I'm sorry, did I roll my eyes out loud?

Nem tudom?
Ez a legfurább kérdés, amit valaha feltettek nekem; pedig egy hatalmas kastélyba ömlesztett, mágikus buliban élem az életem. Nem tudom elképzelni, hogy valaki olyan szintű önismerettel rendelkezzen, hogy őszintén fel tudja sorolni a szerethető tulajdonságait. És egyébként is, mi számít pozitívnak? Hiszen mindenki máshogy áll ehhez; például van, aki szereti a karamellás popcorn-t, míg más rosszul van már a gondolatától is.
De ha már felmerült a téma, megpróbálok válaszolni - esélyes, hogy egy nagyon béna motivációs levél lesz belőle, megpakolva olyan szövegekkel, amiknek a felét csak menet közben találtam ki. Döntsd el Te, hogy mit hiszel el belőle.


“Tisztelt Hogyishívják,

Blaise Rainberry a nevem, tizenhat éves vagyok és imádom a szőrös takarók tapintását. Ha meglátok egyet, azonnal rávetem magam, burrito-t csinálok magamból és még akkor se vagyok hajlandó kimászni onnan, ha már folyik rólam a víz a hőségtől. Ugyanakkor utálom a nagy meleget, ezért még télen is ki kell nyitnom az ablakot éjszakára - képzelheti, mások mennyire örülhetnek nekem egy pizsama partin.
Olyan vagyok, mint egy kaméleon; a környezetemtől függ, melyik színemet mutatom. Mivel igazán közel csak kevés embert engedek magamhoz, nem sokan látnak a csípős beszólásaim és unott szemforgatásaim mögé, ennek fényében pedig kevesen szeretnek igazán; pedig akik jól ismernek, váltig állítják, hogy a szívem nagyobb, mint az egóm.
Egyébként a memóriám nem az igazi, de tartok egy külön részleget az összes kedvenc dalszövegemnek, amiket lehetetlenség kitörölni vagy archiválni. Egy karaoke partin ez igencsak hasznos tulajdonságnak bizonyul.
Származásomból adódóan hatalmas szenvedélyem minden, ami mugli, hiszen a gyerekkorom egy részét ezt képezte, s a Roxfort előtt többnyire ezekhez voltam hozzászokva. Persze nagyon menő a baglyos levelezős megoldás, meg az elvarázsolt csokik, imádok mindent, amit a Varázsverzum nyújt nekem, de na… Néha hiányzik az instant ramen íze, meg a gördeszkázó fiúk látványa a parkban.
Úgy gondolom, hogy értek a divathoz, és szeretem is osztogatni az ingyenes tanácsokat, főleg akkor, ha mások nem kérik - és különösen akkor, ha eme tanácsokat beszólásként vághatom hozzá egy-egy ellenséges szándékú diáktársamhoz. S ha már itt tartunk, mindezt teljesen őszintén teszem, így az én véleményem teljesen megbízható. Szóval ne aggódjon, drága Hogyishívják, ha nem áll jól magácskának az a talár, azt azonnal el fogom mondani.
Amúgy kedves vagyok, csak nem mindenkivel. Mondjuk úgy, hogy egy baráti társaságban én vagyok a nagyszájú kis tigrincs, akire az Anya tigrisnek nemhogy mindkét szemével, de még legalább hat másik pár szemmel is figyelnie kell, hogy biztosan észrevegye, ha a segítségére van szükség. Mert ugyan nagy a szám, de a karmaim nem elég élesek - csak nézzen rám, Tiszteletes Hogyishívják, ha nem lenne varázspálcám esélyem se lenne a nagytestű kötekedők ellen!
Mindenesetre a varázspálcámmal igencsak jól bánok és még a házimat is megcsinálom; mert tudván, hogy miféle szörnyűségeket tanítanak a “mugli” iskolákban - ezt még mindig fura érzés leírni -, ki ne lelkesedne az itteni tantárgyakért? Szóval szerintem egészen okos és szorgalmas vagyok minden lustaságra való hajlamom ellenére, ez azért szóljon mellettem.

Összefoglalván, s visszautalva a korábbi ehető hasonlatomra: egy jó nagy adag roppanós salátával, kevéske lila hagymával, vékony csirke szeletekkel, kukoricával és sajttal töltött burrito vagyok, ízléses mennyiségű csípős szósszal megküldve.

Amennyiben szeretne egy kis kóstolót, bátran vegye fel velem a kapcsolatot Bagolypostán.

Kind regards,

Rain”

Őszinte leszek, néhány sort kihagytam a levelemből… Hívjuk őket lábjegyzetnek. Úgy éreztem, nem lenne olyan meggyőző az első benyomásom, ha ezeket megtartottam volna.

“Hozzá kell tennem, kedves Hogyishívják, nem vagyok könnyen kiismerhető. Elvégre semmi sem fekete-fehér, senki sem jó vagy rossz, így én sem vagyok az Ön tipikus csípős nyelvű dráma királynője, s feleannyira se vagyok hangos, mint amilyennek bemutatom magam. A megfelelő társaság hiányában lapítok, s csak akkor beszélek, ha kérdeznek. Hajlamos vagyok humorral hárítani. A sassy megnyilvánulásaim mögött egy olyan szív rejtőzik, melyet szinte lehetetlenség elérni. Emiatt - mikor egyedül vagyok, s ilyenkor igazán önmaga az ember -, inkább egy vérmes medve volnék, akinek egy jó forró csoki az egyetlen gyógyszere, ha már állatokhoz hasonlítgatom magam.
Ugyan, kérem… Tinédzser vagyok, lehet ennél rosszabb tulajdonsága valakinek? Dühös vagyok a világra, a szüleimre, arra a muslicára a falon, sőt, még a cipőfűzőm dőlésszögére is. Alkalom adtán mogorva vagyok, sok értelemben frusztrált, egyszerre fáradt és energikus. Vannak vágyaim, de nem ismerem őket igazán. Amit egyik nap jóízűen megeszek, másnap már teljességgel ki nem állhatom, s nagyon sok mindent ugyanilyen hamar megszeretek, majd meg is unok. A testem akaratomon kívül tesz vicces dolgokat, s még csak elnézést se kér utána.

De talán a legrosszabb velem kapcsolatban mégis az, hogy mindenkivel őszinte vagyok, ameddig nem a saját szívem a téma.

A burrito mellé ajánlanék figyelmébe egy pohár vörösbort, valami borzalmasan rossz évjáratból.”

Már alig-alig emlékszem az igazi nevedre. Mindig csak Bo-nak hívtalak. Az nem is rémlik, hogy honnan jöttél. És az sem igazán, hogy mi volt annak a számnak a címe, ami megtöltötte a teret, mikor ujjaid határozottan megragadták a karomat, először azon a napfény úsztatta délutánon. Csak az rémlik, hogy táncoltunk… Táncoltunk, de olyan szenvedélyesen, olyannyira buzgón - sőt, kissé butácskán -, hogy attól féltem, a lábaim menten az egekbe repítenek. De fogtad a kezemet, erősen, mintha csak azt szeretted volna üzenni, hogy nem engedsz el soha többet. Mintha vezetni akartál volna, akárcsak a főhős azokban a romantikus filmekben, amiket Anya - mert így hívtad - a tévében nézett a csendesebb estéken. Akkor még nem tudtam, mit jelentett az a kellemes érzés a pocakomban. S nem is számított igazán, míg te velem voltál nem érdekelt az ég egy adta világon semmi sem. Mert melletted elfelejtettem mindent, ami rossz volt. Te voltál a hősöm. A titkom. Apró lelkem másik fele.
Utólag úgy hiszem, Apa - Édesapád - tudta. Talán még látott is bennünket, engem, ahogy a nővéredtől lenyúlt szoknyát rád aggatva keringőztem veled a szobád rejtekében. De nem szólt egy szót sem, és nem is igazán zavartatta magát. Ő ilyen volt. Tudott titkot tartani.
Én még hittem a szerelemben. Látván azokat a mézédes meséket, hallva a sok történetet és bele-belenézve csillogó pillantásodba, úgy gondoltam, egyszer még én is megtapasztalhatom. Hosszú szempilláid emlékeztettek rá, hogy van remény. A nevetésed selymes volt, akár egy patak csordogálásának hangja.

– Mondd, ki vagy te valójában? S hová tűntél?

Nem, dereng még… Velem voltál. A kezemet fogva megpördültél saját tengelyed körül, de nem mosolyogtál, mert arra koncentráltál, hogy ne szédülj el. Ügyetlen voltál még, akárcsak én. Mikor ismét szembe kerültél velem, felnéztél rám, arcod kis párnácskáit elöntötte a rózsás pír. Félrevontad tekinteted és csak toporogtál. Átöleltelek. Elmondtam, mennyire szeretlek.
Megugrottál, valami eltört.

– Mi volt annak a dalnak a címe? Hogy is volt a szövege?

Nyílt az ajtó. Anya - mindig így hívtad - dühös volt. Vagyis, inkább feszült. “Nem barátkozhatsz többé muglikkal.”

– A szoknya zöld volt… Nem, kék. Fodros volt, sőt, inkább tüllös. Vagy csillogott?

Egyre távolabb kerültél tőlem. Lefelé haladtam a lépcsőn.

– Mintha a szemhéjadon is csillogott volna valami.

Ismerős hangok… Autó motorjának zúgása, a bejárati ajtó csengője, ideges szavak. Édesanyám értetlen kérdései.

– Várjunk csak… Billy. Bryan. Bobby. Blake.

A lépcsők felé pillantottam. Üres falak. Pedig biztos voltam benne, hogy néhány családi képet felaggattak oda is.

– Reggeli órák? Késő esti tücsökszó? Madárcsicsergés? Naplemente.

– Rövid, barna haj. Inkább hosszú. Nem, valami nem jó.

Költözés? Hova? Kik?

– Egy barát. Kuzin. Idegen. Hiányérzet.

Furcsa fényjelenség.

– Semmire…

– Nem emlékszem…

Összesen százhatvanöt centiméterrel és egy balettos fiú alkatával áldott meg az élet. Derekam karcsú, vállaim átlagos szélességűek. Egy leheletnyi izomzattal is büszkélkedhetek, bár ez csak és kizárólag a szerencsének köszönhető.
Hajam általában rendezett, színe majdnem tökéletesen megegyezik sötétbarna szemeimmel. Talán ez utóbbi az oka, hogy még mindig kölyök képem van, de az is lehet, hogy a minden nap szigorúan betartott arcápolási rutinom tehet róla. Ráadásul az első szőrszál megjelenésekor azonnal előkapok egy borotvát, mert esélytelen, hogy szakállat vagy bajuszt növesszek. Távozz tőlem, Szőrördög!
Nem áll tőlem távol, hogy néha feldobjak egy kis sminket, bár inkább különleges alkalmakra szoktam tartogatni az ilyesmit. A hétköznapokra már épp elégnek bizonyulnak az amúgy is bűbájos őzike szempilláim.
Ami az öltözködést illeti… Nos, a Roxfort falain belül nincs sok esélyem válogatni, nem igaz? Nem mintha panaszkodni akarnék, sokkal rosszabb egyenruhánk is lehetne. Viszont, azon ritka alkalmakkor mikor a saját gönceimben lehetek, szeretem ízlésesen összeválogatni a szettjeimet. Vidámabb napokon előfordulnak kevésbé férfias ruhadarabok is, mint a rojtos ujjú bőrzsekim, vagy az ejtett vállú, magenta színű kötött pulóverem egy szakadt farmerrel, míg borúsabb hangulatomban nem futja többre egy bő fekete pulóvernél vagy egyszerű, egyszínű pólónál, néhány lánccal és kiegészítővel. Ez is egy jó választás, csak kevésbé feltűnő. Elegáns alkalmakra nem félek elővenni a legextravagánsabb zakómat, ami úgy csillog-villog, mintha lehányta volna egy mesebeli tündérke, de ha partikról van szó, akár a női részlegről szerzett darabokat is előszeretettel magamra aggatom.
Mindenesetre bármilyen helyzetről is legyen szó, mindig van rajtam valami, ami csillog. Mindig, de mindig. Egy pirinyó fülbevaló minimum, ha nem több. Ha nem lenne, az nagy bajt jelentene.