Romulus C. Graves

Mi Romulus Graves? Olyan emberek és nevek közt, amik a családjában előfordulnak, könnyű lehet elveszni, könnyű lehetne csak egy névvé kopni a többi mellett, inkább jelzőként élni mint egy főnévként. Ő Romulus Remus mellett, Remus Romulus mellett. Késő neki, hogy bármi legyen, lesz majd valaki, csak idő kell, az a fajta ami vészesen és megállíthatatlanul pörög a feje felett s amiben minden apró koppanás többre jobbra sürgeti mielőtt még teljesen eltemetné.
Ki Romulus Graves? Egész életében képes volt másokhoz idomulni ha érdekei úgy kívánták. Előbb csak Remus jellemét öltötte magára, úgy koptatva le a saját jellemvonásait, hogy közel lehetetlenné válljon eldönteni, melyikükről is beszélnek éppen. Magára ölt amilyen személyiséget éppen szükséges, daradbról darabra bitorol el életeket, a sajátjáévá téve olvad bele a szerepeibe. Mégis, rendszerint nagyon is élesen tudja, hogy merre húzódnak ezek a határok.
Igyekszik mindeközben megőrizni önmagát, szorosan tartva azt a pár jellemvonást amit sajátosan magáénak tud, s nem elveszni azokban ami lehet belőle.

Romulus büszke, kicsinyes és bosszúálló. Romulus nehezen ad fel bármit is, rendkívül makacs, csak a módszereiben rugalmas. Romulust a hűsége első sorban önmagához húzza, majd utána sorban a felépített lista tagjaihoz. Romulust már rég alig érdeklik azok az emberek, akik nem kerülnek fel erre a listára, inkább csak nevek mintsem személyek és személyiségek. Egy ponton eltávolodik mindenki mástól, s ezen a ponton így őrzi meg saját magát - legalábbis ami marad belőle minden szerep közepén. Romulus a jellemében simulékony, amilyen könnyedén eléri, hogy utáld, pont olyan könnyedén eléri az ellenkezőjét is. Könnyen lehet, hogy két személy két teljesen eltérő módon nyilatkozna róla, egy harmadik pedig így sem tudná kiről beszélnek. Egyszerre szereti és zavarja, hogy mások szemében ilyen könnyedén elveszhet a lénye.
Romulus inkább épít a kiszámíthatatlanságra, mint a teljes bizonyosságra - hiszen utóbbi amúgy is egy elérhetetlen célt szolgálna. Romulus hajlamos a végletekbe rohanni. Ha gyűlöl, azt teljes szívéből teszi, de ha szeret, abba is az egész lényét helyezi. Amennyire rossz tud lenni, egy-egy személlyel lehet pont annyira jó, csupán könnyebben túlnő rajta a rossz, mint a jó. Szeret idegesítő lenni, szereti a figyelmét csípésekbe csomagolni, szeret úgy figyelni, hogy kicsit odamar. Talán tart attól, hogy kevés lesz; s ha durván szeret, kisebbet csalódik majd. Legalábbis látszólag.
Romulus védelme közel sem annyira áttörhetetlen, mint szeretné. Romulus büszkesége igenis sérülékeny, Romulus igenis sokáig cipeli a sebeit. Romulust könnyű megbántani, csak ilyenkor nem sírva rohan el, hanem ennél ártalmasabb módszerekhez nyúl. Néha magára, néha másokra, gyakran mindkettőre. Romulust a hűsége köti, a haragjában és fájdalmában is kötődik, keresi a kapaszkodókat az életében, állandó pontokat a maga által okozott káoszban is. Vágyik egy állandóságra, de legalább annyira tart is tőle. El akar távolodni ettől, de túl erősen vonzza ahhoz, hogy teljesen elengedje. Inkább a látszatra játszik, elássa a valóságot, felépít egy színdarabot és elszórakoztat a kéreg alatt mélyen húzódó valóságoktól. Romulus azt akarja, hogy figyeljenek rá és észrevegyék, miközben nem akarja, hogy igazán kiismerjék... vagy megismerjék. Romulus egyszerre taszíthat és vonzhat, elüldözhet és magához édesgethet, tarthatsz tőle és kedvelheted. Romulus nehezen kiszámítható és több szempontból játékként kezeli az életet. Olyan játékként, amit meg akar nyerni. A fenyegetéseit, akárcsak ígéreteit betartja, a szavát állja, ellenben gyakran nyúl kiskapukhoz. Néha keresi őket, máskor ő maga teremtette.

Biztonságban vagy. Amennyire a közelében abban lehetsz. A szeretete csípős, az erején viszont képes igazítani, ha úgy érzi megérdemled, idomulhat hozzád. Nem lesz szelíd, nem lesz kíméletes, maradnak élei, de nem fog vérre menni. Érzékenye tapintja ki a határokat, megjegyzi és betartja őket, a vonalon belül marad és úgy játssza a játékait, hogy azokon majd te is nevethess vele a nap végén. Észleled, hogy van benne valami gyermeki, ha már rég nem is annyira ártatlan mint egykor lehetett volna.
Rikán, de képes kíméletes lenni.

Megjegyezte. Gondosan véste emléke falára, a vétek súlyától függő mélységre temette, felcímkézte és névre szóló jelekkel díszitette. Talán napok, talán évek, amire újra a számodra épített oltára előtt áll. Addigra nagyobbra nőtt, de nem burjánzott el. Gondosan ápolta, csak azt a részét növesztve amire szüksége volt. Mikor készen áll, előveszi, eléd tárja darabról darabra, legédesebb mosolyával gyönyörködve bosszúja minden cseppjében. Tudni fogod, hogy ő volt, bebizonyítanod viszont rendszerint nehezebb lesz.
Ha komolyan ártani akar neked, nem fog szemből támadni.

Alig 3 éves volt, amikor a rémálmok kezdődtek.

Éles zúgásra ébred, de csak a gondolatai közt él a zaj, erősen, szédítően, ahogyan túl hirtelen ül fel az ágyon, szinte zuhanna is vissza a teste, mégsem teszi. Nem teheti, előbb körbenéz, egyetlen alak után kutatva a sötétben. Remus. hol van Remus? Csak erre gondol, ahogyan zakatol a szíve, kitörni készül bordái ketrecéből, versenyt fut minden pillanattal, pedig mintha megállt volna az idő amíg meg nem látja. Látnia viszont nem elég, lélegzetvisszafojtva, kővé dermedt testtel várja, hogy lássa a mellkasát fel le mozdulni ahogyan alszik. Lélegzik. Él. Ő pedig erejét vesztve zuhan vissza az ágyba.
Kiáltott volna, de képtelen rá, kiáltott volna, de nem lett volna kinek. Egyedül Remus van, aki hallaná, de őt nemsokára felveri a ziháló lélegzete, a remegő teste. Csak maga mellett akarja tudni, ezért mozdul mégis, hogy átmásszon mellé. Két napja. Két napja tudják, hogy Brutus meghalt, két napja a megszokottnál is csendesebb a ház, két napja úgy érzi, senki más nincs mellette csak Remus. Két napja retteg attól, hogy arra ébred, hogy nem lesz mellette.
Valami eltört és megtört, szinte tapintható folt az életükben. Mégis úgy érzi, hogy nem beszélhet róla, vagy ha mégis, nem hallják meg. Minden figyelem másra terelődik, a gyász tapintható mélységben ereszkedett le a családra. A fájdalom kiszorít minden mást, benne mégis teret adott egy elüldözhetetlen félelemnek. Valami, amibe még nem gondolt volna bele, valami, ami most éjjeleken és nappalokon át elüldözhetetlen társa. Az éjjelek a legrosszabbak. Az éjszakák bizonytalanok, mert ismeretlenek, nem tudja, hogy mi lesz amikor ismét kinyitja a szemét. Be merje csukni egyáltalán? Milyen valóságban ébred majd ha megteszi? A félelem bizonytalanul csipkézett élei lassan emésztik a lelkét, ahogyan a testvére mellé mászik, a gondolataiban a halál és az elmúlás képei kísértik. Nem szabadna sírnia, mégis némán folynak a könnyen az arcán. Miért halnak meg az emberek? A válaszra nem három évesen fog rájönni, az éjszaka nyomasztó csendje és a kérdések érthetetlen súlya viszont a csontjaiba égette a bizonytalanságát.

A rémálmoktól kísértve nőtt fel.

Egyik holnap sem teljesen biztos, s erre talán fiatalon ébredt rá. Annyira múlandó mind, akárcsak az élet. Az élete. Az életük. Éjszakánként retteg, a nappalok csak néha jobbak. Beszélni akar róla, de nem tudja hogyan. A gyász az egész család szívében ott van, elönti és túlcsordul - ebben pedig neki nem marad hely. Helyet akar szorítani, hogy észrevegyék, hogy figyeljenek rá. Talán ha robbanó cukrokat rejtenek el, vagy csokibékákkal árasztják el az ebédlőt, vagy kicserélik a fűszereket, vagy...
Néha bosszankodnak rajta, máskor nevetnek. Néha büntetést kapnak, máskor megússzák. A nap végén ő úgy gondolja, megérte. A nap végén amíg együtt vannak bármi megéri, mert egyszer, félálomban, valamelyik éjjelen némán megfogadta, hogy soha senkinek nem fogja hagyni, hogy elvegyék tőle Remust.
A kezdeti ártatlan tréfák és trükkök egyre kevésbé lettek gyermekiek, ahogyan ő maga is egyre kevésbé lett gyermeki. Elkopott róla a fiatalsággal járó ártatlan szándék; az élet törékenységétől való félelemből határokat feszegető merészség lett. Képtelen volt tovább megbújni és rettegni, ezért ha remegő térdekkel is, de szembement a rémeivel. Legalábbis egy részükkel, mert a legnagyobbakkal azóta is képtelen lenne. A többit viszont igyekszik sorra kaszabolni és irtani, hogy a legvégén csak arra kelljen figyelnie ami számára a legfontosabb, s hogy azt valóban soha senki ne legyen képes elragadni tőle. Ehhez viszont neki kell erősebbnek lennie, mert attól tart, hogy mikor a legnagyobb szüksége lenne rá, szinte senkire sem számíthat majd, pont úgy, ahogyan szinte senkire sem számíthatott azon az estén is.

15 évesen látta őt először.

Azt az angyali arc mögött ülő angyali tekintetet, aki az angyalok édes hangján utasította el. Egyenesen, nyíltan és kíméletlenül, egy gyerek konok erejével és haragja minden élével. Nem volt neki elég jó. Pedig semmit sem tudott róla, azon kívül, hogy nem tud korcsolyázni - és fogalma sem volt arról, hogy ez miért olyan nagy probléma a lánynak, mert ezen kívül tudott ezer meg egy másik dolgot, mégis pont itt húzta meg a határt amiről egy pillanattal korábban azt sem tudta, hogy létezik. Számára három pillanattal korábbanig az egész eljegyzés nem jelentett többet pár üres szónál, egy ígéretnél és szövetségnél. Egészen pontosan két pillanattal korábban a jegyesség még egy szőke kisangyal alakját vette fel, egyetlen pillanat óta pedig már egy toporzékoló ördögalakot lát maga előtt ahogyan elviharzik. Az első és egyetlen találkozása Annamarie Vogellel alig tartott tovább pár pillanatnál - legalábbis számára úgy tűnt, hogy egyetlen visszafojtott lélegzetvétel alatt szertefoszlott minden róla alkotott képe és reménye. Egyetlen pillanat után már nem is értette, miért vagy miben is reménykedett igazán - hiszen számára a remények többnyire üresek voltak és értelmetlenek, hiszen a remény a gyengék eszköze és vérte. A nehezebbik úton tanulta meg, de akkor és ott megbizonyosodott arról, hogy többé nem fog ilyenbe kapaszkodni.

A találkozás emléke kísértette.

Romulus Graves nem reménykedett ostobán, ahogyan ebbe az illékony kapcsolatba sem tette már; hanem pontosan azt tette amit Annamarie Vogel akkor és ott elvárt volna tőle: teljesen kizárta az életéből, nem válaszolt a levelekre, nem bontotta ki a rivallókat... mégis eltette mindet. Egy elfelejtettnek gondolt fiók alján pihen minden szépen felcímzett tekercs. Mellette egy adag friss pergamen, tinta és toll: megválaszolatlan, alig megszületett, de már el is illanó gondolatok jelképei, mert ő soha, egyetlen baglyot sem küldött vissza.
Régen az eljegyzése gondolata alig jelentett pár üres szónál többet. Nem voltak erős érzelmei ezzel egy ilyen üres szóval kapcsolatban, sem öröm sem harag, utálat pedig végképp nem. Az csak akkor született, amikor találkozott vele. Az elmúló évek növelték sértett haraggá, majd fojtották el valami semlegesebbé. Az igazság viszont az, hogy Romulus Graves nem felejt, csak úgy tesz, mint aki elfelejt dolgokat. Romulus Graves kivárja a legmegfelelőbb pillanatot a bosszújára, hogy azt negédes mosollyal, ezüst tálcán, édes méreggel keverve nyújtsa át. Romulus Graves sosem bocsátott meg igazán Annamarie Vogelnek, és ami több: magának sem amiért bármi jót is remélt ebből az egészből.

18 évesen tisztán látta a jövőjét.

Minden kifelé tanusított viselkedése ellenére magával szemben mindig magasra tette az elvárásait. A Royal Magical Intelligence Agency róla szóló jelentéseiben megjelennek olyan szavak, mint éretlen vagy impulzív, de a legutolsó, ami számára lényeges volt rendszerint ugyanaz volt: sikeres. A saját feje után megy amikor csak teheti, de a makacssága rendszerint célbaviszi. Pont ezzel a makacs kitartással mászik előre a Royal Magical Intelligence Agency ügynökei közt is. Vele dolgozni újaknak egy rémálom lesz, mert Romulus Graves nem egy csapatjátékos. Romulus Graves csapatában eddig csak egyetlen személynek volt hely, de őt nem az ügynökök soraiban kell keresnie. Romulus Graves amikor csak teheti egyedül dolgozik, Romulus Gravest rendszerint egynéni munkákra szokták elküldeni, mert Romulus Graves akkor teljesít a legjobban, ha nem kell másokra hallgatnia.
Romulus Graves, azzal egyidőben, hogy letette a fogadalmát a brit hírszezésnek, tett még egy fogadalmat a Magic is Might nevű szervezetnek. Annak, ami megtalálta Brutust, annak, ami visszahozta Brutust, annak, ami a nap végén mindezzel megkésett, de legalább tett valamit akkor mikor senki sem volt képes tenni semmi mérvadót. Romulus Graves az elveiért a teljes lényét adja, Romulus Graves elvei pedig eddigre már határozott lépcsőfokokra bomlottak. Romulus Graves sosem kérdőjelezte meg magában ezt a két napot.


Romulus Graves élete és jelleme csalódásokból és talpraállásokból áll, pofára esésekből és betört orrokból, néma kiáltásokból, félelemből, haragból és minden őrült tettből amikkel menekülni próbált mindebből. Romulus Graves viszont a nap végén akkor sem születne más családba vagy élne merőben más életet, mint most. Romulus Graves igazából kevés tettét bánta meg igazán, talán pont azért, mert mélyre nyomja magában mindazt ami a megbánáshoz szükséges lenne. Romulus Graves soha nem ismerné be, hogy valójában még mindig csak menekül.

Elég csak az oldalára pillantania, s mintha tükörbe nézne: ugyanaz a kékes szempár, sötétbarna tincsek, éles vonások, kissé ferdén görbülő mosoly. Ha vannak is apró különbségek, azok elvesznek az összképben, akárcsak a gesztusaik és mimikáik apró rezzenései, mik mégis elkülönítenék egyiküket a másiktól. Náluk jobban senki nem ismeri a másikat, így utánozni is közel tökéletességgel képesek egymást. Ha úgy akarják elvesznek a különbségek, máskor szerepet cserélnek, vagy éppen annyira élessé válnak hogy tudod, egyszerűen tudod, ki áll előtted. Csak egy biztos: nincs Romulus Remus nélkül, és nincs Remus Romulus nélkül.
Már ránézésre is tud idegesítő lenni az öntelt mosoly az arcán, a fölényes pillantás, az a halk, alig nevetés ami határozottan bírál, nem csak a fejedben érzed így. Nagyon kifejező arca van, amikor szabadjára engedi, pontosan láttatni tudja mi járhat a fejében. Tud szépen nézni, akárcsak szépen kérni is - de mindkettőhöz ritkábban nyúl, mint az előbbiekhez.
Magára vesz bármit ha kell, fel és le öltözik, bár személyesen valamivel jobban kedveli a praktikalitást a divat fölött - de csak azért mert jellemében igencsak izgága, ezt pedig nem szereti ha a ruhái korlátozzák le. Bár felvesz akármit, van egy szint ami alá nem adna ha rajta múlna, nem igaz, hogy nem ad a küllemére, csupán van amit fontosabbnak gondol a legtöbb helyzetben mikor önmaga.