Rosalind Brown-Parkinson

Ha egy időben jártatok a Roxfortba, akkor esélyesen hallottál róla. Lehet, hogy a nevét kiáltották a folyosón, lehet ő kiabált éppen a folyosón. Ha szerencséd van, csak nem vette észre a hangerőt, ha kevésbé van szerencséd akkor dühös volt. Az is lehet, hogy a nagyteremben hallottad az egyik rivallót amit éppen kapott. Bárhol is van, azt nem csendben fogja tenni, ha véleménye van arról tudni fogsz, ha megjegyzése azt megteszi, ha mondanivalója elmondja. Néha szépen felöltöztetve, máskor egészen kendőzetlenül, ez pedig gyakran attól függ, hogy melyik kedvez számára jobban. Nem fél ravasznak lenni másokkal, addig csavarni a szavakat és tetteket amíg azok a kedvére nem tesznek. Ha valamit akar, akkor ahhoz makacs kitartással ragaszkodik, és nem csak álmodozik rajta, hanem meg is teszi ami szükséges hozzá.
Nagyon szenvedélyes tud lenni a dolgok iránt amiket szeret. Megvédené őket bármi áron, és végigküzdene értük bármely harcot. Ezzel szemben ami nem érdekli, az valóban nem érdekli, és nagyon nehezen tesz érte lépéseket. Szereti, ha a dolgok úgy történnek ahogyan ő eltervezte, és rendkívül dühíti amikor ez nem jön össze. Igazi tüzes méregbomba, tudni mire robban ha ismered, viszont azt nem tudhatod, hogyan robban majd fel amikor már feldühíted. Nem fogja megtorlatlanul hagyni, ráadásul elfelejteni sem fogja ha bármilyen formában megbántottad vagy rosszat tettél neki, ő emlékezni fog, te pedig sokszorosan kapod vissza.
Azon kívül, hogy lobbanékony és robbanékony, van egy kedvesebb oldala, valami amit kevesebben látnak. A legtöbbeknek csak az ártatlan mosolya és pillantása jut, ha akar valamit és úgy érzi ezzel érheti el a leggyorsabban. A választott keveseknek tartogatja az őszinte nevetéseket, és nem csak a fölényesen kárörvendőeket vagy lenézően rövideket. Megválogatja a barátait, mert cserébe hűséget ad nekik, azt a fajtát, ami tűzön-vízen át vezet. Ha azonban elárulják... azt sosem fogja igazán megbocsátani.
Szeret új dolgokat kipróbálni, kezdetben pedig mindig mérhetetlenül lelkes - ellenben amilyen gyorsan éled benne ez a tűz, olyan gyorsan képes ki is aludni. Kevés dolog van amikért hosszabb távon is képes lelkes maradni, azokért viszont töretlenül. Okos lány, akinek ha megvannak a motivációi és túllép a lustaságán, sok mindenben ügyes lehet. Nagyon jó érzéke van például a növényekhez, így a kertészkedéshez és a bájitalkeveréshez, nem véletlen, hogy kiemelkedő bennük és erre büszke is. Részben azért is, mert minden - ahogy kamaszodik egyre gyakoribb - veszekedésük ellenére nagyon felnéz az anyukájára, részben ebből fakad az átváltozástan, azon belül az animágia iránti fokozott érdeklődése is. Kicsit olyan akar lenni, mint ő: pont annyira erős, bátor, okos, ravasz és gondoskodó azokkal akiket szeret.

5 éves volt amikor elváltak a szülei. Először nem akarta elhinni. Először talán azt sem tudta, hogy mit jelent ez, mi az, hogy anya és apa külön lesznek? Elköltöznek? És ők hova költöznek? Mennyire lesz távol? Meddig lesz távol? Meddig tart a válás? Mikor lesz a nem-válás? Értetlen zavarában könnyen folytak az arcán, miközben megölelte az anyukáját. Kevés emléke maradt a pillanatról, kusza masszának hat az egész időszak számára. Érzékelt a feszültségből valamit, de erősebb nyomot hagytak benne a jó emlékek, a boldog pillanatok, a nevetések és ölelések, mint a minden eláruló csendek, távolságok és fájdalmas pillanatok. Ott vannak azok is valahol benne, hogy idősebb szemmel lássa őket, de akkor és ott még zavartan állt az egész helyzet előtt, tele kérdésekkel.


6 évesen még mindig zavarta - persze, hogy zavarta - ahogyan az is zavarta már korábban is, hogy az édesapja új családot kezdett nélkülük. Akkor kezdte valamivel kevésbé zavarni, mikor rájött hogy változatlanul kaphat szeretet mindkét féltől - sőt, a válás miatt talán még többet is, mint máskor. Hajlamos volt kihasználni a válást arra, hogy megkapja amit akar attól a féltől akitől könnyebben megadná. Hat éves korára pedig már egészen tehetségesen ráérzett erre. Ha az egyik szülő nemet mondott, a másikhoz rohant sírva, ha úgy érezte éppen összetörte az a nem a világát és vágyait. Ravaszul képes kuncsorogni azért amit akar, ennek ellenére viszont nagyon szereti mindkettőjüket. A válás után viszont határozottan jobban megerősödött benne, hogy meg tud kapni nagyjából bármit amit csak szeretne. De bármilyen látszólagos könnyedséggel is viselte a felszínen, sokáig kívánta még, hogy újra együtt legyenek a szülei, hogy ne kelljen megosztottan töltenie az idejét velük, hogy gyakrabban legyenek közös programok. És igen, ezért képes lett volna feladni egy-két egyéb kívánságát is…


7 évesen az anyukája mellett térdepelve utánozza minden mozdulatát egy hét éves gyerek néhai ügyetlenkedésével, de nagyon koncentrál, nagyon figyel, élesen és élénken igyekszik legalább annyira precíznek lenni mint anya, miközben egy kis gödröt ás a földbe a saját kis lapátjával. Szerető gondoskodással szórja a magokat a lyukba, elköszön tőlük mosolyogva, mielőtt finoman betemetné őket földdel, hogy utána lelkesen fordulva a nő felé kérdezze, hogy jól csinálta-e. Ezt és még ezer másik dolgot, miért kell ilyen mélyre ásni, mennyire magasan takarja be, milyen gyakran kell öntözni, mikor nő nagyra, és milyen lesz amikor kivirágzik? Megtarthatja majd örökre? Beviheti a szobájába? Fifinek fogja nevezni…


8 évesen Pansy és Lucas mellett ül a lelátón, nem emlékszik pontosan, de utólag arra tippelne, hogy a testvére ragaszkodott ahhoz, hogy megnézzék a meccset. Látja az anyukája feszült arcát, ezért közelebb búj hozzá, miközben a csapatok felrepülnek. A kis szemei váltakoznak az anyukája, az apukája, és a Pride of Portree játékosainak lila-aranyban csillogó talárjai közt. A színek magával ragadják, ahogyan valahol a játék üteme is, az elsuhanó játkosok és cikázó labdák amiket kis szemei követnek. Koránt sem azzal a fénnyel, amit a testvére szemeiből látni, ő inkább az anyukája ölébe mászva várná a meccs végét, amikor esetleg… odaköszönhetnek az apukájának? Látja, hogy most a meccsel van elfoglalva, mégis megkísérel leszökni hozzá egy szabadulóművész gyerek lendületével, de elkapják mielőtt megtehetné. Duzzogva pillant az anyukájára, nem érti miért ne mehetne, de hosszas alkudozások árán mégiscsak a fenekén marad. Kicsit sem boldogan, de marad. Legalábbis azt hiszi, kicsit se boldogan, de végül mégiscsak megenyhíti a haragját az anyai szeretet és a meccs hossza, hogy az ölébe hajtva a fejét elaludjon mielőtt még véget érne, a szurkolók hangos kiáltásaiból látszólag mit sem hallva – hiszen biztonságban érzi magát ott és akkor, más pedig aligha számít.


9 éves volt, amikor Lucas elkezdett a Roxfortba járni, ő pedig duzzogva álldogált a peronon, az anyukája kezét ráncigálva, hogy ő miért nem mehet vele? Mert biztosan meg tudná csinálni ugyanazt, amit Lucas, ha nem jobban! Hiába mondták neki, hogy még nem lehet vagy túl fiatal, csak pár év, az már elrepül - ő nem akart annyit várni. Annyira nem akart várni, hogy egy óvatlan pillanatban anyukája kezét elengedve meg is próbált felszökni az expresszre. A kísérlet persze végül sikertelen lett, pedig már egészen közel jutott, de elkapták mielőtt még elrejtőzhetett volna a vonaton. Majd jövőre... csak erre gondolt, miközben az anyukája szidását hallgatta konok makacssággal, pontosan mielőtt hatalmas, könnyes szemekkel felnézve rá kezdett volna nagyokat pislogni bocsánatkérően. Hiszen nem akart rosszat, csak Roxfortba menni végre, arra a helyre, amiről annyi meg annyi történetet hallott már, most pedig Lucas nélküle megy... hát nem igazságtalanság? Hogy Lucas mehet de ő még nem? Pedig mindenben van olyan jó, mint ő!


10 évesen még mindig egy teljes évet kellene várnia a fránya roxforti levélre, de egyáltalán nem ül tétlenül amíg ez megtörténik. Könyveket olvas, hozzávalóka gyűjt és osztályoz - erre már az édesanyjával közös kertészkedések során rájött, mennyire szereti. Ha nem mehet a Roxfortba, akkor a Roxfortot hozza közelebb magához, amennyire csak tudja, mert ebből nem volt hajlandó engedni. Még mindig duzzog amiatt, hogy Lucas ott tanulhat ő pedig nem, de ez nem állítja meg abban, hogy otthon ne készüljön. Persze, tudja Lucas néhai beszámolóiból, hogy ott mennyivel jobb - ennyi marad meg neki belőlük, mert ennél a pontnál azonnal duzzogni kezd rendszerint - de ő meg megmutatja, hogy itthon is mennyire jó és már most ügyes boszorkány, amikor pedig pálcát is kaphat végre, egyenesen megállíthatatlan lesz! Legalábbis teljes meggyőződéssel hitt benne.


11 éves volt amikor megkapta a Roxforti levelet. A Parkinson ház hajlamos volt hangos lenni, akkor viszont az ő sikítása töltötte ki a termeket, ahogyan végigrohant a birtokon, mert mindenkinek, de tényleg mindenkinek el kellett mondania, hogy megérkezett a levele. Napokig csak erről beszélt, meg arról, hogy mire lesz szüksége, mit vigyen magával, miket fog csinálni és milyen lesz. Az pedig sosem volt kérdés, hogy melyik házba kerül, mert már tudta melyikbe akar menni és biztosan ő is a Mardekárba kerül, mint a családja többi tagja. A beosztása után pedig tagadhatatlan büszkeséggel húzva ki magát foglalt helyet a Mardekárosok asztalánál.


12 évesen a kviddics lelátón ül ismét, ezúttal a szintén zöldes egyenruhát viselő barátai körében a Mardekár... Hollóhát? Hugrabug? Igen, Mardekár-Hugrabug meccsen. Nem sok érdeklődést mutat, igazából még ennél is kevesebbet mutatna, ha nem lenne ott a zöld talárosok közt Lucas idióta képe. Egyik lány mellette fel is sikít amikor a pályára lépnek - na jó, nem csak egy, de egynél többet nem adna neki - ő pedig csak a szemeit forgatja, mert fogalma sincs mit szeretnek benne annyira, ha belegondol ő csak fintorog egyet, mert a testvére, nála jobban egyik lány sem ismeri, és ha ismernék annyira mint ő, akkor esélyesen nem ájuldoznának a lelátón. Tudna mesélni, és igazából szokott is, amikor már elege lesz hallgatni az áradozásaikat. Akkor és ott már rég megfogatta, hogy ő sosem lesz ilyen.


13 évet töltött már, és akkor már ismerte őt. Legalábbis elég sokat tudott róla. Látta már őt, párszor beszéltek is, de most úgy igazán figyeli és nem tudja eldönteni, miért. Mindig ilyen volt? Mindig ilyen szépen tükröződött vissza róla a napfény, mindig ilyen szépen göbül a mosolya? Amikor mosolyog az ajkai szegletében keletkezik egy kis gödröcske... persze mindez nem számít, egyszerű észrevételek amiket csak úgy véletlenül megjegyzett magának, elraktározott az elméjében és néha napján - naponta négyszer... ötször... esetenként hatszor eszébe jutnak. Elillanó gondolatok, néha tapadósabbak, de amióta így van, többet gondol rá meg a kviddicsre. Mert a fiú odavan érte, valami, amitól úgy tűnik ő maga sosem szabadulhat teljesen, hiszen előbb az édesapja, majd a testvére, most pedig ő él meg hal a sportért. Igazából nézni ő is szereti, de játszani kevésbé, mert ahhoz repülni kell, arra pedig már az első repüléstan órán rájött, hogy nem szereti. Mégis, 13 évet töltött, amikor váratlanul makacsul elkezdett gyakorolni, hogy bejuthasson a kviddics csapatba, ahol ő is játszik. Persze, egyáltalán nem miatta.

Barna haj és feltűnően kék szemek jellemzik. Olyanok, amikkel egyaránt képes ellenálhatatlanul aranyosan és veszélyesen dühösen nézni. A megjelenését a kényelem jellemzi, ha tehetné mindig ehhez igazodna és az egyenruhát sem hordaná - néha valóban hiányosan teszi ilyen vagy olyan kifogással, ha már teljesen elhagyni nem tudja. Bár erre is voltak kísérletei... Fiatal kora ellenére is tudja mit akar, ez pedig gyakran az lenne, hogy pizsamában mászkálhasson bárhova. Miért ne tehetné? Puha és kényelmes, máris több, mint amit az egyenruha nyújtana, akkor is, ha azt a legjobb anyagokból szabják rá. Ezen a ponton igazából lehet ez már egyfajta lázadás is.