Az Auguránvadász Projekt tagjainak szökési kísérlete kudarcba fullad, mikor Maeve Byrne sikeresen kicsusszan Briggs parancsnok karjai közül, ezzel időt adva az apjának és a bátyjának, hogy támadást indítsanak. Az aurorok nem vesztegetik az időt, azonnal menekülőre fogják vagy legalábbis megpróbálják nyílt terepre áthelyezni a harcot, ahol az ellenfeleiknek figyelniük kell a többi vendégre is. Jerry szorosan tartja Diane-t, miközben a kétszárnyú kijárat felé rángatja magával, gyakorlatilag emberi pajzsként használva a nőt. Billy jelzésére Diane-nek sikerül elég erős szelet gerjesztenie ahhoz, hogy Jerry szorítása enyhüljön és helyzetet váltsanak néhány másodpercig, immár nem Diane, hanem a férfi oldala és háta fordul az ellenfeleik felé. Ez pedig éppen elegendő ahhoz, hogy William pálca nélküli varázslata célba találjon, Jerry hatalmas erővel repül ki a díszes ajtón, egyenesen a terasz előtti sóderes ösvényre esik, a hátába fájdalom nyilall az érkezés után. Természetesen Diane is megérzi a varázslat erejét, de őt éppen csak súrolja, ezért csupán a padlóra zuhan. Cameron sikeresen hárítja Mr. Byrne támadását, a kábítóátok visszacsapódik a tükörfalként funkcionáló mágikus pajzsról, egyenesen az idősebb férfi felé, aki egy egyszerű Protegoval hárítja, majd támadást indít Cameron felé. Yaxley nem finomkodik, habozás nélkül több átkot küld az áruló és mentora felé, de Holdennek sikerül blokkolnia a támadásokat és kijuttatni magukat az épületből. Mr. Byrne futni hagyja őket, tudja, hogy lesz aki majd megállítja az aurort és tanítványát, ezért Jerry Preston után ered, hiszen rajta akar leginkább bosszút állni. Sebastian alig áll a lábán a vérveszteségtől, tudja, hogy harcképtelen és csak Maeve támogatására számíthat. A lány tudja, hogy a házban maradni nem biztonságos, bárhonnan újabb törmelékdarabok és átkok találhatják el őket, ezért a Billy átkától tárva-nyitva tátongó ajtó felé indulnak, éppen Cameron és Briggs parancsnok után érnek ki a fedett teraszra. Maeve látja, hogy Briony és Fiona a tartóoszlopok felé igyekeznek, a partizók irányából pedig Yuma és Reginald Rappaport, a MACUSA aurorparancsnoka fut feléjük, hogy a Byrne család segítségére siessenek. Már éppen megkönnyebbülnének a segítség és a nekik kedvező túlerő láttán, mikor Holden Briggs robbantóátkától darabjaira hullik a kőoszlop, a terasz fedett teteje pedig hangos robajjal omlik be. Cressida és Diane éppen ekkor lépnek ki az ajtón, csupán másodperceik vannak a gyors cselekvésre. William medveként rohan a Lorit cipelő Chrysa Andersen után, amikor a feje előtt éppen csak néhány centiméterrel csapódik a földbe Tempest átka, hatalmas krátert hagyva a zöld gyepen és szinte a semmivel egyenlővé téve egy bokrot és a mellé helyezett szobrot. Billy megtorpan, érzi, hogy a bőre felszakadt egy-két helyen, de nem elég komoly a sérülés ahhoz, hogy megállítsa - csakhogy nem Chrysát követi, hiszen a szeme sarkából látja a beomló terasz borzalmas képét és ezúttal a kommandó parancsnoka az új célpontja. Holdennek sikerül időt nyernie maguknak a robbantóátokkal, Cameronnal lejutnak a teraszról és Chrysáék után erednek. Azonban Reginald Rappaport sem tétlenkedik, az amerikai aurorparancsnok több átkot küld utánuk. Holdennek és Cameronnak muszáj megállniuk harcolni, menekülés közben képtelenek lennének kivédeni a sorozatban érkező erős varázslatokat. Holden kaszabolóátka átsüvít Rappaport felé a levegőn át, azonban egy valamivel nem számol: az idősebb férfi elemi mágus, mesterszinten uralja a szél elemét, a karjának csupán egyetlen könnyed mozdulatával arrébb rántja Cameront, akit mellkason talál az átok. Cameron elterül a földön, mellkasa, válla és nyaka oldala felhasad, a mély sebekből sűrű vér szivárog. Holden pajzsot húz a fiú és Rappaport közé, majd azonnal odarohan hozzá, hogy segítsen rajta. Hatalmas szerencséjükre ekkor bukkan fel Devon Selwyn, oldalán Hestia Jones-al, ketten megpróbálják feltartóztatni az amerikai aurorparancsnokot. William ekkor ér oda hozzájuk, hatalmas medvemancsai dübörögnek a pázsiton, esze ágában sincs lelassítani. Holden választásra kényszerül: vagy befejezi a bonyolult ellenátkot és védtelenül várja a támadást, vagy nem gyógyítja meg Cameront és felveszi a harcot Williammel, ezzel kockáztatva, hogy Cameron elvérzik a nyakán tátongó vágástól. Eközben a harc zajai eljutnak a medencénél összegyűlt aranyvérű társasághoz is, hamar elszabadul a pokol, sikolyok kísérik a fejvesztve menekülő, egymást elsodró embereket.
A reagok beérkezésének határideje: 2022. április 9. (éjfél). Mindenki egyeztesse a sorrendet a többiekkel, aki nem ír időben, az ebből a körből kimarad és Bogar bárdra, illetve a többi karakterre bízzuk a sorsát.
Hiába tartottak minket barbár, szadista állatoknak, nem így terveztük. Nem akartuk szétrombolni a házat, halálra rémíteni a gyerekeket, nem akartam majdnem levágni a Mulciber fiú karját és végképp nem akartam belekeverni a két legfiatalabb aurortanoncunkat a balhéba. Nem ez volt a terv, kibaszottul nem ez. De ahogy már sok-sok bevetésen - ennél alaposabban kitervelt, kiszámíthatóbb munkák során - megtapasztaltam: soha, semmi nem úgy alakul, ahogy az ember akarja. A Byrne lány elkapta a kezemet, és ennek nem is tulajdonítottam volna túl nagy jelentőséget, hiszen mégis mit akart, lefeszíteni magáról a karomat egy vasággyal negyven kilós arisztokrata kislány? A gondolat is nevetséges volt, addig a pillanatig, amíg égetni nem kezdett az érintése, a bőröm izzó vörös lett a fagyási sérülés nyomán. Éppen csak egy másodpercre lazítottam a szorításon, de ez elegendő volt neki ahhoz, hogy macskaként kicsússzon a karjaim közül. Utánaküldhettem volna egy átkot, bánthattam volna, de nem akartam, egy másodpercig sem állt szándékomban az este folyamán sérülést okozni egy Harperrel és Masonnel egyidős gyereknek. Futni hagytam, ezen a ponton már úgysem számított. Újból eluralkodott a káosz. Eddig sem éreztem úgy, hogy a kezemben lenne az irányítás, de a két Byrne ellentámadása, majd Cameron közbeavatkozás nyilvánvalóvá tette, hogy még annyi kontrollom sem volt az események felett, mint amennyivel eddig hitegettem magam. - Ó, baszd meg, hogy egyszer csinálnád azt, amit akarok, hülyegyerek... - Nem akartam, hogy Cameron harcba keveredjen és felfedje a hovatartozását, de már nem pörgethettem vissza az eseményeket és nem amneziálhattam minden jelenlévőt, nem volt más választásom, csak élve kijuttatni őt. Ez viszont rohadtul nem volt egyszerű. Sorra hárítottam Yaxley átkait, közben ügyelve rá, hogy menekülés közben végig Cameron és közötte maradjak. Sosem bocsátottam volna meg, ha az az idióta kölyök nyel be egy átkot helyettem. Kiküzdöttük magunkat az ajtón, ahol az imént még Jerry repült ki elbaszott rongybaba módjára - bele sem mertem gondolni, hogy talán odakint már darabokra szedte Byrne-ék indián testőre -, de egyáltalán nem kerültünk közelebb a szabadsághoz. Yuma Littlebear és Reginald Rappaport - baszd meg, baszd meg, baszd meeeg, miért éppen ők? - egyenesen felénk tartottak, és a kedves amerikai kolléga aligha kezet rázni akart velünk, hogy utána jót csevegjünk a szakmánk izgalmas részleteiről. Gondolkodás nélkül küldtem nonverbális robbantóátkot a hozzájuk legközelebbi tartóoszlopra, hogy amíg ők a súlyos kődarabokkal voltak elfoglalva, addig mi kereket oldhassunk. Nem néztem hátra, most nem gondolkodhattam azon, kinek ártottam Littlebearéken kívül, nem volt helye a lelkiismeretnek, mikor az ember az életéért küzdött. Tőlünk nem messze Lori nővére egy jól irányzott átokkal berobbantotta a talajt a kibaszott medvévé változott William előtt, megtorpanásra kényszerítve azt a behemót dögöt. - Menj Loriék után, gyerünk, kint hagytunk egy zsupszkulcsot a keleti kapunál, még talán nem késtük le - ordítottam oda neki, miközben egy pajzsbűbájjal hárítottam egy felénk száguldó átkot. Megpördültem, hogy farkasszemet nézzek Reginald Rappaporttal, aki látszólag sértetlenül megúszta az oszlop darabjaival történt találkozását. A kurva életbe. - Maradj mögöttem - léptem Cameron elé, jelezve neki és Rappaportnak is, hogy ez a párbaj kettőnk között fog lezajlani, a szinte még gyerek Castillonak ebből ki kellett maradnia. Amennyiben Cameron nem avatkozott közbe, egyedül estem neki a MACUSA aurorparancsnokának, másodpercenként röpködtek közöttünk a színes fénycsóvák, pajzsbűbájok nyelték el őket, magunk elé rántott tereptárgyak blokkolták a többit, nem hagyatkozhattam a legilimenciára sem, Rappaport lezárta az elméjét és ezzel ellehetetlenítette, hogy előre lássam a támadásait. De talán még a legilimencia sem lett volna elég ahhoz, hogy időben reagáljak, mikor egy hanyag karmozdulattal olyan könnyedén mozdította az éppen kilőtt kaszabolóátkom elé Cameront, mintha csak használt papírzsebkendőt hajított volna a kukába. Az átok mellkason találta Cameront, a mély vágások nyomán azonnal vérrel itatódott át az öltönye - a legszörnyűbb azonban nem ez volt, hanem a nyaka oldalán keletkezett mély seb, amiből meleg vér bugyogott fel. - A kurva életbe - buktam le Rappaport tarolóátka elől, amely aztán a hátam mögötti sövénybe és asztalokba csapódott bele, amit éles sikolyok követtek a fel-alá rohangáló vendégek részéről. Láthatatlan, ideiglenes pajzsot vontam magunk közé, mielőtt térdre vágódtam Cameron mellett. - Nem lesz baj, nem lesz semmi baj, kölyök, rendbe hozlak, el ne ájulj nekem... - Nem voltam benne biztos, hogy őt nyugtattam vagy magamat. Cameron fölé hajolva mantráztam újra és újra a latin szavakat, reszkető kézzel tartottam a pálcámat a mély vágások felett, amelyek csak lassan kezdtek el összehúzódni - Castillo nem volt olyan szerencsés, mint a Mulciber gyerek, nem csak a karját súrolta az átok. Láttam a felénk tartó medvét, hallottam a hatalmas mancsok földnek csapódását, de nem szakíthattam el a figyelmem Cameron sebéről, nem hagyhattam, hogy elvérezzen, amíg én egy kicseszett szőrös döggel viaskodtam. Csak fohászkodtam magamban, hogy érjek időben a végére, hogy húzódjon össze valamennyire a vágás, leszartam a kezemre ragadó friss vért és azt is, hogy William egyre közelebb ért. Tudtam, a zsigereimben éreztem, hogy mi fog következni. Nem volt időm pajzsot húzni magunk közé, elvetődni vagy egyáltalán bármilyen módon védeni magam. A hatalmas medve elsodort Cameron mellől - nem tudtam befejezni a sérülései gyógyítását, de annyira összezártam a sebet, hogy biztosan tudjam, nem fog perceken belül elvérezni a füvön -, először nem éreztem semmit, alig érzékeltem bármit is a külvilágból. Az óriási medvetest eltakarta előlem az esti égboltot és a kertet, nem láttam semmi mást a sűrű barna szőrön kívül. A mellkasomból kipréselődött a levegő, ahogy a földhöz csapott, forgott velem a világ, ahogy először a fejem, majd a hátam is a gyepre vágódott, William pedig a mellkasomra nehezedett. Nem gondolkodtam, ösztönből cselekedtem, mintha a varázspálcát markoló kezem önállóan mozdult volna: utolsó erőmmel megemeltem a pálcámat és alulról eltaláltam a medvét. A bordáimba és a fejembe egy időben nyilallt a fájdalom az átokkal, amely felhasította William Byrne medvetestét. A hasát és a mellkasát hosszú vágások lepték el, az egész jelenet egy mugli horrorfilm vérfürdőjére emlékeztetett. Mellém zuhant, levegőért kapkodva feküdtünk a nyári kánikulától meleg földön, a szemem előtt foltok úsztak, néha teljesen elsötétült a kép, csak a vendégek sikolyainak hangja, a fémes vérszag és a saját rettegésem segített eszméletemnél maradni. Meg sem próbáltam felkelni, minden erő kiszállt a tagjaimból és össze kellett szorítanom az állkapcsomat, hogy ne ordítsak a törött bordák és medvekarmolás okozta fájdalomtól. Meg fogok halni. Innen nincs kiút. Meg fogok halni. Ennyi volt. Vége. Darabokra fognak szedni. Csak ez zakatolt a fejemben, miközben egyre nehezebb volt eszméletemnél maradni.
“Being a mother is learning about strengths you didn’t know you had, and dealing with fears you didn’t know existed.”
- Linda Wooten.
to everyone
Annyira abszurdnak tűnik, hogy egy rab van a pincében, hogy még akkor is alig akarom elhinni, amikor már a saját szemeimmel láthatom. Tudom, hogy Corban sok mindenre képes, de ez... Ráadásul egyáltalán nem vall rá az efféle meggondolatlanság és ostobaság, de úgy látszik, még így, húsz év után sem ismerem igazán a saját férjemet. Az érzések még akkor is erősen kavarognak bennem, amikor a kis csapatunk visszatér az előtérbe, egyszerre vagyok dühös, zavarodott, és aggódom, elsősorban a gyerekekért, mert ezek az elvetemültek láthatóan senkit nem kímélnek, aki az útjukba kerül. Talán megnyugtatónak kellene találnom, hogy Corban és William végre előkerül - többedmagukkal - a jelenlétüktől és a szavaiktól azonban a levegőben érezhető feszültség csak tovább nő, és egyértelmű, hogy másodpercekre vagyunk attól, hogy elszabaduljon a pokol.
Corban kijelentésére majdnem felnevetek, de csak az idegességtől, a keserűségtől, a helyzet iróniájától, és mert korábban én is ugyanerre figyelmeztettem a támadókat - hogy mindenhol őrök vannak, és nem fognak épségben kijutni – de akkor sem volt semmi haszna a szavaknak, ahogy most sincs. Igazából, attól tartok, hogy senki sem kerül ki ebből a helyzetből épségben. Szeretnék tenni valamit, védeni a gyerekeket, de a pálcámat át kellett adnom, és a karomat még mindig a Prestonnak szólított auror szorongatja, a szél erejét azonban ennyi varázsló között, fedett helyen nem árt óvatosan használni. A megfelelő pillanatban. Aztán Maeve támadásba lendül, és ahogy találkozik a pillantásom Williamével, tudom, hogy nekem is ideje cselekednem. Lehetőleg még azelőtt, hogy valódi pajzsként szolgálnék az idősebb auror számára, és az egyik átok engem találna el. A karomat szorongató kezére irányítom az elemi mágiám, és olyan erővel taszítom el magamtól, hogy mindketten megpördülünk, így viszont végül ő lesz az, akit egy átok kirepít az ajtón, egyenesen a pázsitra. Ezzel egyidejűleg magam is a padlóra zuhanok, és mire sikerül újra talpra állnom, a felfordulásban már sehol sem látom Ronant vagy Maeve-et, csak a kuzinom arcát sikerül felfedeznem.
- Cressida, a pálcám! Add a pálcámat! - kiáltom oda neki kétségbeesetten. Vissza kell szereznem, mert így kétlem, hogy ki tudnék keveredni ebből a káoszból. - Hol vannak a gyerekek? - kérdezném még tőle, ahogy egyszerre lépünk kifelé, de akkor hatalmas robajjal egy átok csapódik be a teraszba a fejünk felett, én pedig reflexszerűen taszítok egy nagyot oldalra az unokatestvéremen. Vetődnék én is utána, hogy mentsem az életem, de a romok egy része így is betemeti a lábaimat, amelyek valószínűleg legalább tíz helyen törnek egyszerre, és olyan erős fájdalom árasztja el a végtagjaimat, hogy elveszítem az eszméletemet.
em hagyhattam, hogy egyetlen ember is elhagyja ezt a birtokot anélkül, hogy helyretettük volna ezt a hatalmas problémát. Őszintén nem érdekelt, hogy meghalnak-e vagy sem a betolakodók, egyikük élete sem érdekelt annyira, hogy akár csak egy karcolást megengedjek az öcsémen vagy a húgomon. Ha túlélik, az se nagy gond, Mulciber megoldja, hogy a saját nevüket is elfelejtsék egy életre, ettől nem féltem. Azonban mindent meg akartam tenni annak érdekében, hogy ez ne történjen meg, így határozottan, az erőm teljes tudatában rohantam a törpeméretű nő után, aki nem tudom, honnan gondolta, hogy egyáltalán esélye van elmenekülni előlem. Aztán jött a robbanás, én pedig majdnem felbuktam, ahogy próbáltam több mint 50 km/h-s sebességről teljesen megállni. Megvetettem a lábam, a medvekarmok a földbe vájták magukat, hogy segítsenek a fékezésben. Persze nem sikerült teljesen elkerülnöm mindent, a lábaim csíkokat hagytak a kráter felé, az apró sérülések pedig vércseppekkel díszítették az imént készült gödröt, aminek a szélén álltam. Az egész úgy nézhetett ki a levegőből, mintha egy elbaszott nyalókát rajzoltak volna a gyerekek a fűbe. Oldalra kaptam a fejem, hogy lássam, ki küldte rám az átkot - az idősebbik Fontaine. Nem érdekelt eléggé ahhoz, hogy foglalkozzak vele, és már fordultam volna vissza az eredeti célom felé, amikor megláttam az összeomló teraszt, alatta azzal a nővel, akit az elsődleges feladatom lett volna megvédeni. Talán nem kellett volna ilyen hirtelen döntenem, de már nem láttam tisztán a helyzetet, és puszta haragtól vezérelve lendültem meg Briggs felé. Látta, hogy jövök, de a kölyökkel volt elfoglalva, nem pedig velem, én pedig éltem a lehetőséggel, hogy mindenféle ellenállás nélkül tudom megrángatni. Rávetettem magam, egyetlen karlendítéssel löktem arrébb és vetettem is utána magam. Most nem ismertem kegyelmet és nem is akartam gondolni rá. Valószínűleg még fel sem fogta, mi történt, amikor megálltam mellette, felágaskodtam, majd egy medve többszáz kilogrammnyi súlyával sújtottam le a felsőtestére, mintha csak egy szeget akarnék belekalapálni a fába. Talán hasonló terveim is voltak. A következő támadásra azonban már nem volt időm. Az első pillanatban nem is éreztem a fájdalmat. Hátratántorodtam kicsit a rengeteg vér látványától, ami pillanatok alatt lepett el mindkettőnket és úgy fröccsent az arcomba, mint amikor az ember kibont egy felrázott sörösüveget. A következő másodpercben megszédültem és mintha kirántották volna alólam a földet, úgy terültem el az eddig szép zöld, most már vörösben úszó pázsiton. Éreztem, hogy már emberi alakban vagyok, mozdulni sem bírtam, nem még egy képességet fenntartani. Levegőt akartam venni, mert mintha órák teltek volna el az utolsó óta, de akadályba ütközött minden próbálkozásom. Köhögtem egyet, a torkomból vér jött fel, eltelítve a számat. Undorító íze volt. És a melegsége ellenére azt éreztem, hogy fázom, hiába a nyári meleg, ha tudtam volna, reszkettem volna a hidegtől. Ekkor jutott el a tudatomig, hogy mi történik velem. Próbáltam nyitva tartani a szemem, az egyik legfontosabb, amit megtanultam munka közben: bármilyen rossz is a sérülés, mindenképpen ébren kell maradni. Mégis… soha nem tűnt még ilyen nehéznek a feladat. Meg fogok halni.
Lempest átszólag készségesen nyújtja felém mindenki a pálcáját, könnyű ujjak közé zárni őket, átcsúsztatni a másik kezembe, amely marokra fog fél tucatnyi megmunkált fadarabot, mégis Diane kényszerített megadásától szédülök meg egy pillanatra, igazán nem többre, csupán szempilláim reszketnek néhány torokig felkúszó szívdobbanásig, aztán tovább lépek, rezzenéstelen arccal, szinte már szenvtelenül. Tanult tehetetlenséggel cselekszem, emberi arcok mosódnak össze előttem, amíg hozzá nem érek, talán a nevem zökkent ki, vagy az a fajta rejtett gyengédség, szinte már szeretet, amivel kiejti. Tekintetem megtalálja Brendan arcát, hamarabb észrevette a leheletnyi hezitálást a mozdulatomban, mint egyáltalán nekem sikerült volna azonosítanom, és csupán egy halovány, megtört félmosolyra futja tőlem, mielőtt ez a látszólagos – ugyanakkor majdhogynem komfortos – zsibbadtság, amely az együttműködésünkből fakad, ismét szilánkjaira robbanjon, és az ujjaim légüres tér köré fonódjanak. Sikerül idejében lebuknom, egyetlen átok sem súrol a rapid módon kulminálódó káoszban, amelybe rontások, sikkantások és lezúduló törmelék foszlányai keverednek. És egy medvéé. Merlinre, centiméterekre a bal combomtól egy súlyos medve mancs csapódik az egyenetlen omladékba, tudom, sosem bántana, még járulékos veszteségként sem, mégis riadtság kúszik fel a gerincem mentén, fogalmam sincs, mit érezhet, aki felé tart – a több mázsájával, elszántságával és emberi hús tépésére kifejezetten alkalmas karmaival. Cselekvésre – legyünk realisták, ezen a ponton kizárólagos megoldásként inkább menekülésre – készen pattanok fel, Diane kérését gondolkodás nélkül teljesítem, innen egy darabban csakis átkon, rontások és cseles bűbájok segítségével juthatunk ki. Fénycsóvák metszette térben indulunk egy irányba, egyeztetnünk sem kell, egyszerűen nincs más lehetőségünk, mint kifelé, kifelé, kifelé haladni, ásító napfénybe, tiszta levegőbe, fél pillanatnyi mérsékelt hangzavarba, hogy átgondolhassuk, hogyan tovább. Mert nem fogja itt hagyni a gyerekeit, semmiképpen, főleg nem azok után, hogy mindketten szem elől tévesztettük őket. Azt hiszem, éppen rápillantok, vagy csak azt akarom hinni, hogy rápillantok, mielőtt valakinek a bivalyerős átka eltalálja a teraszt, és a becsapódási pontból kiinduló repedések végül szétszabdalják a masszív tömböt – bárcsak a műtermemben maradtam volna, bárcsak arra gondoltam volna, hogy lesz még ilyen parti, minden héten találunk valami ürügyet rá, miből tartana lemondani, bárcsak, bárcsak… Diane kétségbeesett lökésétől hármat lépek oldalra, majd megbotlok egy tartóoszlop darabban, és mindenféle elegancia nélkül elvágódok. Fájdalom hasít az oldalamba, karomat végighorzsolja egy kiálló rúd, mikroszkopikus sérülések egész térképe rajzolódik ki. Tekintetemmel riadtan, valahol megnyugvást keresve pásztázom a teret, azt a pontot, ahol az imént még mindketten álltunk. – Diane…? – tétova, kissé zavart és elgyötört tónusú kérdés, nincs már ott semmi, vagyis a terasz, egy része, egy tetemes része, darabokban, körülötte por, nehéz levegő, furcsa szag, nem is tudom. – Diane? – Minden nyilallás, görcs és tompa sajgás ellenére keresztülmászom egy keskeny és nem túl magas törmelékhalmon, hogy szembetalálkozzak Diane mozdulatlan testére bukkanjak. – Nem, nem, nem, nem, nem…! – Kétkedő suttogásom rekedt sikollyá erősödik. Azonnal kitapintom a pulzusát, a szíve gyengén ver, mégis stabilan, egyenletesen, és lehet, csupán a bennem fodrozódó félelem generálta lüktetés nyomja el valamelyest. Néhány tömböt azonnal sikerül leszednem róla, ujjaim remegnek a pálcafán, ennek ellenére viszonylag pontosan sikerül elvégeznem a varázslatot, fél perc alatt kiszabadítom. Semmijéhez nem nyúlok, tapasztalat és szakértelem nélkül nagyobb kárt tehetek benne. A gepárdom csupán másodszorra hajlandó előmászni a patrónusbűbájomból, lediktálok neki minden információt, a pontos címet, a sérülés súlyosságát, és máris küldöm a Szent Mungóba, innentől kezdve nem érdekel, milyen döntést várnának tőlem, nem tartok igényt Brendan engedélyére sem, ez már túlnőtt mindannyiunkon. – Minden rendben lesz – átmeneti védőbűbájt rendezek köré, a lehulló törmelékdarabok innentől kezdve nem tehetnek kárt benne. Nem tudom, mit hallok meg előbb. Az éles sikítást, a medve elkínzott bőgését, amely elvékonyodik, majd megszűnik, de azt pontosan tudom, mit érezne Diane, ha felébredve azt mondanám neki, képességeim és lehetőségeim birtokában nem védtem meg a családját, inkább mellette kuporogtam. – Nemsokára jönnek a medimágusok – súgom oda neki, vagy inkább magamnak, mielőtt ismét talpra szökkenek, és az udvaron elharapózó zűrzavarba vetem magam. És megtorpanok. Három test láttán. William segítségére érkezik valaki, talán Brendan, azt kívánom, bárcsak jobban tudnék koncentrálni, bár lenne bármilyen előképzettségem, hogy ilyen esetekben higgadt és összeszedett maradjak, így viszont… Tudom, mit tettek, tudom, hogy ránk rontottak, tudom, hogy ők a felelősek mindenért, tudom, hogy miattuk fekszik Diane eszméletlenül, hogy nekik köszönhetően tántorog Sebastian, az unokaöcsém, vérveszteségtől az ájulás szélén, tudom, mégis… Tizenhét éves vagyok, vértől nehéz kézzel tapogatózom a fürdőszobában, megcsúszok a férjem, a férjem vérének és agyvelejének nyúlós tócsájában, sírni sem vagyok képes, reszketek, hányingerem van, és tudom, mindent tudok, igazán, de ez az auror… valakihez ugyanúgy tartozik. Néhány lépés, lerogyok mellé, a vágások túl mélyek, újabb és újabb lüktetésnyi vér tódul ki belőlük, néhány aprót sikerül ideiglenesen beforrasztanom, nem tarthat soká, konyhai balesetekhez tervezték, sosem gondoltam volna, hogy bármi másra használnám, két tenyeremmel pedig egyenesen az oldalától a bordákig kirajzolódó véráztatta sebre támaszkodom. Elállítani a vérzést, várni a medimágusokra. – El ne ájuljon nekem, mert így tényleg nem tudom majd leátkozni magáról azt az ízléstelen nyakkendőt – hajolok egyenesen az arcába, lassan elködösülő tekintetét keresve. – Értesítettem a Szent Mungót, már jönnek, és maga ezt kurvára túl fogja élni, rendben? Legyen ez az egyezségünk. – Feszesen tartott ujjaim közül is vér szivárog. – Preston! – kiáltom a semmibe, az imént Brendan említette, hogy ez a neve, hátha hallgat is rá. – Preston! Hé, öreg! Jól jönne itt még két kéz. Öreg! – arcok és tekintetek között keresem az idősebbik aurort, egyelőre eredménytelenül.
It’s important to be organized and ruthless. Three piles, I always say. The stuff you wanna keep, the stuff you might need later that you put in storage, and the stuff you have to destroy.
Kertiparti
A megérzéseim ezúttal sem csaltak. Nagyon is jól éreztem, hogy baj van, hogy valami készülődik ezen a birtokon és nem akartam, hogy én vagy a húgom a részesei legyünk annak, legyen bármi is. Egy ideig próbáltam a tömegben megtalálni a húgomat, de nem sikerült - persze hogyan is gondoltam, hogy ott lehet, nem olyan volt mint én, szívesebben kerülte az emberek társaságát és nem kedvelte túlzottan a haszontalan csevegéseket. Várható volt, hogy nem ezek között a karót nyelt arisztokraták között fogja megtalálni a helyét, hanem valahol elvonulva, valószínűleg a többi fiatallal. Szóval elindultam biztosabb helyszínek felé megkeresni, ahol végül nagyobb sikerrel is jártam. Szinte azonnal egymásba futottunk, nekem pedig eltökélt szándékom volt jó messzire eltűnni innen. - Bassza meg. Ha tényleg ez a helyzet, nem lesz szükség rá, hogy Levinre fogjuk, mert ízekre szedem Byrne-éket, amiért veszélybe sodortak egy halom embert, köztük téged is. Talán még arra is jó indok lesz, hogy felbontsuk az eljegyzésedet azzal a szürkemarhával. Elindultunk kifelé, abban a hitben, hogy talán még elkerülhetjük az eseményeket, amik biztos voltam benne, hogy be fognak következni. Elég ilyet láttam már és az én megérzéseim soha nem csaltak. De persze nem jutottunk semmire és sehová, egy pillanat alatt kaotikussá vált minden, amint kivágódtak az ajtó szárnyai. Megtorpantam Brivel együtt, és néhány másodpercig hasonlóan döbbenten szemléltem az eseményeket: a medvét, az ájult embert, a repkedő átkokat, mire sikerült felfognom, mekkora szarba keveredtünk. Karon ragadtam a húgomat és együtt behúzódtunk a tartóoszlopokhoz, abban a reményben, hogy ott védelem vár ránk. - Vedd le a cipődet! Gyerünk! -szóltam rá Brire határozottan és szigorúan, miközben az egyik kezemben már a pálcámat tartottam, a másikkal pedig a tűsarkút húztam le az egyik lábamról. Tudtam futni bennük, gond nélkül, de nem egy ilyen helyzetben akartam megkockáztatni egy ilyen balesetet. A fűben pedig határozottan nem volt előnyös tűsarkúban már sétálni sem. Alig sikerült lehúznom a cipőm egyik felét, amikor becsapódott felettünk egy átok és az oszlop kisebb-nagyobb darabokra robbant. Reflexből cselekedtem, abban a reményben, hogy valamit talán tudok segíteni magunkon, mielőtt a romok maguk alá temetnek minket örökre. - Protego! -A célom elsősorban Bri védelme volt, a pajzs mindkettőnket elért részben, de egyikünket sem teljesen. Egy nagyobb tetődarab a bal lapockámra zuhant, amitől nem csak elestem, de az egész karomba olyan fájdalom nyilallt, hogy képtelen voltam magamban tartani a fájdalmas kiáltást. De még éltem, még egyben voltam, és amúgy sem én számítottam. - Briony? Kérlek mondd, hogy hallasz engem -szóltam hangosan, aggodalmasan, mert a terasz darabjaitól nem láttam, hol van pontosan a testvérem. Merlinre, csak baja ne legyen…
A büdös kurva életbe. Úgy szaladt ki a tüdőmből minden levegő, amikor földet értem, mintha a szervvel együtt húzták ki volna belőlem. Fájdalom hasított a hátamba is az ütődés erejétől, hosszú másodpercekig csillagokat láttam tőle és minden erőmmel azon voltam, hogy legalább egy kevés oxigént visszajuttassak a testembe, mert még az sem akart sikerülni. Milyen nyomorult egy halálnem lenne így megdögleni, ennek a köcsögnek a birtokán. Becsapódott egy átok, közvetlenül a fejem mellett, nekem pedig cselekednem kellett. Azt hiszem, az adrenalinnak köszönhetek mindent, hogy nem pusztultam meg ott helyben és volt annyi erőm, hogy visszatámadjak. Rámarkoltam a mellém esett pálcára és visszaküldtem egy Stuport az eredeti átok feladójának, akárki is legyen az - mintha nem tudtam volna, melyik geci támadt rám. Nem vártam találatot, de arra éppen elég volt, hogy gyorsan felhúzzak magam elé egy pajzsot arra a pár másodpercre, amíg talpra állok. Alig emeltem fel a fejem, már védenem is kellett a következő zöld fénycsóvát… majd a következőt, a következőt és a következőt is. Hátrálni kezdtem, támadni nem volt lehetőségem sem, annyira gyors egymásutánban jöttek felém a főbenjárók. Csak egy embert ismertem, aki így párbajozott, ilyen jól és ilyen gerinctelenül: Corban Yaxley. - Azt hitted, sosem fogunk megtalálni, te geci? -kiáltottam oda neki, túlharsogva az emberek rémült kiabálását, az átkokat, a kibaszott medve bőgését és még a fájdalmas sikolyokat is. -Azt gondoltad, hogy majd leéled itt az életedet, mint aki soha életében nem tett semmi rosszat? Egy utolsó szarházi vagy Yaxley, és kibaszottul ott fogod végezni, ahová való vagy! Persze nem csak a számat jártattam, az első adandó alkalommal, hogy láttam a lehetőséget rá, visszatámadtam. Persze én nem használtam főbenjárókat, nem azért, mert távol állt tőlem az ilyesmi, hanem mert nem voltam egy gyászkereszt mint ez a segg itt előttem, akit csak a haragja irányított. Egyébként pedig sokkal kielégítőbb lett volna végignézni, ahogy megkapja a dementorcsókot, mint azt, hogy egyszerűen megdöglik egy Avada Kedavra által. Túl kíméletes halál lenne. Nem tudtam, mennyi idő telhetett el a párbaj közben, és a színes fénycsóvákon kívül mást nem is láttam és az egymás felé intézett inzultusok jobban lefoglaltak, mint a káosz, ami a környezetemben volt. Egészen addig, amíg meg nem hallottam, hogy egy női hang a nevemen szólít és segítséget kér. Nem az enyémek közül volt valaki, de mégis… valami azt súgta, hogy oda kell figyelnem rá, és hogy kurva nagy a baj. Valaki megsérült. Nem, nem akárki, egész biztos voltam benne, hogy Holden sérült meg. Már nem is érdekelt a párbaj. - Confringo! -Most nem Yaxleyre céloztam, hanem a lába előtti földre szegeztem a pálcámat. A szép zöld gyep ettől egy nagyobb foltban szétrobbant, barna-zöld felhővel nehezítve a látási viszonyokat. Ez éppen elég volt ahhoz, hogy elfordulhassak és egy sokkal fontosabb teendővel foglalkozzak. A hang irányába indultam, jobbra-balra átkokat szórva, ahová szükségesnek éreztem - talán még azt a szarosfaszú Napoleon Mulcibert is sikerült eltalálnom valamivel -, közben kitartóan csörtetve a hang irányába. Amint megláttam Holdent a fűben heverni, gyorsabbra vettem a lépteimet, nem is foglalkoztam vele, hogy Yaxley is elindult utánam idő közben, azt pedig még inkább telibe szartam, hogy a fia ott vérzett el az enyém mellett. Nagyon helyes, Holden jó munkát végzett vele. - Helyet! -utasítottam Miss Bootot, miközben akaratom ellenére kissé erősebben löktem arrébb Holdentől, hogy odaférjek mellé. -Észnél vagy még, kölyök? Válaszolj, baszd meg, mert a szülőszobás nyöszörgést kurvára nem fogadom el! Széttéptem a gombokat a zakóján, fel kellett mérnem, milyen sérülései vannak. Tennem kellett valamit még most, mielőtt a karjaim között hal meg. Túl sok embert veszítettem már el a munkám során, nem ő lesz a következő, akit temetni viszek haza. Éppen próbáltam megszabadítani a nyakkendőjétől, hogy jobban kapjon levegőt, amikor látszólag a semmiből megjelent Yaxley és vehemensen megrázta az amúgy is haldokló Holdent, az ellenátkot akarva. Nem mondom, szívem szerint ott helyben szaggattam volna apróbb darabokra, mint a saját fiát, ehelyett csak megragadtam annak az ocsmány ingnek a nyakát fél kézzel, a másikkal pedig a fiára fogtam a pálcámat. - Vedd le a mocskos mancsaidat róla, vagy a maradék esélyedet is elveszíted, hogy életben tartsd a fiadat. -Azzal el is löktem magamtól, nagyon mertem remélni, hogy tudja a helyét és fontosabb neki annak a medvének az élete mint az, hogy minket baszogasson. Ismét Holden felé fordultam, de fogalmam sem volt, honnan kezdjem el egy animágus medve támadásait kezelni, mert kibaszottul nem voltam erre kiképezve. Visszafordultam Miss Boot felé. - Két lehetősége van: vagy segít kijuttatni őt innen, vagy igen. Remélem, tudja használni a pálcáját és képes megidézni egy kibaszott Protegot. -Nem tudtam egyszerre cipelni Holdent és a hátamat is védeni, úgyhogy muszáj volt bevonnom a térdprotézisem elrendelőjét.
Vendég
Pént. Ápr. 08, 2022 8:44 pm
Szilaj gyönyörnek vége is szilaj
A meglepetés erejének köszönhetően sikerül meglepnem az engem rövid időre fogvatartó férfit, majd már csúszok is ki kezei közül, hogy minél rövidebb idő alatt minél távolabb kerülhessek Tőle, így adva meg apámnak a lehetőséget a támadásra. Nem is habozik, az indulatok elszabadulnak, én pedig tekintetemmel Ronant és Sebet keresem. Minél hamarabb ki kell jutnunk innen! Anyámra pillantok, látom, hogy Williamnek hála nem lesz baj, de azt is, hogy aki eddig apám mögött állt fiatal srác, úgy tűnik, hogy nem a mi oldalunkon van. Hiába akarok mindennél jobban segíteni nekik és csatlakozni a harchoz, nem akarom, hogy hátrányba kerüljenek miattam. A makacsságom most háttérbe szorítom, azt teszem, amit apám javasolna, így érkezem meg Seb mellé, majd nyúlok kezéért, hogy magamhoz húzzam, ha pedig kell, fel is segítem, támaszkodjon rám nyugodtan. - Ki kell mennünk, gyere! - nem tűrök ellentmondást, ezt láthatja felé villanó szemeimből, ha esetleg maradni akarna és már húzom is, hogy kijussunk. Bal kezemmel fogom a srácot, jobbomban szorongatom a pálcámat, kapkodom tekintetem, miközben a nemrég kreált "ajtó" felé haladunk, kiérve pedig örömmel látom, hogy mi vagyunk túlerőben. Ez az öröm viszont elszáll egy pillanat alatt, mert nemsokára a tartóoszlopok sérülnek, így lendítem pálcám, hogy a fölöttünk leomló törmelékek kissé arrébb érjenek földet, de por száll fel, köhögni kezdek, húzom Sebet tovább, hogy menjünk biztonságos helyre, próbálva megtalálni a megfelelő irányt a szabadba. Anyámat észre se veszem a nagy porfelhőben, viszont az a baj, hogy a kisöcsémet se látom sehol. Igyekszem védeni magunkat a törmelékektől, kijutni egy olyan helyre, ahol nem látnak ránk, vagyis pontosabban nem látnak rá a vőlegényemre. Biztonságba akarom helyezni Őt. - Meg kell keresnem Ronant, te maradj itt, nem lesz gond! - finoman engedem el Sebastian kezét, segítek neki leülni, ha kéne és ha meg akar állítani, ha nem, én mindenképpen az öcsémért indulok. Segítenem kell neki, meg kell Őt találnom minél előbb. Ha pedig menet közben rátalálok anyámra, akkor róla is igyekszem lelebegtetni a törmelékeket, majd kijuttatni, kimaradva a harcokból, a háttérbe húzódva. Nem hősködök feleslegesen, bármilyen hihetetlen.
//Maeve innentől NJK, a mentésben vesz részt, ha a mesélő másképp nem dönt. //
Türelmes ember voltam. Hogy is ne lettem volna türelmes, mikor huszonnégy éve ültem a babérjaimon, várva a megfelelő pillanatot a visszatérésre és porondra lépésre? Azonban a szinte végtelen türelmem nem párosult jámborsággal és könyörülettel, ezt senki sem tanúsíthatta jobban, mint a pincéből kimenekített Lorena Fontaine, akiben mostanra annyi erő sem maradt, hogy magához térjen, miközben elszabadult körülötte a pokol. Csak a tökéletes másodperc kellett, hogy Billyvel egyszerre támadásba lendüljünk. Az első átkom hangos robajjal pattant vissza a láthatatlan tükörfalként közénk simuló pajzsbűbájról - azonban a varázslat nem a brit varázsbűn-üldözési kommandó parancsnokától származott, hanem Cameron Castillotól. Habozás és bűntudat nélkül estem neki a fiúnak, válogatott átkokat zúdítottam rá és Briggsre, éppen csak sikerült kivédeniük némelyiket, miközben egymást fedezve araszoltak az ajtó felé, amelyen alig néhány pillanattal ezelőtt Jerry Preston egy jól megcélzott gurkó erejével repült ki a fiam pálca nélkül útjára eresztett átkától. A fénycsóvák többsége a falnak csapódott, vakolat és berendezési tárgyak törmelékei szálltak mindenfelé. Bátran ki mertem jelenteni, hogy az egész világon egyetlen dolog létezett, amiben egyetértettem az otthonomba betörő csőcselékkel: nyílt terepre kellett vinnünk ezt a harcot. Nem a házat féltettem - bár a festmények és szobrok eszmei értéke felbecsülhetetlen volt -, hanem az abban élőket, idebent túl könnyen célt téveszthetett minden átok, éppen ezért én magam csupán takaréklángon mertem párbajozni, nem kockáztathattam meg, hogy miattam érje végzetes találat a gyerekeket vagy Diane-t... akiket a hatalmas kavarodásban szem elől tévesztettem. Bíznom kellett benne, hogy egyedül is kijutnak a házból, nem maradhattam mellettük a védelmükre kelve - már csak azért sem, mert a közelségemmel veszélybe sodortam volna őket, ezeknek az auroroknak nem egy ártalmatlannak tűnő feleség és egy csoport gyerek volt a célpontja. Ismertem Jerry Prestont, tudtam, hogy kevés erkölcsi gát határozta meg a cselekedeteit, de nem ártott volna ok nélkül civileknek. Nekem viszont annál inkább. De Merlinre esküszöm, nálam jobban senkiben nem ütötte fel a fejét az elnyomhatatlan, tomboló ártani akarás, ami most csak és kizárólag Jerry Prestonra irányult. Láttam, hogy Billy a Fontaine lányt cipelő fiatal auror után eredt, nem láttam értelmét, hogy őket kövessem, minden figyelmemet Prestonra fordíthattam. Prestonra, aki még éppen csak próbált felkelni a fűből, tökéletes célpontot szolgáltatva. Először a feje mellé céloztam, már-már üdvözlő jelleggel, azonban ő sem késlekedett. Könnyedén hárítottam a sebtében kilőtt kábítóátkát, majd azonnal megrohamoztam. Ezúttal viszont már nem a villa óvó falai között voltunk, nem állt közöttünk egyetlen gyerek, feleség és kolléga sem, az átkok nem csapódhattak vissza a falakról, nem kellett odafigyelnünk senkire. Nem fogtam vissza magam. A gyilkos átkot két Cruciatus követte, majd legalább ugyanennyi erős pajzsbűbáj, szinte nem telt el másodperc anélkül, hogy ne cikázott volna át kettőnk között egy-egy fénysugár, olyan gyorsasággal és olyan dühvel, hogy külső szemlélő talán követni sem tudta volna. Hallottam a leomló tartóoszlop dobhártyaszaggató robaját, a sikolyokat, Billy haragos medvebőgését, de nem tehettem semmit. Egy másodpercre sem lankadhatott a figyelmem, mert Preston felülkerekedett volna. Már nem pályakezdő volt, nem egy ambiciózus fiatal férfi, nagy karrierúttal a lába előtt. Nem, most már készen volt. A profik hidegvérével és tapasztalatával támadt vissza rám, minden mozdulatából áradt a rutin, valami olyan, amit az utolsó találkozásunkkor még nem láttam rajta. Rengeteg idő eltelt azóta, talán alábecsültem őt, mikor azzal a szándékkal eredtem utána a kertben, hogy könnyedén végzek majd vele. De ez már nem számított, semmi sem számított, csak az, hogy minél hamarabb pontot tegyek ennek a végére, mert nem tudtam szabadulni attól a tarkóbizsergető, kellemetlen érzéstől, hogy valami mindeközben nem volt rendben. Nem tudtam semmi biztosat, nem láttam vagy hallottam semmit, hiszen a rémület hangjai egy borzalmas masszává olvadtak össze a háttérben, az átkok fénye pedig minden mást kizárt a külvilágból. De tudtam, zsigeri szinten éreztem, hogy történt valami. - Még mindig naivan idealista vagy, Preston, ha azt gondolod, bárki is azt kapja az életben, ami jár neki. Mikor tanulod meg végre, hogy a világ nem ilyen fekete-fehér? Mikor jössz rá végre, hogy a rossz oldalt választottad, te ostoba? Épp csak kilőttem egy újabb Cruciatust Preston felé, mikor elhajolt előle és újból támadott. Őajzsbűbájt húztam magam elé, azonban egyetlen átok sem csapódott belé, Preston robbanóátka a lábam előtt ért célba. Hátratántorodtam a varázslat erejétől, a szanaszét szálló föld és fű maradványai elvakítottak, mire észbe kaptam, addigra Jerry már céltudatosan rohant valami felé... Édes Merlinem... Összetéveszthetetlen volt a fűben fekvő alak, akinek félig fehérnek kellett volna lennie a nyári melegben kiválasztott elegáns, de vékony fehér ingben, és most mégis vérvörös volt. Megállt bennem az ütő, de éppen csak egy tizedmásodpercig, a rendíthetetlen tenni akarás minden gyomorszorító félelmet és haragot felülírt. Átvágtam a párbajozók hadán, nem törődtem a mindenfelé repkedő átkokkal, nem néztem a leomlott teraszra, nem gondoltam semmire, csak Billy felé meneteltem eltántoríthatatlanul. Láttam, hogy Preston talán nekem szánt átka mellettem repítette el Napoleont, de a szemem sem rebbent, nem álltam meg, nem követtem a tekintetemmel hol ért földet a teste, nem engedhettem meg magamnak, ahogyan azt sem, hogy Maeve-t, Ronant vagy Diane-t keressem a káoszban. Ők akár biztonságban is lehettek. Biztonságban kellett lenniük. Nem eshetett bajuk, mert egyszerre csak egy helyen lehettem... Minél közelebb értem, annál borzalmasabb volt a látvány. Láttam a Billy széttépett inge alól előbugyogó friss vért, amely tócsában gyűlt össze körülötte a fűben. Mellette Briggs feküdt, halálsápadtan, tocsogva a fiam és a saját vérében, gyorsan, de gyengén fel-le emelkedő mellkassal pihegve. Ő tette, nem volt kérdéses, hogy ő tette, bármi is volt az az átok, amivel eltalálta a fiamat, biztosan tőle származott. Preston ott térdelt mellette, Cressida vértől csatakos kezében varázspálca - miért nem használta? miért nem végzett velük? -, de egyikük sem érdekelt már, csakis Billy. Megragadtam Briggs inggallérját, felhúztam a földről és erősen megráztam. - Az ellenátkot! Mi az ellenátok, te mocskos félvér? - Újra és újra megrángattam, az auror talán máskor erős teste csak rongybabaként mozdult arra, amerre én cibáltam. - Mondd már meg! Alig kapott levegőt, de az undorral felém vetett szavakat mégis tisztán értettem: szopj le, te rohadék. Ennyit mondott, mielőtt Preston félrelökött volna, szorosan az ingembe markolva. Megölhettem volna, mindkettejüket kivégezhettem volna, de ettől Billy nem kelt volna fel a földről. Félrelöktem Preston kezét és letérdeltem a földre a fiam mellé, elkeseredetten húztam végig a varázspálcámat újra és újra a felsőtestét borító mély vágások felett. - Vulnera Sanentur, Vulnera Sanentur, gyerünk már, Vulnera Sanentur... - mantráztam újra és újra, egyre kétségbeesettebben. A sebek éppen csak egy-egy pillanat erejéig húzódtak össze, majd ismét felszakadtak, hogy aztán újabb adag vér törjön fel belőlük. - Cressida, gyere ide, Cressida, segítened kell... Fel sem néztem a fiamról, talán mire kimondtam ezeket a kérlelő szavakat, addigra Cressida már rég messze járt. Semmit nem fogtam fel a külvilágból addig, amíg Sebastian Mulciber teste szinte zsákként nem zuhant mellénk. Először nem értettem miről beszél, aztán megláttam a karját borító alvadt vérfolt alatt húzódó hosszú, friss heget. Most gyógyították meg. Nem haboztam, legilimenciát használva Sebastian elméjébe másztam, hogy cseppet sem finoman, hanem türelmetlenül és durván keressem elő az egyetlen emlékképet, ami megmenthette Billyt. Homályosan, de ott volt, a pontos szavak néha kusza mormolássá álltak össze Sebastian vérveszteségtől és fájdalomtól pontatlan emlékei között, de a semminél több volt. Azonnal nekiláttam az ellenátok tökéletlen végrehajtásának. Még akkor sem fejeztem be, amikor Devon Selwyn elrohant mellettem, majd felrángatta a földről Cameron Castillot és futásnak eredt. Már nem érdekelt, hogy ki jut ki innen, csak meg kellett gyógyítanom a haldokló fiamat.
Lakhely :
London
10
Tempest Fontaine
Hétf. Ápr. 11, 2022 3:03 pm
"Hear no evil, speak no evil, and you won’t be invited to cocktail parties..."
A harc hirtelen kezdődik és éppen olyan hirtelen közeledik a végéhez. @William Byrne és @Holden Briggs magatehetetlenül fekszenek a fűben egymás mellett - William sebeiből fel-felbugyog a vér, a férfi arca egyre és egyre sápadtabb lesz, alig bír már eszméleténél maradni, míg Holden képtelen felülni, a törött bordái és a felsőtestét átszelő mély karmolások megbénítják. @Tempest Fontaine sikeresen összébb húzza Briggs parancsnok sebeit, amelyek @Cressida Boot próbálkozása nyomán éppen csak néhány másodpercre szüneteltették az erős vérzést, mielőtt újra felszakadtak volna. Cressidának azonban ideje sincs megkönnyebbülést érezni Tempest közbelépése után, ugyanis @Jerry Preston azonnal ráförmed, hogy segítsen kijuttatni Holdent a birtokról. A nőnek esélye sincs ellenkezni, látva a Preston kezében szorongatott varázspálcát és tudomásul véve, hogy Tempest is időközben átállt a betolakodók oldalára. Jerry felnyalábolja a földről Holdent, majd Cressida és az idősebb Fontaine lány társaságában rohamléptekben elindul a legközelebbi kapu felé - közben Jerry csupán annyira szakít időt, hogy Devon Selwynnek odavessen egy határozott utasítást, aminek a fiú azonnal eleget tesz és felkapja a földről az ájult Cameront, hogy aztán az idősebb auror és a két nő után eredjen. @Brendan Byrne nem avatkozik közbe, már nem is érdekli a menekülő társaság, csakis a fia megmentése. A mellé roskadó és idő közben eszméletét vesztő @Sebastian Mulciber elméjéből sikerül a hiányos ellenátkot kihalásznia, amellyel sikerül annyira összehúznia William sebeit, hogy biztosra vehessék: még kihúzza addig, amíg ideér a segítség, akiket Cressida értesített. Habár Mr. Byrne futni hagyná a menekülőket elkeseredésében, de @Napoleon Mulcibert nem bénítja meg a félelem. A férfi Jerry Preston átkától vérző halántékkal lódul meg az aurorok és a két nő után, kihasználja az alkalmat, hogy Devon méterekkel lemaradva fut a többiektől. Olyan könnyedséggel küldi a fiú után a gyilkos átkot, mint ahogy más egyszerű lefegyverző bűbájt lő mások felé. Devon hátát éri a zöld fénycsóva, szemei fennakadnak, testéből kifut az élet és a karjaiban Cameronnal elterül a földön. Devon Selwyn halott. Hestia Jones csak ekkor ér a menekülők nyomába. Nem habozhat, tudja, hogy nem tehet már semmit a Selwyn fiúért. Hátulról elkábítja az idősebb Mulcibert, majd egy lebegtető bűbájt szór Cameron ernyedt testére és futni kezd velük Jerryék után. Átjutnak az őrvarázslókon, akikből alig néhány maradt a birtok ezen részén, szinte mindegyikük a terasz törmelékei alá szorult emberek mentésén dolgozik.
Fél órán belül kiérkeznek a medimágusok a helyszínre Cressida patrónusának köszönhetően. Eddigre az aurorok és Lori már nincsenek a helyszínen, sikeresen visszajutnak zsupszkulccsal Londonba, ahol rövid időn belül el kell majd számolniuk a Varázsbűn-üldözési Főosztály vezetőségének, akik közül többen már értesültek a Magic is Might információs hálózatán keresztül a történtekről. Cressida és Tempest az aurorokkal tarthatnak Angliába vagy vissza is térhetnek a Byrne villába, amennyiben Jerryékkel mennek, a Szent Mungóba érkeznek majd. A gyógyítók sikeresen ellátják William, @Diane S. Byrne és @Ronan Byrne sérüléseit - a fiút @Maeve Byrne találja meg, nem messze onnan, ahol Devont megölték. Elképzelhető, hogy Ronan látta az eseményeket, azonban a nővérével nincs alkalma beszélni, a medimágusok azonnal elviszik, hogy helyre hozzák a vállát. Mire Diane magához tér, a fia sérüléseit ellátják és William sincs már életveszélyben, azonban mindhármukra több hetes gyógyulási idő vár majd.
Az estének csupán egyetlen halálos áldozata volt, Devon Selwyn. Abban azonban senki sem kételkedik, aki azon az estén a Byrne birtokon járt, hogy a mentőakcióval nem lezárult valami, hanem elkezdődött.
Az Auguránvadász Projekt tagjainak szökési kísérlete kudarcba fullad, mikor Maeve Byrne sikeresen kicsusszan Briggs parancsnok karjai közül, ezzel időt adva az apjának és a bátyjának, hogy támadást indítsanak. Az aurorok nem vesztegetik az időt, azonnal menekülőre fogják vagy legalábbis megpróbálják nyílt terepre áthelyezni a harcot, ahol az ellenfeleiknek figyelniük kell a többi vendégre is. 
megláttam az összeomló teraszt, alatta azzal a nővel, akit az elsődleges feladatom lett volna megvédeni. Talán nem kellett volna ilyen hirtelen döntenem, de már nem láttam tisztán a helyzetet, és puszta haragtól vezérelve lendültem meg Briggs felé.
A meglepetés erejének köszönhetően sikerül meglepnem az engem rövid időre fogvatartó férfit, majd már csúszok is ki kezei közül, hogy minél rövidebb idő alatt minél távolabb kerülhessek Tőle, így adva meg apámnak a lehetőséget a támadásra. Nem is habozik, az indulatok elszabadulnak, én pedig tekintetemmel Ronant és Sebet keresem. Minél hamarabb ki kell jutnunk innen!
//
A harc hirtelen kezdődik és éppen olyan hirtelen közeledik a végéhez. 
