Leo Black

Ha a saját szemszögemből kellene jellemeznem magam, talán a függetlenségemet nevezném meg legnagyobb pozitív tulajdonságomként. Nem utálom, ha vannak körülöttem, elvagyok ugyanúgy társaságban is (az más kérdés, ők megtűrnek e engem), de nem igénylem, hogy a nap nagy részében körbevegyenek, hamar megtanultam, hogy ez nem létszükséglet, csupán kiváltság.
Talán amiatt, mert ennyire magamnak való vagyok, sok időm van figyelmet szentelni tanulmányaimnak, így tanáraim a szorgalmamat és a precíziómat emelnék ki. Szerintem ha valamibe belekezdesz, csináld is jól, még ha vért is izzadsz vele. Azt is mondják, hogy gyors az észjárásom, valamint ritkán tétovázok, ha pillanatok alatt kell döntést hoznom, ami hízelgő, szóval sosem javítottam ki őket azzal, hogy néha inkább az ösztöneimre és a reflexeimre hagyatkozom, inkább fogják a tehetségemre, mint a szerencsémre.
A családomat leszámítva talán pozitív tulajdonságként említenék, hogy elfogadó vagyok a mugli származásúak irányában. Szerintem egyenlőek vagyunk velük, az előlük való elzárkózásunk pedig erőnk elpocséklása. Mindenesetre nagyobb bűnnek tartom, ha valaki ostoba, mint azt, hogy épp egy varázstalan családba született.
Amennyiben célom eléréséhez nem vagyok kénytelen hazugsághoz folyamodni, kegyetlenül őszinte vagyok; nem szoktam szépíteni, eltitkolni a valóságot és a véleményem mások lelkivilágának megóvásáért.
Noha hirtelen haragú vagyok, eddig még nem akadt olyan sérelmem, melyet nem tudtam volna elengedni rövid időn belül; nem akarom megtalálni anyánk gyilkosát, mint a nővérem, nem sérti az önbecsülésem, hogy Perseus távozása óta rám se nézett, és csupán remélem, hogy Caelum megtalálta már azt, ami miatt szó nélkül lelépett.

Míg a jó tulajdonságaimat általában keresni kell, a rosszakat azonnal a képembe tudják vágni, amely ironikus módon rám is igaz; kritikus jellem vagyok, szinte mindenben megtalálom a hibát – kivéve magamban-, véleményem pedig gátlások és hezitálás nélkül közlöm.  Nehezen nyitok mások felé, ugyanakkor úgy szórom rájuk a megjegyzéseket, mintha régóta ismerném őket; gyakran csupán csendes megfigyelője vagyok az eseményeknek, így olykor valóban korábban kiismerem őket, mint ahogy szóváltásba elegyednénk, ezzel akár alattomosnak tűnve egyesek szemében.
Nem mondanám magam haragtartónak vagy bosszúállónak, azonban az a fajta vagyok, aki figyelmeztetésként szúr – ha sérelem ér, szinte azonnal, reflexszerűen visszavágok, általában nem békés eszközökhöz folyamodva. Be kell vallanom, sokszor élvezem is a vitákat, harcokat, felpezsdít, ha győztesen kerülök ki egy összetűzésből, így gyakran magamnak keresem a bajt – nincs mit tenni, a Wampus vér nem válik vízzé.
Döntéshelyzetben mindig azt az opciót választom, amelyiket később kevésbé bánok meg, így ritkán mutatom lelkiismeretfurdalás jelét, még akkor sem, ha mások, vagy olykor saját káromra választottam. Nővérem azonban ellent mondana, szerinte gyakran úgy viselkedem, mintha a fejem csak dísznek ülne a fejemen, gondolkodás nélkül követek el egyre nagyobb hülyeségeket, pedig ha félretenné az anyáskodását, látná, hogy csupán szeretnék néha a magam ura lenni, feszegetni a határaimat, néha érezni, hogy élek.
Ha valaki tartósabb ideig mellettem van, könnyen rájöhet arra, hogy roppant hamar ráunok dolgokra és személyekre. Ezen hátrahagyottak akár megbízhatatlan, hűtlen barátnak tarthatnak, pedig képes vagyok kitartani mellettük, csupán nem akarok leragadni egy olyan kapcsolatnál, melyet eleve halálraítéltnek vélek.

Mélyvörös árnyalatú fürdőköntösöm szorosan öleli körbe testem, mégis megborzongok, ahogy a fürdő nyomott melegéből kilépve a hűvös emeleti folyosón macskám üdvözlőn dörgölőzik lábszáramhoz. Óvatosan hajolok le, hogy megszeretgessem az állatot, az azonban kitér mozdulatom elől, a szobám felé veszi az irányt, hová az árulásától még mindig sajgó szívvel követem jobb elfoglaltság híján.
Lépteim hangja szinte ricsajnak tűnik a némaságba burkolózott folyosón, az ódon falak, és régimódi, míves bútorok felületéről szinte minden nesz visszhangzik. Sosem így élt emlékeimben a kúria; míg apánk javarészt csöndes magányában siratta feleslegesen azt, amit már sosem kaphat vissza, Caelum körül valahogy mindig forgott az élet Az idő múlásával egyre inkább érzem, hogy kikopnak az elmémből a fiatalabb bátyámhoz fűződő emlékeim, de van, amin az azóta eltelt évek sem tudtak változtatni: jelenléte mintha belém lenne kódolva, hiánya, mintha egy karomat tépték volna le, tompa fantomfájdalomként sajog. Még Cassie is boldogabbnak tűnt a maga visszahúzódó módján; emlékszem, még egy kicsit féltem is tőle s haragjától, akkor még aprócska termetével is képes volt fölém kerekedni, csupán az ő haragja tudott visszatartani egy-egy csínytől – igaz, már akkor is könnyebb volt a bocsánatát kérni, mint az engedélyét.
A köpönyegforgató jószág nem várt, s apró birodalmamban nem szívesen látott vendég lábainál állapodik meg, törleszkedve, hízelegve követelve figyelmét. Igazából nincs különösen semmim, amit elrejtenék apám tekintete elől, azonban mióta visszakerültem eme élőholtak tömegsírjába, általában csak akkor kerestük egymás társaságát, ha akartunk valamit a másiktól; akadt, hogy ő próbált meg megölni azzal, hogy ebéd közben kérdezett rá, szeretem e a lányokat, hátborzongatóan próbálva arra terelni a témát, akad e pedigrés tenyészkanca-jelöltem, akit később a Black-sorsra kárhoztatnék. Mikor azonban el van foglalva a saját dolgával, s az íróasztala fölött görnyed órákig, kifejezetten kellemes társaság; ilyenkor néha kedvem akad elorozni a vele szemben porosodó széket és az irodája másik végében letelepedve belelapozni pár könyvébe, hogy azokon keresztül próbáljak rálátni ízlésére, világnézetére.
Elfintorodok, ahogy megpillantom, mit tart a kezében – talán mégis akad valami, aminek létezését nem szívesen osztottam volna meg vele, csupán a puszta tény miatt, hogy semmi köze hozzá.
- Mit akarsz? – morranok rá zsigeri ellenszenvvel, csak dobja el a füzetet, mielőtt bármiféle gondolatot fűzne hozzá.
- Én csak… - Láthatóan tétovázik; egy normális családban nem kellene indokot keresni ahhoz, hogy a véred társaságát keresd, itthon azonban valahogy sosem tud lankadni a figyelmem, folyton a hátsó szándékot keresem minden cselekedetben – még az is lehet, hogy igazából velem van a baj. – Ez micsoda? – Artikulálatlan hang tör elő torkomból.
- A hangulattáblázatom – Már bánom, hogy nem próbáltam valahogy elrejteni. Lelki szemeim előtt akaratlanul is felelevenedik a Playboy magazin képe, mely már 1984 óta öröklődik, kézről kézre jár hajdani wampusos szobám lakói között. Senki se tudja már, ki csempészte be a szobába, s ki tette kultikus ereklyévé, mágikus ereje azonban vitathatatlan: a maga groteszk módján képes volt generációkon keresztül testvéri köteléket kialakítani a lakók között, legyen az magnix születésű, vagy épp arany. Noha ez pont nem az az emlék, melyet szívesen megosztanék bármelyik rokonnal, aki az Ilvermornyban eltöltött éveimről kérdez, a füzet másfajta módon őrzi személyes dolgaimat, melyekről legalább annyira kellemetlen beszélnem, mint arról, mit keresne nálam egy efféle lap. Vajon hozzáérne a magnix életmódmagazinhoz? Vagy elég régen halt meg Anya ahhoz, hogy belenézzen? Egyáltalán volt azóta valakije?
- A mid? – válaszként csupán egy apró morranásra futja, gyűlölöm, mikor valamit meg kell ismételnem.
- El is felejtettem, hogy nem voltál ott… - sóhajtok lemondóan, mielőtt belefognék a magyarázkodásba - Cassie engem is elrángatott a pszichológusához, ő találta ki, hogy ezzel szórakozzak. Minden négyzet egy-egy napot jelöl, és az érzelmekhez is színeket kötött. Nem vagyok szakértő, hogy értelmét is találjam a dolognak, de szerettem színezni – igazából sokkal jobban szerettem rajzolni, inkább otthagytam fekete-fehéren a firkát, mintsem kifessem, de ha ismerne, tudná.
- De még most is töltöd. – Nem kell nyomozónak lenni, hogy leolvass egy dátumot.
- Ja.
- Szinte az egész narancssárga… Mit jelent? – Szakadj már le a témáról!
- Harag. – Szinte már biztos vagyok, hogy a mai nap se lesz más színnel jelölve. Nem fűz hozzá észrevételt, csupán egyre mélyebben turkálva élettelen lelki szemetesládámban lapozgatja tovább a négyzetrácsos füzetet.
- És ez a lila? – Szemöldököm ráncolva bámulok rá értetlenül, mire pontosít - 2017. június 24.
- Dátummal sem rémlik… Bánat egyébként. – Akkor sem osztanám meg vele, ha konkrétan emlékeznék rá. Talán Cassievel veszhettem össze? Régebben hajlamos voltam elkeseredni, mikor lebeszélt mindenféle jövőbeli tervemről, mert az Apával való egyezsége érdekében nekem is vissza kellett térnem ide, nem maradhattam otthon, New Yorkban. Így pár évvel később már nem orrolok rá úgy, mint akkoriban, hisz elérte célját, mire elérkezett az idő, már felkészülten, sorvadt szívvel, a halálraítéltek nyugalmával vártam a visszatérést – plusz másnap mindig hozott valamit Kowalskitól.
Vagy talán mikor nem utazhattam el a magnix születésű szobatársamhoz Irvine-be két hétre? Talán az előítéletei miatt nem engedett, minden hozzá hasonló varázslót anyánk gyilkosával azonosítva, talán csak a 12 éves öccsét nem akarta az Államok másik végén tudni, de akkor tényleg megorroltam rá, másnap reggelig hozzá se szóltam. Addigra megéheztem…
- És mi a sárga? – Az emlékeimben való kutakodásomból végül újabb kérdése rángat vissza a jelenbe, ezzel végérvényesen lezáratlanul hagyva az ügyet.
- Öröm. – Használtam valaha sárgát…? - Mi az? – Nem vagyok hozzászokva, hogy öt másodpercél tovább kelljen állnom a tekintetét, általában ő az, aki hamarabb találja érdekesebbnek a padlót vagy a szoba másik sarkát a vele szemben állónál. Mégis megteszem, nem vonulhatok vissza pont most, pont ellene.
- Mikor is sikerült először az animágia?
- Augusztus talán? – színlelek némi bizonytalanságot, holott pontosan tudom, hányadikán, még azt is, milyen napra esett; ahogy realizálom, miért suhan át halvány mosoly az arcán, elfog a hányinger.
- Elfogyott a narancs, túl sokszor használtam… - Azt hiszi, hogy a segítségének köze van hozzá? - …a sárga hasonlít rá legjobban. – Vagy a vörös? A büszkeség kimagyarázása se lenne sokkal kevésbé kellemetlen. A két szín narancsot ad.
Még átlátszó hazugságom miatt érzett kínom ellenére is, szinte már csak dacból tartom rajta a szemem. Undorítóan boldognak látszik, valószínűleg abba a típusba tartozik, aki nem szégyellné a sárga szín használatát. Nem akarom, hogy azt higgye, lebontott egy falat; ne most kezdje el apának érezni magát.
Lassan, fenyegetőn kezd közelíteni felém. Ha a kezem ügyében lenne a pálcám, gondolkodás nélkül rászegezném, így viszont üresen szorítom össze öklöm, miközben hűvös borzongás járja át egész testem. Nem szoktam hozzá, hogy ennyire közel legyen hozzám, hogy ennyire föl kelljen néznem arcára; ha azt akarja, hogy félreálljak előle. csalódnia kell, hamarabb hagynám, hogy felborítson.
Tenyere melegsége átüt a köntösön, ahogy megveregeti vállam. Egész eddig abban a hiszemben éltem, hogy hűvös, mint egy halotté, pedig nincs is viszonyítási alapom, érthető módon nem akarták, hogy közel kerüljek lemészárolt édesanyám holttestéhez.  
- Hm? – Hirtelen nem várt magabiztosság öntött el, a túlélő ösztöneim végre túltették magukat a sokkon, kihívón szegezem tekintetem az övének.
- Jó gyerek vagy, Leo… – idétlenül mozgatja kezét vállam fölött, mintha immáron ő érezné zavarban magát gesztusa miatt.
- Tudom. – Látom arcán, mondana még valamit, de meggondolja magát. Talán jobb is így; mindkettőnket megment egy újabb kellemetlen pillanattól. Az ajtó mögött eltűnő alakja látványa végképp megkönnyebbüléssel tölt el, térdem hangosan koppan a keményfa padlón, ahogy megadom magam a késztetésnek; kezem már ott jár, ahol megveregetett; még mindig érezni érintése melegségét.
Ismét le kell fürödnöm.

A 160 centiméteres magasságommal jócskán elmaradok apámtól minden bizonnyal fivéreimtől is, de nővéremet már túlnőttem (hiába is próbálja ezt magassarkúval leplezni), így, ha úgy vesszük, már megütöttem a Black-mércét. Az alkatom is szerényebb keretek között mozog, inkább esek a vékony kategóriába, mintsem az atlétikusba, de szerencsére nem vagyok vészesen sovány. Mint családom legtöbb tagjának, hajam ugyancsak sötét árnyalatú, melyet általában igyekszem rendezetten tartani, több-kevesebb sikerrel. Az egyesek szerint mindig rosszallóan ráncolt szemöldököm alatt zöld szempár ül; vonásaimat nem mondanám különösen vonzónak, de kifejezőek: érzelmeim sokszor ösztönösen kiülnek arcomra, a nővérem rendszeresen leteremt, hogy ne gyakoroljam a szemmel verést, ha valami sületlenséget hallok.
Öltözködésemre a stylistom szerint leginkább a visszafogott elegancia jellemző, amely elég hangzatos ahhoz, hogy megbékéljek vele és ne próbáljak meg variálni rajta, otthon azonban nem különösen érdekel, mit viselek, bármit magamra aggatok, ami nem női fehérnemű. Mondtam már, hogy Cassie vásárol számomra is?