határozottan. - Viccen kívül, leginkább csalódott vagyok, azt hiszem, és tanácstalan - a döbbenetet már nem soroltam ide, azon az elmúlt pár órában, ha nem is tettem túl magam, de lecsökkentettem annyira, hogy ne legyen számottevő a másik két fontosabb érzelem mellett. Meg mind a mellett, amiről nem ejtettem szót. - Tudod, azok alapján, hogy nagyapa mennyire gyűlöli azt hittem, hogy minimum valami bűnbanda feje, vagy ex-halálfaló, vagy nem tudom, de nem egy egyszerű drogdílerre számítottam az biztos. Nem mintha ez jó lenne, csak na. Mégse olyasmi, amiért az Azkabanba kéne látogatóba mennem - bár a Zsepbiszokköz éppen csak egy árnyalatnyival volt jobb az előbbinél, sőt! Patrónus bűbájt tudtam idézni a dementorok ellen, de ha valaki megpróbálna kirabolni, megátkozni vagy megölni az ellen nem sok mindent tehetek. Így bele gondolva, azt hiszem, hogy az Azkaban lenne a kevésbé veszélyes. A tény felett pedig, hogy már kijelentő módban beszéltem a látogatásról igyekeztem elsiklani, úgysem most kívántam megejteni. Nyár vége volt, a nyakunban lihegett az ősz és az iskolakezdés. Talán nem a legideálisabb alkalom meglátogatni az apánkat akiről eddig nem is tudtunk és aki még most sem tud rólunk.Volt erre egyáltalán ideális alkalom? - És végül nem, eszemágában sincs elmondani nekik, nem őrültem meg. Nagyapa még azelőtt kinyírná szerencsétlent, hogy felkutathatnám. De hé - világosodtam meg hirtelen, mire Nick kérdőn vonta fel a szemöldökét. Elmosolyodtam.- Akkor azt hittem viccel, de most már értem miért mondogatta az öreg, mikor a pályaválasztásról volt szó, hogy azt kezdek az életemmel amit akarok, csak ne legyek drogdíler...

Termetét tekintve nem túl magas, ám alacsonynak sem mondhatja magát a maga 164 centiméterével. Arcát eredetileg hosszú sötétbarna, már-már feketébe hajló tincsek foglalják keretbe, éles kontrasztot képezve fehér bőrével és esetenként felbukkanó szeplőivel. Mostanában azonban szívesebben hordja szőkén sem mint barnán. Metamorfmágiájának köszönhetően pedig ezt egyszerűen meg tudja oldani, festék segítsége nélkül. Szemei arcának legkülönlegesebb részei, ugyanis  míg az jobb írisze kék, addig a másik írisze barna színű. Általános vélekedés, hogy a kéket az édesanyjától, míg a barnát minden bizonnyal az édesapjától örökölte. Azonban ritkán látható így az iskola folyosóin, vagy bárhol, mivel mióta felfedezte magában a metamorfmágia képességét és meg is tanulta használni egyik szemét mindig a másikhoz “igazítja”. Kedv függő, hogy éppen barna vagy kék íriszei vannak e.
Ruházkodását tekintve meglehetősen egyszerű lány. Nem szereti a túl sok díszt, fodrot, flitter vagy bármi hasonlót. Bár ismeri a divatot és vannak is csinos ruhái a mindennapokban - amikor éppen nem a kötelező egyenruhát hordja - a kényelem játszik elsődleges szerepet számára, nem pedig a nőiesség. Azt azonban szereti, ha ruhái színesek vagy éppen mintásak, mind ezt persze csak a jó ízlés határain belül mozogva. Az egyetlen dolog, amit sosem mulaszt el, az a reggeli smink felrakása, legyen az vad és látható vagy csak egy egyszerűen nude.

"Az az utolsó rohadék", "Az a semmire kellő", "Voldemort fattya" "Hogy hasította volna ketté a bodzsapálca", "Remélem már régen a föld alatt rohad" ilyen és ehhez hasonló kedves jelzők hangoztak el minden egyes alkalommal a Scamander család tagjaitól, mikor Alina az édesapjáról kérdezte őket. Sosem mondták el nekik, hogy ki is ő tulajdonképpen, mindössze azt adták a lány tudtára, hogy gyűlölik a férfit - talán még magánál a Sötét Nagyúrnál is jobban - ő maga pedig szerencsére igen kevés dologban hasonlított rá. Bár sötét haját egyértelműen tőle örökölte.
Hogy Gilbert Ollivander (37) valóban rá szolgált-e erre a gyűlöletre? Alina nem tudja biztosan, hiszen édesanyja akkori életének körülményeit is csak homályosan, rébuszokban beszélve emlegetik. Az azonban már biztos, hogy tizenhatévnyi gondos titkolózás után egy véletlen folyamán sikerült fény derítenie apja nevére és annak tartózkodási helyére. Bár ezt-azt ő maga is hallott, feltett szándéka, hogy megkeresse és megismerje a férfit, ezáltal maga derítse ki mi is az igazság. Várni tulajdonképpen nem vár tőle semmit, csak meg szeretné ismerni.

Frida Scamander (35) nem tökéletes anya és a legkevésbé sem tökéletes ember, mégis igyekszik, ahogy egész életében tette azt. Szigorú édesapja, orosz édesanyja és híres, sokat elér elődei árnyékában nőtt fel. Mindig igy úgy érezte, hogy a család azt várja tőle, hogy olyan legyen, mint az unokabátyja Rolf vagy később az öccse Nate, egy szóval élve: tökéletes. Ő azonban soha sem volt az, ahogy az elvárásokhoz sem tudott kellően felnőni. Már Roxforti pályafutását is azzal kezdte, hogy a Mardekárba került, jegyei soha nem voltak kiemelkedőek, ahogy a közösségért végzett munkássága sem érdemel egy betűnyi említést sem. Mégis igyekezett, holott érezte, hogy koránt sem felel meg a maga elvárásoknak.
Minden bizonnyal az elvárások okozta nyomás üldözte őt a Zsebpiszokközbe, ahol nem akart mást, csak élni és élvezni az életet, elvárások nélkül. Egy gyerek pedig még véletlenül sem volt a tervei között, főleg nem úgy, hogy amint ez kiderül egyből hazaköltözik. Hogy a saját döntése volt-e? Nem volt benne egészen biztos, ellenben azzal, hogy a gyereket nézve ez volt az egyetlen helyes döntés.
Alinával a kapcsolatuk meglehetősen változó, veszekedésekkel tarkított. Sok dologban nem értenek egyet, leginkább semmiben. Mégis a kisebb konfliktusokon kívül egy igazi anya-lánya kapcsolat van közöttük. Alina tulajdonképpen mindig és mindenben számíthat az édesanyjára, bármiről is legyen szó. Frida apja színházában dolgozik, mindig ott segít be, ahol kell és tud.

Puffancs egy golmyók vagy másnéven puffskein. Ő immáron ötödik éve Alina társa a bajban és minden másban, annak ellenére, hogy a lány sosem kívánt állatott tartani. Kis házikedvencét is véletlen találta az utcán, sérülten, megázva az esőtől, ha akkor nem hozzák el, akkor egészen biztosan elpusztul. Alina még ekkor sem akarta megtartani a kis állatot, csak meggyógyíttatani, aztán egy olyan családnak adni, ahol biztosan jó helye lesz. Ahogy azonban hét követett hetet egyre jobban megkedvelték egymást, míg nem gyakorlatilag elválaszthatatlanok lettek.
Puffancs pontosan tudja hol a helye a családban, ez pedig nem más, mint: a ranglétra teteje. Úgy hiszi, hogy neki mindent is szabad és ehhez mérten is viselkedik. Mindig ott alszik, ahol úri kedve tartja, ugyanis a kávészínű kisállat két hobbival rendelkezik, az alvással és az evéssel, minden más csak ráadás. Érdekesség vele kapcsolatban, hogy kétszer, majdnem két és félszer akkora, mint egy átlagos golymók, azt azonban nem tudni, hogy ez egy félresikerült mágikus kísérletnek, vagy éppen a genetikájának köszönhető.

Színház, az otthona, esős nyári délutánok