crossing fates

kadémia… El se hiszem nagyjából, hogy idáig eljutottam, miután annyi suliból ki lettem csapva. Itt is csak klasszikus ének szakra sikerült beesnem bah… Ahogyan nagyjából a kollégiumi szobába is beesek a bőröndömmel, mely rohadt nehéz eskü, én meg hát izomnak híján vagyok, nem bírom a konditermet, sem a sportokat, max úszok, igen, de azt is csak úgy, hogy néha, amikor már nem bírom víz nélkül.

Fülemben ott a remek mugli eszköz, a fülhallgató, az ágyamra lebaszta, a telefonom, maxra feltöltve, hogy ne merüljön le mindjárt egy óra után, addig sehová sem jutok a pakolásban. Üvölttettem max hangerőn a Couldn’t care less-t, mert pontosan így érzek. Honestly, I don't care, I don't care, I don't care, care, care Sem apám, sem anyám nem izgat, hogy mit gondolnak rólam, vagy a szakomról. Már régóta nem foglalkozok senkivel sem magamon kívül.

A roxfortban talán még anno? Aza  srác, kinek nevét nem említjük, mert ezer éve már, meg hát azóta hány tagot is csókoltam meg? Kurva sokat! Népszerű vagyok, férfinak, nőnek, transzinak és egyebeknek is. Talán még a halaknak is, bár nekik talán csak félig.

- But please, there's no need, I don't care. Couldn't care less, I swear. – éneklem hangosan a dalszöveget, persze hozzáteszem a saját művészi jellegem, elhúzom a szavakat, játszom a hangommal, miközben dobálom ki a táskámból a ruháimat, majd varázslattal mindent elpakoltatok. Nem vagyok fullon mugli, csak amolyan muglis na…

A törékeny cuccokra jobban figyelek. Ami nem sok van, de például a fotó rólam, meg az uncsimról pont ilyen. Ezt persze éjjeli szekrényre helyezem, ahogyan még egy könyvet is odacsapok, meg egy üveg vodkát. - But I've never been more over you. So you can stop. – csípőmet a dallamra rázom, teljesen meg is feledkezem a külvilágról, mert még az sem tud foglalkoztatni. Pördülök egyet, s már suhintok is egy újabbat a pálcámmal, hogy ezúttal a többi könyvet tegye a polcokra, meg felhúzza az ágyneműmet.

Meg sem állok az éneklésben, meg a mozgásban, csak élvezem a nyugalmam. Vagyis egy ideig biztosan, míg meg nem fordulok, s nem találom ott a valószínűsíthetőleges lakótársamat. Erre már azért megugrok, rögtön a szívemhez kapok, s drámaian elkezdek ájuldozni. – Te jó ég, ember, a szívbajt hozod rám. – De azért vigyorgok, mert annyira nem komoly a helyzet.

Ismerős… Nagyon ismerős a feje valahonnan, de ezt most még nem tudom miért van. Nyújtom is felé a kezem, hogy bemutatkozzak. – JJ! Más néven nem szólíthatsz. – kacsintok rá. Nem szeretem a rendes nevem, nem illik hozzám. Annyival egyszerűbb, ezt a két betűt kinyögni amúgy is.
.