numb little bug || Elizabeth Ni'Sullivan

❃ A napfény reggelente: Szinte mindenki egyetért abba, hogyha Eli mosolyog, akkor hirtelen tényleg olyan, mintha kisütne a nap az esős Írországban. Nagyapaja a szeme fényének hívta, nem hiába. Rengeteg energiája van, ami miatt úgy festhet, hogy állandóan pattog és sose fárad el. Pedig az az igazság, hogy csak könnyű lázba hozni őt. Ráadásul a másik fél könnyen úgy érezheti, hogy a jókedve átragad a másikra is. Komoly lány, de igyekszik viccekkel enyhíteni a feszültséget, vagy ha más nem használ, hát eljátssza, hogy ő is csak egy butuska liba, hogy legalább rajta nevethessenek. Holott, akik igazán ismerik, tudják, hogy ezt direkt csinálja, mert utálja a feszült helyzeteket, meg mikor valaki szomorkodik. Bár mellette sokáig úgysem lehet rosszkedvű az ember, mert egyszerűn nem hagyja nekik. Képes mindent félredobni a szeretteiért, ha szükségük van rá és addig nem hagyja nyugságban az embert, míg nem látja újra vigyorogni. Néha kissé idegesítő, de tudja hol vannak a határok, amiket nem szeretne átlépni azért.

❃ Az eső utáni kellemes illat: Ő az, akinek mindent elmondhatsz, mert türelmesen meghallgat, s ha azt mondod, senkinek ne szóljon róla, akkor nem is fog. Lakat van a száján, a sírig magával viszi mások titkait. Még a húgának sem árulna el semmit, hiába mondják azt, hogy a testvérek még ezeket is kibeszélik. Ugyan nem pszichológus, de igyekszik tanácot adni az illetőnek, ha tud, vagy ha mást nem is tud tenni, akkor legalább egy ölelést ad, esetleg puszikat osztogat. Nagyon bújós típus és igyekszik kimutatni a szeretetét mások iránt. Nyilván mindenkinél változó, hogyan teszi ezt, de egyértelműen látszik, hogy a szeretteivel kilométerekkel több időt tölt és jobban figyel rájuk, mint azokra, akiket nem kedvel. Lehet rá támaszkodni, mert tényleg mindent igyekszik megtenni azért, hogy segíthessen. Őszintén megmondja mindenről a véleményét - persze csak finoman közli azt.

❃ A üdítő érzés a hegyekben: Néha úgy hat, mint valami frissítő üdítő a meleg nyári napokon.Feltölti az embereket energiával, még sosem távoztak úgy a társaságából, hogy valaki szomorú, vagy éppen dühös lett volna. Maximum Dorian, de őt is azért képes kiengesztelni, ha nagyon kell. Meg talán még az édesanyja szokott haragudnia rá, mikor mindnekivel olyan közvetlenül viselkedik és nem válogatja meg a társaságát. Nem szeret elítélni másokat, inkább ad nekik egy esélyt, hogy bemutatkozzanak, hogy esetleg barátkozzanak száramzástól függetlenül is. Sosem volt vérmániás, ő ehhez túl modern és nyitott. Nem próbálja meg ezt az eszmét senkire sem ráerőltetni, mert ő is tudja, mennyire rossz, ha erőszakkal kívánnak rávenni egy olyan viselkedésre, vagy életstílusra, amit egyébként nem támogatsz. Ő sosem lenne képes beskatulyázni másokat, sem parancsolgatni nekik. Inkább támogatja az embereket abban, hogy tegyék, amit jónak látnak - amíg legális - s ha kell segít nekik a kivitelezésben.

❃ A tenger sós levegője: Tisztító. Ez elsőre hülyén hangozhat, de van benne valami, ami miatt az ember vonzódik hozzá, amiért nem félnek elmondani neki, ami a szívüket nyomja. Ez talán az, hogy nem ítélkezik mások felett, hogy számára a személyiség a lényeg, nem a tetteik, az érzéseik, vagy hogy hogyan néznek ki, honnan jöttek. Édesapja szerint valami mágiát használhat, amiért az emberek olyan könnyen megbíznak benne. Pedig nem csinál semmit azon kívül, hogy szeret szocializálódni. Tipikusan az a személy, aki leáll veled beszélgetni, ah unatkozik és szimpatikusnak tűnsz. Bár hisz ebben, hogy az első benyomáson még lehet változtatni, általában elsőre eltalálja, hogy milyen emberrel is áll szemben. Jól olvas bennük, a mimikájukban, a gesztulálásaikban, s ezeket mind megjegyzi, hogy később ő is jobban tudja majd kezelni őket. Információt gyűjt mindenkiről, így próbál meg jobb barát lenni, megjegyzi mi az, ami zavarja a másikat és ügyel rá. Talán ezért is keresik fel pont őt, ha egy kis vigasztalásra van szükségük.

❃ A vihar előtti csend: Édesanyja örül neki, hogyha végre néma csendben képes ülni és nem kérdezget, meg nem próbál okoskodni. Édesapja viszont pontosan tudja, hogy ilyenkor egyszerűen csak magában tartja a gondolatait, amiket félne kimondani, mert az anyja leszidná, hogy miért jár felesleges dolgokon az esze. S minél mélyebbre merül ezekben, annál rosszabbul érzi magát. Néha jobb, ha hagyják neki, hogy egyedül legyen, hogy át tudjon mindent rendesen gondolni, ugyanakkor tudni kell, érezni, mi az a némaság, amit ha nem törnek meg bála, akkor hamar sírás lesz a vége, mert egyszerűen belehajszolja saját magát olyan elképzelésekbe, amik talán nem is igazak, de nem mer kérdezni senkitől, csak hagyja, hogy eluralkodjanak rajta az érzelmek. Nagy hibája, hogy nem meri közölni a problémáit senkivel, mert az anyja szerint ez csak hiszti és senki sem kíváncsi rá. Íhy hát nem is mondja ki őket. Egyedül talán Dorian az, aki szavak nélkül is megértő, amiért hálás, mert tudja, hogyha máshoz nem is mehet, a férfi megpróbál a maga módján segíteni neki.

❃ Az erdő sötétje: Hajlamas alábecsülni magát és hagyni, hogy mások irányítsanak helyette. Megszokta már, hogy nőként egyébként is kevés beleszólása lehet bármibe is, hiába ő a legidősebb gyermek a családba, s hiába van már önálló élete. A vőlegényével szembe is sokszor inkább ahhoz igazítja a álaszait és tetteit, amit valószínűséggel a férfi is díjazna. Másokat helyez maga elé, akkor is, ha egyébként saját maga többet fog szenvedni emiatt. Az öccse óta nagyon próbál ügyelni másokra és az ő apró igényeikre is. Emiatt persze vonzóbb lesz másoknak, de magában sűrűn tör össze, ha úgy érzi nem sikerült megfelelnie mások elvárásainak. Néha már túl tökéletes kíván lenni a környezetének, ami csak jobban stresszeli és több nyomást helyez rá, mint amennyit elbír. Ilyenkor sűrűn betegeskedik, de már csak azért sem hajlandó elviselni, hogy mások gondoskodjanak róla, inkább megfőzi magának a teát, csak ne legyen plusz teher.

❃ A tenger veszélyes mélysége: Néha már túlságosan messzire megy a kalandjaival. Az elején, amíg Niall még élt, nem volt ennyire vakmerő. Mondhatjuk, hogy túlságosan egészséges volt a gyerekkora, így muszáj volt valahogy felpörgeti az életét. A valóságban pedig csak tesztelni akarta magát. Miután elkerült az akadémiéra sokkal több szabadsága lett, s tesztelni akarta a határait. Nem akart magának sérülést van szenvedést okozni, egyszerűen szerette az adrenalin adta érzést, hogy az agyát más is stimulálja nem csak a tananyag, hogy nem kell egy úri kisasszonynak éreznie magát, mert csak az számított, hogy meg tudja csinálni a kijelölt célt, hogy kiszabaduljon a kis burkából és tapasztaljon. Az öccse halála után valahogy ő is többre vágyott. Egyre veszélyesebb helyzetekbe került, ha valaki nem ismerte, talán azt hihette, hogy öngyilkos hajlamai voltak, valójában pedig csak a korábbi kalandok már nem voltak elegek, nem okoztak már kihívást, s nem adták meg neki ugyanazt az érzést, mint korábban. Mint egy drog, függő lett, és nem is akar leállni vele. Sőt, ha valaki megpróbálja megállítani, többnyire csak veszekedés van belőle.

❃ A szakadó eső: Szereti a szőnyeg alá söpörni a problémáit azzal a címszóval, hogy majd később foglalkozik vele, hogy jelen pillanatban másra kell fókuszálnia. Valójában pedig csak el akarja felejteni őket, hátha azzal minden megoldódik. De a végén ugyanúgy megmarad minden, s mint egy zivatar, olyan hirtelen jön, órákig sír csak, talán már maga sem tudja pontosan miért. Felgyülemlik minden érzelme, melyeket olyan gondosan próbált takargatni, de aztán kiszakad belőle, jobb esetben csak sírással, rosszabb esetben dühvel. Nem, szinte sosem mérges, vagy legalábbis az emberek nem látják annak, de csak azért, mert ilyenkor elvonul hosszú órákra, hogy senki se lássa ebben a törékeny és ingerlékeny állapotban. Szégyelli magát miatta, s hogy nem képes összeszednie magát egyből, holott tudja, hogy másoknak szükségük van rá és muszáj ott lennie nekik támasznak. Ezért sem engedheti meg magának, hogy a saját bánata eluralkodjon rajta.

Nagyapám sokat vigyázott ránk kicsiként. Anya közölte, hogy nem képes lekötni az energiánkat az öcsémmel, miközben a húgomra is figyelnie kell, apa pedig csak későn ért haza, így a nagyszüleinkre voltunk bízva. Nem, egyáltalán nem bántam, mert az egész családból a nagyapámat éreztem magamhoz legközelebbi személynek. Valahogy sose kellett befejeznem a mondataimat ahhoz, hogy tudja, mire gondolok. Neki sárosan, összekócolt hajjal is pont ugyan szép voltam, mint mikor anyukám felöltöztetett csinos kis ruhákba, a szolgálólányok pedig besütötték a hajam, hogy szép hullámos legyen.
Mikor megszülettem, annyira örült nekem, az első unokájának, hogy ültetett nekem egy fát, galagonya volt. Azt mondta, ha elég erős lesz, majd beköltöznek a tündérek, s majd ők fognak vigyázni ránk, hogy biztosan semmi rossz se történjen a családunkkal. Ápolta, locsolta, 8 éven keresztül gondozta, mire azt mondta, hogy most már biztosan vannak benne tündérek, akik teljesíteni tudják a kívánságainkat. Anyám ugyan ellenezte, de végül mindenki írhatott egy cetlit, amit aztán felköltöttünk az ágakra.
Apám további sikereket akart, anyám egy csendes és békés életet, Niall egy új pónira vágyott – mai napig nem tudom mi volt a baj a régivel – a húgom cetlijére pedig azt írtuk, hogy legyen egészséges. Én viszont csak álltam a nagy fa előtt, kezemben az üresen hagyott papírdarab, nagyapám pedig néma csendben guggolt mellettem, ahogyan velem együtt nézte a galagonyát órákon át. Végül beadta a derekát, s muszáj volt megkérdeznie, miért nem írtam még le semmit. Azt válaszoltam, hogy mert nem tudom mit akarok. Egyetlen kívánságom van, nem pazarolhatom el valami ostobaságra.
Napok teltek el, én listát írtam, hogy miket kérhetnék, de valahogy semmi sem volt az igazi. Mindent akartam, de nem kaphattam meg az összeset, hiszen a tündérek még azt hiszik, hogy kapzsi vagyok. Pedig nem voltam, csupán olyan életre vágytam, ami tökéletes, ami vidám, ami tele van kalandokkal. S mikor elmondtam nagyapának, hogy miért olyan nehéz döntenem, finoman elvette tőlem a papírt, majd csak annyit írt rá, olyan élet, amilyenre mindig is vágytam.
Együtt raktuk fel a fára. Ő felemelt, én rákötöttem. Jó erősen, hogy sose jöjjön le onnan, nehogy a cetlivel a lehetőségem is elszálljon a boldogságra. Azt kívántam, hogy mindig maradjon így minden. A nagyapám, mellettem, anyámmal szemben. Mosolyogjon rám, szeressen, öleljen, s lássa, ahogyan felnövök. Tudja miket értem el, legyen rám büszke és vidáman mutogassa, ez az én Elim.

Mindössze további hét évig volt velem, mikor a rák elvette tőlem. Anyám temetésén sem sírtam volna annyira keservesen, mint az övén. Apám azzal nyugtatott, hogy így már jobb lesz neki, hogy többé nem szenved. Csakhogy nem nyugtatott. A tündérek, kik a fába költöztek biztosan gonoszak voltak. Hiszen egy olyan, mint ő, egy ilyen jólelkű, szeretetteljes és ártatlan ember, mint ő ha nem is örökéletet, de ennél többet érdemelt. Nem hittem tovább a fa csodájában. Nincsenek is tündéreink, csak koboldjaink. De apám győzködött, hogy ez a természet rendje, s nincs semmi természetfeletti ebben, hogy nagyapám csak azért ültette a fát, hogyha elmegyek a Roxfortba, legyen mi emlékezteti őt rám, az más kérdés, hogy az ír legendának megfelelően galagonya volt. Nem hittem neki. Nagyapa nem találta csak úgy ki ezt az egészet. Ő mindig is hitt benne, a tündérekben, a kívánságokban… Okkal tette.
De beletörődtem apám szavaiba. Örökké úgyse gyászolhattam – bár sose tudtam fékezni a könnyeimet, ha a nagyapám került szóba – s próbáltam élni tovább az életem. Megfelelni a családi elvárásoknak. Nagypapi halála után úgy festett, hogy minden rendeződött. Anyánk szigorúbban bánt velünk, de ez sem volt halálos. Illetve azt hittem nem az.

Engem szekált a legtöbbet, én így tudtam, Niall sose panaszkodott, csak élte egy átlagos tini életét. Sokat tanult, persze, de nem látszott rajta, nem vettem észre, hogy baja lenne. Nem éreztem a beszédéből, hogy rosszul érzi magát, hiszen eljött velem sétálni, az összejöveteleken mindig megjelent, elegáns volt, mosolygott, s mindig udvarias maradt. Nem volt haragos, nyugodtan kezelte a legnehezebb helyzeteket is. Hogy nem hallottam meg a néma sikolyait? Hogy nem tűnt fel, hogy a gyermekként csillogó szemeiből eltűnt a fény?
Magamat hibáztattam, hiszen én voltam a nővére, én álltam hozzá a legközelebb, nekem kellett volna jobban figyelnem rá. Mégsem tudtam megvédeni őt. A bűntudat a mai napig kínoz, s hiába akartam a koboldokat okolni, nem volt értelme. Az én hibám volt. Önző voltam, hogy csak magammal törődtem, hogy máson sem járt az eszem, csak az iskolán, s a kalandokon, amiket átélhetek, hogy szabad vagyok az akadémián, hogy nyakamba vehetem az egész világot, miközben elfeledkeztem a családról.
Még Dorian sem lehetett kifogás, meg az eljegyzésünk, pedig az aztán igazán lefoglalt. Emlékszem, mikor Niall és Dorian találkoztak, hivatalosan is be lett mutatva, mint a vőlegényem. Még meg is kérdeztem az öcsémet, mit gondol róla. Boldog lehetsz vele. Jófej. Kedvelem. Ennyit mondott, s én bíztam benne, hogy igazat mond. A legjobb akarta nekem, mert szeretett, én mégsem voltam képes támasza lenni.
A Moher szikla lett a sírhelye. 1 éve már, hogy leugrott, hogy a hullámok közé veszett a teste, ahonnan soha sem tudtuk kihúzni őt, így egy üres koporsót temettünk. A szüleim összetörtek, a húgom sikítva sírt, én pedig ugyanazt éreztem, mint nagyapámnál. A gombóc szinte sose tűnt el egészen a torkomból, mert tudom már nem fogom hallani a hangját, nincsenek többé éjszakán át tartó beszélgetések, sem közös kalandok, ahová elrángathatom.

Az esküvőt eltolták, arra fogta apa, hogy az öcsém halála után nem tudnék rögtön hozzámenni Dorian-hez. Valójában így is nehéz lett volna… Szeretem, én tényleg teljes szívemből imádom őt, csakhogy nem úgy. Évekkel ezelőtt találkoztunk, megvolt a vibe, elvoltunk, de csak, mint barátok. S az én szívem nem tudott gyengéd kötelékekkel kapcsolódni hozzá, nem éreztem a pillangókat a gyomromban, nem pirulgattam miatta, csak… Megvoltam. Puszilkodás, ölelés…? Nem volt nehéz, de aki igazán ismert az tudta, nem ő az egyedüli, akivel ezt csinálom. Mindenki, aki közel állt hozzám ugyanazt a bánásmódot kapta.
Dorian is csak egy barát volt. Talán több, de nem a szerelmem. Aggódtam érte, persze, mert jóban voltunk. Mert tudom, hogy bár a kemény, német küldő mögött ő is féltett, főleg azok után, hogy egyszer egy nagyon szerencsétlen helyzetben talált… Nem tudta, igazából senki sem, hogy mikor azt mondtam, elmegyek sétálni, azt úgy értettem, hogy elmegyek valami veszélyeset csinálni. Egyszer, csak egyszer maradtam kint tovább, mint kellett volna, s mikor megtalált, én éppen egy keskeny fán próbáltam egyensúlyozni, át akartam érni a vízesés túlsó felére, mert kihívás volt, mert benne volt a lehetőség, hogy meghalok, persze tudtam, hogy nem fogok. Vagyis majdnem sikerült, mert a drága vőlegényem a frászt hozta rám – azzal, hogy a frászt hoztam rá.
Azóta sem merek elmenni úgy, hogy tudtam, előttem hazaér, vagy ne adj isten ő otthon van, én pedig csak elcsászkálok. Nem, inkább okosban csinálom. Reggelente mikor felkel, üdvözlöm egy szokásos Dia duit-al, mintha lenne esély arra, hogy egyszer majd megtanul írül, ha már én is igyekszem a némettel próbálkozni. De hiába, nem megy annyira a nyelv, nagyon eltér a franciától, angoltól, latintól és görögtől is, hát még az írtől. De nem adom fel, mert tudom, boldoggá tenné, ha egy picit makognék valamit. Én is örülnék, ha valaki a kedvemért tanulna írül.
De megértem, hogy nem akar. Nem erőltetem. Ő legyen jól, ez a fontos, elvégre neki nehezebb. A sok stressz, a nyomás, a munka… Nem kell, hogy még velem is bajlódjon. Ezért mászok el csak akkor, ha tudom még nem lesz itthon. Vagy csak remélem még nem ér haza előttem. Csak aggódna értem is, ami egyébként felesleges, s ő is el akarna majd tiltani egy idő után a veszélyes dolgoktól. De én szeretem a kalandot. Kell nekem. Olyan ez, mint a levegő, s ha nincs meg, elég hamar meg fogok fulladni, majd én is elveszek, mint Niall tette.

Oh igen, ha rám nézel, akkor egyből megállapítod, hogy tipikus ír vagyok, igaz? A vörös haj, enyhén szeplős arc, fehér bőr... Egyedül a zöld szem hiányzik. Csakhogy nyugaton a legtöbb embernek fekete haja van és kék szeme. Apám családjának viszont még ebben is ki kellett tűnni. Nem mondom, hogy sose tudtam elvegyülni a tömegben, de mindig megállapították, hogy nem arról a térségről származok... Pedig én aztán tényleg igazi Galway lány vagyok. Még akkor is, ha édesanyám eredetileg francia, akitől a barna szememet örököltem.

Aranyvérűként azt hiszem nem lep meg senkit, hogy elegáns ruhákban kellett megjelennem még az utcán is, mikor csak a partra mentem sétálni. Divatos és csinos öltözet, ez volt előírva, s ha mégis úgy döntöttem, hogy inkább sport ruciban mennék el otthonról, máris jött a szidás. Nyilván az akadémián némileg több szabadságom van, de még így is félek nadrágban megjelenni, inkább maradok a vastag harisnya és szoknya kombónál.

Mindig mosolyogok - oké ez így túlzás -, de igyekszem minél életvidámabbnak tűnni. Csak úgy ragyogok! Ezt szokták nekem mondani. Árad belőlem a pozitív energia. Bár néha az én fényem is megkopik, főleg mikor stresszelek, vagy éppen csak nagyon gondolkodom valamin. Ilyenkor nem ritka, hogy nagyapámtól kapott claddagh gyűrűmet kezdem el fel-le húzni az ujjamon. De ha húzamosabb ideig nincs rajtam... Akkor olyan, mintha hirtelen minden férfi rám akarna ugrani. Gyanús...