Armand Julian Montague

AJ, tudod, fura srác – furán rendben van.
Társasági ember, élvezi az életet, a kapott lehetőségeket; amikor éppen látni valahol, szinte mindig van körülötte valaki – egy húg, egy nővér, egy barát, egy haver, egy ismerős, egy leendő ismerős, az egyedüllét mintha ismeretlen fogalomnak tetszenek számára, talán a szótárában nem is szerepel.
Persze, az igazság szerves, elidegeníthetetlen része a tény, hogy ritkán ő a valódi középpontja ezeknek – ott van, hallatja a hangját, nevet a poénokon, rákontráz a viccekre, beszól, amennyiben a helyzet úgy hozza és lelkesen húzza meg a közös sörösüveget, ám ha nem muszáj, akkor nem veszi magára az irányítás terhét.
Jobb szeret csak sodródni a társasággal, a témákkal, a hangulattal.
Ez a mentalitás az iskolában is jellemző volt rá. Igaz Mardekárosként többször került büntetésbe, mint azt két keze ujján meg lehetne számolni, ám ezek túlnyomó része – úgy 80%-a ha ragaszkodsz a számszerűsítéshez, már pedig miért ne tennéd, jogod van hozzá, ismered AJ-t vagy.... legalábbis ismerni akarod, ha már itt vagy – nem az ő hibája volt, közvetlen legalábbis; inkább csak közvetve, hiszen bár nem ő találta ki őket, része volt bennük. A verekedésben, az ízléstelen, ám rettenetesen szórakoztató poénokban (azon a bizonyos jóízlés alkotta határon mindig belül maradva – egy kivétellel), a tanárok ellenirányult diákcsínyekben és még megannyi másban, amiért aztán kacagva, zengve, semmit sem bánva, a társaságot ott is élvezve sikálta fel az iskola legkülönfélébb részeit vagy segédkezett a professzoroknak, ha ezt kívánta a büntetés.

AJ, tudod, fura srác – furán rendben van.
Ez pedig az iskolai eredményeiben is visszaköszönt. Igaz, írtam már: egyszer sem nyerte el a nem létező serleget, amelyet a legjobb magaviseletű diák kap, de annyira rossz sem volt; nem ezzel tűnt ki vagy okozott maradandót, hanem a kettősséggel, ami az eredményeit jellemezte. Okos fiúnak tartották – igazából most is az, ez nem változik olyan gyorsan, főleg nem egy, másfél év leforgása alatt –, olyannak, akit Merlin születésekor megáldott magához való ésszel és logikával, mégis a tehetségtelen volt az a jelző, amelyet gyakorta rásütöttek egyenesen oda, a homloka közepére, hogy mindenki lássa, olvassa, hallja. Ne maradjon titok.
Nem mintha az maradhatott volna, hiszen, hiába, AJ teljesítménye magáért beszélt, vagy éppen pont, hogy nem – részlet és nézőpont kérdése.
Okos, mint mondtam és ezt tudja is magáról, noha nem kérkedik vagy éppen dicsekszik vele, a legtöbbször megtartja magának, amikor valakit tévedésen kap; nem is annyira érdekli, igazából (nem az ő szegénységi bizonyítványa). Az óráin így jól teljesített, amikor éppen nem büntető munkán volt – az elméleti órákon, bezzeg a gyakorlat. AJ mint mondtam már egyszer-kétszer: tudja, hogy okos, hogy ravasz, hogy megvan a magához való esze – hogy csak akkor húzogassa az oroszlán bajuszát, ha azt biztosan leszedik róla, amennyiben nem tudja legyőzni –, de nem tehetséges. Tudja és zavarja (rettenetesen, szinte szavakba önthetetlenül), de választás híján, megtanult ha nem is előnyt kovácsolni belőle – mint ahogy azt a Coelhoi magasságokban szálló idézetek mondják –, de együtt élni és létezni vele. Elviselni a háta mögött felhangzó kuncogást a félresikerült varázslatai nyomán, a lemondó sóhajokat, az elengedő legyintéseket és a szánalommal telt pillantásokat, amikor megadják, neki az Elfogadhatót, hogy ne rontsa le annyira az eredményeit. Arról nem is beszélve, hogy mennyire örült mindig az az évfolyamtársa, aki őt kapta a Sötét Varázslatok Kivédése órán, csak úgy csillogott a szeme, mert tudta: nyert ügye van.
Ezekért viszont részben kárpótolta, hogy másban igenis tehetségesnek mondhatja és mondhatta magát. Az elemi mágiában és a kviddicsben. Előbbinek nem sok hasznát vette az iskolában, maximum villogni tudott, menőnek tűnni, ellenben az utóbbival, aminek mentén a jövőjét tervezte, olyan határozottsággal, hogy ez egyesek szerint irigyelni való, míg mások szerint inkább ijesztő volt.
De mindez már csak múlt idő...

AJ, tudod, fura srác – furán rendben van, vagyis... volt.
AJ most is normálisnak tűnik, első, második és harmadik ránézésre mindenképpen. Éli a korabéli fiatalok átlagosnak mondható mindennapjait. Buliból buliba esik, néha azt se tudja már mikor ért véget az előző és kezdődött el a következő, volt-e egyáltalán átmenet; itt ismerkedik, egy éjszakás kalandokba és rövid, románcnak még csúfolni se csúfolható kapcsolatokba bonyolódik. Nem csak hogy élvezi a kötetlenséget – élvezi egyáltalán? tudod, AJ képtelen válaszolni erre a kérdésre, pedig csöndes magányában szűntelen teszi fel újra és újra –, de más lehetősége nincs (nem is akar, így könnyebb, egyszerűbb, kényelmesebb, bonyodalommentes), ő legalább is, ha van, azt nem látja.
Semmit sem lát, igazából..
Főleg a baleset óta, hogy nem látja a barátait, a családját, de még saját magát sem, ha a tükörbe néz, idegenek köszönnek vissza csupán az egyik jól ismert arcok helyén – ez pedig minduntalan félelmet, rettegést és bizonytalanságot szül benne. Ott vannak ezek minden mozdulatában, cselekedetében és mulaszthatatlannak látszó szorító görcsként a gyomra mélyén, hogy ha egy pillanatra esetleg felejteni tudna, akkor se tegye.
...és mégis mindent, nem a világ változott, csak ő.
A látszat ellenére, korábban sem volt az az igazán mély barátságokat ápoló személy, inkább felszínes haveri kapcsolatok voltak rá a jellemzők, ez nem változott, hovatovább: eszkalálódott. Ha korábban törekedett is bármiféle mélységre most már nem teszi. Nem törődik azokkal, akikkel bulizni jár – legyünk őszinték, mert megbeszéltük, hogy azok leszünk: a nevüket se tudja, becézéseket maximum, azokat is csak a messenger üzenetekből – és ők sem vele, ékesbizonyítéka ennek, hogy senki sem tett még megjegyzést arra, hogy mindig lányok társaságában érkezik és férfiakéban távozik.
Az estéket leszámítva csendes, de határozottan nem normális életet él. Nappal alig látni és nem csak azért, mert nagyrészt ilyenkor alszik, hanem mert a szobájába zárkózik, zenét hallgat, zenél, dúdol, bármit, ami zene, mert ilyenkor biztonságban van – úgy érzi, a baleset óta minden kifordult önmagából, ő és a világ is, csak a kották és a hangjegyek változatlanok. Állandók. Örökök.

AJ, tudod, fura srác – furán rendben van.
Csak olyan kár, hogy ez csupán illúzió.

Dance Macabre ✦ by ✦ Camille Saint-Saëns

Föld ízének emléke terjeng a szádban.
Fertőtlenítő szúrós aromája kaparja az orrod.
Suttogás tompa moraja simogatja a füled.
A kezeden kötés, ragasztás, valamit biztosan – az ujjaid rándulnak össze először. Durva, ismeretlen anyagot tapintanak. Minden ismeretlen, hirtelenjében azt sem tudnád megmondani ki vagy; hol kezdődsz te és hol az anyag, ami takar.
Minden homályos, nem csak a szó átvitt értelmében, hanem tényleg. A tudatod még nem éri utol a tested – vagy éppen pont, hogy de, vele rezonál és nem veled? –; ahogy kinyitod a szemed csak elmosódott vonalakat, különös alakzatokat látsz; kezdetben minden fekete és fehér színben játszik, monokróm, mint egy régi televízió.
Veszel egy levegőt, talán kettőt (fáj) – próbálod helyére illeszteni kotta félrement, magas és lapos hangjait, kitűnően szóló, Shostakovich-féle harmóniát alkotni belőle, de valahol mindig elcsúszik, az őrült napjaira emlékeztet .
A főbb paraméterek hamar egyértelművé vállnak: a neved, a baleset, kórház, de... valami, nem tudod megmondani mi, hibádzik – indirekt diszharmóniát eredményez.
Orvosok vesznek körül, a korábbi kellemes suttogás odavész, mindenki izgatott, hirtelen, de gyorsan cserélődnek. Próbálod elkapni egy nővér vagy orvos tekintetét, hogy kérdezni tudj, ám mire szólásra nyitnád a szád másik jön a helyre. Annyi ember, nő és férfi, hogy belezavarodsz.
Összevonod a szemöldököd bosszúsan, már-már szamon kérőn.
Nem érted, miért cserélődnek olyan követhetetlen gyorsasággal, mint a hangok magának az Ördögnek* a műveiben. Csak pislantasz egyet és más áll melletted.
Ekkora volna a baj?
Nem tudod, nem kérdezel (nem mersz, a kezelő orvosodtól akarsz... legyen az bármelyik is). Ők viszont igen. Mindegyik mást szeretne tudni.
Neved? Ez könnyű. Armand Julian Montague. (Azt kívánod bár ne emlékeznél rá, utálod, ezt ki is mondod, mire a nővér mosolyog. A mosolyt jó jelnek veszed, megkéred, hogy hívjon AJ-nek, azt szereted.)
Korod? Ez is könnyű. Tizenhét, decemberben tizennyolc.
Tudod-e hol vagy? Szintén egyszerű, tudod, mégis tétovázol. Nyelsz egy nagyot, csak aztán válaszolsz. Kórházban.
Miért? A kérdés legalább olyan óvatos, mint a késleltetett válaszod. Megsérültem, a meccsen. Rémlik még a fájdalom, éppen csak apró, egy kis villanás és a föld kesernyés íze, talán vas is...
Milyen napot írunk? Ez az a híred, hírhedt trükkös kérdés, tudod jól, a professzorok kellően megedzettek már. (Tehetségtelen, de jól vág az esze, micsoda szerencsétlen kombináció!) Ha így kérdezik a meccs napja nem lehet; kórházban vagy, eszméleted vesztetted; ezek egyértelmű tények mostmár. A meccs napja utáni dátumot mondod, mire a nővér összevonja a szemöldökét, gondterhelt sóhaj szakad ki belőle.
Két hét telt el azóta, AJ mondja kedvesen, lágy tónussal, te mégsem válaszolsz. A döbbenet elemi erővel hullámzik végig a tested minden porcikáján, a szimfóniában zavart és diszharmóniát okozó magashang minden eddiginél hangosabban tűnik ki.
Honnan tudja ez a nő a beceneved, amikor nem mondtad neki csak annak a másiknak, az elsőnek? (Nem foglalkozol a dátummal, pedig kéne...)
Félszegen kérdezel rá, honnan tudja jobb szereted ezt a megszólítást, beszélt-e az első nővérrel, mire zavartan pillant rád. Az arcára kiülő érzések olyan gyorsan váltakoznak, hogy időd sincs analizálni, esetleg azonosítani őket. Mire észbekapsz kezei a válladra simulnak – kicsit remegnek? remegnek?! – elkezd egy mondatot, de megszakítja azt. Megrázza a fejét és sóhajt, majd a szabad kezével az ajtó felé mutat és megkérdezi ismered-e a kint állókat. A hangjában valami furcsa mellékzöngét vélsz hallani.
Három nőt és egy férfit látsz. Valami tagadhatatlanul ismerőset találsz bennük, de nem tudod időben és térben elhelyezni őket. Talán futólag találkoztál velük valahol?
Hunyorítasz. Gondolkozol, próbálod felidézni a felidézhetetlent, még fogalmazni mi olyan ismerős bennünk. (Nem az arcokban, a négy emberben.)
A fejedbe tompa fájdalom nyilall, megmasszírozod és kemény, érdes, még gyógyuló varrt tapintasz – kiráz a hideg. Csak suttogsz nemet, hogy a tenyered visszaesik a paplanra. Nem nézel többet a hümmögő, téged pihenésre bíztató nővérre, aki távoztában rád csukja az ajtót.
Egyedül maradsz magaddal, a már-már tapintható értetlenségeddel és a fejedben cikázó kérdések százával, ha nem ezrével.
Szédülsz, a világod Tarantellát jár, gyorsat és ütemedet, feltehetően élvezi, csak azok táncolnak ilyen gyorsan, akik élvezik, mégis felállsz. A lábaid gyengék, elsőre azt hiszed cserben hagynak, összerogysz, mint egy baba és úgy kell ismét az ágyba fektetniük téged. Kétségbeesetten kapsz bármi után, ami kapaszkodót nyújthat; eközben le is löksz egy bögrét, ami magas, fülsiketítő hangon törik apró szilánkokra és gurul szerteszét a csempén. A maradványok és a kő is fehér, te pedig alig tartod magad.
A lábad a te oldaladon áll – egyedüli testrészed jelenleg, amire számíthatsz, becsüld meg. Mezítelen talppal botorkálsz a hidegen és minden lépésed után várod az éles hasítás érzését, hogy megsebezted magad, de ez csak nem történik meg. Sértetlen botorkálsz el a fürdőig.
Hogy miért eddig?
Csak ide mehetsz, csak ez a helyiség van a szobádon belül. (Ez vagy az ablak.) Kívülre nem vágysz.
Arcot mosol, a mosdó zavaróan fehér pultjára támaszkodsz. Mély levegőket veszel; kellemesen hűs, lefelé gördülő cseppek hangját hallod. Kicsit megnyugszol, lassan emeled fel a fejed, hogy lásd a tükörben mekkora a seb, de azt nem látod; a velőig hatoló rémület hirtelen kapja el és rángatja meg a tested, hátra hőkölsz, megbotlasz, a hátad a falnak simul, próbál eggyé válni vele – egy ismeretlen férfi áll elötted.
A légzésed gyors, a pulzusod szapora, a pálcád sehol (nem mintha amúgy sok hasznát vennéd, tanult, pavlovi reflex ez, mint semmi más).
Meredten nézel előre, a gondolataid lassúak. Kétségbeesetten tapogatózol jobbra-balra, hátha találsz valamit, bármit. Az ismeretlen férfi követi a mozdulataid, hozzád hasonlóan keres, kutat valami után és nem sikertelenül, egy szappant vesz az ujjai közé – pontosan akkor, mint te. A különbség csak a nyüanszi részletekben, a kezekben rejlik, ő a jobb-ban, míg te a balban szorongatod a "fegyvert".
Mintha csak... csak...
(Érzed felkavarodni a gyomrod.)
...egymás tükörképei volnátok.
Ha a saját arcodat látnád viszont így is lehetne, de ez nem az...
Az eddig lelassult gondolataid most a fény beérhetetlennek hitt sebességét is meghazudtolva cikáznak ide s tova. Érted, de mégsem. Nem akarod. Ennek nincs értelme és mégis... csak ennek van.
Az orvosok... az orvos.
A nővérek, akik kérdezted, váltakoztak észrevétlen... egy nővér.
Akkor a férfi és a három nő... Merline, ne... nem lehet!
A diszharmónia megszűnik, az eddig kellemetlenül magas szimfónia hibás hangjai, amelyek eddig majorban szóltak a helyükre kerülnek, minorba.

Hányingered van, próbálod, de nem bírod ki – hánysz.

* AJ Paganinire gondol, aki korának legjobb hegedűse volta és azt pletykálták róla ezért eladta a lelkét az ördögnek.

---

Toxic (violin version) ✦ by ✦ Sefa Emre Ilikli

Nem érted mit mond, voltaképp addig észre sem vetted a jelenlétét, amíg meg nem kocogtatta a vállad ezzel magára vonva a figyelmed úgy nyolcvan százalékát – a maradék húszat fenntartod a vodkádnak.
A partidrogok igen kellemetlenek tudnak lenni, főleg ha véletlen kerülnek az italodba. Egy "kis" intermezzo pár napja több, mint elég volt, hogy erre ráeszmélj.
– Csak szóltam, hogy a barátnőd az előbb tűnt el arra el egy másik sráccal, lehet utána kéne menned – a hangja búg, a mosolya hamiskás, te pedig magas, oh, nagyon magas tétekben foganál rá: nem az érdekli, hogy Chloé - talán így hívták a lányt, nem vagy benne biztos, csak ma találkoztál vele és éppen átkaroltad, amikor betértetek ebbe a bárba – mit csinál és kivel.
Némi kölcsönös mustrálás után csak rántasz egyet a válladon, miközben hanyagul, a törzsvendégek minden magabiztosságával intesz a csaposnak, hogy hozzon valamit a társaságodul szegődött férfinek is, lehetőség szerint azt, amit te iszol, ha nincs ellenére.
Nincs. Veled marad.
Alig érted a szavait, furcsán, ismeretlen akcentussal beszél; noha nem csak ezt okolod, hanem a hangszórókból üvöltő túldiszponált, rettenetes pop-rockszámot is, aminek, véleményed szerint, már a megírásáért és felénekléséért is legalább tíz év letöltendő börtön jártna — húsz pedig a nyilvános lejátszásért. Sosem gondoltad, hogy vissza sírod majd azt a gitáros srácot, aki korábban pár órán át az élőzenét biztosította, ám az akkordjai pontosan olyan helytelenül szóltak, mintha mindent hatvan perccel a fellépése előtt tanult volna a YouTube egy oktatónak szánt videójából, most mégis visszakívánod őt. A hangszóróból halott borzalmon még a túl vizezett vodka sem segít, a gitáros ellenben kettő-három pohár után már egészen szórakoztató volt.
A férfi hevesen gesztikulál, magyaráz valamit, valamiről. Továbbra sem érted, de nem foglalkozol vele – nem is érdekel, igazából. Nem arra vágysz, hogy megismerd és mivel már a második italt rendeli neked egyhuzamban annak ellenére, hogy igen keveset szólsz hozzá a témához, csak mosolyogsz, bólogatsz és nevetsz túlnyomórészt, biztos vagy benne: ő sem. Persze, ez nem azt jelenti, hogy teljesen figyelmen kívül hagyná, akkor nem volna sikered; sem most, sem más éjszakákon.
Figyelsz te... a jelentéktelennek tűnő apróságokra.
A szemei barnák, sötétek. Amolyan csokoládészerűek és arany a csillogásuk, ha véletlen fény vetődne rájuk.
Az arcéle különleges, markáns, határozott, talán kissé keskenyebb, mint az átlag, de nem a zavaró mód. Nyakad tennéd rá, hogy valójában is jóképű férfi, te legalábbis minden új arcát annak találod – ami nem új, mindig ugyanaz, csak hát... sajnos nem tudod megjegyezni, ugye.
A ruházata teljesen átlagos, ing és farmer, semmi emlékezetes, ha szemelől vesztenéd feltehetően úgy sétáltnál el mellette, mintha sose láttad volna (nem is láttad igazából, lassan egy éve nem látsz embereket, csak nézed őket, mind hiába). Ami viszont igenis feltűnik a jobb gyűrűs ujján meg-megvillanó vékony arany gyűrű, lehetetlen eltekinteni felette. Ha volnának elveid, esetleg némi jóérzésed, akkor régen felálltál és elsétáltál volna, azt mondva: te nem veszel részt ilyesmiben, ám a férfi legnagyobb szerencséjére ez a jelentéktelen apróság nem zavarja a szórakozásod. Szórakozásátok, ha ő is úgy akarja, márpedig a finom, jelzésértékű érintései határozottan igazolják a többesszám létjogosultságát. Már éppen azon vagy felveted az esetleges távozást, mint lehetőséget, amikor árnyék vetül rátok. Vékony, de hosszú.
Lustán, az utolsó poénosnak szánt megjegyzésén jóízűen nevetve billented oldalra a feje, nem gondolnád, hogy a mosolyod ráfagyhat – semmit sem gondolsz igazából eszedbe sem jut azon elmélkedni, hogy ki lehet ott, mit akarhat tőled, pont egy ilyen pillanat kellős közepén – , mégis ez történik. A tested megrázkódik, jobb kezed a pohárra szorul; az csak azért nem törik szét, mert már gyengébb a fizikumod, mint egy féléve ilyenkor. Mióta felhagytál a kviddiccsel nem láttad értelmét a komoly erőnléti edzéseknek az izom pedig gyorsan sorvad, néha olybá tűnik: sosem volt ott.
A fiúnak, aki oldalt áll, árnyékra rátok vetül – mert tudod, hogy fiú inkább és nem férfi, huszonegy, talán már huszonkettő is, erre nem esküdnél – ráng a szája széle, szürkés-kékes, ádáz viharokat és a tengert egyszerre idéző íriszeiben a harag és sértettség tüze lángol, még mindig. Szinte perzsel, a bőrödön érzed a melegét, mégse törődsz vele, szóra sem méltatod, csak a szemöldököd emelkedik magasabbra; így kérdezel. Válasz azonban nem érkezik, helyette az alsó ajkára harap, kezei ökölbe szorulnak.
Egy rövidke pillanatig, éppen csak addig, amíg egy akkord meg nem születik, majd el nem hal elbizonytalanodsz – talán nem is ő az, talán megint elkövetted ugyanazt a hibát?
De az nem lehet...
Az szemei jellegzetes színe, a szeplői állása, a rosaceás fehér, napot ritkán látott bőre és az az anyajegy arcnak jobbján, amit megismételhetetlennek hittél. Most igazad kell, hogy legyen, ám erre kézzelfogható bizonyítékot sosem kapsz. A fiú fúj egyet, hümmög is mellé – biztosan képzelődsz, de mintha a düh mögött felrejlene némi csalódottság és remény –, odább áll, te pedig nem mész utána úgy, ahogy akkor sem tetted.
Ez most azonban más, azon az estén majdnem megtetted, majdnem futottál, könyörögtél és elmondtál mindent. Megbocsájtott és megértette volna a helyzeted, az állapotod, tudod nagyon jól. Megismerted valamennyire az alatt a majd' egy hónap alatt, amit együtt töltöttetek, nem mindig csak szexel (amit téged ismerve kevesen hittek el), gyakorta beszélgetéssel is, de nem akartad, egyszerűen nem vitt rá a lélek. Kényelmesebb – normálisabb! – volt őt meghagyni abban a minden kétséget kizáróan kegyetlen hitben, hogy megcsaltad valakivel, talán nem is egyszer, kitudja hányszor, mint azt akkor a fejedhez vágta, te pedig nem tiltakoztál. Meg sem próbáltad, menteni a helyzetet, némán álltál és egyszerűen befogadtad a sértéseit, a magadévá tetted, adaptáltad őket, mintha igazak volnánk.
A végére már-már elhitted, hogy azok is, pedig ilyet sose tennél.
Szerelem volt? Nem, határozottan nem, de majdnem azzá vált, egy kicsin, mondhatni hajszálnyin múlott, csak aztán...
Most viszont nincs késztetés, nyugodt vagy és elengedő, te ezt már lezártad. Kéthete még csak a szakításnak, végül is úgy döntöttél, nevezheted így, de már túl vagy rajta, azon amit jelentett... jelenthetett volna és elfogadtad azt, amit jelenteni fog a jövődre nézve. Mérlegeltél, sírtál aztán egy álmatlan, viharos éjszakán megértetted: jobb ez így.
Neki és neked is.
Mind a kettőtöknek.
A te állapotod, az arcvakságod csak kérdéseket és kételyeket szül a kapcsolatokban, bizonytalanságot, rettegést és félelmet – a hibázás örök, soha nem tűnő lehetőségét, a gyanú sosem múló árnyékát. Azóta carpe diem; csak a pillanatnak élsz, nem keresel jövőt, mélységet, személyiséget és... voltaképpen semmit. Szégyen, nem szégyen, majdnem bárkinek hajlandó vagy igent mondani, aki nem tűnik sorozatgyilkosnak. Benyomás alapján természetesen, hiszen ide s tova hat hónapja annak, hogy nem csak a családod, de még saját magad sem ismered fel soha abba a kicseszett tükörben.
– Egy ex?
– Valami olyasmi, ha muszáj fel címkézni az.
– Szívás.
Ja szívás, az egész élet az visszhangzod magadban a szavait itt-ott megtoldva a saját gondolataiddal, majd ismét a férfira nézel, egyenesen a szemeibe – rájössz, hogy ideje lenne talán rákérdezni a nevére, mert még nem tudod –, és elmosolyodva emeled felé a poharad, de attól még az éjszaka lehet jó.

---

Summer in G minor ✦ by ✦ Antonio Vivaldi

– Mondja csak fiatalember, ön mit gondol erről a képről?
Meglepve pillantasz oldalra, nem számítottál arra, hogy bárki hozzád szól majd. Ez idáig igyekeztél beolvadni és láthatatlanná válni; legjobb tudásod szerint túlélni ezt a te ízlésednek irreálisan puccos estét, ahol még a pezsgő bukéján is érezni a flancosságot.
A férfi, aki melletted áll és megszólított alacsony, gömbölyded, kopaszodó, enyhén pirosodó orcákkal és szemüveggel. Azt kell mondd: teljesen átlagosan fest, még a fekete, minden bizonnyal egy vagyonba kerülő öltönye is semmilyen. A pillanat egy tört részég elönt a sajnálat, hogy te nem hasonlót választottál.
– Ismerjük egymást? – A helyzetedben jobbnak tűnik rákérdezni, mint illetlennek lenni. Nem mintha te zavartatnád magad, de ódzkodsz a kellemetlen helyzetektől, a lebukás esetlegességének felmerülésétől; egyszerűbb azt mondani, hogy rossz az arc és név memóriád, mint beismerni, hogy előbbi egyszerűen csak nincs (és már nem is lesz).
– Nem – kortyol egyet az italából, ugyanazt a kellemetlen posh pezsgőt issza, amit te is; más, élhető alkoholt nem is adnak itt, nyilván –, nem hiszem legalábbis,. Egyszerűen csak olyan elmélyülten tanulmányozta ezt a képet, hogy elkezdett érdekelni mit gondolhat róla. Ritka maga korebélieket ilyen eseményeken látni.
A válasza logikus, te pedig egy aprót bólintasz. Megértetted, majd ismét a falra akasztott képet kezdet vizslatni.
Mit mondhatnál?
Igazából, noha hangosan sosem ismernéd be, előbb harapnád le tőből a nyelved és fulladnál meg a tulajdon véredben, de tetszik. A szürkés, már-már monokróm lassan morajló tengerben és a háttérben kivilágló szürrealizmust idéző, talán a napot, talán mást szimbolizáló négyzetben van valami különleges, ami akarva, akaratlan, megragadja és felkelti az ember figyelmét. Gondolkodásra késztet, akár a "dobozon" kívül is. A szomorkás, melankolikus hangulat pedig (ami igazából nem csak erre, de valahogy az összes képre jellemző) kiválóan rezonál a háttérben halkan szóló Nyár G minorjával. (Persze, ettől még azt gondolod, hogy a művész aligha választhatott volna ennél agyonjátszottabb zenét, maximum Beethoven ötödik szimfóniáját.)
– Elmegy.... nagyjából – válaszolod végül megvonva a vállad pont annyira hangosan beszélve, hogy az érdemes művész biztosan meghalljon téged. Az ingje alapján úgy sejted, ő beszélget tőletek nem messze valakikkel. – A maga nemében egész jó, de nem egy Man Ray – nem mintha amúgy behatóan ismernéd Man Ray munkásságát, csak pár képet láttál tőle, azt is csak azért, mert az internetes kereső azt mondta neked ő ismert és elismert arc volt ebben a szakmában. Te pedig egyszer, valamikor, úgy látszik most, mindenképpen közölni akartad az érdemes művésszel, hogy ennek az embernek a képei jobbak, kifejezőbbek, művészibbek. (Azon pedig, hogy egy ilyen jellegű sértésbe miért öltél időt és energiát inkább nem gondolkodsz... nem látod értelmét, ez már csak így megy köztetek az utóbbi bő tíz évben.) – Persze, hiba volna többet várni egy esküvőifotóstól. Nem gondolja? – Oh igen! Elégedett mosoly kúszik az ajkaidra, alig vártad, hogy ezt hangosan is kimondd egy olyan szituációban, ahol hiába hallja, de semmit sem tehet ellened és a szavaid ellen. Nem lehet olyan bátor legény, hogy átugrik a tömegen és mindenki szeme láttára megpróbál megfojtani... megint.
– Esküvői... fotós?
– Igen, igen, az. Nem tudta? Ha esetleg van lánya bizalommal keresheti, mert hát valamiből meg kell élni ugye és fizetni ezt a... hobbit. Ha engem kérdez, még gyűjthetett volna kicsit. Nem rossz, nem rossz a körítés, tagadhatatlan – de az élő zene, esetleg egy vonósnégyes még elfért volna itt. Kicsit kiemelné az esetet ebből a... semmilyenségből. – Elmélkedsz hangosan, noha jelentős túlzásokba esel, valójában kirázott volna a hideg, ha arra érsz ide, hogy egy vonósnégyes játszik valamelyik sarokban.
Az úr melletted hümmög, nem tudod egyetért-e veled, nem köti az orrodra, amit viszont tudsz – érzel, akár képzelődhetsz is, de nem hiszed –, hogy egy tekintet a hátadba fúródik mélyen, fájdalmasan. Ha ily módon ölni lehetne feltehetően már halott volnál, de még élsz és elégedett állsz a vihar előtti csendben.
A szó minden értelmében, hiszen ahogy ismét megkóstolod a (továbbra is borzalmas) pezsgőd, a zene vált és egy leheletnyi szünet után felhangzanak a nyári vihar lendületes dallami.  

Ezt a képet vettem alapul csak kicsit átalakítva.

Egy teljesen átlagos, tizenkilenc éves srác. Nem magas, inkább alacsony, ám szerencsére a nővérein azért túl nő, bár az édesapját nem éri el. A haja barna, egyes fényben feketének tetszik.
Ruházata átlagos, farmer-pulcsi kombináció tornacipővel vagy bakanccsal és kabáttal, attól függően, hogy éppen milyen évszak van. Ritkán, ha a szükség és a helyzet úgy kívánja, akkor egy-egy sötétebb inget és elegánsabb nadrágot hajlandó felvenni, de a hagyományos fehér ing-nyakkendő-öltöny kombinációt szinte sose látni rajta.