Theodore Nott

Három csepp antidepresszáns bájital a reggeli sütőtöklébe.
Néha attól félek, hogy ha felfejtem a rétegeket, amiket a külvilágnak látni engedek magamból, akkor nem lesz alatta semmi, mert Theodore Nott, második ezen a néven, igazából nem is létezik. Sokszor megfordul a fejemben, hogy talán sosem volt időm és lehetőségem kialakítani magamnak egy valódi személyiséget, idomultam ahhoz, amit mindenki elvárt tőlem, helyzetről helyzetre változtattam az alakomat, tudod, kitöltöttem a rendelkezésre álló teret, mint egy occamy. Alázatos fiú és örökös, hűséges és belevaló barát, a vicces srác, aki mindig megnevettette a lányokat, a kitűnő tanuló, a csendes harmadik Draco Malfoy és Pansy Parkinson között, a Mardekár kviddics csapatának kispados cserejátékosa - mindig a háttérben, mindig mások számára komfortosan, látod?
Állítólag jól válogatom meg a szavakat, tudom kinek, mikor és mit kell mondani, ez a tulajdonság egész életemben hasznomra vált. Könnyen felveszem mások hangulatát vagy azt, amire éppen szükségük van. Szeretik bennem, hogy nem nyomulok az előtérbe, szívesen állok hűséges árnyékként nos... mások árnyékában, olyan társként, amire éppen igényt tartanak. Mindig túl nagyra értékeltem, hogy mások mit gondolnak rólam, amelyik nem kívánatos tulajdonságot apámnak nem sikerült kivernie belőlem, azt kitartó munkával én nyomtam el magamban hol ilyen, hol olyan eszközökkel.
A Roxfortban és az Akadémián mindenki úgy ismert, mint a vicces, magabiztos Theo Nott, a bulik császára, a társaság mozgatórugója, aki mindig érzékelte, mikor kell közbelépni és továbbmozdítani egy beszélgetést és mikor kell vidáman szemlélve hagyni, hogy maguktól alakuljanak az események. Én voltam az, aki sosem maradt ki semmiből, aki elsőként ugrott fejest meztelenül a roxforti tóba és a legtehetségesebben csempészte be az iskolába a Nott kúria pincéjéből lopott drága alkoholt, hogy aztán szétossza a barátok elit társasága között - tizenhat-tizenhét évesen persze még nem szokás túlzott ivászatról, ne adj' Merlin alkoholizmusról beszélni, péntektől szombatig részegnek lenni ebben a korban inkább menő, mintsem kínos, aztán telnek az évek és egyre több a rosszalló pillantás, mikor már délelőtt tízkor kitöltesz magadnak egy pohár Lángnyelvet.
A háború után kirántották alólam a talajt, pofával előre landoltam a szarban, ami a Sötét Nagyúr és követői után maradt. Összeomlott minden, amiben addig hinnem kellett és rájöttem, hogy gyakorlatilag fogalmam sincs arról ki vagyok én, mit akarok kezdeni az életemmel és mit gondolok a világról. Beszámolhatnék a csöpögős történetről, ahogy ráleltem a jóra a lelkem mélyén és megleltem a spirituális békét, de az igazság az, hogy két szemesztert kihagytam az akadémián, mert nem tudtam kikelni az ágyból. Csökkent produktivitás és érdeklődés, örömképtelenség, öngyűlölet, leromlott koncentrációképesség, folyton visszatérő szuicid gondolatok, fogyás, alvászavar - soroljam még vagy sejted már a diagnózist?

Egy csík jóféle mugli kokain az ebéd mellé.
Szeretem viccesnek, lazának, társasági embernek láttatni magamat, sőt, azt hiszem, tényleg szeretek is társaságban lenni, mert ilyenkor kaméleonként alkalmazkodhatok másokhoz. Igényelem, hogy kedveljenek és szeretem érezni mások rokonszenvét, ha szükséges, ehhez szemrebbenés nélkül hazudok is.
Nehezen mondok nemet, sokan ezt kompromisszumkészségnek nevezik, szerintem csak konfliktuskerülés és gyávaság. Az évek alatt megtanultam, hogyan legyek határozottabb, mikor kilöknek a politikai porondra, elsajátítottam mások erőszakmentes meggyőzésének és lehengerlésének tudományát, rájöttem, hogyan kerülhetem ki a kínos döntési helyzeteket és érvényesíthetem a gyenge akaratom anélkül, hogy szilárdan elutasítanék másokat. Az ideális politikusról azt gondolják, hogy vasakarattal rendelkezik és mindig tudja mit akar, de ez ostobaság. A politika az alkudozásról szól, az üres ígéretekről, a kitérő válaszokról, nyájas mosolyokról, nem verbális csatákról és ütköző, megrendíthetetlen érdekekről.
Félek a tétlenségtől és a lassúságtól, éppen ezért mindig mozgásban vagyok. A környezetem energikus, tettrekész, terhelhető embernek tart, a valóság persze az, hogy olykor úgy érzem, a legkisebb széllökéstől is össze tudnék roskadni, és vannak reggelek, mikor szeretném a saját fejemre húzni a párnát és megfojtani magam, csak hogy ne kelljen produktívnak és hasznosnak látszanom.

Két pohár whisky a vacsorához.
A fiam szerint önző vagyok és csak magammal törődök. Részben igaza van, minden igyekezetem és letompított érzésem ellenére sem vagyok képes annyi figyelmet szentelni a körülöttem élőknek, amennyit megérdemelnének. Olyan vagyok, mint egy túlcsordult pohár, ha akár csak egyetlen cseppet is a pohárba engednék mások érzéseiből és problémáiból, akkor a mesterségesen és kínkeservesen összetartott stabilitásom látszata elsodródna. Az egyetlen működő megoldásnak az tűnik, ha kizárok másokat, a saját problémáimat és érzelmeimet pedig minden lehetséges módon egy súlyos csatornafedővel zárom el a külvilágtól. Megvannak rá a módszereim, a bájitalok, az ital mind segítenek, tompává és érzéketlenné tesznek, kívülről szemlélve minden bizonnyal egy üres pohárnak tűnök leginkább - vagy bögrének, aminek nem lehet átlátni a falain, különösen nem egy tizenhat éves szeretetéhes kamasz vádló tekintetével.
Fogalmam sincs, hogyan kéne apának lennem. Nem szeretnék senki előtt takarózni a rossz példával és a jó teljes hiányával, tudom, hogy másoknak ez nem jelentett akadályt és képesek voltak felnőni a feladathoz. Én rettegek tőle, sosem kellett volna szülővé válnom, amióta először a karomban tartottam az ikreket, másra sem tudok gondolni, csak hogy eljön a nap, amikor én is olyanná válok, mint az apám. Inkább legyek olyan apa, aki falakat épít maga és a gyerekei közé, mint olyan, amilyen az enyém volt. Elmegyek a roxforti fogadóórákra, ott vagyok a születésnapokon, megjegyzem a fontos dátumokat (többnyire), megveszem, amit kérnek, meghallgatom, ha mondani akarnak valamit, de képtelen vagyok szűkíteni ezt a szakadékot magunk között és megengedni, hogy igazán kötődjenek hozzám. Rájuk hagyok mindent, kivételes alkalmakkor megpróbálok némi tiszteletet kicsikarni belőlük, de mindez csak szánalmas vergődés és többnyire hagyom, hogy egy tinifiú belém törölje a lábát, mással úgysem szolgálhatok neki.

Nem tudom meddig bírom még elviselni magam.

Némán figyelem apám erőtlenül fel-le emelkedő mellkasát a ráterített hófehér paplan alatt. Ősz haja elveszik a fejét kitámasztó párna fehérségén, arca beesett, a Sötét Jegy gúnyos mosolyú koponyájára emlékeztet, amit annak idején olyan sokszor lőtt fel az égre. A szemhéja néha megrezdül, minden alkalommal kihagy egy ütemet a szívem a gondolattól, hogy talán felébred. Tisztes távolságra ülök a kórházi ágytól, karnyújtásnyinál messzebbre, mintha még mindig attól kéne tartanom, hogy felém kap, az ingembe markol, a fejemet a falba csapja, a kezemet kicsavarja, az államat felhasítja, az orromat eltöri - pedig apám testében egy csepp erő sem maradt, gyenge, törékeny porhüvely, semmi több. Még ahhoz is túl beteg, hogy az aurorok különösebb őrizetet rendeljenek ki a haldokló ex-halálfaló kórterme mellé. Többé már nem kellenek dementorok és minisztériumi fegyőrök, hogy bezárva tartsák Theodore Nottot, a Sötét Nagyúr végsőkig hűséges halálfalóját.
Elégtételt kéne éreznem, de nincs semmiféle katartikus lezárás és elengedés. Azt hiszem, a lelkem mélyén igazából nem akarom, hogy meghaljon, ha nagyon erősen koncentrálok, akkor sem tudom úgy gyűlölni őt, ahogy kellene. Ahogy bámulom csontsovány alakját, valami utolsó gyermeki naivitással megfordul a fejemben, hogy bárcsak felébredne és megkérdezné: mi történt veled az elmúlt huszonnégy évben, fiam? És én elmesélném neki...

...hogy milyen volt tizennyolc évesen a Wizengamot előtt állni, reszkető térddel két dementor között, és bizonygatni az egész világ számára, hogy én soha, semmi rosszat nem tettem. Milyen volt megtagadni mindent, ami egész addigi életemet meghatározta, hátat fordítani az apámnak, az értékeknek, amiket képviselt és amiket nekem is képviselnem kellett volna, ha azon a májusi napon a Sötét Nagyúr nem bukik el. Mit gondolna apám, ha elmondanám neki szóról szóra, hogyan vallottam színt a Wizengamot bírái előtt, mentve a saját bőrömet? Bűntudat nélkül bólintottam rá az egykori bajtársak felolvasott nevére és bűnlajstromára, egy másodpercet sem habozva jelentettem ki ország-világ előtt, hogy én soha nem emeltem pálcát senkire. Apámnál jobban senki sem támaszthatná alá azt a régesrégi vallomást, ott volt minden kudarcomnál, megbüntetett minden sikertelen főbenjáró átokért, minden futni hagyott mugliért. Vajon büszke lett volna rám, ha végül szomszédos cellát kapunk az Azkabanban?

...hogy kiemelkedő eredménnyel vettek fel az akadémiára, általános medimágiára, ahogy mindig is terveztem... terveztük. Mit szólna, ha tudná, hogy csúsztam egy teljes évet, mert harmadik szemeszterben képtelen voltam bemenni az óráimra? Hogy az első két félévet csak azért tudtam végigcsinálni, mert minden második este ájulásig ittam magam és sorra szívtam fel a fehér csíkokat, hogy másnap reggel valami elegendő energialöketet adjon egy újabb nap átvészeléséhez? Aztán kiégtem, egyik napról a másikra, mint régen az ő ökle, pofán ütött a valóság, már nem lehetett tovább elnyomni azt a rengeteg nehezen szavakba önthető érzést, már nem lehetett tovább fenntartani a mindig vidám, mindig laza, mindig kibaszott jófej Theo Nott látszatát.

...hogy feleségül vettem a lányt, akit nekem szánt. Nem szerelemből, nem vonzalomból, még csak nem is érdekből, egyszerűen csak gyengeségből és félelemből. Vajon ő emlékszik még a napra, amikor a halálfaló barátaival kivégeztek két férfit, két szerelmes, mugli férfit, majd erősen megszorította a vállamat és könnyed, csevegő hangon azt mondta: ha ilyen lennél, megölnélek? El tudná képzelni, hogy minden egyes nap a fülemben cseng ez a mondat? Nem, igazából nem akarom, hogy elképzelje, hiába fekszik itt magatehetetlenül, ahhoz is gyengén, hogy egyedül kimenjen pisálni - milyen megalázó befejezés -, mégis majdnem a sarokba állított unalmas cserepes növénybe hányok még a gondolattól is, hogy megtudhatná azt. Beszélhetnék neki a házasságomról, Nonról, a gyerekekről, de zsigeri pánikot érzek, ha elképzelem őt a közelükben. Nem akarom, hogy rájuk nézzen, nem akarom, hogy Non és a gyerekek lássák őt.

...hogy öt teljes évig voltam a Varázslati traumák vezető medimágusa, mindvégig azt számolva, sikerült-e már törlesztenem a lelkeket, amik a Nott családnak köszönhetően távoztak el. Hogy rendszeresen hajnalig ügyeltem, negyvennyolc órát töltve alvás nélkül, amíg már összefolytak a szemem előtt az arcok. Szívesen elmondanám neki, hogy nálam nem működnek azok a hazugságok, amiket régen velem gyakoroltatott be, én nem hiszem el a gyerekek és nők történeteit trükkös lépcsőkről, vak murmáncokról, ügyetlenül megmászott fákról, felpöndörödött szőnyegsarkakról, lefelejt szekrényekről. Én tudom, hogy a lépcső, murmánc, fa, szőnyegsarok és éles szekrényél csak egy dühös férfi ökle és átokra emelt pálcája.

...hogy négy éve egy akadémiai alumni találkozón Serenity Scrimgeourral - igen, annak a Scrimgeournak a lányával - politikáról vitatkoztam, hajnalba nyúlóan, nagy hévvel és finomkodás nélkül, majd a második üveg bor fenekére érve azt mondtam, segítek a kampányában, ami a következő választásokon egy mandátumot és egy hátrahagyott medimágusi állást hozott magával. Mennyire dühös lenne apám, ha látná a pártprogramot, ha hallaná, hogy miket mondok az országgyűlésben - és néha még én magam is kezdem elhinni, hogy talán ennek az egésznek van értelme és jöhet még változás -, ha tudná, hogy annak a világnak a tökéletes ellentétéért kampányolok, amiben ő olyan rendíthetetlenül hitt és olyan erővel próbálta belém nevelni. Szívesen a szemébe mondanám, hogy talán egy napon mágiaügyi miniszter leszek, de még én sem hiszek ebben eléggé ahhoz, hogy hangosan kiejtsem, még ízlelgetnem kell ezt az abszurd gondolatot. De örülnék, ha tudná, hogy hosszú évek óta először hiszek valamiben. Talán életemben legelőször. És nemcsak én, hanem azok az emberek, azok a barátok is, akikre egyszer régen még ő is azt hitte, hogy a következő halálfalónemzedék lesznek. De nem az lettünk, egyikünk sem. Fogalmam sincs, mik vagyunk, de szeretném hinni, hogy egyszer talán eleget vezekelünk majd apáink bűneiért, amikhez csendben asszisztáltunk.

Apám újból szakadozva, hörgő hangon levegőt vesz. Egy pillanat erejéig, mint az Imperius-átok zsibbadása, végigfut a karomon egy megmagyarázhatatlan érzés, szeretnék a párnája felé nyúlni, a beesett arcába nyomni és megfojtani vele. Azonban amilyen gyorsan jön, olyan gyorsan távozik is az inger.
- Remélem, hogy fájdalmasan fogsz meghalni. A saját mocskodban. Egyedül. - Felállok a székről, hosszú másodpercekig nézem még apámat, mielőtt hátat fordítanék neki és otthagynám a fehérre mázolt, nyomasztó kórtermében.
Nem kellett volna ezt mondanom.
Mégiscsak az apám.
A maga módján ő mindig csak jót akart nekem.
De már nem merek visszamenni hozzá, rettegek tőle, hogy mindent hallott, nemcsak a hangosan kimondott szavakat, hanem a zavarosan kavargó gondolataimat is.
Kétszáztizenkilenc napja nem ittam egy kortyot sem. Otthon az első utam a bárszekrényhez vezet. Kitöltök egy pohár whiskyt, majd még egyet és még egyet és még egyet.
Mindig csak csalódást okoztam mindenkinek.

Ha azt hallod, politikus, biztos egy öltönyös, karizmatikus alakot látsz magad előtt, azt a fajta embert, aki megnyerő mosolyával, tiszta tekintetével mosolyog le rád a színes választási plakátokról. Tudod, a legtöbb politikus nem ilyen. Ez csak színjáték, kampánytanácsadók és jó szemű fotósok ügyes összjátéka. Az alacsonyból magas lesz, ha a megfelelő szögből fényképezed, a ráncok és szem alatti táskák eltűnnek a megfelelő bűbájtól, a mosolyt be lehet gyakorolni, a hajat meg lehet igazítani, a stílust lehet csiszolni... És ez így is van rendjén, senki nem kíváncsi a valódi emberre a politikus mögött. Lehetsz te a legszemetebb alak is, csak szavazz jól a parlamentben és ígérj eleget.
A magasságomon sosem kell alakítani a képeken, éppen ideális, valahol a 185 cm környékén, se nem félelmet keltően égimeszelő, se nem szánalmat ébresztően alacsony. Vékony vagyok, ex-medimágusként magabiztosan állíthatom, hogy túl vékony is, de egy jól szabott öltöny ezt könnyedén elrejti. A hajamat könnyű beállítani a kampányképekhez tökéletesre, semmi bonyolultság, rövid, sötét és egyenletes, nem lehet vele mellényúlni. A szemeim unalmasan barnák, de a megfelelő megvilágításban meleg, barátságos tekintetnek tűnhet - ha igazán tehetséges a fotós, még a bennük rejlő ürességet is el tudja fedni. Sosem voltam jóképű, apám jellegtelen arcát örököltem, könnyen felejthető, ami ezen a pályán nem szerencsés - bár ha engem kérdezel, az élet más területein igazán kényelmes, eltekintve a romantikától -, a mosolyomat sokat kellett tükör előtt gyakorolnom, azt mondták, inkább fintorszerű, senkit nem győzne meg. Egyedül az orrom jellegzetes, a második törés után rosszul forrasztották össze, ha profilból nézel, azonnal észreveszed - ha rákérdeznek, mindig azt mondom, kviddicsbaleset volt. A választók szerint őszintének és rendes embernek tűnök, kész vicc, hazugság, mint az egész életem, de az országgyűlésig juttatott, amit néha még mindig nehezen hiszek el.
Az öltözködésem sosem hivalkodó, a tanácsadók azt javasoltak, olykor próbáljak meg lazábbnak tűnni, egyszerűbbnek, a "nép emberének" vagy hogyan szokás ezt mostanában mondani - kevesebb rám szabott öltöny és ing, több sportzakó alá vett póló és fiatalos tornacipő. Ha ők mondják, elhiszem nekik.
Az egyetlen, amivel a legjobb fényképész és a legtalpraesettebb spin doctor sem tud mit kezdeni, az a bal alkaromat örökké megbillogózó, durva heg, ami a mai napig tökéletesen kirajzolja a Sötét Jegy visszataszító alakját.