Fred Weasley

Introvertált (I) – Valószínűleg az egyik legvisszahúzódóbb tagja vagyok a Weasley klánnak; még ha kénytelen is vagyok végigszenvedni a népes családi összejöveteleket, ritkán folyok bele a beszélgetésekbe, mikor mégis, leginkább ugyanazon megszokott családtagokkal, kikkel már sikerült szorosabb, közvetlenebb kapcsolatot kialakítanom. Ez nem a családnak szól, egyébként is inkább maradnék otthon szabadidőmben: sokszor megkönnyebbüléssel tölt el, ha végül lefújnak egy bulit, amire egyébként is csak a közeli barátaim miatt mennék el; szükségem van némi „én-időre”, hogy ne égjek ki agyilag teljesen.
Intuitív (N) – Azt mondják, a zseni megtalálja a káoszban a rendszert, ami talán igaz is – magam is igyekszem objektíven, egészként látni a dolgokat, azok működésében, rendeltetésében -, de hogy bármit is megtaláljak a saját szobámban? Anya szerint igazából nem is keresem, pedig csupán a hollétével kapcsolatos hipotéziseim nem válnak be, így inkább eldöntöttem, hogy nincs szükségem rá; kényelmesebb az akadályokat elhanyagolni vagy megkerülni, mintsem a kelleténél tovább frusztrálva magam leküzdeni őket. Szerteágazó gondolataim némi figyelemzavarral és feledékenységgel párosulnak, de próbálom a legtöbb hétköznapi teendőmet összekapcsolni egy másikkal, így legtöbbször sikerül emlékeznem a tényre, hogy elfelejtettem valamit.
Gondolkodó (T) – Nem vagyok az az érzelgős fajta, ritkán hagyom, hogy az érzelmeim vezéreljenek; ha komolyabb döntést kell hoznom, leginkább az eszemre hallgatok, még ha azt később valószínűleg a saját boldogságom kárára megy. Ugyanakkor egy vitában sem az a célom, hogy megbántsam a másik felet, keresve azt a mondatot, amellyel a legnagyobb lelki sérülést okozhatom, inkább észérvekkel próbálva meggyőzni, remélve, hogy felfogják azokat. Néha szigorúnak, becsmérlőnek is tűnhetek, ha valami túl abszurdnak tűnik, azonban sosem ítélek el másokat emiatt, csak a tetteiket.
Észlelő (P) – Anya legnagyobb bánatára, minden csöndben elmélkedés és látszólagos intelligencia ellenére a megfontoltság nem mindig erősségem; képes vagyok gyorsan megítélni dolgokat és látszólag logikus döntést hozni, azonban olykor erősen beletrafálok vele. A baj megtalál magától, máskor pedig én futok bele akaratlanul a spontán, gyakran borzalmasan elsülő unaloműzési kísérletekre, melyek „elsőre jó ötletnek tűntek”, vagy „vétek lett volna elszalasztani a lehetőséget”. Apám új találmányai iránt is lelkesedem, amennyiben pozitív az első benyomásom róluk: a végeredményben rejlő lehetőségek mellett szinte semmissé válik a kivitelezéssel járó kihívás és balesetveszély.

Valami megváltozott.
Érzem a míves, boltíves ablakokon áttörő melegségben, a súlyos keményfaajtó alatt átszűrődő huzatban rejtőző illatokban, az apró, csilingelő kacagásokban, ahogy egyre könnyedebb léptekkel szelem át iskolánk folyosóit; a zsigereimben. A birtok üdezöld gyepén, a könyvtár félreesőbb zugaiban, de még klubhelyiségünk csillagos boltozata alatt is egyre több újdonsült pár bukkan fel, ünnepelve az évszakot, egymást, lelküket megtelítve pozitív érzésekkel az év végi hajrá előtt.
Szobatársamat, s egyben legjobb barátomat, Jake-et még azelőtt lehagytam, hogy a klubhelyiségbe értem volna; fontosabb dolgom is volt, hogy kínosan mosolyogva hallgassam, amint Maci ismét kudarcot vall szerelmének kinyilvánításában. Sosem kérdeztem rá nála, van e sejtése a lány iránta való gyengéd érzelmeiről, nem akartam annál mélyebben beleásni magam a kettejük viszonyába, minthogy a többi szobatársammal kötött fogadásban tíz galleont tettem rá, hogy sosem lesz mersze színt vallani.
S mi más lehetne fontosabb monetáris biztonságérzetem megerősítésénél, mint szüleim lelki békéjének megőrzése – vagy inkább a sajátomé, Anya rivallói elég jól funkcionálnak emlékeztetőként arra, hogy ismét megkéstem egy helyzetjelentéssel. Sosincs különösebben érdekes közlendőm - „Ígérem, nem kések el egy újabb beadandóval” „Nem, nem próbáltam meg Rókázó Rrágcsával kideríteni, ki lop az Anya süteményeiből” „Igen, odafigyelek én is, hogy Rox sokat igyon” – de ki tudja, talán egy semmilyen üzenet is épp elég megnyugtató számukra. Miért is traktálnám őket az unalmas, lényegében eseménytelen hétköznapjaimmal, mikor nekik valószínűleg kisebb gondjuk is nagyobb annál, hogy Dunc macskája hamarosan anyai örömök elé néz és az én egyik fiókomból akar babaszobát kialakítani, mert szerinte én úgyis a padlón szétdobálva tartom a holmim.
A hálóba betérve gondolataim még mindig a helyzetjelentés körül forognak, csupán szobatársaim hangja zökkent ki belőlük.
- Fred! – hirtelen áhítatos tekintetek kereszttüzében érzem magam, mintha csak Harry nagybátyám toppant volna be odúnkba, nem én. Előttem csatatér; Phil és Dunc az ágyaik mellett kucorogva, Grennie a szoba közepén a pálcáját szorongatva, párnák és könyvek hada szerteszét az ablak alatt, melyeket biztos nem én hagytam ott. Halkan koppan az ajtó mögöttem, hátam a hűvös vasalt fához simul; lehunyom szemeim, ahogy az éltető oxigénnel együtt némi megnyugvást próbálok magamba szívni.
- Colloportus. - Pár, végtelennek tűnő másodpercig síri csend telepedik a hálókörletre. Bár mindig minden ennyire békés lenne! Weasley? Bárhová is kerüljek a Roxfort elvégzése után, egy részemnek biztosan hiányozni fog az ódon, mégis élettel teli intézmény, azonban még most, a falai közé kényszerülve a hátam közepére sem kívánom a folytonos nyüzsgést. Megmozdul a kilincs, szinte szinkronban a folyosó végén felbukkanó szőke üstökkel; elfojtok egy győztes mosolyt annak tudatában, hogy még mindig én állok nyerésre fogadásunkban, de a hátam mögül hallatszó dörömbölés elrontja a pillanatot.
Komolyan bezártad az ajtót? Alohomora!
- Jake! – kiáltok a túl békésen sétálgató srác felé. Kérnem se kell: ahogy az egy hollóhátastól elvárt, szinte azonnal felméri a helyzetet, s egy szemvillanás alatt siet segítségemre; épp akkor csapódik háta mellettem, mikor sikerül az ajtót résnyire nyitniuk. Áruló!
- Mit is csinálunk most? – Arcán levakarhatatlan mosoly ül, még annak ellenére, hogy egyre hangosabban verik a nyílászárót mögöttünk, s nincs is tudatában tettünk súlyával.
- Bent van egy darázs… - és valószínűleg épp most ítéltük halálra a szobatársainkat. Az arcukra volt írva, azt akarták, hogy megmentsem őket; a legtöbben általában úgy gondolják, Weasley-ként belém van kódolva az empátia, s ösztönösen állok rendelkezésükre mindenben. Ironikus, hogy velem együtt a mindenki által kedvelt, valódi szőke herceg is fogvatartójukká avanzsált.
- Áh, értem… - derült arcán továbbra sincs nyoma megbánásnak, látszólag még élvezi is a helyzetet -  Nem te akartál bestiagondozó lenni?
- De, második évfolyamban – Vagy harmadik? Az első LLG órán?
- Meg novemberben – Jake, te vagy az?
- Nem kizárt… - Túl sok életcélom volt már. Gyerekként, mikor Anyával és az akkor még járni sem tudó Roxszal meglátogattuk Apát és Ron bácsit az üzletben, velük akartam dolgozni. Mondjuk akkoriban még nem álltam ítélőképességem magaslatán, nekiestem egy csomag Orrvérzés Ostyának. Később medimágus szerettem volna lenni és meggyógyítani a már akkor is betegeskedő Johnson nagyapám, amíg rá nem jöttem, hogy biztosan nem értékelné, ha állapota javulásához bármi köze is lenne varázslatnak. Ahogy megkaptam a pálcám, Ollivander nyomdokaiba akartam lépni, pedig annyira értettem hozzájuk, hogy a sajátomnál is csak az számított, minél hosszabb legyen – igaz, végül ez nem bizonyult lehetetlen kívánságnak, végül egy évek óta nála porosodó 14 hüvelykes példánnyal gyarapodtam. Később kviddicsedző szerettem volna lenni, csupán azért, hogy a húgomat dirigálhassam a pályán, ami részemről kicsit elhamarkodott és dühös döntés volt. - Ki tudja, a végén tényleg lehet, hogy csak oda vesznek föl – vonok vállat, noha talán tényleg nem épp ez lenne a legjobb választás.
- A te jegyeiddel csak oda nem jutsz be, ahová nem jelentkezel… Gondolom nem ez a terved – neveti el, de arcomat látva zavar ül vonásaira - Ugye nem?
- Hát… - mellkasomra fájó súly nehezedik; bűntudatom van, amiért gondolatban alá mertem ásni az Akadémiával kapcsolatos közös terveinket, hogy ismét egy szobába költözünk, ugyanazokat a kurzusokat vesszük fel, hogy elosztva egymás között őket csak a felükre járunk be, a jegyzeteinken pedig majd osztozkodunk…
- Szeretnél inkább otthon maradni? – A háttérben szinte szinkronban sikoltanak fel.
- Nem… nem tudom… - eleresztek egy gondterhelt sóhajt, mielőtt folytatnám. Egyre inkább sürget az idő, hogy eldöntsem végre, mit akarok az élettől, de épp emiatt egyre jobban stresszelek, nem tudok tisztán, racionálisan gondolkodni. - Ha nem tanulok tovább, azért utálnám magam, mert elpazaroltam a tudásom, de nem akarok csak azért továbbtanulni, mert muszáj, abba beleőrülnék. Mi lesz akkor, ha megutálom a szakot, amit választottam?
- Senki nem fog pálcát szegezni a homlokodnak, hogy marasztaljon – nyugtató hangja némileg hatással van rám, pánikom amilyen gyorsan jött, olyan hamar szertefoszlik. Én irányítom életem alakulását, ugye?
- Tudod… - túl régóta ismerem ahhoz, hogy tudjam, az így kezdődő mondatait legtöbbször csupán a karizmája és előadásmódja teszi jelentőségteljessé; felvonom szemöldököm, lelkileg felkészülve egy üres motivációs beszédre, mellyel annyival jutok előrébb, mintha egy érmét dobtam volna fel. - Nem csak egy vagy a rengeteg hollóhátas diák közül… mármint lényegében az vagy, de te nem csak a tudásod vagy – Mély… - Talán legalább ekkora lehetőséget kaptál az élettől azzal, hogy ilyen családba születtél. – Más szájából, más szövegkörnyezetben ezt szemrehányásnak venném: „hogy merészelsz bármiféle problémával küzdeni, mikor az enyémek sokkal nagyobbak?”; de ismerem, tudom, épp annyira szégyelli a hátterét, hogy ne akarja azt felhozni semmilyen élethelyzetben.
- Bolond lennék azt mondani, hogy ne gyere velem az Akadémiára, nem erre akarok kilyukadni, de azért a Weasley Varázsvicc Vállalat alkalmazottjának sem lehet annyira rossz dolga. – Honnan veszi, hogy a továbbtanulást ez a lehetőség teszi leginkább bizonytalanná? Sosem említettem neki…
- Szerinted csak egy alkalmazott lehet belőlem? – förmedek rá szórakozottan. Talán maga sem tudta, mi fog kisülni mondandójából, csak az épp eszébe jutó közhelyeket próbálta beleilleszteni a helyzetembe, ugyanakkor némileg igaza van… miket is beszélek, nem állított semmit, csupán egy gondolatmenetet indított el.
Végülis… Mindegy, mihez kezdesz az életeddel, amíg éled azt; valószínűleg az otthoniak is azt szeretnék, ha később olyan szakmában helyezkedek el, ami boldoggá tesz, még ha épp nem is váltom meg a világot vele. Noha ezzel nem állok közelebb a megoldáshoz, de talán nem is léteznek azok a következmények, melyek visszatartanak a döntéshozatalban. Egyáltalán nem volt tervben, hogy egy efféle beszélgetést hozzak ki abból, hogy élet-halál harcra ítéltem a többieket odabenn, de bárhogy is végződött, megérte – számomra mindenképp, nekik meg még eldől.
- Nagyon elcsöndesedtek odabenn, szerinted miénk már a szoba? – sandítok Jake-re, aki láthatóan komolyan elgondolkodott a válaszon.
- Egyszer meséltek egy macskáról egy dobozban… ismered?
- Ummm… - Tény, hogy a macskák szeretik a dobozokat, de nem tudom, hogyan kapcsolódik ide – Valami mugli anekdota?
- Olyasmi… - Úgy tűnik, nem olyan fontos, hogy bővebben kifejtse a témát, így én is elengedem; ha legközelebb jó passzban látom Johnson nagyapám, rákérdezek nála, ő biztosan ismeri.
Én is követem, ahogy megmozdul, két lépésre hátrálok az ajtótól, hogy kinyithassa, majd ugyanennyit oldalazok, ne legyek semmilyen bentről érkező azonosítatlan repülő tárgy útjában. Talán nem is kellene jelen lennem a pillanatban, mikor feltárul előtte a csatatér; bármelyik fél élte is túl a harcot, az vérre szomjazik.
- Jake – szólítom meg, mielőtt még lenyomná a kilincset; ki kellene erőszakolnom valami szívhez szólót magamból, mielőtt még vesztünkbe rohannánk, csak nem engedhetem el így… - Ha szeretnél te is Weasley lenni, adoptálhatlak.
- Hülye – Már nem is bánom, ha eltalálja valami - Ahhoz már túl öreg vagyok, muszáj lesz elvenned.
- Tsh…

Akik csupán hallomásból ismerik népes családom, kétkedve néznek rám, mikor bemutatkozom, nem számítanak rá, hogy egy hozzám hasonló fizimiskájú egyén is felbukkan közöttünk, pedig lassan annyian leszünk, hogy önálló népcsoportot alkothatunk. Mindenesetre valóban nem a megszokott Weasley jegyek ütöttek ki rajtam, a Johnson jegyek szinte teljesen elnyomják azokat. Csokoládé bőr, sűrű, ébenfekete fürtök és melaszbarna szemek – mintha csak direkt próbáltam volna elkerülni bármiféle hasonlóságot, ha netalán egyszer arra kényszerülnék, hogy letagadjam őket. Szerencsére erős fizikummal lettem megáldva, különösebb erőfeszítés nélkül is szélesebb vállat és bicepszet növesztettem, ami egy terelőnél nem hátrány.
Szeretném elhinni Molly nagyinak, hogy jól állnak az általa kreált ruhaköltemények; a stílus benned van, te teremted meg magadnak, még egy szakadt, három rokont átvészelt pulóver is öltöztet, ha kellő lazasággal viseled. Mondjuk, minden rosszindulatot mellőzve, egy állásinterjú előtt inkább Anya tanácsát kérném inkább, mint az övét, de hétköznapi helyzetekben inkább a kényelem a főbb szempont nálam, nem a divat vagy a márka.