Draco Malfoy

Amit szeretnek bennem? Sajnos egyre kevesebb személy él a környezetemben, akik valóban szeretnek, és talán még ők sem tudnák megfogalmazni, hogy miért is vagyok fontos nekik. Astoria valószínűleg válaszolt volna erre a kérdésre helyettem, de már ő sincs itt, hogy megkérdezhessük. A legtöbben inkább csak tisztelnek, tartanak tőlem, vagy talán csak megtűrnek. De mégis hinni szeretném, hogy vannak mások számára tetsző tulajdonságaim. Kitartó vagyok, aki nem adja fel, akár az utolsó pillanatig is harcol azért, ami és aki fontos neki. Éles eszű, sőt, mondhatni ravasz. Bár a tanulmányaimnak már régen vége, mégis szeretem folyamatosan fejleszteni, képezni magam, olvasni szerteágazó témakörökben. A belém nevelt felsűbbrendűség hitét és érzetét már réges-rég leküzdöttem, bizonyos értelemben megközelíthetőbbé váltam, együttérzőbbé. Ugyanakkor jól tudom, hogy a mi köreinkben továbbra is mennyire fontos a látszat, főleg a mi múltunkkal, hogy mindennek ellenére erősnek, kikezdhetetlennek, sérthetetlennek tűnjünk, és büszkén vállaljuk azt, akik vagyunk. A gúnyos stílust többé-kevésbé levetkőztem, helyette általában udvariasan távolságtartó vagyok. Néha még én is elhiszem, hogy az érzéseimet - szükségszerűen és kényszeresen - túl mélyen elzártam magamban, de szerencsére Astoria időről időre emlékeztetett rá, hogy a szívemben kiolthatatlan jóság lakozik. Nélküle nem tudom, képes leszek-e erre emlékezni a megfelelő időben.

Másokat zavaró tulajdonságokat biztosan bővebben találhatunk bennem, bár ezeket többnyire valószínűleg nem szívesen ismerném el senkinek. Pedig akad néhány dolog, amire nem vagyok kifejezetten büszke, illetve sejtem, hogy nem mindenki nézné jó szemmel. Így például azt, hogy szigorú vagyok a fiammal. Egy részem tudja, hogy változtatnom kellene ezen, mert olyan berögződésekből fakad, amelyeket a szüleimtől kaptam, és nem helyesek, ugyanakkor mégis elhiszem, hogy ez Scorpius érdekeit szolgálja. Volt idő, amikor engem is nagy részt az hajtott előre, hogy magasak voltak az elvárások velem szemben, és meg akartam felelni. Ám tény az is, hogy mindettől függetlenül is nehezen mutatom ki az érzéseimet, szinte mestere vagyok annak, hogy elzárjam azokat, mert ez biztonságérzetet ad számomra. Büszke és távolságtartó férfi vagyok, és Astoria kedvéért - már csupán az emlékéért - régóta küzdök azzal, hogy ezen valamelyest változtassak, de ez folyamatos munka. A gúnyt és a szarkazmust olykor fegyverként, máskor pajzsként használom, és közben azzal nyugtatom magam, hogy mégis csak jobb, mintha zsigerből pálcát rántanék.  

Tipikus élő példája vagyok az “ezüstkanállal a szájában született” mondásnak. Egyke fiúként jöttem a világra egy vagyonos, varázsló körökben nemesinek nevezett családba. A szüleim szigorú, büszke emberek voltak, mégis maradéktalanul elkényeztettek. Bármit megkaphattam, amit csak akartam, a legtöbbször kérnem sem kellett. Ugyanakkor - bár egyrészről valóban mindent a hátsóm alá tettek, amire csak szükségem volt - másrészről magas elvárásaik voltak velem szemben. Ezeknek én a magam módján mindig igyekeztem megfelelni, ám ha ez épp valamiért nem jött össze, akkor az apám tett róla, hogy a pénzével elhárítsa az elém gördülő akadályokat. Példás diák voltam, jó eszem volt a tanuláshoz, tehetségem volt a sportokban is, a Mardekár kviddics csapatába mégis kétségtelenül csak úgy kerülhettem be már másodévesként, hogy Lucius Malfoy “megvásárolta a belépőmet” az akkor kapható legújabb, legdrágább seprűkkel. Mert az elvárások, a jó jegyeken, kiváló tanulmányi és sport eredményeken kívül arra is vonatkoztak, hogy a családom nevéhez méltóan, és az ő értékrendjükhöz mérten viselkedjek, büszkévé tegyem őket a viselkedésemmel, a nézeteimmel, mindazzal, ami vagyok, és amit képviselek. És aranyvérűként, Malfoyként mégsem engedhettem meg magamnak azt a szégyent, hogy Harry Potter bármiben is jobb vagy több legyen nálam, hogy bármiben is megelőzzön engem, nem igaz?

Mostanra teljesen máshogy látom ezeket a dolgokat, jelentőségét veszítette, hogy több generációra visszamenőleg csak varázslóvér csörgedezik az ereimben, és ha visszamehetnék, valószínűleg sok mindent máshogy csinálnék. Ám akkor valóban hittem ezekben az eszmékben. Hittem, hogy több vagyok, jobb vagyok bárkinél, és nem csak azért, mert a családom ezt nevelte belém, hanem mert a Roxfortban, a saját iskolai házamban is többnyire olyanok vettek körül, akik ezt éreztették velem. Nem azért akartak a köreimbe tartozni, aki vagyok, hanem azért, amit képviseltem. Közben pedig még csak fogalmam sem volt róla, hogy a kettő között mekkora a különbség. Csupán az évek múlásával, Pottert és a barátait figyelve, ébredtem rá, hogy nekem valójában nincsenek igazi, megbízható, őszinte barátaim, csak követőim, de még akkor is ez a tény csak haragot és féltékenységet keltett bennem ahelyett, hogy valódi változást eredményezett volna a jellememben. Akkor még mindig hittem abban, hogy Voldemort testesíti meg mindazt az erőt, hatalmat, amire a saját elképzeléseim és hitem szerint én és a családom születtünk, ami felsőbbrendűbbé tett bennünket másoknál. A szüleim óva intettek attól, hogy nyíltan hangoztassam a nézeteiket, a saját érdekünkben, de mégis büszke voltam apámra, amiért a Sötét Nagyúr követői közé tartozott.  

Az őszinte csodálatom és hitem, hogy valami többre és nagyobbra vagyunk hivatottak, csak akkor kezdett szerte foszlani, amikor apám az Azkabanba került. Anyámmal ketten maradtunk, a társadalom kivetett bennünket magából, mindenki megvetéssel, gúnnyal, vagy ami rosszabb, szánalommal fordult felénk, és életemben először kaptam egy kis ízelítőt abból, hogy milyen is a való világ, milyen kilépni a szüleim által létrehozott védőburokból. Milyen, amikor nem minden a saját elképzeléseim szerint alakul, és nem vagyok több másoknál. De akkor még foggal-körömmel harcoltam volna azért, hogy ezt visszafordítsam. Hogy visszakapjam apámat, és újra a Nagyúr kegyeibe férkőzzünk. Ő pedig látszólag esélyt adott nekem erre, és túlságosan gyerek voltam még ahhoz, hogy átlássam a tervét, amely szerint ezzel mindenképpen a vesztembe vezet, bárhogy is végződjön.

Elhittem, hogy Dumbledore képviseli mindazt a rosszat, ami akkoriban történt velünk, és hogy az ő félreállítása jelenti a megoldást minden problémánkra. De ahogy a terveim kivitelezése haladt előre, egyre inkább azt éreztem, hogy elveszítem önmagamat, hogy a lelkem beszennyeződik, és ez felemészt. Hogy nem leszek képes véghez vinni, amivel megbíztak. Valójában még gondolatban sem szívesen mondtam ki, hogy meg kell ölnöm az igazgatót. Ám azt is tudtam, Voldemort rajtam tartja a szemét, és apám, illetve az egész családom sorsa az én vállamra nehezedik. Egyszerűen MEG KELLETT TENNEM. Nem volt más választásom. Próbálkoztam is, újra és újra, de az óvatlanságom és pontatlanságom miatt mindig olyasvalaki sérült meg, akinek igazából nem akartam ártani. És ettől csak még inkább összetörtem belül, még bizonytalanabbá váltam. Mégis végigcsináltam. Megjavítottam a Volt-nincs szekrényt. Egy évembe telt, de sikerült, és végre ott álltam szemtől szembe a lefegyverzett Dumbledore-ral. Egy részem talán még büszke is volt, mert képes voltam arra, amiről talán már mindenki azt hitte, hogy belebukok. Beengedtem a halálfalókat, és sarokba szorítottam az igazgatót. Csak egyetlen pálcasuhintás, egyetlen végzetes átok maradt, hogy megtegyem, amire megbíztak. Nem ment. Nem tudtam megtenni. Megtette helyettem Piton, szemrebbenés nélkül, egyetlen pillanat alatt, de én így is tudtam, hogy én voltam a felelős az ősz hajú varázsló haláláért. Az én lelkemen szárad. A Nagyúr csatlósai elözönlötték az iskolát, a bájital professzor nagy hangon hangoztatta előttük, hogy milyen ügyes voltam, mindez az én érdemem, de már egy fikarcnyi büszkeséget sem éreztem. Nem vágytam másra, mint eltűnni onnan. Csak egy gyerek voltam, aki szerettem volna visszakapni a szüleit, és hazamenni.

Persze ez sem úgy valósult meg, ahogy szerettem volna, vagy ahogy elképzeltem. Bár a szüleimmel együtt visszatérhettem a Malfoy birtokra, de miután idegenek, megvetendő személyek voltunk a saját kastélyunkban, melyet Voldemort elfoglalt, már közel sem érezhettük magunkat otthon. És ezt csak tetézte, hogy másodszor sem voltam elég bátor - vagy romlott? - ahhoz, hogy egy élet kioltásának terhét önként magamra vállaljam. Abban a pillanatban, ahogy a halálfalók bevonszolták Pottert és Grangert a kúriánkba, tudtam, hogy ők azok. Kétség sem fért hozzá, hiába torzította átok az arcukat. És bár talán jutalom járt volna azért, ha segítek azonosítani őket, tudva, hogy ez a biztos halált jelenti számukra, nem tudtam megtenni. Addigra már csak árnyéka voltam a régi önmagamnak, aki mások fölé helyezte magát, állandóan figyelemre és hatalomra ácsingózva. Semmi mást nem akartam, csak hogy újra nyugalom és béke költözzön az otthonunkba, hogy vége legyen az egésznek, és a családunkat végre békén hagyják. Ez azonban már csak az ütközet után valósulhatott meg, és mindaz, ami odáig vezetett, mély nyomot hagyott a lelkemben. Mindazok, amikben addig hittem, ami gyerekként fontos volt nekem és a családomnak, az aranyvér-vonal fenntartása, a vagyon, a család hírneve, már jelentőségét veszítette, mert miközben minden ijesztő módon, kártyavárként összedőlt körülöttem - ahogy a muglik mondják -, rájöttem, hogy mi is az, ami valójában számít. A család.

Miután beköszöntött a béke, végre lehetőségem volt ez alapján újra felépíteni önmagamat. Nem állítom, hogy teljesen új emberré váltam, vannak szokások és berögződések, amelyeket nehéz levetkőzni. Nehéz szembe menni mindennel, amiben addig hittem, miközben a szüleim értékrendje nem változott, és őket sosem tagadnám meg. De miután beleszerettem Astoriába, és összeházasodtunk, az életem egyértelműen boldogabbá és tartalmasabbá vált. Ő olyan fényt és színeket hozott a hétköznapokba, amelyek addig ismeretlenek voltak számomra. Az esküvő után a szüleim úgy döntöttek, hogy ők inkább az egyik tengerparti, vidéki kastélyba költöznek, a Malfoy kúriát pedig ránk bízzák. És a régi otthonom, a falak, a birtok, ami gyerekkorom óta körülvett, ezután Astoria kezei által végre valódi, melegséggel teli otthonnál változtak. Az üvegház és a rózsakertjei a környék ékességévé váltak. Mégis a legszebb, amit kaptam tőle, az a fiunk, Scorpius volt. Máig nem tudom, hogyan volt annyi ereje és lélekjelenléte, hogy végigcsinálja terhességet az ő állapotában. A vérátokról, amely a családját sújtotta, csak az esküvőnk után szereztem tudomást. Nem mintha bármit máshogy csinálnék, ha visszamehetnék az időben. Másfél évtizeden keresztül próbáltam megoldást, gyógymódot találni a betegségére, folyamatosan rettegve tőle, hogy kifutok az időből, és ez a félelem időközben ismét megkeményített, de nem bánom egyetlen percét sem az együtt töltött időnek. Még így sem, hogy a múlt hónapban végleg búcsút kellett vennünk tőle. Ám most tagadhatatlanul tele vagyok elfojtott haraggal, fájdalommal, félelmekkel és kétségekkel, hogy képes leszek-e helyt állni nélküle?

A szüleim sosem rajongtak érte túlzottan, mert ő nem osztotta a nézeteiket, és ezt velem ellentétben sosem félt nyíltan a szemükbe mondani. Én nem akartam, hogy a Malfoy nagyszülők az eszméikkel az én családomat is megfertőzzék, de ennek ellenére szeretem és tisztelem őket, és nem akartam vitába szállni velük, vagy megalázni őket azzal, hogy velük ellentétes nézeteket hangoztatok. Ám legbelül sosem elleneztem, sőt, örültem neki, hogy Astoria modernebb és barátságosabb szellemben neveli Scorpiust. Hogy a fiunk jobb alapokat kap, mert csodás anyja van, akinek bár az ereje napról napra csökkent, ennek jelét sosem mutatta. A végsőkig sugárzó volt, szeretettel teli, aki képes volt gyermekien rácsodálkozni a legegyszerűbb dolgokra, örülni az apróságoknak is, és közben kitartott, ameddig csak tudott. Az utolsó napokban is igyekezett a legtöbbet kihozni magából. Nem tudom, hogyan leszek képes ennek akár csak a töredékét is pótolni a fiunk számára. Az érzelmek kimutatása sosem ment jól nekem. Mintha leragadtam volna abban a korban, amikor meghúzzuk a másik haját, hogy ezzel mutassuk ki tetszésünket a másik felé.  

Viszont van valami, amivel talán egy kicsivel jobbá tehetem ezt az ismét rohamosan romló világot Scorpi számára. Astoria halála előtt nem sokkal Potter egyik küldötte, aurorja megkeresett, hogy a segítségemet kérje valamiben. A Magic is Might szervezet már túl régóta tevékenykedik az árnyak között, egyre nagyobb károkat okozva, egyre erősödve, a Minisztérium és a nemzetközi aurorcsapatok azonban képtelenek fogást találni rajtuk. A harc ellenük folyamatos kudarc. Belső emberekre lenne szükségük, hogy belülről számolják fel az egészet. Ebben tudnék a segítségükre lenni. Bevallom, elsőre zsigerből elvetettem ennek a gondolatát is. Nem akartam belekeveredni semmi zűrbe. Abból volt már részem elég egy életre, és a családomat sem akarom bajba sodorni. De jól tudom, hogy van elég a számlámon, amit törlesztenem kell. És akaratlanul is Perselus Pitont juttatja eszembe az ajánlat, aki hasonló módon ügyködött látszólag a rossz oldalon, és mentette meg az életemet annak idején. A feleségem látta a napokig tartó őrlődésemet, és jobban tudta, hogy igazából mit szeretnék, mint én magam. Végül megígértette velem, hogy azt teszem, amit leginkább helyesnek érzek, de óvatos leszek. A MiM tagjai valójában párszor már megkerestek az elmúlt években, hisz a politikai befolyásom és a családom által felhalmozott elátkozott varázstárgyak és ereklyék miatt már alapból is vonzó a személyem a számukra, plusz nem titok, hogy egy ideje kinéztem magamnak a Nemzetközi Máguskapcsolatok osztályvezetői székét. Sőt, egyik alkalommal burkoltan azt is megszellőztették előttem, hogy segítenének nekem megszerezni azt a posztot, kölcsönös együttműködés fejében, de Astoria állapotára hivatkozva eddig mindig elutasítottam őket. De azt hiszem, lassan itt lesz az ideje, hogy kibújjak a csigaházamból, és végre tegyek valami hasznosat. Ez talán még a gyászon is segítene továbblendülnöm...

Ha tükörbe nézek, általában egy 188 magas, jeges szürke szemű, világos szőke hajú, borotvált, jól fésült, elegáns öltözetű, negyvenes férfi néz vissza rám. Ám manapság azt is látom, hogy az utóbbi időben a reménytelen küzdelem és a gyász megtört, és ez az arcomra van írva. A tekintetem borúsabb lett, a halántékomon a hajamba nem túl feltűnően őszes szálakat szőtt az idő, az arcomon egyre többször ott a másnapos borosta, vagy szakáll, ha épp úgy tartja kedvem, a homlokom és a szemeim körül a barázdák kicsivel mélyebbek lettek, és a megjelenésem úgy összességében egy árnyalattal elgyötörtebbé és elhanyagoltabbá vált.

A családom, azaz a Malfoy família, nagy múltra tekint vissza. Hódító Vilmossal érkeztek Angliába, ahogy a legtöbb nemesi angol család. Az őseim nevéhez sok kétes ügy fűződik, mindig jól értettek az üzlethez, a politikához, mindig tudták, milyen irányba húzzanak, hogy az a javukra váljon, és közben alaposan megszedték magukat. A születésem idejére a család már szinte kifogyhatatlan vagyonnal, földbirtokokkal, műkincsekkel, ingatlanokkal és egyéb értékekkel, illetve politikai befolyással rendelkezett. Azzal a hittel és értékrenddel nevelkedtem, hogy maradéktalanul aranyvérűek vagyunk, és ezáltal többek vagyunk másoknál, azonban a felnőtt életem során, a családfámat kutatva, rá kellett ébrednem, hogy ez csupán egy szép ferdítés, mert a felmenőim között is akadnak varázstalanok, ráadásul a család nem kicsi mugli vagyonnal is rendelkezik.
A családom Voldemorthoz fűződő viszonya miatt a megítélésünk sokat változott - olykor jobb, máskor rosszabb irányba - az elmúlt évtizedekben, de még mindig akad némi befolyásunk a varázsvilágban, illetve a Mágiaügyi Minisztériumban, és többé-kevésbé jó kapcsolatot ápolunk a többi ismert varázslócsaláddal. Ezen én magam személyesen is sokat dolgoztam, és dolgozom folyamatosan magunk, és főképp a fiam jövője érdekében.