Lily Luna Potter

Hmm... Hát azt hiszem, végül is van néhány szerethető tulajdonságom. Úgy gondolom, jó hallgatóság vagyok, igyekszem odafigyelni másokra, kedvesnek lenni. Jó, az utóbbi talán nem mindig megy úgy, ahogy szeretném, de azért az igyekezet megvan. Még nincs olyan sok tapasztalatom az életben, de azért mindig próbálok segíteni, tanácsokat adni, bár lehet, hogy ezt néha kevésbé értékelik. Rendszerető és szorgalmas vagyok, nem csak az iskolában, a tanulásban, hanem otthon is mindig szívesen segítek anyának a házimunkában - hangsúlyoznám, pálca nélkül, mert ott ugye csak úgy lehet. Leginkább a konyhában szeretek a segítségére lenni. Kitartó is vagyok, és általában végigviszem a terveimet a kitűzött célig, ha egyszer valamit a fejembe vettem. Úgy gondolom, önzetlen is vagyok. Nem esik nehezemre lemondani valamiről, ha tudom, hogy másnak nagyobb szüksége van rá. És alapvetően vidám természetű vagyok, a jókedvemet pedig gyakran egész ügyesen rá tudom ragasztani másokra. De lehet, hogy van, akit ezzel is csak idegesítek. És hadd mondjam még el, érzékenyebb vagyok, mint azt kifelé mutatni akarom. Szeretnék mindig vagány és jófej lenni, mint a bátyáim, de azért engem is meg lehet bántani, és bezavarni a csigaházamba.

Nyilvánvalóan akad pár bosszantó személyiség jegyem is, elismerem. Hajlamos vagyok kicsit túl sokat beszélni, csacsogni, nem mindig veszem észre magam, ha ezzel épp mások agyára megyek. Van, hogy a kedvesen érdeklődő átmegy idegesítően tolakodóba nálam, csak mert túl kíváncsi vagyok, elég sok minden érdekel. És van, hogy kicsit túl nagy arcom van, pedig alapvetően senkit nem szeretnék megbántani, csak sokszor ami a szívemen, az a számon, és gyakori eset, hogy előbb beszélek, mint hogy gondolkodnék. Egy kicsit szemtelen is vagyok, bevallom, de két idősebb fiú testvér mellett mit vártok? Mellettük hamar megtanultam kiállni magamért. De azért a hízelgés is elég jól megy, főleg ha nagyon akarok valamit. Persze azért én is igyekszem a fivéreim kedvében járni, megfelelni és bizonyítani nekik is, a szüleinknek is, illetve a tanároknak és másoknak is. Azt hiszem, ez együtt jár azzal, hogy Potter vagyok: fel kell érni ehhez a névhez.  
Ó, és néha kicsit bosszúálló vagyok. Na nem a fekete mágiát rád szabadító módon, de ha belém kötsz, vagy a szeretteimet bántod, bizony visszavágok. És hogy tudd, ismerek pár elég érdekes átkot, amitől például zöldre változik a füled, tele lesz ragyával az arcod, vagy vakaródzol hetekig. De az ugratásokban, egymás megtréfálásában is mindig benne vagyok. Ha mondjuk nyálkás meztelen csigákkal teszed tele az ágyam, számíts rá, hogy olyan zivatart küldök a ruhás szekrényedbe, amit talán a Finite Incantatem sem tud elmulasztani.

Az elmúlt két évben, amikor a szüleim az állomásra vitték Jamest, hogy feltegyék a Roxfort Expressre, engem előzőleg elvittek a nagyiékhoz, ezért nekem már előző nap el kellett tőle búcsúznom. Ma viszont a nagyszüleim nem értek rá, az én nagy szerencsémre, bár amúgy is addig nyaggattam volna apát, amíg rá nem bólint, hogy velük tartsak. Nagyon izgatott vagyok, hogy végre láthatom a híres kilenc és háromnegyedik vágányt, hogy tényleg olyan-e, mint amilyennek nekem leírták.

James az autóban egész úton szekálja Albust, én pedig a tenyerembe kuncogok, mert annyira képtelenség, amiket mond. Mégis ugyan miért kerülne Al éppen a Mardekárba? A családunk minden tagja Griffendéles, vagy az volt, úgyhogy ez szerintem szinte lehetetlen. És vicces. Bár a fiatalabbik bátyám láthatóan nem így gondolja, és eléggé izgul. Ám amint megérkezünk, engem már csak az érdekel, hogy hamarosan láthatom vonatot és a többi iskolába utazó diákot. Amikor neki iramodunk a két vágány közötti falnak, kicsit aggódom, meg is szorítom közben anya kezét, pedig csak egy pillanat az egész, és aztán át is jutunk. Felpattanok James poggyászára, ezzel is kicsit magasabb legyek, és jobban lássak, aztán lenyűgözve nézek körül. Érezni a levegőben a mágiát, annyira más, mint a muglik által használt rész, és annyira izgalmas. Alig várom, hogy lássam a Roxfortot is! A szüleim kalandjainak helyszínét, a helyet, ahol megmentették a világot, többször is, és közben egymásba szerettek.

- Hol vannak? Itt vannak? Lehet, hogy nem is jöttek? - kezdek aggódni, hogy nem sikerül összefutni a nagybátyámékkal, de a következő pillanatban ők is előkerülnek, és nem kell csalódnom, mert Ron bácsi megint annyira vicces, és ajándékot is hozott nekem. Mellette és George bácsi mellett sosem lehet unatkozni. És az izgatottságom csak egyre nagyobb lesz, ahogy a peron kezd kiürülni, és ahogy egyre több diák felszáll. Szeretnék futni a vonat mellett, elkísérni őket, ameddig csak lehet, de anya visszaparancsol maga mellé. Bárcsak én is mehetnék a többiekkel. Két év az naaaaaagyon sok idő.


A pult szélén lógatom a lábam, amíg anya mellettem főz, és egyre finomabb illatok keverednek a levegőben, de kivételesen sikeresen kikönyörögtem, hogy ehessek egy kis édességet még ebéd előtt. Azt hiszem, a fiúk miatt aggódik, vagy hiányoznak neki, úgyhogy most engedékenyebb. Nekem is hiányoznak, sokkal üresebb így a ház. James jelenlétének hiányát már valamennyire megszoktam, de Albus... Reggel is bekopogtam hozzá megkérni őt, hogy segítsen kivadászni a csokibékát anyáék ágya alól, mert titokban csentem el a kamrából, az a szemtelen meg kiugrált a kezemből, egyenesen a hálójukba. Persze aztán kapcsoltam, hogy a bátyám már nincs itthon, hogy segítsen, és egyedül kellett megoldanom.

Szóval épp próbálok egyet megcsippenteni a tasakban gilisztaként tekergő édességekből, amelyet a bácsikáim küldtek, és miután sikerrel járok, még pár másodpercig azt figyelem, milyen élethűen mozog a tenyeremen, mielőtt megenném. Aztán egy irdatlan nagyot böffentek. Aztán még egyet, és még egyet. Végül hangos hahotába török ki, amikor rájövök, mi történik.  

- Anya, ezt neked is meg kell kóstolnod! Nagyon vicces! - tartok egy gilisztát anya felé is. Ám mielőtt választ kaphatnék, valami zaj hallatszik az ablakon túlról, és mindketten arra kapjuk a tekintetünket. Egy bagoly várja a bebocsájtást, határozottan kivehető roxfortos pecséttel ellátott levéllel a lábán. Sietve félre is teszek mindent a kezemből, lepattanok a pultról, és futok beengedni.

- Ó, ez Albustól jött! Hadd olvassam fel én! - És már bontom is fel, majd kezdem hangosan olvasni a tartalmát. Aztán a szó egy pillanatra a torkomon akad, és csak meredek a pergamenre kikerekedett szemekkel. - MIIIIIIIIII?! Albus tényleg a Mardekárba került? Az meg hogy lehet?


A kihalt harmadik emeleti folyosó egyik ablakpárkányában ücsörgök, az egyik jó öreg páncél takarásában - a legtöbben épp odakint élvezik a jó időt, én meg idebenn a csendet és magányt -, kezemben a jegyzetfüzetemmel, és azon morfondírozom magamban, hogy miről is írjam a következő cikkemet a suliújságnak. Stacy Fox és Brendon Hammond szakításának körülményei biztos elég szaftos sztori lenne, de igazából túlzottan nem mozgat meg. Viszont egy jó kis leleplező írás arról, hogy a Black fiú valószínűleg az elődei nyomába szegődött, és maga is halálfalónak állt, annál inkább. Ehhez azonban jó lenne valami kézzelfogható bizonyítékot is találni. Azért a gondolataimat igyekszem jegyzetek formájában papírra vetni, amikor némi neszre leszek figyelmes. Pár méterrel előttem két hatodéves Mardekáros bukkan fel a lépcső tetején, és nagyon sutyorognak valamiről. Nem tagadom, hamar úrrá lesz rajtam a kíváncsiság. Félreteszem a füzetemet, és próbálok közelebb férkőzni, hátha kihallgathatok valamit. Ám véletlenül hozzáérek a páncélhoz, ami megnyikordul, és mire észbe kapnék, már telibe találja az arcomat egy átok.  

- Téged nem tanítottak meg, hogy hallgatózni csúnya dolog, Kis Potti? - Reflexből rájuk küldöm az első átkot, ami eszembe jut, de félreugranak az útjából, majd nevetve tűnnek el a lépcsőfordulóban. Én pedig ott maradok megszégyenülve, nyöszörögve, mert a fülemmel valami nagyon furcsa, és kissé fájdalmas dolog történik. Erről meg is bizonyosodom, ahogy hozzájuk érek. Berohanok a közeli lánymosdóba, hogy a tükörben a saját szemeimmel is láthassam, amint azok nagy, szőrös, fekete állati fülekké változnak. Mint egy megtermett farkas fülei. Könnyek szöknek a szemembe a látványtól, és hamar eligazítom a hajamat, hogy eltakarjam őket. Merlinre, most mi a fenét csináljak? Ha elmegyek a gyengélkedőre segítségért, erről valószínűleg perceken belül mindenki tudni fog. Azt inkább nem! Talán elmúlik az átok hatása magától is. Nagyon-nagyon remélem...

Láttál már Weasley-t? Na pont úgy nézek ki én is: vörös lobonc, szeplős arc, fehér bőr. Igaz, az apai nagyimnak is ilyen haja volt, és állítólag a kékes zöld szemeimet is tőle örököltem. A korosztályomhoz képest kicsit alacsony vagyok, bár még erősen reménykedem, hogy hirtelen majd megnyúlok, és utolérem a többieket. Szeretem a vidám, színes ruhákat, a virágos, tarka, csíkos-pettyes, mindenféle mintákat... persze csak ízlésesen, csajosan. Sajnos a Roxfortban ebből nem sokat tudok megmutatni, de ha olyan kedvem van, akkor ezt izgalmas kiegészítőkkel kompenzálom. Szívesebben vonom ezzel a figyelmet magamra, mint az egyéb, nyilvánvaló dolgokkal.