Cassiopeia Black

Cassiopeia, mint a Black család tagja arisztokratikus nevelést kapott. Bár szülei sosem állítottak felé lehetetlen, vagy éppen megugorhatatlan akadályokat az illem és etikett mindig előkelő helyet foglaltak el az oktatásában. Mindössze öt éves volt, amikor megtanulta, hogy hogyan tartsa rendesen a fejét, hogy viselkedjen az idősebbekkel és rangban felette állókkal, vagy éppen azt, hogy melyik kanál mire való és éppen csak betöltötte a hatot, mire fel tudja sorolni a világ jelentősebb aranyvérű családjait. Azokat, ahonnan majd egyszer, az apja reményei szerint férjet választ magának. Sosem kedvelte ezeket az órákat, mindig undorral vegyülő unalommal vett részt rajtuk, ettől függetlenül mindent megtanult, amit csak tudott és lehetett. Nem azért, mert akarta, hanem mert kellett, tudta, hogy ezt várják el tőle. Már akkor is görcsösen meg kívánt felelni mindenkinek, akinek csak lehetett. Ez napjainkban sincsen másképpen, ha nem is rendelkezik megfelelési kényszerrel, de mindenképpen nagyon közel van hozzá, mindig igyekszik a maximumot, vagy még annál is többet nyújtani, ez pedig sokak számára idegesítő lehet. Hova tovább, nem egyszer rásütötték azt a bélyeget, hogy csak a neve és a családja pénze miatt van ott, ahol. Ez azonban nem igaz, ő maga sohasem várta, vagy éppen akarta, hogy az apja megoldja a problémáit. Már jó ideje nincsenek is olyan viszonyban, pontosan ezért tett meg mindent azért, hogy önerőből elérje az álmát, auror lehessen. Nem mondanám törtetőnek, nem gázolt át másokon és tönkre sem tett embereket, egyszerűen bármi történt is kitartott és ment előre, mert úgy érezte nincs választása. Ez a tulajdonsága - már a kitartása - egyike azon kevés tulajdonságának, amit mindenki, aki ismeri a pozitív oldalra sorolna. Ugyanis Cassie kitartó, ha valamit a fejébe vesz, akkor azt meg is valósítja kerüljön az bármibe. Ha kell, akkor a szabályokkal és bármivel szembe megy, még akkor is, ha próbálják lebeszélni. Ilyenkor az ész érvek már nem számítanak. Így tehát önfejűnek és kissé meggondolatlannak is tűnhet. De sohasem a rossz szándék vezérli. Nem ő a legsegítőkészebb ember a földön, nem segít csak úgy bárkinek a gondjaiban, de ok nélkül nem is áll bele másokba, úgy van vele, hogy mindenki akképpen éli az életét, ahogy neki tetszik. Pontosan ezért nem beszél sokat és beszélgetéseket is csak jó okkal kezdeményez. Ezt a környezetében élők általában arroganciának tudják be, ám ez korántsem igaz. Bár tény, rendelkezik minimális, a neveltetéséből és családi hátteréből fakadó fellengzősséggel valójában csak nem szeretne a kelleténél közelebbi kapcsolatot másokkal. Túl sok fontos ember halt meg és lépett ki az életéből - önszántából -, így igyekszik a minimálisra csökkenteni azok számát, akiket elveszíthet vagy akik fájdalmat okozhatnak neki. Még ha csak tudat alatt is, de úgy löki el magától az embereket, ahogy az apja a gyermekeit. Pont ezért, ha nem is a hagyományos értelemben, de mindenképpen kétszínűnek mondanám őt. Egy szerepet játszik a hét öt napján a hivatalban mindenképpen, tulajdonképpen iskolás kora óta mikor Angliában van. Tudja, hogy mit vár el mindenki a Black név viselőitől - legalábbis így hiszi -, ő pedig igyekszik ennek megfelelni. Társaságban ritkán mosolyog, kék szemei mindig ridegen már-már barátságtalanul méregetik az embert, azt a látszatot keltik, mintha bárkin átlátnának. Testtartása is inkább feszült elutasítást, sem mint nyíltságot tükrözne. Ez azonban csak a látszat, amit évek óta kiválóan fent tud tartani. Valójában azokkal, akiket szeret és fontosak számára igazán odaadó és törődő tud lenni. Nevetni is szeret. Kifejezetten tudja értékelni a jó vicceket és a sitcomokat, mind e mellett az angol humorra is vevő, ám a "fekete" viccek nem az ő asztala, ízléstelennek tartja a legtöbbet. Sokan - talán senki - nem néznék ki belőle, de remek intuíciós és beleérző képességgel rendelkezik. Tisztán érzékeli a környezetében lévők hangulatváltozásait és remekül tud rájuk reagálni. Mindig megtalálja a megfelelő szavakat, még akkor is, ha csak pár odavetett szót kap valaki.
Alapvetően nem ember gyűlölő - bár a muglikat és sárvérűeket kifejezetten nem kedveli -, de nem szereti, ha sokan veszik körül, ne adj isten minden figyelem rászegeződik. Ilyen esetekben meglehetősen kényelmetlenül tudja magát érezni. Jobb szeret a csendes megfigyelő szerepében tetszelegni.
Fontos megemlíteni, hogy bár viszonylag türelmes típusnak mondható ez nem végtelen és nem is mindenre vonatkozik. Egyes, számára érzékenyebb témák említésére hirtelen kapja fel a vizet, akár egyszerű viccnek szánt apróságok miatt is, ilyenkor pedig sokkal inkább érzelmi, sem mint logikus alapon cselekszik. Ha ezt később megbánja, akkor bárki is legyen a sértett van elég büszkesége és tartása ahhoz, hogy odamenjen és bocsánatot kérjen. Mindig, legyen szó bármiről képes belátni, ha tévedett.
Bár sosem vallaná be, de a családja mindennél fontosabb számára, mindenki. Az apja és a bátyjai is egyaránt, akikre bár mérhetetlenül mérges, de egy nap majd talán készen fog állni, hogy megbeszélje velük a dolgot.

2007. augusztus 27. Abszol út, Ollivander pálcaboltja || A lány és a fiú hasonlítanak, mégis teljesen mások, ezt már az első pillanatban észreveszem. A szőke lány kedvesen mosolyog, közelebb húzódik az édesanyjához, onnan pillant körbe a dobozokkal borított apró helyiségen. Nem szereti az ismeretlen helyeket és embereket. Nem fél tőlük, egyszerűen csak kényelmetlenül érzi magát, de semmi pénzét sem lenne most más helyen. Tudni akarja, hogy milyen pálcája lesz. A fiú is így érez, ám ő koránt sem ennyire félénk. Amint belép elengedi a szőke asszony kezét, otthagyja a testvérét és egyből pálcanézőbe kezd, hiába szól rá az édesanyja, hogy ne menjen semerre. Túl izgatott. Ő tudja milyen pálcát akar, pontosan olyat, mint amilyen az apjának van. Ébenfát, gyönyörűt és feketét. Az elképzelés azonban sokszor különbözik a valóságtól, most is. Ollivander hiába igyekszik teljesíteni a kívánságokat, a pálcák nem mindig akarják azt. Most sem. Amíg a fiú a sokadik ében pálcát próbálgatja, közben a lány kezébe egy hófehér, nyírfa pálca kerül. Suhintás és megvan. Tökéletesen passzolnak. A fiú kezébe is egy ilyen pálcát ad, ugyanabból a fából és ugyanannak a sárkánynak a szívizomhurjából, mint a testvéréé. A pálcák ikrek, ők is. A pálcák egyformák, mégis mások, ahogy ők is. Illik hozzájuk. A lány boldog, a fiú kicsit durcás, hogy nem az lett, amit akart.
Minden passzol, az édesanyjuk boldogan mosolyog, minden már-már tökéletes. De a boldogság sosem tart örökké.

2008. szeptember 1. Roxfort, Nagyterem || A lány és a fiú szorosan kapaszkodnak egymásba. Úgy szorítják egymás kezét, mintha soha nem akarnák azt elengedni, nem is akarják. Olyan érzésük van, mintha mindenki őket nézné. Mintha tudnák, hogy kik ők és mi történt. Nem csak a tanári kar, hanem mindenki. Utálják ezt. A fiút szólítják először a süveghez. Magabiztos léptekkel és felszegett állal indul előre. Minden mozdulatából büszkeség és felsőbbrendűség sugárzik. Éppen hogy a fejére kerül a fejfedő máris eldől. Mardekár. Ez nem is kérdés, soha nem is volt az. A lányt szólítják. Egy mély levegő után megindul. Izgul, szeretne már a testvére mellett lenni. A fejére kerül a süveg, kicsit ingatja azt, tulajdonképpen nehéznek találja, de még csak a gondolatot sem hagyja megszületni, nehogy megsértse. Éppen a sorsa van a kezében. Inkább némán mantráz magában egy sort. Kérlek, legyen a Mardekár. Kérlek, legyen a Mardekár. Olyan erősen szorítja a széken, mintha az élete múlna ezen.
- Nem vagy oda való te… - hall meg egy hangot a fejében mire gyorsan körbepillant. Mindenki olyan, mint eddig. Kifújja a levegőt. Megnyugszik. Senki sem hallotta, még van remény.
- Oda kell kerülnöm, kérlek. Muszáj - erősködik. Tudja, hogy meg kell győznie a süveget. Hiszen ő Black.
- Ez nem indok. Bátor vagy, hűséges, igazságos és sütnivalód is van. A Griffendélben, a Hugrabugban, de talán még a Hollóhátban is sokkal boldogabb lennél. Többre vinnéd - felvonja a szemöldökét. Igaza lenne? Az arcán bizonytalanság suhan át. Először a pirosak, majd a sárgák és a kékek, majd a zöldek asztalára pillant. Várakozó diákok mindenhol. Az utolsónál azonban észreveszi a bátyját és az ikertestvérét. Szinte hallja, ahogy megdobban a szíve. Egymás mellett ülnek őt nézik. Várják. Úgy hiszi cserben hagyná őket, nem tudja még, hogy ez pont fordítva lesz.
- Kérlek - behunyja a szemét, nem hitte, hogy gondolatban a kalapnak kell majd fohászkodnia. Ha tehetném megállítanám. Ha tudnám üzennék neki, hogy ne folytassa, de nem tudok. - Könyörgöm ne vedd el őket is tőlem. Nem akarom elveszteni a testvéreim, nem akarok egyedül lenni.
-Pedig egy nap a saját lábra kell állnod, nem rájuk támaszkodni - hallja és mintha sóhajtana is. Egy kalap vajon képes erre? Talán el is gondolkodna ezen, ha nem kiáltaná hangosan a fejfedő a Mardekár nevét. Gyorsan elrebeg még egy köszönömöt, majd lehuppan az ikertestvére és a bátyja közé, akik büszkén paskolják meg a hátát. Mosolyog, de a süveg utolsó szavai nem hagyják nyugodni. De úgy érzi jó ez így, bármibe is kerül majd, el fogja viselni. Mindössze tizenkét éves, azt hiszi mindent tud, tudja mi az a veszteség, pedig fogalma sincs róla.
Nem vagy oda való, soha nem is leszel. Magas lesz az ár, amit ezért fizetni fogsz.

2010. március 30. Roxfort, Nagyterem || A lány Mardekár ház asztalánál ül, éppen egy könyvből jegyzetel. Szőke haja az arcába hullik Nem fogta el. Ez elválasztja ikertestvérétől és annak barátaitól. Éppen magas hangon piszkáltak egy hollóhátas lányt, aki tulajdonképpen semmit sem tett. Igyekszik figyelmen kívül hagyni őket, nem az ő dolga. Mindig ezt mondja magának, mikor ilyen történik. Mégis… nem igazságos, amit csináltak. Hiába voltak ház, mi több évfolyamtársak egyszerűen nem tud azonosulni ezzel és még sok mással sem, amit csinálnak. Nem kéne így éreznie, olyannak kéne lennie, mint ők.
-  Merlinre, hagyjátok már abba, - rivall rájuk végül, mire értetlen pillantások kereszttüzébe kerül. Kényelmetlenül érzi magát. Nem szereti, ha sokan nézik. Kérdő tekintetek vizslatják, nem értik a reakcióját. - Nem tudom tőletek befejezni a beadandómat - int a papírja felé, mire a többiek vállat vontak, jelezve, hogy nekik aztán mindegy. Mind elfordultak, meg is felejtkeznek a hollóhátasról, valami teljesen más lesz a téma. Egyedül a testvére nem követi a példájukat, inkább lányon hagyja a tekintetét. Farkasszemet néznek, állják egymás pillantását, néma kérdéseit és vádjait, végül elfordulnak. Ki ki a saját dolgára. A fiú a barátaihoz a lány pedig a pergamen felé. Közben azonban kék íriszei elhaladnak mind a Griffendél, mind a Hugrabug asztalai előtt. A penna megremeg a kezében. Tényleg nem volt boldog a Mardekárban, sem pedig oda való. A süvegnek igaza volt, de nem érdekelte. Megérte, igenis megérte, együtt maradtunk, nem vagyok egyedül próbálja elhitetni magával, a testvérével és mindenkivel.
Ő elhitte. Éveken át hazudott magának... erről is.

2010. augusztus 30. London közelében, az egyik Black-birtok || Kiabálástól zeng az egész kúria. Az apja és a bátyja felváltva ordítanak egymással. Családról, szabadságról és a vér tisztaságáról. A lány nem ért semmit. A fiúval és a kis testvérükkel együtt a lépcsőfordulóban kuporog. Ők sem értik. Aludniuk kellene, hiszen késő van, mégsem tudnak. Így hallgatóznak. Nem értik teljesen mi történik. Remélik, ez is csak egy a szokásos nézeteltérések közül. Mégis, mikor becsapódik a bejárati ajtó, és azt egy hosszú, dühös káromkodás, majd halk szipogás követi megijedtek és a szobájukba futnak. A bátyjuk elment, az apjuk sír. A torkom is összeszorul.
Abban a hitben fekszenek le, hogy visszajön. Hiszik: nem megy egy búcsú nélkül. Tévednek. Majdnem egy évtizednek kell még eltelnie mire a lány újra találkozzon vele.

2011. október 19. Roxfort, egy tanterem || - Valami baj van, Miss Black? - lép a professzor a lány mellé, mikor annak már Merlin se tudja hányadijára sem sikerül megidézni a patrónusát. Tulajdonképpen ő az egyetlen. Megannyi kék fénnyel ragyogó állat rohant és repült már át a termen. Az ikertestvérének is sikerült. Egy hatalmas Magyar Mennydörgő képében tetszelgett. Nagyon büszke volt rá.
Nem válaszol egyből. Inkább gyorsan végig vezeti a szemét a termen. Reménykedik. Hátha még talál valakit, aki vele egy cipőben jár, de semmi. Egyedül kell ezt elviselnie. Arcára a pánik apró jeleni ülnek ki, ám gyorsan rendezi azokat, majd illedelmes, ám a valóditól igen messze eső mosolyra húzza a száját, úgy fordul a férfi felé.
- Nem tanár úr, minden a legnagyobb rendben. Egyszerűen csak… nem tudom eldönteni melyik a legboldogabb emlékem, melyik lenne a legalkalmasabb - feleli nyugodtan és még csak nem hazudik. Tényleg nem tudja, hogy melyik a legboldogabb emléke az, ami tényleg boldog és nem hagyott rajta örök nyomot a veszteség. Bárhogy is próbál, nem talál egyet sem ami jó lenne. Az óra véget ér, a diákok mennek a dolgukra. Ki elégedett, ki elégedetlen a patrónusának állat formájával. Mást akarnak, menőbbet. A lány azonban csak lemondóan nézi a pálcáját. Nem sikerül neki, sem akkor sem később. Nem képes patrónust idézni.
A boldog emlékei túl szomorúak voltak. Ez sohasem változott meg.

2013. november 26. Roxfort, A Mardekár klubhelyisége || Jobb lábával ütemesen dobol a klubhelyiség mahagónival borított padlóján, miközben kezeit összefonja maga előtt. Vár valamit, vagyis valakit. Akárhányszor kinyílik a fiúk szobái felé vezető ajtó felkapja a fejét, majd mindig csalódottan és türelmetlenül hatja vissza. Sóhajt egyet. Lassan negyven perce áll itt, pedig a fiú nem szokott késni, mindig pontos, de nem aggódik, Naiv még. Nem hiszi, hogy oka lenne rá.
- Bocsi - kap az egyik, számára egyik ismeretlen szürke-zöld felsős alsóbb éves után. - Nem láttad Caelum Blacket? - kérdez óvatosan, halovány mosollyal, hogy bizalomgerjesztőbb legyen. Hiszen a Mardekásosok is emberek, gondolja.
- Nem, olyan érintetlen az ágya, mintha senki sem aludt volna benne - mondta hanyagul, majd meg sem várva, hogy kap e választ sietett tovább a dolgára. A lány döbbenten néz utána. Hogy ne aludt volna ott? teszi fel magának a kérdést. Észre sem veszi, de egyre szaporább a levegővétele, kezd rajta eluralkodni a pánik. Most már, bárhogy is próbálja magával elhitetni, hogy minden rendben lesz… megindul. Máig nem tudom, honnan szedett erőt ahhoz, hogy félrelökje az útban lévőket, de megteszi. Elképzelése sincs, hogy melyik szobába kellene mennie, de megoldja. Helyén van az esze. Benézett mindenhová. Talán még egy “Mit keres itt egy lány?” felkiáltást is kap, de nem foglalkozik vele. A pánik minden porcikáját lefoglalja. Ahogy betoppan a megfelelő szobába nem esik nehezére kiszúrni az ágyat, ami neki kell. Túl rendes és túl élettelen a többi között. Nem a testvérére vall. Lassú léptekkel indul meg. Az eddigi gyorsasága elmúlik, a pánik helyét félelem, mi több: rettegés veszi át. Nem áll készen a valóságra. Sajti mi vár rá, valahol mélyen sejti. Mégis az gyakorlatilag gyomorszájon vágja, mikor a méregzöld takaróra pillant. Az arcán is olyan fájdalmas ábrázat, mintha az ütés valódi lenne. Talán az sem fájna neki ennyire.  Egy levél, rajta a lány nevével mellette pedig a jellegzetes fehér nyárfapálca. Au ikerpálcájuk. A térdei megremegnek. Elment. Ő is. Sírni akar, de nem megy. Nem tud. Csak térdel falfehér arccal, a fiúk nem mernek közelebb menni hozzá.
Úgy érzi, hogy zuhan egy mély és fekete űrbe. Pontosan olyanba, mint amilyennek magát érezi abban a pillanatban.

2015. március 2. London, Szent Mungo || - Szándékos volt, igaz? - kérdezi lassan, megfontoltan az unokabátyja, mire a lány elfordítja a fejét. Pár tapasz, néhány kissé fájdalmas zúzódás, egy hatalmas kék-zöld folt és egy kis sokk. Ennyi történt, az apja mégis, miután értesítették, ragaszkodott hozzá, hogy behozzák ide, egy alapos átvizsgálásra. Pedig az egész nem több, mint egy ártalmatlan kviddics baleset. Legalábbis a lány szeretné ezt hinni. Most mégsem válaszol egyből. Csak ül átkulcsolt térdekkel és nem néz a rokonára.
Ott van a nyelve hegyén a válasz. Nem. Miért is lett volna szándékos? A lány nem érti, hogy miért feltételez ilyesmit az unokabátyja. Akivel eddig nem sok kontaktjuk volt. Nem mintha utálnák egymást egyszerűen csak más életet élnek. A férfi akkor kezdte a Roxfortot, amikor ő megszületett. Most mégsem tud válaszolni. Ahogy pillant az ablakon a tavaszi napsütésbe, elerednek a könnyei. Hét éve, hogy eltemették az édesanyját, először.
- Én… - rekedt a hangja, mély levegőket vesz, nem akarja, hogy síráson kapják. - Én… csak tudni akartam, hogy fáj-e, hogy érzem-e - suttogja halkan, magasabb hangon, mint azt szeretné. A lány őszintén hiszi, hogy ennyi, hogy megbeszélték, amit kellett. Egyedül akar maradni, kisírni magát, aztán folytatni az életét, mintha mi sem történt volna. Ahogy mindig is tette, ahogy az apja érzései szerint elvárta. Hirtelen azonban egy kéz simul a vállára, lassan végig a felkarján, aztán vissza. Nyugtatni akarják. Remegő ajkakkal fordult a férfi felé. Idejét sem tudja, mikor volt vele valaki utoljára ilyen figyelmes. Türtőztetni akarja magát, mégis zokogásban tör ki. Az anyjáért, akit megöltek, a bátyjáért, akit kitagadtak és az ikertestvérért, aki otthagyta. Mindenkiért.  Talán, ha más is látja ezt a jelenetet nem hiszi el, hogy a Black családban ilyen is történhet. Pedig ők is csak emberek. Éreznek és törődnek egymással, még ha ezt a maguk furcsa, aranyvérű módján is teszik.
Az élet rendben van…nem, nem igaz, az élet nincs rendben, semmi sincs rendben… de rendben lesz.

2015. március 30. London közelében, az egyik Black-birtok || Az apja kiabál, az öccse pedig az ajtóban kuporog. Hallgatózik. Nevetségesen ismerősnek találta a szituáció. Pedig a lány nem olyasmit jelentett be, ami miatt kitagadják. Azt jelentette be, hogy Amerikában fog aurornak tanulni nem itt és mint egy mellékesen, viszi magával az öccsét is. Erre a lépésre szükség van a maga és a kisfiú érdekében is. Legalább az anyjuk egyik gyereke legyen egészséges felnőtt. Az apjának persze a terve egyik része sem tetszik. Tiltakozik ellene, fenyegetőzik, zsarol, mindent megpróbál.
Arcán kétségbeesés tükröződik, amit a lány megértett, jobban, mint a férfi valaha is gondolná. Apaként nem akarja elveszíteni a megmaradt gyermekeit, márpedig tudja, hogy ha elengedi őket, akkor nem jönnek vissza ide, ahol minden a múltra emlékezteti őket. A fájdalomra, a veszteségre, mindenre. Mondhatná, hogy megy ő is, de nem lehet. Itt van rá szükség a Minisztériumban, nem Amerikában. A lány ezt is tudja. Már be meri vallani magának, hogy fáj neki is a helyzet. Magával viaskodik, kis híján visszatáncol, ám az apja megelőzi. Ultimátumot ajánl. Elmehetnek, amíg az auror képzés tart, utána visszajönnek és itt űzi a szakmáját addig, amíg meg nem házasodik. Az utóbbiba nem szól bele, azt választ, akit akar. Persze, aranyvérű legyen. Ez nem kérdés, sosem volt az.
Tisztességes alakú, tisztességes feltételekkel. Mégis… nem akar belemenni, nem akarja, hogy kösse bármi is. Elmehetne egyedül is, de… az ajtó felé sandít. Öt év több, mint a semmi. Az Ilvermorny a maga nemében jobb, mint a Roxfort. Demokratikusabb, elfogadóbb. Nem kedveli a muglikat és a mugli születésűeket, hibáztatja őket, de megérti az édesanyját. Az elveit. Nagy levegőt vesz, majd magát is meglepve határozottan megszorította a felé nyújtott kezet.
Az alku megköttetett.

2019. július 30. Mágiaügyi Minisztérium || A lány, vagyis inkább már nő egyenes háttal, villámló tekintettel néz az előtte ülő férfira. Megváltozott, már nem az a karikás szemű, üveges tekintettel a világba révedő személy, aki öt éve volt. Ő maga akkor még nem veszi észre a változást. Tudja, érzi, hogy jót tett neki Amerika, kis túlzással, de az életét mentette meg. Most pedig állja a híres Harry Potter tekintetét. Az első napja aurorként. Jónak kellene lennie lennie. Remeknek. Aztán megkapja a társát és hirtelen minden elromlik, ez lerí az arcáról, a vonásairól. Nem tudja eldönteni, hogy a kilenc éve nem látott bátyja, Merlin vagy Potter remek ötlete ez. Még hogy ők ketten társak? Még az ötletet is nevetségesnek találja, egy rossz viccnek, min senki sem nevet. Rendíthetetlennek tűnik, miközben minden nyugalmát összeszedve kéri, hogy ezt vizsgálják felül, azonnal. Nem dolgozhat a bátyjával, hiszen találkozniuk sem lett volna szabad - nem is akart tulajdonképpen. Tagadtak már ki ennél kevesebbért is embert a családjából. De nem ez volt a fő baj, hanem a fájdalom, amit a látványa és jelenléte okozott. Hirtelen úgy gondolja, jobb volt, mikor nem érzett semmit, jobb volt a végtelenül üres fekete gödör. Csak egy pillanat az egész. Ki is veri a fejéből. Nem süllyedhet oda vissza.
Potter azonban hajthatatlan, az apjának sem sikerül őt meggyőznie, pedig a lány tudja, hogy mindent megpróbál. Nincs választása. Csak pár hónap, ígéri, erre mindenképpen találnunk megoldást, addig majd túléled. Csak munka kapcsolat, semmi több. A testvére arca kifürkészhetetlen, már-már érzelemmentes, a lány azonban szégyenszemre elrohan. Életében először cselekedik úgy ahogy akart és nem tűr emelt fővel úgy, ahogy elvárták volna. Senki nem érti mi a baj
Hát tényleg nem fogták fel, hogy mennyire fájdalmas ez neki?

2012. november 26. Roxfort, A Mardekár fiú körlete || A fiú határozottan fújja ki a levegőt. Ez a Mardekár, a fiú szobák! Az Iskolai egyenruháját gondosan elpakolja, hétköznapi viseletben áll az ágy mellett. Mindenki más aluszik. Mélyen, mintha bűbáj hatása alatt lennének. Szemeiben határozottság ült, látszik rajta: tudja, hogy ez az egyetlen esélye. A kezében egy levelet szorongat. “Cassie” mutatják a cirádás betűk. Óvatosan az ágyra teszi, majd némi hezitálás után a pálcáját is mellé helyezi. Ahogy felegyenesedik hirtelen bizonytalanság költözik az eddig oly határozott íriszekbe. Ám ez csak egy másodperc töredékéig látható, kisvártatva megint olyan határozott lesz, mint korábban. Még egyszer az ágyra, majd az alvó szobatársaira pillant, felhúzza a fejére a kapucnit, majd elindul a háló bejárata felé.
Egyszer még visszanéz, felém, mintha látna, majd megy tovább, Merlin se tudja merre és miért.



Olyan gyorsan léptem hátra a Merengőtől, ahogy csak tudtam, hevességemnek köszönhetően még a saját lábamban is megbotlottam, csak azért nem estem el, mert a fal megtartott. Mély levegőket vettem. Az utolsó nem az én emlékem volt, még véletlenül sem. A jobb kezem a pálcám felé csúszott. Valahol, a tudatom mélyén éreztem, hogy ez ostobaság. Nem csak azért, mert nincs itt senki, hanem azért is, mert nem bántanám. Bármennyire is szeretném azt hazudni magamnak, hogy így van egy ujjal sem érnék hozzá. Talán kiabálást és könnyeket kapna, de ennyi. Mégis, a lakásban csend honol. Leo a Roxfortban, én egyedül itthon. Ha itt is volt, akkor már nincs. Megannyi kérdésem eszembe juthatna, aggódhatnék a biztonságomért, az életemért, mégis, csak egy fogalmazódik meg bennem. Miért hagytál itt? Bár valamennyire sikerült feldolgoznom a történteket és jól… jobban éreztem magam, kérdéseim és sérelmeim voltak. Azok nem múltak el egy nap vagy pár év alatt. Félretehettem őket, de megoldani egyedül nem tudtam
A hátamat nekivetettem a falnak, majd szépen, lassan leereszkedtem, kezeimet pedig a térdeimre helyeztem. Csalódott voltam, mégsem annyira, mint azt vártam. Ahogy kinyújtottam a lábam egy fiolát löktem el vele. Az utolsót. Egy halk nyögés kíséretében érte nyúltam. Olyan volt, mint a többi, nem csoda, hogy sikerült átvernie. Ismert. Merlinre, hiszen ikrek voltunk! Mindössze egy apró különbséget láttam. Ennek az aljára volt ragasztva valami. Egy papír. Újabb mély levegő, majd megfordítottam. Bármi is az készen álltam, készen akartam állni. Egy sor, ismerős betű, pont, mint a levélen. Nem tudtam mire vélni az üzenetét, mégis remegni kezdtem. A szabad kezemmel megpróbáltam a hajamba túrni. Meg akartam írni, vagy legalább megüzenni valakinek a történteket, de senki sem jutott eszembe. Senkit sem terhelhettem ezzel. Senkivel sem álltam olyan viszonyban, hogy úgy érezném megtehetem. Merlinre, mi jöhet még?
“Hamarosan találkozunk.”

“Pontosan úgy nézel ki, mint édesanyád.” Ez a sokat ismételgetett frázis írja a legjobban, hogy miben is különbözik Cassie a Black család legtöbb tagjától. Míg rokonai nagy részének sötét haja van, addig az ő vállára szőkésbarna enyhén göndörödő fürtök omlanak, melyek színe erősen függ az adott évszaktól. Nyáron és tavasszal szőkébb, míg télen és ősszel sötétebb. Bőre fehér, hegektől és hibáktól mentes. Már csak a női hiúság és a tökéletesség látszata miatt is rettentően ügyel rá, hogy ez így is maradjon. Szemei kékek, ez tulajdonképpen az egyetlen dolog a külső jegyeiben, amit az édesapjától örökölt.
Nem nőtt magasra, mindössze 158 centiméter, aminek következtében, ha teheti, gyakran hord magassarkút és olyan ruhákat, melyektől optikailag magasabbnak tűnik. Talán az egyetlen, amit igazán magáévá tett a neveléséből és szereti is az az elegáns öltözködés. Szinte mindig szoknyában van, ha teheti akkor krémszíneket hord, mivel azok állnak jól neki. Bár nem mindig tip-top, de igyekszik úgy öltözni, hogy a magára húzott darabok mindig menjenek egymáshoz. Alapvetően szemüveget kellene hordania, ám ritkán látható rajta, a kontaktlencsét részesíti előnyben, annak ellenére, hogy kényelmetlennek tartja. Ez a legelegánsabb. Persze otthon, a négy fal között ő is szeret melegítőnadrágba, kinyúlt pólóba és zokniba bújva pihenni. Ám ha megy valahova, akkor mindig nagyon figyel a megjelenésére.