Diane Sheela Byrne

Kislányként arról álmodoztam, hogy egyszer majd alkímiát fogok tanulni (mert az a varázsvilágon belül is annyira varázslatosnak, izgalmasnak, különlegesnek tűnt), esetleg bűbájtant, vagy bájitaltant, de mindenképpen tudományos irányon gondolkodtam. Már hat-hét évesen tudtam, hogy ha egyszer megkezdem a tanulmányaimat az Ilvermorny Szakiskolában, akkor a szarvas kígyó házába fogok kerülni. Aztán elérkezett a beosztási ceremónia ideje, és nem is egy, hanem két lehetőséget is kaptam. Egyik oldalról a Horned Serpent kristálya ragyogott fel, a másik oldalról a Viharmadár csapkodta szárnyait. Nem volt ez számomra nagy meglepetés, hisz a Thunderbird ház alapítójának, Chadwick Bootnak leszármazottja vagyok, és a családunk nagy része abban a házban nevelkedett. Én azonban nem vágytam kalandokra, teljesen más elképzelésem volt a jövőmről, így egy percig sem haboztam a döntésem meghozatalakor. Megingathatatlanul hittem, hogy ezt akarom egészen addig, amíg nem szembesültem apám haragjával, aki miután megtudta, hogy önként, saját akaratomból léptem másik útra, nem törődve a családi értékekkel és elvárásokkal, meglehetősen kikelt magából. Benne egészen addig valószínűleg fel sem merült a gondolat, hogy én más lehetek, mást szeretnék, mint amit ő szánt nekem. És ezután sem igazán volt ezt hajlandó elfogadni. Én magam akkoriban szembesültem vele először, hogy nem kifizetődő az eszemmel hívni fel magamra a figyelmet, vagy az ambícióimmal emelkedni ki a sorból.  

Az emberek azóta leginkább úgy ismerhettek meg, mint egy bájos, elbűvölő, de felszínes értékeket valló nőt, akinek mindene a látszat, a hibátlan megjelenés, a kiemelkedő társadalmi helyzet és a pénz. Pedig a külső vékony héj alatt rengeteg más réteg lakozik, rejtve szinte mindenki szeme előtt. Amit a legtöbb lakat alatt, leginkább féltve őrzök, soha senkinek nem megmutatva, az a sebzettségem. Idebenn egy megtört nő lakik, aki még mindig cipeli magával annak a terhét, hogy kislányként bántalmazó környezetben élt, mérgező légkör vette körül, majd később, fiatal (alig)felnőttként úgy érezte, eladták a családja jóhíre és anyagi helyrebillenése érdekében. Végül az, hogy idő előtt elveszítettem a szívemhez legközelebb álló személyt, az édesanyámat, ráadásul úgy, az utolsó beszélgetéseink haraggal és fájdalommal voltak tele, attól tartok, végleg megpecsételte a későbbi emberi kapcsolataimat. Nem tudok, legtöbbször nem is akarok közel engedni magamhoz senkit, még a saját gyerekeimet sem vagyok képes beengedni a védőfalaim mögé. Ehelyett mindenki azt látja velem kapcsolatban, amit láttatni akarok. Ami sokszor valóban lenni szeretnék, és amiről néha tényleg el is hiszem, hogy én vagyok. Sokáig tényleg úgy tűnt, a legegyszerűbb megmaradni annak a tinilánynak a szintjén, akit egykor Brendan Byrne feleségül vett. Akit nemigen izgat más, mint a felszínes dolgok, a pénz, a vásárlás, a szórakozás, közben pedig elragadó, és folyton mosolyog. Szinte én is elhiszem, hogy boldog vagyok így. Több, mint húsz éven át el akartam hinni. Manapság... már én sem tudom...

Szenteste volt. Az első szünidőm otthon, mióta elkezdtem a tanulmányaimat az Ilvermorny falai között. A fivéreim az emeleten próbálgatták a vadiúj ajándékaikat, néha lehallatszott tőlük egy-egy hangosabb kacaj vagy az izgatott beszélgetésük, de ahogy az idő haladt előre, egyre inkább elhalkultak. A húgaim már két órája nyugovóra tértek. Én azonban még a szüleim társaságát élveztem. A rádióból kellemes karácsonyi dalok szóltak, legtöbbször George Abram mély baritonján, aki apám régi nagy kedvence volt. A nappali fahéjtól, sült almától és fenyőtől illatozott. A szokottnál is varázslatosabbnak és meghittebbnek tűnt minden. Bár az előző évektől szerényebben telt az ünnep, de az első külön töltött hónapok után nagyon jó érzés volt ismét a családom körében lenni. Anyám ölébe hajtottam a fejem, ő pedig a szőke tincseimmel játszott. Apa újságot lapozgatott a sarokban egy újonnan megbontott üveg skót whiskyvel.  

Aztán egyszer csak kialudtak a fények, elnémult a rádió, és csupán a hangulat miatt meggyújtott kis mécsesek adtak némi fényt. Ám így is láttam, ahogy apám tekintete lassan, fokozatosan megváltozott, elsötétült, harag ült ki az arcára, és a légkör azonnal más lett. Nyomottabb, veszélyesebb. A gyomrom gombóccá szűkült, a szívem a torkomban dobogott, mozdulni sem mertem. Ő azonban felpattant, és ráförmedt anyámra, hogy miért nem hoz már gyertyákat? Hogy várhatja el, hogy két gyenge fényű mécses mellett olvasson? És amikor anyám nem mozdult neki megfelelő gyorsasággal, felrántotta őt a kanapéról a karjánál fogva, én pedig az öléből a földre gurultam, beütve a könyökömet a padlóba. Ezen passzív cselekedetem, illetve, hogy anyám fel akart segíteni, pedig valamiképpen csak még tovább hergelte őt. Kötekedni kezdett, és nem emelte ugyan fel igazán a hangját, de ettől csak még ijesztőbb volt. Egy ponton túl semmi, amit anyám tett, nem felelt meg neki, újra és újra megütötte őt, és nem hatotta meg, hogy sírva kértem, hagyja abba. Nem ez volt az első alkalom, hogy tanúja voltam annak, amint egy csúnya vita tettlegességig fajul közöttük, de most valahogy hibásnak, felelősnek éreztem magam. Rávetettem magam apámra, ütöttem, karmoltam, egészen addig, amíg egy pálcaintéssel leválasztva magáról falhoz nem vágott, és a világ elsötétült előttem.


Csapzottan, levegő után kapkodva ülök fel hirtelen az ágyban, miközben egy enyhe kis légörvény söpör végig a sötétítő függönyökkel elhomályosított szobán, annak ellenére, hogy minden ablak és ajtó csukva van. Az elementáris erő még mindig ott zubog a bőröm alatt, a véremben akkor is, amikor végre kezd szabályossá válni a légzésem. Érzem, muszáj kivezetnem magamból, ezért egy könnyed legyintéssel a függönyök felé irányítom, félrevonom azokat, és a hálót azonnal megtöltik a reggeli nap sugarai. Futólag, ösztönösen végig simítok magam mellett az ágyon. Corban oldala teljesen érintetlen. Nem aludt itt az éjjel. Már meg sem lep. Talán elhúzódott egy megbeszélése, és a dolgozószobájában nyomta el az álom, de azt sem tartom kizártnak, hogy valamelyik nőcskéjét szórakoztatta hajnalig.  

Sóhajtok, majd a drága, hófehér selyemköntösömért nyúlok, belebújok, és megindulok a konyha felé. A finom anyag lágyan lobog utánam, akár egy látomás, miközben megkötöm azt a derekamon. A nappalin áthaladva magamhoz veszem az ezüstszín cigaretta tartómat, de egyelőre nem nyitom ki. Mindig is óvakodtam attól, hogy rászokjak a dohányzásra, de az elmúlt egy évben időről időre rám tört ez a kényszeres érzés, hogy rágyújtsak. Főleg az ehhez hasonló nyomasztó vagy aggasztó pillanatokban. A konyhába érkezve azonnal magamhoz veszem az este megbontott üveg fehérbort, töltök magamnak egy pohárkával, aztán kisétálok a kellemes, napfénnyel borított erkélyre, és kényelmesen helyet foglalok.

Magam elé meredve kortyolok egyet, majd még egyet, de az álom hatása, a mellkasomra telepedő kellemetlen érzés csak nem akar enyhülni. Ujjaim kissé idegesen nyúlnak a dohánytartóért, rágyújtok egy szálra, és csak miután a füst ellepi a tüdőmet, dőlök hátra. Ez a rémálom, vagy ennek bizonyos változatai már több, mint húsz éve nem kísértettek. Azt hittem, ezen már túl vagyok, túlléptem rajta, lezártam. De nagyjából egy éve visszatértek, és egyre gyakrabban kínoznak. Azt hiszem, tudom, miért.

Édesanyám évekig tűrte, hogy apám rosszul bánjon vele, és csak azután lépett, és változtatott a helyzetén, hogy rájött, nem csak az ő élete a tét. Anya nem volt erős boszorkány, sem az alkatát tekintve, sem a mágiáját, de a maga szerény módján okos volt. Rájött, hogy egy férfiak uralta, elitista világban csak úgy élhet boldogan, ha alkalmazkodik, ha megtanul a szabályok szerint élni, férje kedvében járni, és ezzel kissé befolyásolni, manipulálni, miközben megtette, amit vártak tőle, de csak annyit, és nem többet. Az elvásárokat pedig a legjobb volt alacsonyan tartani, mert ezzel mozgásteret biztosíthatott magának. És ez a változás a szemem előtt bontakozott ki. Láttam, és csodáltam. Csodáltam, és tanultam tőle. Ő pedig szívesen osztotta meg velem a maga bölcsességeit és tapasztalatait. Ezáltal engem is erősebbé tett. Felül tudtam kerekedni a történteken. Elhittem, hogy ilyen módon én is kézben tudom tartani a saját életem irányítását. Pontosan annyira, amennyire ebben a világban csak lehetséges. Sajnos az, hogy egész fiatalon belekényszerítettek engem egy számomra nem kívánatos házasságba, egy időre megtörte az anyámba vetett hitemet. Szinte még kislány voltam, és a hirtelen halála után még inkább annak éreztem magamat. De idővel felülkerekedtem ezen is, megtanultam a legjobbat kihozni az életemből. Igyekeztem úgy élni, hogy megfeleljek a férjemnek, a családomnak, még úgy is, hogy szorosabb kötődést nem tudtam kialakítani egyikük irányába sem. Élveztem a lehetőséget, hogy a továbbtanulás némi szabadságot ad, miközben tudtam, hogy a választott szakirány nem egyszerűen elnyeri Corban tetszését és helyeslését, de talán hízelgőnek is találja, hogy fel akarok érni hozzá. Ugyanakkor eszem ágában sem volt emelni a felém tanúsított elvárásokat azzal, hogy megmutatom, többre is képes lennék. Sokkal egyszerűbb és kényelmesebb volt meghagyni mindenkit abban a hitben, hogy egy bizonyos szintnél feljebb képtelen lennék eljutni, csak élem a saját életemet, a saját kis világomban. Csak akkor mutattam többet magamból egy ártalmatlan, felszínes kellékfeleségnél, ha valamit valóban igazán el akartam érni.

Az utóbbi időben azonban valami megváltozott. A kezdő lökést a tavalyi nyaralás adta, és a szigeten zajlott szörnyű események. Valami olyan történt, ami nem csak hogy váratlan módon felerősítette az anyai ösztönöket bennem, illetve azzal együtt bűntudatot is ébresztett, de újra előhozta a rémálmokat is. Este volt akkor is, egy fülledt, nyári este. A nap végén Maevel még egyszer meg akartunk mártózni a vízben, de előkerült néhány barátja, és kérte, hadd tartson velük egy kicsit a partra, én pedig rábólintottam. Általában egyébként sem érdemes nemet mondani neki. Ám amikor valamivel később utánuk mentem, olyan látvány fogadott, amit egy anyának sem kívánnék. A hotel egyik dolgozója, egy magnix származású varázsló nem csak egyszerűen kikezdett vele, de a szemem láttára éppen erőszakoskodni is próbált. Egy gyors, erős széllökéssel választottam le róla, és mikor közelebb értem, mielőtt a férfi felocsúdhatott volna, olyat tettem, amiről egészen addig nem is hittem, hogy képes vagyok rá: Imperius-átokkal megparancsoltam, hogy térjen vissza a szállodába, és a szobájában várjon rám. Később pedig, miután a lányomat egy gyógytea segítségével sikerült megnyugtatnom, utána mentem. Még mindig az átok hatása alatt rávettem, hogy írjon egy szívszaggató, könnyes búcsúlevelet, majd menjen a hotel tetejére, és ugorjon le. Ő pedig megtette...

Néha még azóta is nehéz felfognom a történteket. Egyszerre küzd bennem a harag és a bűntudat, de csak részben a kiontott élet miatt, és sokkal inkább azért, mert felelősnek érzem magam. Mert másfél évtizednyi anyaság után kezdem úgy érezni, hogy többet kellene tennem, jobban oda kellene tennem magam. Medea szerencsére nem emlékszik semmire, erről Corban-nel gondoskodtunk. De én emlékszem, és súlyos teherként cipelem magammal a történteket. Kezd éledezni bennem az elhatározás, hogy többet akarok, hogy nem akarom beérni azzal, amit eddig elértem az életben. Főleg, hogy a férjem szervezkedése, a kezei között felépülő szervezet épp annyira jelentős, mint amennyire veszélyt jelenthet a családunkra. Változnak az idők. Már nem lehetek egy naiv, fiatal asszonyka, aki nem lát, nem hall semmit, ami körülötte zajlik, nem nézhetem szótlanul, a kispadról az eseményeket, amelyek meghatározhatják mindannyiunk jövőjét. Ugyanakkor azt is tudom, hogy nem léphetek ki a szerepemből. Most mindennél fontosabb, hogy megfeleljek az elvárásoknak, és azt tegyem, ami méltó Corban Yaxley, azaz Brendan Byrne feleségéhez.

Elnyomom a cigaretta csonkot, kiürítem a poharamat, majd bűbájos mosolyt varázsolva az arcomra, térek vissza a házba, hogy makulátlan külsőt öltve indulhassak tartani a frontot a galériában. Ma estére még egy partit is meg kell ott szerveznem, aminek kifogástalanabbnak kell lennie, mint amit a Byrne család valaha adott.

Bárki rám néz, kétségtelenül megállapíthatja, hogy nem vagyok átlagos kinézetű. Középmagas, karcsú termetemhez bájos arc párosul, melyet lágyan a vállaimra omló, szőke tincsek kereteznek. Tisztában vagyok vele, hogy akkor vagyok a leggyönyörűbb, a legvonzóbb, amikor mosolygok, hisz sokan elbűvölőnek tartják a mosolyom, amely mindig elér a zöldes barna íriszeimet őrző szemeimig is. Így hát gyakran mosolygok. Szép vagyok, mindig is az voltam, és amikor csak tehetem, szívesen használom ki ezt a tényt. Ugyanakkor ez már nem csupán erőfeszítések nélküli szépség. A jó gének valóban sokat számítanak, de egy nőnek harminc felett már tennie is kell azért, hogy fenntartsa a Merlin adta természetes bájának látszatát, és aki mást mond, az hazudik. Számomra szerencsére minden adott, hogy kihozzam magamból a legtöbbet. Megengedhetem magamnak a legdrágább, legmodernebb, legminőségesebb haj-, arc- és bőrápoló bájitalokat, a legügyesebb szabókat, a legfinomabb kelméket. A legtehetségesebb divattervezőkkel, fodrászokkal, kozmetikusokkal dolgozom együtt, hogy a nap minden percében kifogástalanul gyönyörű, elegáns, vonzó és elbűvölő maradhassak. Szeretem, hogy a pillantások mind rám szegeződnek, amikor megjelenek valahol. De otthon, egyedül a négy fal között is ügyelek rá, hogy ne adjak ennél alább.