A hírünk Elinél is megelőzött, érezni lehetett rajta a legelső találkozásunkkor, sőt, sok utána következőn is. Nem volt alaptalan a félelme, csak időközben úgy alakult, hogy pont nem esett a kifejezetten idegesítő kategóriába, legfeljebb a kifejezetten életképtelenbe szokott belecsúszni egy-egy lépésével. A magam módján még aranyos is lehet, de annyira könnyen szétszedhető… még próbálkoznom sem kellett volna, hogy a földbe tiporjam, sőt, szerintem még egy rossz mozdulat is elég lett volna ahhoz, hogy sírva szaladjon el, mert már az arcára volt írva, hogy retteg. Azóta sem tudja szerintem, hogy ezzel csak azt váltja ki a legtöbb emberben, hogy mégjobban bele akarjanak rúgni. Életvezetési tanácsokat ellenben nem szoktam osztogatni, legalábbis ritkán, mert neki néha mégis becsúszik egy-egy javaslat, alaposan becsomagolva egy beszólásba. - Ez a legjellemzőbb tulajdonságom, igen. - Hogy én annyira nagyon rendes vagyok. - Szerencsédre viszont teljes életnagyságban elérhető vagyok számodra. - Ez nem volt mindig így, legalább annyira lenéztem amennyire ő félt tőlem, időközben viszont kiderült, hogy amúgy nem egy buta liba, csak egyéb hibái vannak. Olyanok, amikről néha egészen könnyű megfeledkezni ha így nevet közben. Mostanra már igazából szeretek vele tartani, különben már rég nem tenném, szerintem ezzel ő is tisztában van: csak azt teszem meg amit meg is akarok. - A nyúlnak kellene szerencsét hozni, de szerintem ebben a felállásban én vagyok a te szerencséd. - A szerénységgel sosem voltak gondjaim, a területtel jött, hogy belém is szorult belőle. - Ha egyszer úgy döntenék, könnyű dolgom lenne. - A mérete miatt nyilván, de most csak nevetünk, hiszen, nem ragadnám őt el sehova. Bár kíváncsi lennék Doriannak meddig tartana észrevenni, hogy elraboltam… és mégtovább megtalálni. Hiszen azt sem tudja, mit csinál amikor nincs otthon. Ha rajta múlna, szerintem ketrecbe zárná - mert lényegében most is azt teszi, csak képletesen - szóval kérdéses, hogy ha elrabolnám azzal tényleg én lennék-e aki rabbá teszi vagy csak felszabadítanám. Ellenben még a két szép szeméért és szomorú pofijáért sem fogok úgy tenni, mintha bírnám a vőlegényét. - Mázli mi. - Egészen látványosan forgatom a szemeimet neki, mert tudom, hogy észreveszi. - Jó, nem haszontalan. - Mentegetőzve emelem magam elé a kezeimet. - Egy haszna van. - Gonoszul mosolygok már megint, de ez nem neki szól, hanem Doriannak, remélem akárhol van, szúrja az oldalát a rosszakarat. - Nálam sem. - Azért ezt tisztázzuk nagyon gyorsan, ha már legutóbb is erre utalgatott, ne keverje össze azt a nagyon kevés jóindulatot ami szorult belém a női praktikáinak varázsával. A végletekig tagadnám, hogy érdekelne egy kicsit is, hogy mennyire gyámoltalanul tud nézni azokkal a szemekkel amik képességei súrolják a biológiai fegyverek határait. Ő is félbehagy egy mondatot, de én sem kérdek rá, van amire igazából jobb nem tudni a válaszokat, ezért is lépek a következőre inkább, sőt, azon felnevetek. - Nem, nyuszi, sajnálom ha most kell megtudnod, de kicsit sem vagy ijesztő amikor haragos vagy. - Persze sejtem, hogy nem feltétlen pont erre gondolt, hanem talán arra is, hogy érdekelne-e. Igazából lényegtelen, mert úgysem képes haragudni senkire, még rám sem túl sokáig. - Megbeszéltük nyuszi. - A kezem is nyújtom felé, miközben megállok egy pillanatra, hogy tegyük akkor hivatalossá. Vele ellentétben hirtelen egészen komoly lettem, hideg és távoli, ha elfogadja a kézfogásom, ugyanazt kapja amit másoknak is tartogatok, csak mégis kevesebb erővel, elvégre nem akarom eltörni a kezét. Csak a határozottságot érzi ki belőle. Utána viszont újra a régi leszek, legalábbis ami mellette szoktam lenni. - Egyszer, talán. - Nem tehetek arról, hogy szeretek versengeni, nyerni meg méginkább, és csak egy személy van aki egyáltalán holtversenybe is kerülhet velem, vagy le is körözhet, az pedig Remi. Ezen túl mindegy lenne, hogy nyerek vagy veszítek ebben most Eli ellen, mert előbb vagy utóbb úgyis megejtenénk azt az utat. Azt gondolom, hogy azért is sikerült ennyire közel kerülnünk egymáshoz, mert nem volt még nagy veszekedésünk soha. Valahogy mindig, ha megbántottam mondtam valamit rögtön utána amire mégsem tudott haragudni már, vagy ha ő mondott rosszat, még időben lépett és mégsem látta meg milyen vagyok dühösen. A szerencsével játszunk igazából, a tűzzel magával, s hiába víz az elemem, én magam inkább a pusztítását képviselem mintsem a gyógyító erejét. Eli túl jó, egy olyan világban ami a jókat eltapossa, itt jónak lenni annyit tesz, mint gyengének. Egyszerűen hátba szúrnak, mert más nem fog a szabályok szerint játszani csak azért, mert szerinted ez nemes vagy helyes. Ha nem csak élni akarsz, hanem annál többet, nem elég jónak lenned, akkor nem lehetsz jó, mert jóként maguk alá gyúrnak mások. A jó embereken tudsz magasabbra mászni, Eli pedig ezt nem látja. Nem törték még össze hozzá eléggé, egy kis részem talán szeretné, ha ez így maradna benne, mert olyan így, mint egy kuriózum, egy értékes tárgy, múzeumba illő példánya, de a nagyobbik részem tudja, hogy maradhat meg ilyennek. Vagy nem maradhat életben. És mondjuk fájna beismerni igen, de az én életem érdekesebbé teszi. Összetörhetném. Még mindig megtehetném, s még mindig alig kellene mozdulnom érte, talán a számat sem kellene kinyitnom hozzá, most mégsem teszem. Most nincs kedvem látni azokat a szemeket, amik tudnám, hogy követnék, amiknek egy töredékét nem egyszer figyelhettem már meg, s amiket még mindig utálok, ezért is váltok inkább most témát én, úgy téve, mintha nem is látnám a hálát a pillantásában. Nem kértem a háláját, csak ne nézzen rám azokkal a megtört szemekkel, mert csak felhúzna vele. - Igen, ez így megteszi. Kezdetnek. - A komolytalan téma kényelmesebb, megszokottabb is vele. Közben hagyom, hogy győzködjön az utazásról is, sőt, meg sem könnyítem a dolgát, inkább megizzasztom, ha már szüksége van rám, mielőtt még belemennék, hogy elkísérem. A kávézóba vezető út erre tökéletes amúgy is.
Follow everywhere I go, top of all the mountains or valley low. Give you everything you've been dreamin' of
romulus & eli
A szülők mindig jót akarnak a gyerekeiknek, ezért mondják el a tapasztalataikat, én pedig adok a szavukra. Vagyis… Anya esetében talán kevésbé, de csak azért, mert ő pont olyan, mint a legtöbb szigorú aranyvérű felnőtt, ráadásul francia is, ami miatt pluszban fenn hordja az orrát, csak tudnám minek. Vagyis persze, szép nő, meg mondhatni művelt – nem okos, ezt tisztázzuk – meg az ő családja is igencsak híres, ahogyan a mienk is, de ettől, otthon, nem értem mire fel olyan nagyképű néha.
Persze nem mondok semmit, mert ő az anyukám, szeretem, csak néha bosszant. Meg túlzásokba esik, így meglepő, ha rá nem hallgatok annyira, mint apára? Így is… Talán ő sem lenne boldog, ha meglátná, szabadidőmben egy Graves fiúval sétálgatok, vele megyek kávézni, s ha az nem hozná rá a frászt, hogy öngyilkos küldetésekbe kezdek, az egészen biztosan hatna rá, ha kiderülne, Romy az, akit magammal viszek, nem Dorian, és Romy az, aki megment, nem pedig… Dorian.
Valahol bánt, de valahol talán jobb is, hogy nem a vőlegényem jön velem. – Azt hittem a cuki viselkedésed. – ismét nevetek, nem értem miért lenne olyan nehéz vele bohóckodni. Romy tisztára vevő ezekre. – Most már. – bólintok mosolyogva. – Örülök, hogy végül adtál nekem esélyt. - Mert lássuk be, ez nagyobb részt rajta múlott. Én hoztam a formámat, kedves voltam, figyelmes, s igyekeztem kikupálni magamat az ő kedvenc társalgási témáiból, hogy szót tudjunk érteni, legye oka velem csevegni és ne untassam őt. Nem tudom végül mi győzte meg, nem is kell tudnom, csak jó, hogy így lett.
-Hát… Ki mondta, hogy nem vagyok szerencsés? Lehet magamra nézve veszélyes vagyok, de neked még bejöhetett egy-két dolog, mióta a nyakadra vagyok akaszkodva. – Nem mintha elismerné, ezt is a saját maga tökéletességének fogja betudni, ami… Nagyon Ő. És nem panaszkodom, csupán szemet forgatok ilyenkor, mert hozzá tartozik az ő személyes varázsához. – Oh igen? Miért is? – Szeretem mikor nevet. Erre most jöttem rá. Olyan szívmelengető, mikor egy ilyen komoly és erőteljes embert boldognak látok. Legszívesebben megölelgetném időnként, mondanám neki, hogy mellettem lehetne gyenge is, nem kell mindig az erős, tökéletes és vagány Romulusnak lennie. Én bírnám akkor is, ha látnám a hibáit.
Doriant is szeretem annak ellenére, hogy annyira beszabályos, meg morcogós. Mert akárki, akármit mond, ő volt az egyedüli, akiről tudtam, ha megkérem, akkor elvenne feleségül. Gyakorlatilag egy baromi nagy terhet tettem rá, a legkevesebb, ha nem okozok neki plusz gondot. Ez eddig nem jött össze. – Jobb, mintha egy idegennel kéne. Nem akartam egy random pasit magamnak. – Aki nem is biztos, hogy kedvelne, Dorian legalább barátom. – Köszönöm. – mondom némileg halkabban, egy apró mosoly kíséretében. Tudom, hogy nem kedveli. Nem tudom mi van köztük, de érzem a negatív energiákat. – Hogy… Bemutatott minket egymásnak? – próbálok viccelődni, vagy legalábbis úgy hangzani, mint aki poénnak szánja, de talán a szememben lévő ragyogás elárul. Mert bár tudom, hogy nem ez volt eredeti terv, hogy mi ketten majd jóba legyünk, azért mégiscsak kellemes meglepetés volt. Csak tudnám mit gondol a családja… Vajon rossz szemmel nézik, hogy a fiúk testőrének jegyese ennyire szoros köteléket alakított ki Romyval?
-Nem? Hát akkor mivel tudlak meggyőzni? – Remélem nem valami olyasmi lesz a válasz, hogy a szerencsétlenkedésem. Pedig ez lesz. Ha nem, akkor ír kávét rendelek magamnak. Jó korán…Mondjuk este se nagyon innék. Alapból ritkán iszok!
-Na puff… Komolyan nem vagyok ijesztő? Pedig amilyen ritkán vagyok dühös… Éppenséggel lehetnék! – De most is csak úgy teszek, mint aki fel van háborodva, vérig van sértve, mert hát… Tudok én ijesztő lenni. Vagyis nem. Szerintem attól előbb ijed meg az ember, mikor szomorúnak lát. Az nagyon rémisztő, mikor csak lekuporodok a szoba közepén és sírni kezdek. Dorian is úgy meglepődött, persze nem tudta mit kezdjen velem. Hálát adok Merlinnek, hogy rajta, meg az öcsémen kívül eddig senki sem látott így. Romynak sosem szabad. Nem tudom miért akarom előle ennyire rejtegetni, de van egy olyan érzésem, hogy azzal mindent tönkre tennék, amit eddig gondosan felépítettünk.
Most viszont még nem kell aggódnom, csak a kezemet nyújtom neki, s halkan felszisszentek az erős kézfogásra. Ugyan hova kell ennyi erő? Én is határozott vagyok, s érzem, próbálja magát moderálni, de mégiscsak úrihölgy volnék, kinek egy keze kisebb, mint Romy ökle. Gyanítom egy markában elférne mind a két kezem. – Egyszer… Nyerni fogok. És szerintem büszke leszel. – Vagy csak én ábrándozok el megint? Lehet megint túl sokat gondolok a kettőnk kapcsolatába. Én barátnak hiszem, egy nagyon közeli és jó barátnak, bárcsak tudnám ő mit gondol rólam. Bár talán, ha erre nem derül fény, úgy maradok boldogabb, mert akkor nem ér csalódás.
Így is nagyon vigyázok erre a barátságra. Mint egy egyedi porcelán, ami egy erősebb széllökéstől összetörhet. Túl szép ahhoz, hogy hagyjam elveszni. Túlságos szeretem, ragaszkodom hozzá. Nem elvetemült módon, mert ha kell, akkor le tudom rakni csak… Sok zsepibe betekerve, hogy tutira rendbe legyen. Nem akarok belegondolni mi lenne, ha ő nem lenne itt. Előtte is megvoltam, persze, de vele jobb. Többet süt a nap.
-Rendben Husky. – forgatok szemet, s közben nem kímélem, elmesélem neki azt a kínai mondát, amely egy ékszerről szól. Állítólag 3 ásvány kell hozzá, hogy működjön, mind a hármat valamilyen veszélyes mágikus lény őrzi, az egyiket például egy sárkány! Nem utasíthat vissza egy ilyen kalandot, tudom, hogy imádná felfedezni az országot is, s ha minden igaz, az ékszer minden gyógyíthatatlan betegségre orvosság. Egy ilyen hatalmat muszáj megszerezni, rengeteg embernek segíthet, életeket menthetünk! De ha nem is létezik, hát elvittem magammal régészkedni, igazából az jó.
Legelső alkalommal nem tetszett a gondolata, hogy bébiszitterkednem kell - igen, hallottam előre Miss Ni’Sullivan szerencséjéről - elvégre aki gyenge… nos az egyszerűen meghal. Ellie pedig minden szerencsétlen szerencséjével szembemenni látszott ennek a ténynek. Talán tanulmányozni kellett volna, miféle varázslat védte mégis meg mindeddig, de… ha valaki pálcát emelne rá, én törném ketté az illetőt. Nem feltétlen azonnal és nem feltétlen sietném el, de még mielőtt kicsinálhatná nyuszit. - Az a kedvességem mellé jár. - Rákacsintok egy vigyor kíséretében, miközben nagyon elégedetten pillantok oldalra és le rá. Amúgy ennek a viccnek tényleg igaz a fele, bizonyos tekintetben tolerálhatóbb vagyok azokkal akikhez közel vagyok, csakhogy ők nagyon kevesen vannak, másrészt pedig, egyszerűen szeretem mások vérét szívni és a szeretetnyelvem is a szivatás lenne, ha lenne olyanom. - Örülök, hogy végül mégis megmentettelek már első alkalommal is. - Ugye nem várt ennél kedvesebbet? Mert amúgy az elején tényleg komoly vívódást okozott, hogy mihez kezdjek vele, sőt, talán még az igyekezete is idegesített, ahogyan megpróbált felkészülni beszédtémákból. Utána viszont egyenesen szórakoztató volt figyelni, hogy mégis meddig menne el, miközben szándékosan úgy tettem, mintha rossz úton járna ahhoz, hogy közelebb kerüljön hozzám. Erre amúgy nincs kitaposott út, vagyis, út sem igazából. Én döntöm el, hogy ki az aki maradhat és ki az aki megy. - Én mondtam, most. - Nagyon vigyorgok. - Arra az egy-két ősz hajszálra gondolsz, amit le kell tagadnom? - Szerintem ő sem várta el, hogy elismerjek akármit is. - Nem gyanakodnál, ráadásul elférsz egy erszényben. - Igen, ezt csak így közlöm, mindenféle hezitálás nélkül. - Vitatható. - Nem is próbálom takarni előtte, ahogyan megváltozik a tekintetem amikor Dorianról lesz szó. Hidegebb lesz, bár igazából ha mással beszélnék fel sem tűnne eleve, csak rá nézek szelídebben, mint máskor szoktam. Elengedem magam egy kicsit, még publikus helyen is, kétlem, hogy bárki megjegyzést merne tenni amúgy is. Vagy ha mégis, majd megbánja. - Okos válasz. - Nem erre gondoltam, mondjuk igaz, hogy Dorian volt a kezdeti szál ami összekötött minket nyuszival. Mondjuk az sem kizárt, hogy másképp ne találkoztunk volna, elvégre azért vannak közös pontok még a kapcsolati hálónkban… csak pont Dorian volt az aki miatt először láttuk egymást. - A szerencsétlenkedéseddel. - Most nagyon gonoszan mosolygok rá, mintha olvasnék a gondolataiban és… igazából ki tudja? Megtehetném, bár vele még nem tettem, az ilyennél a mikor szokott lenni a kérdés, nem pedig az, hogy megteszem-e. Mindig megteszem amit kell ahhoz amit akarok. Nála viszont nem volt szükségem még arra, hogy a gondolatai közt keresgéljek válaszokért. - Amúgy mondanám, hogy levettél a lábamról, de leginkább te szoktál az lenni akinek kiszalad a lábai alól a talaj. - Hogy éppen csüng valahonnan vagy majdnem felfalja valami, az meglepően változatos. - Csak amennyire én is lehetnék kedves. - Most pedig ne merjen azzal jönni, hogy vele kedves vagyok, mert tudjuk, hogy hazugság. Lehet, hogy kedvesebb, mint máskor, de kedves azért mégsem. Nem tudom elképzelni Elit ijesztően, egyszerűen szürreális az egész feltételezés. Lehet dühös, őrjönghet is akár, de akkor sem érezném fenyegetőnek vagy rémisztőnek. Hallom, hogy felszisszen a kézfogásra, mégsem rezzenek bele, mert tudom, hogy ennyitől azért nem lesz baja. - Ha nyersz. - Fontosnak tartom kiemelni megint, mert ez egy elég fontos része. A büszkeségem ki kell érdemelni, még neki is. Furcsamód azt hiszem hiányozna. Minden szürreális tulajdonságával, a lehetetlen örömével és a természetfeletti szerencsétlenségével. Bármennyire is szivatom, mégsem teljes mértékben életképtelen boszorkány - bár vitathatatlanul ügyetlen - megvannak az erősségei. Sosem fogja hallani tőlem, de azért tudom őket. Viszonylag csendben hallgatom végig a szavait, csak néha horkantva fel, mint például a minden betegségre gyógyír résznél, látványosan meg is forgatom a szemeimet. Mendemondának hangzik az egész, bár nem mondom, lehet hiba lenne nem utána nézni legalább… de egy ilyen erejű tárgy, ha tényleg valós, vagy többen beszélnének róla, vagy már nincs ott, vagy nem is létezik. Van ami túl jó, hogy igaz legyen. Ezzel a tárggyal nagy hatalomra lehetne szert tenni, sok embert lehetne irányítani, gyógyíthatatlan átkokkal sakkban tartani, amin csak ez a tárgy segíthet… arról nem is beszélve, hogy ha téged céloznak hasonlóval, lényegében legyőzhetetlen lennél. - Ha csak kifogást akarsz arra, hogy időt töltsünk együtt, azt is mondhatod. - Úgy teszek, mintha nem is gondolkodnék az egészen, de ismer már annyira, hogy tudja, azért közben a fejemben van a története. Legrosszabb esetben egy újabb kaland vele, legjobb esetben ennél sokkal több. Ennyi még belefér, az pedig mindig egy bónusz, hogy Ellie megmutat még egy módot arra, hogy hogyan NE fedezzünk fel idegen terepet.
Follow everywhere I go, top of all the mountains or valley low. Give you everything you've been dreamin' of
romulus & eli
Nem mondanám magamat gyengének. Mármint fizikailag nem vagyok erős, nem annyira, mint egy kigyúrt pasi, ez tény és való, én inkább az eszemet használom. Valószínűleg ezért maradtam életben addig, amíg nem jött Romy! Mellette kétszer olyan könnyű nem meghalnom azért. Igaz, nem kapkodott soha, hagyott egy kicsit lógni, de csak amíg nem kerültem az életveszély szélére. Utána szerintem el is cipelt volna, ha rajta múlik. fontos vagyok neki, ami… Ami nagyon jól esik.
- Kedves, igen, persze. – Velem. Az is elég érdekesen, de látom hogyan viselkedhetne még velem, s nem mondom, hogy nagyon örülök, amiért rám legalább nem vet gyilkos pillantásokat… De kifejezetten hálás vagyok Merlinnek meg tündéreknek, amiért velem ilyen jófej. Még akkor is, ha sokszor beszól, de én állom a sarat. Ellenne egy dologgal lehet harcolni, az pedig a jókedv. Tudna nekem ártani, de nem a csipkelődéseivel. – Jól van. – nevetek fel hangosan. – Én hős huskym. – rázom meg a fejemet mosolyogva.
Tudom, hogy nem volt egyszerű elkezdenünk ezt a barátságot, mert én tök ideges voltam mellette, s próbáltam neki kedvezni, pedig lehet akkor is elég lettem volna, hogyha magamat adom, ami most már nem nehéz. Tényleg olyan, mint egy legjobb barát. Bár nem fogok hazudni, néha azt kívánom bár előbb ismertem volna… Igaz, neki gyerek kora óta van menyasszonya, szóval mindegy lett volna, ha előbb ismerem meg, ha nem.
- Te nem számítasz. – legyintek kezemmel, mint aki hessegetni akarja, menjen egy kicsit odébb, de közben azért szorosan fogom a karját. – Milyen ősz hajszál?! Mintha idegeskednél itt értem… Pont te, aki még hagyja is, hogy majdnem meghalja, csak utána mozdítja meg értem a kisujját. – Most még akár morcos is lehetnék, pedig csak egy kicsit vagyok lehangolva. Vagy éppen feldobna, ha ennyire aggódna értem? Is-is, azt hiszem. Szeretném, ha lennék neki annyira fontos, hogy komolyan beleőszüljön egy-egy közös kalandunkba. Ugyanakkor nem akarok neki kellemetlenséget okozni sem.
- Nem vagyok ennyire pici! – De azért lehet hagynám neki. Mármint, ha el akar rabolni… Na mindegy. Az viszont nem tetszik, hogy ennyire nincs kibékülve a vőlegényemmel. Dorian volt a legjobb választás, mindegy ki mit mond. A szüleim sem akadékoskodtak miatta, nekem is jó volt, Dorian is ki volt békülve a helyzettel… Nem tökéletes, de ideális. Nem kell már semminek sem tökéletes lennie, én már nem vágyok erre, csak arra hogy ellegyek. – Romy, nekem jó így. – Próbálok meggyőző lenni. Magamat is nyugtatom ezzel. – Szóval emiatt ne teljesen utáld. – Mert látom ám hogy változik meg az arca. Érzem, szinte hidegebb lesz a levegő körülötte, s én bújok egy kicsi közelebb, melegedjen csak fel újra, mellettem nem ér mufurcnak lennie.
- Annyira tudtam, hogy ez lesz a válaszod. – mosolyogva csóválom a fejemet. Ma sem iszok ír kávét szerencsémre. Már annyira tudom mikor mit fog mondani. Bár nem nehéz, vagy beszól, vagy beszól. – Nos… Egyszer még sikerülhet. – Bár inkább másra vágyom. Nem akarom levenni a lábáról, inkább csak legyen rám büszke, meg nézzen rám továbbra is azokkal a cuki szemeivel. Mosolyogjon rám, viccelődjön, maradjon mellettem és legyünk mindig jóba.
- Szóval van esély rá. – kacsintok rá. Mert ő kedves. Mármint, talán nem úgy, mint én, de az ő családjában ez az aprócska fény, ami akkor gyúlik benne, mikor velem van… Na ez már valami. Egyszóval van egy picike lehetőség rá, hogy mérges legyek. Még nem voltam, nem is vagyok benne biztos, mi húzna fel igazán. De talán jobb, ha soha meg se tudom. Úgy talán szebb is lehet az élet. Meg ennyi nehézség után… Minden könnyebbségnek tűnik. Még az állandó nyávogása is az anyámnak.
Mondjuk most én is poénból felszisszenek, hátha reagál rá, de nem… Nem lep meg. – Amikor, drága barátom. Amikor. – hevesen bólogatok. Be kell vonzani az ilyeneket, s biztos vagyok benn, egyszer még nyerni fogok ellene. Lehet ez 5 év múlva lesz, de el fog jönni annak is az ideje.
Addig pedig jöhet velem a kalandokra, az egyik legújabb mániámat éppen most mesélem, egy mágikus tárgyról, minden probléma megoldásáról, de… Nem úgy néz ki, mint aki hisz ebben. Belátom, én mindig szerettem volna hinni a tündérekben is. Hogy majd egyszer teljesítik a kívánságom és társai. – Mert amúgy nem töltenél velem? – kérdezem, közben elkezdek gyűrűmmel játszani, s még ujjaimról is lehúzom. Kezemben tartom, csak valamit muszáj csavargatnom így zavaromban.
A hírünk Elinél is megelőzött, érezni lehetett rajta a legelső találkozásunkkor, sőt, sok utána következőn is. Nem volt alaptalan a félelme, csak időközben úgy alakult, hogy pont nem esett a kifejezetten idegesítő kategóriába, legfeljebb a kifejezetten életképtelenbe szokott belecsúszni egy-egy lépésével. A magam módján még aranyos is lehet, de annyira könnyen szétszedhető… még próbálkoznom sem kellett volna, hogy a földbe tiporjam, sőt, szerintem még egy rossz mozdulat is elég lett volna ahhoz, hogy sírva szaladjon el, mert már az arcára volt írva, hogy retteg. Azóta sem tudja szerintem, hogy ezzel csak azt váltja ki a legtöbb emberben, hogy mégjobban bele akarjanak rúgni. Életvezetési tanácsokat ellenben nem szoktam osztogatni, legalábbis ritkán, mert neki néha mégis becsúszik egy-egy javaslat, alaposan becsomagolva egy beszólásba.
