Sülő mályvacukor illata terjed a langyos esti levegőben, szentjánosbogarak és szúnyogok repkednek a sátrak között, utóbbiak megkeserítik a kirándulók életét. Utazásuk utolsó állomásához értek, a Yosemite Nemzeti Parkhoz, második napja járják a hol könnyű, hol nehezebb turistaútvonalakat, éjszakára tábort verve a Longbottom és Wilkinson professzorok által megfelelőnek ítélt helyen. A népes csapat sátrakat állított fel egy hatalmas körben, középen tábortűz ég, sokan még körülötte ülnek, esznek, beszélgetnek, egy mágikus rádióból a Weird Sisters legújabb száma szól éppen - ennek csupán azok nem örülnek, akik már visszavonultak a sátrukba és aludni szeretnének. Az előző éjszaka ez nem mindenkinek adatott meg, ugyanis telihold volt. A kísérőtanárokon kívül csupán kevesen tudják, hogy a kirándulók között két vérfarkas is helyet kapott, akik előző este még a farkasölőfű-főzet hatása alatt, szelídített bestiaként rótták a nemzeti park lenyűgöző erdejét. A tanulmányi út eddig nagyobb problémák nélkül zajlott. Természetesen előfordult néhány rosszullét Disneyland hullámvasútjain és a csapat egyszer rossz helyen szállt le New Yorkban a metróról is, nem maradhatott el a rosszul megbűvölt sátrakkal való vesződés, a hangyák által megtámadott ételcsomagok és egyéb kellemetlenségek átélése sem, de összességében mindenki elkönyvelhette, hogy a kirándulás tulajdonképpen rendben lezajlott. Már csak két nap volt hátra a hazaútig, amit terv szerint túrázással, a növény-és állatvilág megcsodálásával akartak tölteni. A visszautat hajón és zsupszkulccsal szerették volna megoldani. Arra senki sem számított, hogy a legnagyobb kellemetlenség ezen a fülledt nyári éjszakán nem az ádáz szúnyograj lesz.
A reagokat 2020. július 18-ig (éjfél) várjuk. A kaland gördülékenysége érdekében senkitől nem várunk regényhosszúságú reagokat, inkább kisebb terjedelmű, RT jellegű hozzászólások érkezzenek. Az első kör ez alól természetesen kivételt képezhet, amennyiben szeretnéd bővebben kifejteni a karaktered élményeit a korábbi állomásokkal kapcsolatban. A második mesélői reagtól kezdődően mindenki egyéni kihívások elé is néz majd Bogar bárd jóvoltából, kérünk titeket, ne hagyjátok figyelmen kívül a mesélői hozzászólásokat. Amennyiben valaki nem tud határidőre írni vagy bármilyen egyéb problémája adódna, esetleg ötletelni, kérdezni szeretne, az írjon @Gilbert Ollivandernek. Légyszi, ne Bogar bárdnak vagy Adminnak írjatok, hanem Bertie-nek, a másik két felhasználót nem nézem olyan gyakran. Jó kalandozást, és ne feledjétek, sose hagyjon el benneteket a remény!
Vendég
Szomb. Júl. 11, 2020 1:50 pm
Kalandozások
Morogva ütök a kezemre, hogy lecsapjak egy szúnyogot. A tűztábor közelében ülök Lilibethszel, aki Disneyland óta egy fokkal jobban kezeli azt, hogy én vagyok a titokzatos Parzifal Lewenhart. Pedig nem állt szándékomban becsapni őt, de úgy gondolom, jobb az óvatosság. Ezen a kiránduláson viszont nincs itt a testvérem, így vettem a bátorságot, hogy utazgatásaink alatt finoman felvezessem valahogy a dolgot, majd végül ki is böktem az igazságot. Megszámolni sem tudom, hogy Disneylandben bocsánatkérésképpen mennyi vattacukrot vettem neki azért, hogy lecsillapodjon. Azóta se sikerült megmagyaráznom neki, hogy mire fel ez a sok titkolódzás, de talán majd egyszer, ha leülepedett a dolog, ismét felhozom. Jelenleg már annak is örülök, hogy szóba áll velem, és mellettem kucorogva együtt fejtjünk rejtvényt. A pattogó tűz épphogy megvilágítja az oldalakat, de azért sem vagyok hajlandó fényt varázsolni, mert azzal még több szúnyogot vonzanék magunkhoz. − Hm. Te ezt tudod? „Öt énekhangra írt mű” és nyolc betű – vakarom meg az államat a tollammal, miközben németül suttogok. Valahogy a németül sokkal kellemesebb a lánnyal társalognom, ráadásul nem érzem szükségességét annak, hogy a többiekkel együtt lógjak. Igyekszem nem tudomást venni az orromba kúszó mályvacukor illatról, hiszen így is tele vagyok, ha még egyet ennem kellene belőle, akkor Lilitbethnek kellene bevonszolnia a sátorba, ráadásul a helyzeten az sem segít, hogy a rádióból a Weird Sisters legújabba száma szól. Megint. Visszagondolva az együtt töltött három hétre, remekül éreztem magam, s remélem, hogy a Parzifallal való hallgatásom nem fog köztem és a lány közé állni, ezért is teperek Disneyland óta, hogy ismét megbízzon bennem.
Sóhajtva nyújtottam a kezem a tűz felé, miközben azon tanakodtam, hogy egyesek hogyan tudják lenyomni a mályvacukornak csúfolt édességet a torkukon. Nekem szabályosan hányingerem lett tőle minden egyes alkalommal. Arról nem is beszélve, hogy sose tudtam rendesen megsütni, akárhányszor próbálkoztam, mindig odaégettem. Egyértelműen nem nekem találták ki, ahogy azt Leo az elmúlt két napban nem átallotta minden este az orrom alá dörgölni. Hogy ő maga szerette-e azt nem tudom, de megsütni megtudta, ez tagadhatatlan tény volt. Elnézve a diákok, kísérők és tanárok elegyét elgondolkoztam azon, hogy én mit kerestem itt. A válasz amilyen egyszerű volt, olyan szomorú is. Szökni próbáltam, vagyis próbáltunk, mind a ketten. Nem feltétlen konkréten elszökni, bár ez is megfordult a fejemben, nem is egyszer. De nem hiszem, hogy a két kísérő tanár bevette volna a medveszar mellé helyezett cipős trükköt, túlságosan régi és túlságosan mugli volt, valamint apa sem volt ostoba. A két gyereke, akiket hazarángatott Amerikából elmennek oda kirándulni - nem mellesleg az engedélye nélkül -, majd eltűnik a Nemzeti Parkban. Valós lett volna, valóban. Így tehát, inkább volt ez a valóságból való menekülés, mint más. Mégis, vicces a kirándulás minden egyes napján, esténként azon tanakodni, hogy másnap mikor és mily módon tudunk úgy eltűnni, hogy senkinek se tűnjön fel. - Soha nem fogom megérteni, hogy mit szeretsz ebben - biccentettem a Leo kezében lévő furcsa baconös, cukros tákolmány felé, miközben ráütöttem egyet a fedetlen karjára, ezzel szétnyomva egy szúnyogot, ami majdnem megcsípte. - Kend be magad, a füst csak úgy vonzza ezeket a dögöket - túrtam bele a táskámba, majd felé dobtam egy szúnyogriasztót. Mugli találmány, de hasznos. Lenézhetjük őket, szívünk joga, de több száz, ha nem ezer év alatt nem sikerült egy olyan varázslatot feltalálni, ami taszítja őket. Már a szúnyogokat, nem a muglikat, persze… - A végén, mire hazaérünk, úgy fogsz kinézni, mint aki elkapott valami varázsnyavaját. Tele leszel vörös foltokkal. Fel se lehet majd ismerni. Apa azt fogja hinni, hogy elhagytalak - ráztam meg a fejem, miközben az öcsém mellett elnézve a rengetegen állapodott meg a tekintetem. Minden normális volt, mégis végigfutott a hideg a hátamon. A kezem akaratlanul a pálcámra, vagyis a pálcáimra csúszott, ott voltak, ahol lenniük kellett. Nem hittem, hogy bármi is történhetne itt, de jobb volt félni, mint megijedni.
You never know how Strong you are. . . until Being Strong is the only choice you have.
Vendég
Szomb. Júl. 11, 2020 5:59 pm
Kalandozók & Vlad & Linda
Hamar elfáradok, kifejezetten akkor, ha nem tudok pihenni, ráadásul a tegnapi éjszaka mindkettőnk számára eléggé kellemetlen volt. Talán ez az egész helyzet annyiban jó, hogy nem egyedül osztozok a rémálmokon, és Vlad megérti, hogy miken megyek keresztül éjszaka, ezért nem néz rám furcsán, ahogy a szobatársaim szoktak. Sőt, egészen sokat köszönhetek neki, hiszen amikor felzaklat egy-egy álom, akkor ő ott van mellettem, hogy lenyugtasson, s cserébe én is mellette vagyok, amikor neki van szüksége támaszra. Ahogy a tábortűznél rápillantok, látom rajta, hogy ő is éppolyan kimerült, amilyen én is vagyok. Megeszem az utolsó mályvacukromat, aztán a kezemet a szám elé teszem, és igyekszem elfojtani egy apró ásítást. Vladra siklik a pillantásom, a többséggel ellentétben mi nem vagyunk nagyhangúak, de egyáltalán nem is bánom. Mindenkinek megvan a maga társasága, én pedig tökéletesen elégedett vagyok Vladimir jelenlétével. − Nem vagy fáradt? – kérdezem tőle halvány mosollyal az arcomon, hiszen az elmúlt hetek alatt rengeteg közös emléket szereztünk. Amikor először odajött hozzám, nem gondoltam volna, hogy ennyi közös lehet bennünk. Most mégis ő az egyik, ha nem az első személy, akinek a társaságát keresem, ha magányosnak érzem magam. − Szerintem én a körülmények ellenére megpróbálok lepihenni – sandítok sokatmondóan a rádió irányába, miközben feltápászkodok a tűz mellől. A megérzéseim azt súgják, hogy se tervez sokáig virrasztani, mégis megvárom, hogy mit mond, és attól függően cselekszem. Ha velem jön, akkor a mosolyom kiszélesedik, amikor visszatérünk a sátorba. Ott egy kicsit elkülönülök, de csak addig, amíg pizsamába bújok, aztán lehuppanok a saját fekrészemre, és elkezdem befonni a hajamat estére. Ha Vlad még maradni szeretne, akkor egyedül megyek vissza, és próbálom kizárni a fejemből a Weird Sisters dal fülbemászó dallamát. Hasonlóképpen átöltözök, a hajamat is megcsinálom, de egészen addig éberen bámulnám a sátor tetejét, amíg Vlad meg nem érkezik. Furcsa helyzet az egész, mégis megszoktam már, hogy együtt alszunk el, és nem tudnám úgy álomra hunyni a szemeimet, hogy ne kívánnék neki jó éjszakát. Még akkor is, ha még sose éltem át ilyesmit, hiszen eddig más sráccal sosem aludtam egy légtérben, most pedig közös sátron osztozok valakivel, aki… Akiről nem tudom eldönteni, hogy hányadán is állunk egymással.
Vendég
Szomb. Júl. 11, 2020 11:19 pm
Team Lockhart & Kalandozók
Az elmúlt hetek vegyes érzéseket váltanak ki belőlem, hiszen bár remekül érzem magam a kiránduláson, mégis ha egy pillanatra magamra maradok, az agyam kattogni kezd nagyon régen eltemetett gondolatokon. Ahogy pedig telnek a napok, egyre idegesebbé válok, hiszen Lars folyamatosan nyúz azzal, hogy mi a fene ütött belém. Semmi. Csak kell egy kis idő, hogy gondolkozzak. Hogy átgondoljak mindent, s ebben ő maga nem sokat tud segíteni. Fogalmam sincs, ő miképp áll a dologhoz, vagy mennyire élénken él még benne a legutóbbi alkalom, amikor ilyesfajta téma került elő. Lockhartra! Három éve történt az egész, és lehetetlen elfelejteni az egészet. Nem csak a pillanatot, hanem az utána következő keserves fél évet, amikor minden olyan bizonytalan volt. Ráadásul a tegnapi telihold is bőven adott okot az aggódásra, szerencsére, viszonylagos épségben visszatalált. Én viszont nem bírok egy helyben ülni, szóval azzal a kifogással, hogy ki akarom szellőztetni a fejemet, meglógok. Egy darabig tényleg a tábor körül sétálok, majd a tábortűz közelében támaszkodok neki egy fának, ügyelve arra, hogy a Little Blackbirdös srácoktól messzire kerüljek. Nem tudom az okát, de valamiért most az ő jelenlétük is furcsán kényelmetlenül hat rám. Mogorván bámulok a vidáman pattogó tűzbe, s hallgatom a többiek vidám csacsogását, miközben a szúnyogokat próbálom elhessegetni magam körül. A rádióból egy olyan dal szól, aminek a szövege arcon csapásként ér. Felszusszantok. Nem hiszem el, hogy mindenhol ez a gondolat szökken szárba. Fintorogva ellököm magam a fától, és visszaindulok a Larsszal közös sátor felé. Ott megállok egy pillanatra. Annyi mindent szeretnék elmondani, mégis megöl a kétely, és nem tudom miként fogadná a dolgot. Emlékszem, hogy korábban én voltam az, aki nemet mondott… Tulajdonképpen nem is feleltem neki, csupán annyiban maradt a dolog, mert képtelen voltam normálisan lereagálni. Most pedig én vagyok kettőnk közül az, aki kezdeményezni szeretne. A kérdés csak az: Vajon hasonlóan fogok járni, mint ő korábban, vagy jól jönnénk ki a dologból? Sóhajtva rázom meg a fejemet. Ez a felfogás abszolút nem vall rá, ez nem én vagyok. Én jobban szeretem elmondani, ha valami foglalkoztat, nem pedig heteken keresztül görcsölni rajta. Belépek a közös lakrészünkbe. − Lars? – szólítom a nevén, miközben beljebb sétálok. Amikor megtalálom őt, akkor elhelyezkedek mellette, és a tekintetét keresem. Nehezen találom a szavakat, hiszen még mindig bűntudatom van a múltkori miatt, és úgy érzem, nem érdemlem őt meg. Végül csak erőt veszek magamon. − Szeretnék beszélni veled, de… Kérlek, ne gondolj semmi rosszra, oké? Tulajdonképpen ez nem is olyan rossz dolog… Vagyis, hát nem tudom, hogy te miként tekintesz majd rá, de én abszolút pozitívumként fogom fel – túrok bele a hajamba zavartan, miközben az ajkaimat kezdem rágcsálni. Sose gondoltam volna, hogy egyszer eljön ez a pillanat, de mindenegyes balul elsült randim után egyre jobban realizálódott bennem a gondolat, hogy nem a srácokkal van baj, hanem velem. − Emlékszel arra, amikor pisisként fogtuk egymás kezét, vagy amikor egymásnak puszit adtunk, amikor együtt játszottunk, mindig együtt ettünk, és… Lényegében mindent együtt csináltunk, mint két szerelmes óvódás? – próbálom neki felvezetni a témát, bár azt hiszem, messze vagyunk még attól, hogy igazán megértse, amit mondani szeretnék neki. Közelebb csusszanok hozzá, és ha engedi, akkor megfogom a kezét. Szükségem van arra, hogy megérinthessem, mert ez ad erőt a folytatásra. − Azok az érzések… Nem szűntek meg egy pillanatra sem. Ha pedig feltűnt, egy jó ideje nincs egyetlen tartós párkapcsolatom se, mert ha arra kerülne sor, akkor… Egyszerűen csak az jár az eszemben, hogy nem akarom, hogy bárki és bármi közénk álljon, mert… − Nagy levegőt veszek. Nem erősségem a szerelmi vallomás, ráadásul Larsról van szó. Ő más, ő különleges. − Mert szeretlek. Mert melletted boldognak érzem magam, mert megnevettetsz, elállítod a könnyeimet, megértesz, mert okos vagy, szeretnivaló, pont olyan fura és bolond, mint én. Mert egyetlen mosolyod feldobja a napomat, és minden, amit egy emberben kerestem, az csak és kizárólag benned található meg. – Hát. Kimondtam. Most már nem tudom visszaszívni a szavaimat, és egyáltalán nem is bánom, hogy megtörtént, csupán remélni merem, hogy ő maga jól fogadja ezt a dolgot. Nincs is fájdalmasabb dolog a világon annál, hogy elveszítsem őt.
röhögő hörcsög
Vendég
Vas. Júl. 12, 2020 1:27 am
kalandozók & little blackbirds
csak egy farönkön fekszem, számban egy égő cigarettával. soha nem gondoltam volna, hogy le fog telni ez a három hét kirándulás úgy, hogy igazából senkihez nem szóltam. rossz szót főleg nem, de jót sem. csak csendben szívtam a cigarettákat és próbáltam nem világgá kürtölni, hogy két hete úgy pofoztak szó szerint vissza az életből. bár az iskola falai között nem marad semmi titokban és garantálom itt bárkinek, hogy legalább öt ember tudja rajtam kívül. nem azért, mert bárkinek is elmondtam volna Tanyán kívül – meg Blaisen és Florán kívül persze – de még az öcsém sem tud róla. ami a mi kapcsolatunkat tekintve egyébként elég nagy szó. sőt! oldalra pillantok, hogy elnyújtózzak a táskámig, ami egyébként elég messze van tőlem, de aggodalomra semmi ok. ugyanis Tanya az előbb még itt ült mellettem, korábban is ő adta oda a cigimet, hát most szólok neki, hogy dobja már oda a narancslevemet. segítsen már egy lusta dögnek - hé, te hisztis Bolgár némber. – ciripcirip, mondaná a tücsök. egy gyors üzenet Ninának és Mercynek hogy élek még, meg puszi és csók. feltápászkodom. hát ha már Krum eltűnt egy öt méterrel odébb, hogy Larsszal beszélgessen, akkor én viszont kénytelen leszek megmozdítani magam. körülbelül tíz perc látványos szenvedés után, mikor senki nem segít, megszerzem magamnak a narancslevet. - rendben, akkor megszerzem magamnak. – dörmögöm az orrom alá, majd Clyde felé fordulok először, majd Arminhoz, végül pedig Bonnie felé, ha itt vannak körülöttem. - hé srácaim, hoztatok hangszert? – paskolom meg magam mellett a gitáromat, ami miatt három hete folyamatosan panaszkodom. - vagy nézzük meg mit csinál a némberünk? – kúszik féloldalas vigyorra ajkam és szemeimben gonosz fény csillog. nem igazán, de annyira azért pont elég, hogyha a srácok benne vannak, hát én megzavarom az édeskettest. vállalva azt is, hogy egy kemény bolgár kéz csattan a tarkómon. ismét. pedig kezdek hozzászokni ahhoz, hogy az emberek nem undorodnak attól, ha rám néznek. lehet ez a titkom. meg kell ölnöm magam – vagy legalább csak próbálni – és eltűnni négy hétre a nyilvánosság elől. mindjárt jobban örül nekem mindenki. mondjuk, még én is másoknak. halk sóhaj, ahogy egy újabb cigarettára gyújtok rá, megpróbálom kizárni a fejemből a legújabb dalt, ami a rádióból szól. fene egye meg, pedig azt hittem hogy az utolsó napok jók lehetnek.
Vendég
Vas. Júl. 12, 2020 3:57 am
Mindenki && Linda && Vladimir
Az elején csak azért mentem bele ebbe az egész kirándulásba, mert anyám nagyon erősködött, hogy mielőtt munkába állnék, ideje lenne nyaralnom egy kicsit, és végre úgy viselkedni egyszer, mint egy átlagos tinédzser. A másik okot pedig még önmagam előtt sem igazán akartam bevallani, ez az ok, pedig itt ücsörög mellettem a tűz mellett. Egyáltalán nem számítottam arra, hogy a kirándulás alatt ennyire közel fogunk kerülni egymáshoz, de valahogy a sors így alakította a dolgokat. Pár hónappal ezelőtt biztosan nem gondoltam volna arra, hogy egy lánnyal fogok egy sátron osztozkodni, egy olyan lánnyal, aki rájön a sebhelyeimre, aki el tudja viselni a rémálmaimat, és akivel sokkal több mindenen osztozunk, mint azt sejthettem volna. A kirándulás előtt sem voltunk rossz viszonyban, de ez alatt a pár hét alatt Linda olyan közel került hozzám, hogy az már-már számomra is félelmetes. Szokásomhoz híven szótlanul hallgatom a körülöttünk lévők beszélgetését, és nem szándékozom belefolyni a társalgásba. Amit nem is bánok. Nem kifejezetten vagyok az a típus, aki kirándulgatni és túrázni jár, de annak ellenére, hogy sok álmatlan éjszakán vagyok túl, és sok egyéb kalandon, ami jóval kiesett a komfortzónámon, azt hiszem mégis elmondhatom azt, hogy jól éreztem magam, és ez főleg Lindának köszönhető. Amikor ásít, önkéntelenül is egyből én is keresni kezdem a tekintetét, majd viszonzom a halvány mosolyát. - De, eléggé. - Vallom be, és sok mindent elárul az, hogy ezt már nem félek neki bevallani. A tegnap éjszaka valahogy különösen nehéz volt, előjöttek a fantom fájdalmaim, felment a lázam, ő pedig végig mellettem volt, segített és próbálta tartani bennem a lelket. Hihetetlen számomra az, hogy mindezt végigcsinálta értem, hogy virrasztott mellettem, mindenféle feltétel nélkül.
- Megyek veled. - Bólintok rá egyből, mikor az elvonulást tervezgeti és már kelek is fel a tűz mellől, hogy kövessem őt a sátorba. Ott rutinosan válok el tőle, és öltözök át én is pizsamába, majd továbbra is egy halvány mosollyal ülök le mellé az ágyra és csendben figyelem ahogy fonja a haját. Sokáig nem töröm meg a csendet, mert nem érzem szükségét: valahogy mellette sosem éreztem kínosnak a beállt csendet, és nem kellett vért izzadva azért aggódnom, hogy most eleget kell tennem egy emberi interakciónak. Nem, Linda mellett mindig elönt egyfajta nyugalom, amit nem igazán tudok megmagyarázni. -Nem tudom, hogy mondtam-e… de köszönöm a tegnap estét. - Szólalok meg végül halkan, miközben még mindig a fonásba belemerült ujjait figyelem. A tegnap éjszakáról nem sok emlékem maradt, azok is inkább lázálmos képekben, reggel pedig olyan fáradtak voltunk mindketten, hogy kétlem, hogy lett volna lehetőségem arra, hogy rendesen is megköszönjem neki, amiért nem hagyott magamra, még annak ellenére sem, hogy eléggé ijesztő lehetett számára látni azt, hogy mekkora egy roncs vagyok igazából.
Egyértelműen kijelenthetem, hogy az erdő nem a barátom. Utálom a szúnyogokat, az összes vérengző egyéb olyan bogarat, ami itt megtalálható, és életcéljuknak tekintik azt, hogy engem, engem baszogassanak, és elvegyék a kedvemet attól, hogy valaha is újra ki akarjam tenni a lábamat a természetbe. Nagyon jó úton haladnak, annyit elmondhatok. Hogy Poppynak mi a jó édes Merlinnek jutott az eszébe, hogy pont ide kell majd eljönnünk, hogy erősítsünk a kapcsolatunkon, azt csak a jó ég tudja. Azt viszont már most száz százalékra mondhatom, hogy engem még egy ilyenre biztosan nem fog tudni rábeszélni. Utálom. Utálom a természetet, legszívesebben felgyújtanám az egész erdőt a francba, ha ez azt jelentené, hogy végre hazamehetünk a jól megszokott, kényelmes kis életünkbe, ahelyett, hogy itt ücsörögjek, egy meglehetősen kényelmetlen, szúrós farönkön, miközben vérszívók ezrei próbálják meg kiszívni az értékes véremet. -Poppy, esküszöm, megint kezdelek utálni. - Morgolódok miután indulatosan megint lecsaptam egy rohadék szúnyogot, ami az én testemre pályázott. Utálom az életem, mondtam már?
Ha pedig ez nem lenne elég, hogy itt kell rohadnom az erdő közepén, embertelen körülmények között - arról most tekintsünk el, hogy a sátrunk az visszahozza egy kicsit a luxusnak a maradékát, amit oly keservesen elvesztettem - de a mályvacukor sütögetés se akar működni. -Hogy egy sárkány tenne magáévá te Merlin barma! - Fakadok ki, amikor rájövök, hogy a nem kevesebb, mint ötödik! mályvacukor, amit épp Poppynak szándékoztam megsütni, szintén a tűzben végzi, hála a szúnyogok brutális támadásainak, és legszívesebben az egész botos hülyeséget behajítanám a tűzbe, hogy még csak látnom se kelljen többet. - Én nagyon szeretlek téged, és én értem, hogy jót akartál nekünk, de továbbra sem értem, hogy miért pont ebbe a pokolba kellett eljönnünk. - Morgolódok tovább. Látszik, hogy a kirándulás nem lett a szívem csücske, szörnyen nehezen viselem az egészet, és habár próbálom férfiasan tűrni a megpróbáltatásokat, kezdek nagyon elérni a határaimhoz. - Adj még egy olyan szart. - Nyújtom felé a botom kissé indulatosan, hogy újra fel szúrjon rá egy hülye cukrot. Akkor is sikerülni fog, nem fog kifogni rajtam egy nyavalyás édesség.
Boldogan mosolyogva üldögélek a többiek körében, kicsit távolabb a tűztől. Szinte sugárzik rólam, hogy mennyire jól érzem magam, mindig is szerettem a természetet és a túrákat, ez pedig kifejezetten segített felvidítani annak ellenére is, hogy otthon azért akadtak problémák, miután kiderült, hogy a szüleim el fognak válni. Már egy ideje sejtettem azt, hogy ez be fog következni, de egészen más dolog az, hogy ha az ember csak sejti, meg az, amikor már biztosan bekövetkezik egy olyan esemény, amitől tart. Jó döntés volt, hogy jelentkeztem erre a kirándulásra, és minden egyes percét élveztem, igyekezve teljesen a háttérbe szorítani az aggodalmaskodó gondolataimat. Most érzem magam csak igazán elememben, és itt kivételesen nyitottabb is vagyok másokkal szemben, mint az iskolában tenném. Könnyebben tudok beszélgetésbe elegyedni másokkal, és egy időre meg tudok feledkezni arról, hogy mindig én voltam a szégyenlős lány, aki inkább máshova vonult, ha nagyobb társaság gyűlt össze. Most egészen más a helyzet. Továbbra is nagy mosollyal kelek fel, majd indulok meg Louis felé és ülök le mellé. -Ettél már S’morest? - Kérdezem kíváncsian, miközben már veszek is elő a táskámból egy csomag mályvacukrot, Graham kekszet, és Hershey’s csokit, hogy el tudjam készíteni a klasszikus amerikai édességet, amit természetesen apa mutatott nekem, még sokkal régebben, mikor táboroztunk a családdal.
- Függőséget okoz. - Figyelmeztetem a fiút vidáman, és rutinos mozdulattal már készítem is a tűz fölé a mályvacukrot. Elég pár perc ahhoz, hogy megfelelő állaga legyen, ezek után pedig könnyedén és gyorsan el tudom készíteni az előbb emlegetett csemegét. - Megkóstolod? - Kérdezem tőle, és ha igent mond, már nyújtom is felé a gondosan összeállított s’morest. - Ó, várj! - Kiáltok fel hirtelen és újra elkezdek kutakodni a táskámban, majd diadalmasan elő szedek pár erdei szamócát. - Ezeket idefele jövet találtam, és szedtem belőle egy kis dobozzal. Ezzel kevésbé töményen édes. - Mesélem neki, és már teszem is bele a gyümölcsöt az építménybe, és csak utána nyújtom oda neki - természetesen csak akkor, ha így is kéri. Ha nem kérné, akkor helyette az én gyomromban végzi az édesség.
Vendég
Vas. Júl. 12, 2020 9:57 am
Neville x roxforti horda
Egy csoporttal kirándulni nem kis felelősség, ami rengeteg figyelmet igényel és ha azt gondolná az ember, hogy a tanár is nyaral vele, akkor téved. De úgy éreztem én magam is, hogy nyélbe kell ütni a kirándulást egy ilyen nyomasztó félév után. Eredetileg én nem akartam volna másokat bevonni a kirándulásra, de arra nem számítottam, hogy ha belengetjük a helyszíneket, jócskán túljelentkezés lesz. Kihívás volt számomra egy ekkora társaságot koordinálni, terelgetni, ha úgy van és már a sokadik nap után érzem, hogy jó a többi felnőtt jelenléte. Ha nem lennék biztos a dolgomban, akkor elég a társaságra nézni és megnyugtat a tudat, hogy nem vagyunk magunkra utalva. Amúgy sem a legjobb napjaimat élem, szétszórt vagyok és nem tagadom magam előtt is, hogy néha tényleg nyomaszt a válás ténye. De amióta itt vagyunk, valahogy csak arra nem gondoltam. Egy megtervezett életet nem egyszerű kikukázni, elismerni a vereséget és szembenézni a bizonytalan új jövővel nem egyszerű feladat. Valahol féltem, hogy ha velem maradnak a gyerekek, akkor nem leszek képes egyedül megbirkózni a feladatokkal. Goldie választásában szinte biztos voltam, Franklin azonban meglepett és a mai napig nem sikerült rájönnöm, hogy miért nem maradt egyértelműen az anyjával. Vagy még ez az arány változni fog? Épp a sokadik mályvacukrom után teszem le a nyársat és inkább töltök a lehűtött teából magamnak, miközben körbepillantok a társaságon. Elégedett mosoly ül ki az arcomra, hogy eddig minden rendben ment. A többség még élénk, de sok fáradt tekintetet látok és ami a legfontosabb, mindenki jól érzi magát. Az utóbbi napokban úgy érzem, hogy kiszaladt az a stabil szőnyeg a lábaim alól, amin eddig araszoltam, amin eddig olyan sokszor el is botlottam, de most valahogy úgy érzem, hogy nem is volt szükségem erre a szőnyegre ahhoz, hogy megálljak a saját lábamon. Csak sejtéseim vannak, hogy ennek van némi köze Willowhoz, akivel az egész eddigi utazásunk egy nosztalgiaút volt. Mi a társaságtól függetlenül már évekkel ezelőtt bejártuk a legtöbb helyszínt és míg az elején kellemetlen és terhes érzés volt végigjárni ezeket, mostanra ez teljesen elmúlt. Félek igazából attól, hogy ami közöttünk pislákol, az nem helyén való, de azt hiszem már én sem akarok menekülni semmitől. Ha megtörténik, úgysem fogok hazudni. Meglepett a távolságtartása és az is, ahogy megkérdezte, neki miért nem mondtam el a válást. Igazából nem tudom mi ütött belém, de ott és akkor olyan nyugalom lett úrrá rajtam, ami aztán elsodort felé. El kell fogadnom, hogy már nincs olyan, hogy nem szabad. Független férfi vagyok és ettől valahogy kezdem máshogy látni a dolgokat. Ez normális? Hirtelen ráz fel a zsivaj az elmélyedt merengésemből és akaratlanul is Goldie felé sandítok, tekintetem pedig a társasági szemle után a tanárnőn állapodik meg. Megeresztek egy mosolyt felé és újabb adag teát készítek fel a tűzre a sok mályvacukor között. Végül a térképemhez nyúlok és Willowhoz sétálok vele. Gyors mozdulattal hajtom ki előtte és kezdem mutatni a terveimet. Már tudom, hogy milyen útvonalon mehetnénk. De ő még mindig jobban ismeri a saját hazáját. - Szerinted, ha itt indulunk el, akkor nyerünk vele? - pillantok végül rá. Jó kifogás a térkép, tudom. Szerintem ő is tudja abból ahogy rá nézek. De ennél többre egy ekkora társasággal a nyakunkon nehéz és azt hiszem még lenne mit megbeszélnünk bőven.
Vendég
Vas. Júl. 12, 2020 7:25 pm
Teddy & Goldie & Louis és a többiek
Na mégis ki volt, aki rossz helyen száll ki a metróból New Yorkban? Hát én! Meg akartam nézni a Grand Stationt és még akartam menni egy kört, s pechemre, majdnem a leghosszabb vonalra szálltam fel, mire észbe kapva, visszaugrottam a kocsiba. De azért nagyon jó móka volt nézni az embereket. Dizni hely is jó volt, s csak kuncogtam, hogy ki is a sellő az egyik jelmezben, szerintem kevesen jöttek rá, integettünk is lelkesen egymásnak!
Vesztemre, és legnagyobb örömömre mályvacukor kerül elő. Egyetlen hátránya, hogy extrém módon felpörgök a sok cukortól és az mentsen meg mindenkit tőlem. Teddy nem menekült tőlem, és a kérdéseimtől, legfőképpen attól, van-e kedve velem egy sátorban tanyát verni. Elég nagy, elkuncsorogtam anya egyik nagyon nagy és nagyon kényelmes sátrát, amiben akár táncolni is lehetne. Pedig ha kívülről nézed, azt várnád, ha bemászok, a lábam tuti biztosan kilóg.
- Kokszos lesz! - Kapom el a mályvacukrom, s harapok bele, ami persze jó forró, s mikor elrántom, hosszú, ragacsos csík indul meg, de én csak a szám legyezem.
- Ehhoho? - Nyújtom át Teddynek a pálcámat, mert ez még mindig éget, inni kell rá, hogy jobb legyen. Koránt sem vagyok ennyire gyerek, vagy mégis. Annyira belemerültem Teddyvel a beszélgetésbe, hogy nem vettem észre, mikor kapott lángra a cukorbomba. - Hia! - Integetek az érkező Goldie felé. A nyelvem hegye lett csak oda, nem a szám széle, ami érdekes. Goldie kérdésére automatikusan a másik irányba gördül a fejem, egy hatalmas nagy kérdőjellel felette, Teddy felé. - Mi az a Szmöre? Majd vissza, Goldie felé. - Milyen függőséget? - Ráncolom össze a homlokom kérdőn és érdeklődéssel nézem ténykedését. - Naná! - Fogalmam sincs, jó ötlet-e nekem megint ennyit mályvacukrot betolni, de van egy olyan bosszantó tulajdonságom, a sok közül, hogy ami előttem van és amíg kínálnak és bizony befalom. Kamaszkor előnye, hogy kell is. - Tudsz csinálni még egyet? - Pillantok Teddyre, majd vissza Goldiera, majd csillogni kezd a szemem a szamócára. - Szemfüles vagy! Édesen szeretem és a szamócát te találtad – Így őt illeti meg. - Nekünk kólánk van meeeg – megnézem az üveget. - Valami tonik. Keserű meg édes, meg buborékos. - minden mugli cuccra kíváncsi vagyok és most itt volt az ideje ezeket is megkóstolni.
Valami szöveg || valami link || valami zene || valami bármi
Egy hete felborult minden. Mintha az összes tervemet elfújta volna a heves szélvihar, ami azon az estén tépte a sátrainkat, mikor kiderült számomra, hogy Max végig csak az orromnál fogva vezetett. Pedig én azt hittem, hogy ez a kirándulás elég sok mindenre alkalmat nyit majd nekünk. Mondjuk, hogy a nővére figyelő tekintette nélkül egy kicsit közelebb kerüljünk egymáshoz. Komolyan, én érzem, hogy a kettőnk kapcsolata nem merül ki annyiban, hogy sosem tudjuk megunni a keresztrejtvényfejtést... Vagy legalábbis így gondoltam, egészen addig, míg az ominózus estén be nem avatott abba a ténybe, hogy ő maga az a személy, aki után már-már megszállottan kutatok. Akkor úgy éreztem nem bízhatok meg benne és nem engedhetem közel magamhoz. Pedig már akkor is borzasztóan közel volt. A bosszankodás mellett persze magamat hibáztattam, mert képes voltam bedőlni két szép szempárnak, aki kijátszotta a jóhiszeműségemet és a hátam mögött biztosan borzasztóan jól szórakozott minden próbálkozásomon. Ennyi titkolózás és szándékos félrevezetés után azt hiszem borítékolható volt, hogy a hírt nem fogadom majd kitörő örömmel. Sőt. Igazából azt terveztem, hogy az utazás további részét annak szentelem, aminek már az elején kellett volna. Az új kultúra megismerésének és a sok látnivalónak. Merthogy abból aztán van bőven Amerikában! A sors furcsa fintora, hogy a kirándulás még nem ért véget, és bár Max biztosan lekopna, ha elég nyilvánvalóan - mondjuk mindenki szeme láttára - a tudtára adnám, hogy a továbbiakban nem vagyok rá kíváncsi, a sértettségem ellenére sem tudok így viselkedni. Meg persze az utóbbi napokban egyébként is sikerült a kelleténél több időt egy légtérben lennünk. Mégsem választhattam azt, hogy Wilkinson professzor sátrában töltöm az utazás további éjszakáit... Bár... Elég erős kísértést éreztem rá, míg Max meg nem jelent abban a furcsán ijesztő vidámparkban és nem hurcolt egész nap utánam újabbnál újabb vattacukrokat. Tényleg nagyon látványosan próbálkozott, hogy legalább ne nézzem levegőnek őt, hát ezt elérte, de a sértettség azért még dolgozik bennem. Hiába ülök mellette a tűznél, egyelőre nem érzem azt, hogy minden olyan lenne, mint régen. De a gyomromban repdeső pillangóknak elég nehéz parancsolni. - Fünfbiteinheit... - vágom rá szinte gondolkodás nélkül a kérdésére. Mert persze most is találtunk magunknak esti programot. A családom mindig ekézett a kórustagságom miatt, de úgy tűnik néhanapján még hasznát is veszem annak, hogy elsős korom óta heti szinten próbákra járok. - Na és ez? Fortélyoskodó, nyolc betű..- hajolok közelebb, míg megszámlálom a rubrikákat, majd halkan felnevetve mondom a következőt: - Hamisság, tíz betű.. Jók ezek a szinonimák, nem? Azt hiszem, ezt a rejtvényt neked találták ki.. - szúrok oda neki egy apró megjegyzést. Igazából egész idő alatt ezt csinálom. Nehéz türtőztetni magam, hogy ne tegyem szóvá egyszer-kétszer a történteket vagy ne utáljak rá burkoltan, hogy nem felejtek ám könnyen. Ilyenkor az szokott beválni, ha veszek egy mély levegőt és a tűzcsóvákba pillantok. Egyébként nincs olyan meleg nyár derekán, mint gondolná az ember, simán el lehet tűzni a tábortüzet. Egy hosszú percig a többieket figyelem, aztán veszem a bátorságot, hogy közelebb csúsztassam melegedni a kakaós bögrémet a tűzhöz, amit valaki meg is piszkált az előbb. Az utóbbi napokban nem sokszor használtam a varázserőmet, és meg kell állapítanom, hogy ez nem is olyan rossz. Nem mintha nem gondolkoztam volna el azon időközben, hogy Max és az óriáskerék legfelső kabinjának kapcsolatát egy kis mágiával komolyabbra fűzzem, de... Valószínűleg a muglik is tudták volna orvosolni a helyzetet.
Mivel a Weasleyk között nevelkedtem valahogy egyértelmű volt, hogy az olyan mondatra vagy kérdésre, amiben benne van a "baj", galiba", "kaland" szavak egyike, vagy ezek esetleges kombinációja nem mondok nemet. Legalábbis ha van legalább egy kis józan eszem, akkor nem. Úgyhogy természetesnek vettem Louis kérdését, hogy elmegyek-e vele a kirándulásra. Hát hogy a nagyranőtt sárkánygyíkra ne! Nem is én lennék, ha nem lennék ott valahol, ahol kaland szagát érezni a levegőben. Mondjuk emiatt a mentalitásom miatt elég sokszor kerültem már bajba, de hiába, van, ami nem változik. És én még azt hittem, hogy "felügyeletnek" megyek, úgyse lesz semmi gond. Aha, persze... látszik, hogy még mindig nem ismerem elég jól sem magamat, sem pedig Louist. A francba. A városnézős részt úgy-ahogy letudtuk, szerencsére egyikünk sem maradt ott sehol... csak majdnem, de időben észbekaptunk. A tábortűz viszont már egészen más tészta... illetve mályvacukor, ha stílusosak szeretnénk lenni. Ugyanis a mályvacukor és Louis rossz párosítás. Nagyon rossz. - Naa, ne malackodj már! Értem én, hogy erdőben vagyunk, meg nem kell tartani az otthoni színvonalat, de akkor se legyél ilyen malac! Ha vársz egy kicsit, akkor kihűl. Magyarázok neki, miközben vigyorogva rázom a fejem, de rögtön értetlenkedve emelkedik fel a szemöldököm, mikor az artikulálatlan kérdést intézi felém. Én pedig, bár nagyjából értem, vagy érteni vélem, hogy mit is szeretne tulajdonképpen, csak annyit tudok kipréselni magamból, hogy: - He? Na igen, pont én szólom le a kisebbet, erre én is bemutatom, hogy hogyan ne beszéljen az ember. Éljen a jómodor. Szerencsére éppen jókor érkezik Goldie, úgyhogy megmenti a srácot egy újabb fejmosástól. Mert tényleg összeszedem magam és akkor Merlin óvja Louist. color=#00ffff] - Szia! Gyere, ülj ide hozzánk![/color] Kínálom hellyel magunk mellett a lányt, majd figyelem, hogy mit ügyeskedik össze a mályvacukorral, a keksszel és a málnával. Aztán meghallom Louis kérdését, és... várjunk csak! Mályvacukor? Megint? Ajjaj! - Szerintem... szerintem elég lesz ez az egy kettőnknek is. Ha túl sokat eszik nem biztos, hogy lehet vele bírni, úgyhogy inkább ne próbálkozzunk! Na meg... a tieid az alapanyagok, nem szeretnénk megenni helyetted! Pislogok bocsánatkérően Goldiera, aztán Louisra. Értem én, hogy kamasz, és feneketlen gyomra van, meg azt is, hogy jól akarja érezni magát, de... úgy is megteheti, ha nem idegeli ki a cukortúltengése következtében a többieket is. Én tudom kezelni, de nem vagyok biztos benne, hogy a csapat nagyrésze ugyanígy van vele.
Annyira vártam már azt az év végi eredményhirdetést és a tudatot, hogy jön a nyári szünet, hogy azt el nem lehet mondani. Nem kicsit vártam már a lazulást, az otthoni láblógatást, a megannyi tervezett programot és azt, hogy meglátogassam alkalomadtán a szöszit a legrandomabb pillanatokban. És ha ez még nem lenne elég, akkor itt van a nyakunkon az amerikai kirándulás, ami még néhány napra visszaszippant a roxfortos diákok hangulatába. Egy egészen picike különbséggel, az apám is tiszteletét teszi velem. Igazából nem gondolom gáznak, hogy velem tart, én tök büszke vagyok a fateromra, mert fiatalos és azt is meg lehetett vele dumálni, hogy ha pár napot Tylerrel és a menyasszonyával töltök, akkor majd eljön értünk és együtt csatlakozunk a csapathoz. Én már így jó előre összekészítettem a motyóm és nem hiányozhatott a szettből a gitár. Tábortűz és gitár, gitár, tábortűz, a kettő egymás nélkül annyira magányos. Az időm nagy részében úgyis baromkodással, a többiek ugratásával, nézelődéssel és esti ivászatokkal töltöttem el az időt. Keveset a fater mellett a tűznél és többet Tylerrel meg a srácokkal a sátraikban. Arra azért ügyeltem, hogy másnapos semmiképp ne legyek. Egyszer elviszem Livet ebbe a Disneylandbe, ezt már egyszer megfogadtam. Mit fog szólni vajon egy hullámvasúthoz? Tuti tudná értékelni, mert az ilyen mugli cuccokat jobban éli, mint én. Azért nem is annyira rossz. Épp leteszem a pohár levemet, hogy meghúzzam egy kicsit a gitár húrját, amikor figyelni kezdem a körülöttem lévőket. Nem szórakoztatom őket megállás nélkül, csak ha valaki rákezdene egy énekre. Már ha valakinek lenne hozzá kedve. Az ilyen csapatépítő jellegű dolgokat bírom és kezd megfogalmazódni a fejemben, hogy valahol itt basztam el a kviddicset is. Aztán kiszúrom, ahogy Ty szerencsétlenkedik a mályvacukorral. Egy darabig szórakozok rajta, aztán én is feltűzök egyet a nyársamra. Nem telik sok időbe, hogy a kellő állagot elérje és úgy nyújtsam át nekik. Nem ülök szorosan mellettük, de talán nem bontom meg a kettősüket, ha segítek Tynak túllendülni a szerencsétlenkedésén. Ahogy meghallom Judas hangját, kezem egyből a magasba vágódik. Na ez a beszéd, de remélem énekel, mert én elég pocsékul tudok. Vagyis nem tudom, nem egy bandába való a hangom. - Na csapassuk! - elég a rádióból, élőzenét akarok. Amióta iszogatom a saját narancslevemet, amibe nem állítom, hogy nem öntöttem semmi mást, azóta úgy annyira nem figyelem, hogy a fater merre kóricál. De remélem, hogy legalább olyan jól érzi magát, mint én. A szívemre venném, ha a végén azt mondaná, hogy hanyagolom. Azt az arcot látni kellett volna, amit vágott, amikor felült velem a hullámvasútra!
A szúnyogok nem szeretik a levendulát - szerencsére ezt magamtól tudom, nem kellett hozzá a gyógynövénytan professzor méltán híres tudománya. Ellenben a javallatom ellenére elég kevesen használják a levendulás készítményt. Vagy talán csak a harmadik hétre megunták, hogy mindenkinek tömény virágillata van. Én készségesen használom a parfümömbe keverve és a sátramban is, melynek köszönhetően sokkal kevesebb nemkívánatos vendég merészkedik a közelembe. A tábortűz mellé kihelyezett levendulaolaj párologtatása azonban nyílt téren kevésbé tűnik hasznosnak - ismételten. Vacsora után vetek egy pillantást a látványosan fetrengő Madden felé, majd sorra veszem a többi arcot, akik a tűz körül bíbelődnek még. Nem tudok nem mosolyogni Marigold ügyeskedésén, ahogy keksz közé szorítja az aranyszínűre pirult, nyúlós mályvacukrot és a népes társaság felé kínálja. Eszembe jutnak a régi emlékek és önkéntelenül asszociálok néhány utánozhatatlan mozdulatából Neville-re. Le sem tagadhatnák egymást. - Mr. Roquetaillade, ugyan nem az iskolában vagyunk, de kérem figyeljen a szava járására! - teszem szóvá a sokadik káromkodása után. Felmerül bennem, hogy vendégszerető amerikai létemre illene megtanítanom őt a cukor pirítására, de fogalmam sincs mennyire venné kioktatásnak. Másrészt pedig a barátnője bizonyára helyre tudja igazítani azt, ami minden alkalommal félrecsúszik. Vagy.. A barátja, ahogy látom. Helyette jó éjt kívánok a távozóknak és konstatálom, hogy összességében - bár még hátravan két nap és a hazaút - sokkal nagyobb sikert könyvelhetünk el, mint azt vártam. Egy nagy csoportnyi kamasszal utazni - hiába a lelkes kísérő felnőttek - még mindig hatalmas felelősség. Nem is tudom, Neville hogy egyezhetett bele önként és dalolva, azt sem, hogy én miért vállaltam magamra ezt a plusz terhet. A lelkesedésük viszont hamar átragadt rám, és persze a honvágy is dolgozott már bennem az Angliában töltött évem után. Kétségtelenül jó volt újra látni a hazámat, amit talán nálam hitelesebben senki nem tudott volna bemutatni a diákjaimnak. Neville-t pedig ebből a szempontból nem veszem számításba, hiszen alig fél évet töltött a kontinensen, nem tekinthető tősgyökeres amerikainak. Szerencsére a banda szórakoztatásáról az esti órákban már nem nekünk kell gondoskodni, a fiúk szemlátomást gyorsan a kezükbe veszik az irányítást és megcsáklyázzák azt az ötletet, hogy a Weird sisters szóljon a rádióból. Egyébként én ezt egy cseppet sem bánom, szívesen hallgatok mást helyettük, az utóbbi esték hozadéka, hogy ha akartam, ha nem, memorizáltam a dalszöveget és már azt vettem észre magamon, hogy magányos perceimben előszeretettel dúdolom is. Egyszer még Franklin is rajtakapott, pedig sem énekelni, sem dúdolni nem szeretek és nem is szoktam közönség előtt. Míg a többiek zenéléshez készülődnek, akaratlanul is újra összenézünk Neville-lel, ezen már meg sem lepődök. Pedig tudom, hogy nem könnyű neki most a helyzet, ahogy a gyerekeket is megviseli az egész válás mizéria. Őszintén szólva az lenne a legjobb, ha kimaradnék ebből, ahogy eredetileg is terveztem, ehhez azonban arra volna szükség, hogy ne legyen a közelemben a nap minden percében. Bár talán már egyébként is mindegy. - A szurdokon keresztül? - teszek úgy, mintha valóban csak a holnapi ösvényválasztást beszélnénk meg. Voltunk már mindenfelé az erdőben, bár hány éve már annak?! Azóta új csapások is vannak, én viszont nem vagyok annyira tapasztalt, hogy egyedül megválasszam az útirányt. - Nem gondolod, hogy veszélyes lenne? Vagy megjött a kedved a kockázatvállaláshoz? - szegezem neki a kérdést a szám szegletében pedig mosoly bujkál. Az apró célzásokat mindig elég nehezen értette, ezért most kénytelen vagyok az arcizmának minden rándulására odafigyelni. Akkor is, ha tudom, hogy sem az időpont, sem a helyszín nem kedvez a flörtölésnek.
Egyetlen okból voltam itt. Ams megkért, hogy kísérjem el Leot a kirándulásra, a karácsonyi bálon történt gyilkosság után szinte aurori felügyeletet akart kérni a gyerekeink mellé még arra az időre is, amíg egyik teremből átmentek a másikba. Én nem aggódtam ennyire, de megértettem a feleségem érzéseit. Ő nem tartott velünk, otthon maradt Isabellával, aki nem szeretett volna részt venni a tanulmányi úton. A túrázás nem az ő világa volt, sajnos ezzel nem volt egyedül a családban. New Yorkot kifejezetten élveztem, Disneylandet szórakoztatónak találtam és megígértem az öcsémnek, hogy viszek majd neki ajándékot, hiszen Richarddal rajongtak a Disney mesefilmekért. Letanak is vettem egy gigantikus plüssállatot, Leo kérdéseit pedig letudtam azzal, hogy az anyjának viszem, viccből. Nem tudott a féltestvére létezéséről, gyakran eszembe jutott, hogy talán itt lenne az ideje felvilágosítanom Leta létezéséről és arról, hogy ez Amst cseppet sem zavarja, de sosem tettem. Féltem, hogy tönkretenné a kapcsolatunkat. A természet közelsége nem hozta meg nekem azt a lelki békét, mint másoknak. Nem adtam hangot neki, de néhány nap után haragudtam az egész világra a szúnyogoknak köszönhetően és kezdett nagyon elegem lenni a kilométeres sétákból is. Én ehhez túl arisztokrata voltam. Leo legalább látszólag élvezte a kirándulást. Nem beszéltem vele a feltétlenül szükségesnél többet, az ő korában nyilvánvalóan nem az apjával szerette volna tölteni az időt a barátai helyett. Disneylandben sikerült szégyent hoznom minden valaha élt Lestrange-re, olyan fejjel kapaszkodtam a hullámvasúton görcsösen, mint akiből éppen egy dementorcsorda szívja ki a lelket. A dementorokkal könnyedén elbántam, a mugli vidámparkokkal, mint a mellékelt ábra mutatja, kevésbé. Leo viccesnek találta, az anyja még nála is jobban nevetett volna rajtam. A nyakamat tettem volna rá, hogy Ams határtalanul élvezte volna a legszörnyűbb hullámvasutat is. Hiányzott a feleségem, ritkán töltöttünk ennyi időt egymástól távol. Legyen bármilyen rendhagyó a házasságunk, a kapcsolatunk kétségkívül nagyon szoros volt. Neki írtam levelet a megbűvölt sátorban, de nem bírtam tovább a hőséget és a szúnyogok alattomos támadását. Minden tudást, amit a patrónusbűbájról szereztem, most elcseréltem volna egy tökéletes szúnyogriasztó bűbájért cserébe. Ingerülten hagytam el a sátrat, hátha a tábortűz mellett egy fokkal elviselhetőbb lesz a szúnyoginvázió és képes leszek befejezni a levelemet Amsnek. Csak egy gyors pillantásra méltattam Leoék társaságát, nem szerettem volna zavarni a fiamat. Ehelyett leültem valamivel távolabb a fűbe, a tábortűz mellé és lekörmöltem a levélbe Amsnek, hogy a fiunk éppen elképesztően bénán igyekszik narancslének álcázni valamit, aminek bizonyára volt alkoholtartalma. Néha, mikor Leot néztem, mintha saját magamat láttam volna tizenhat évesen. Igyon csak nyugodtan, ezt a tortúrát máshogyan nem lehet elviselni... Mit megadtam volna egy pohár Lángnyelv whiskyért!
Vendég
Pént. Júl. 17, 2020 10:26 am
Luise, a Little Blackbirds & többiek
Nyári szünet. Tudom, hogy örülnöm kellene, mert vége a tanévnek, végre pihenhetünk... ráadásul kirándulunk, ami mostanában nem gyakran adatott meg nekem. Pedig én elég sokszor felvetettem az ötletet anyáéknak, hogy családi kikapcsolódásként elmehetnénk valahová, de apának sosem volt kedve - amit őszintén szólva már kezdek nagyon unni, hogy neki soha, semmihez nincs kedve. Valamit kezdeni kell vele, de sürgősen, különben nagy bajok lesznek, ezt még én is érzem -, anya meg mindig a "rengeteg munkám van, most nem jó, de később bepótoljuk, ígérem" elnevezésű kifogással jön. Szuper. Már csak azt kellene tudnom, hogy mégis mikor lesz az a később. Őt ismerve valószínűleg sosem. Na nem baj, most majd elmegyek a többiekkel, végülis a barátaival is kell lennie az embernek. Ez jó dolog, és tényleg örülnöm kellene. És sajnos a kellene-n a hangsúly, mert én nem tudom, hogy vagyok beállítva, de a szünetekre mindig történik valami olyan, ami miatt aztán gondolkozhatok meg problémázhatok egy sort. Na igen, ez jellemző... nincs elég gondom így is, még csinálok is magamnak. Nagyon szuper. Ahelyett, hogy élvezném a kirándulást. Mondjuk élvezem, nem arról van szó, hogy nem... csak közben végig pörög az agyam, hogy most akkor hogy is állunk tulajdonképpen Clydedal. Attól eltekintve, hogy kétlábon, persze. Mert hogy máshogy is állhatnánk, ha nem kétlábon? Egyikünk sem animágus, legalábbis nem tudok róla, szóval egyéb lehetőségről nem nagyon lehet szó. Az biztos, hogy alakul valami... csak a "valami" sokminden lehet, úgyhogy egyelőre igyekszem nem túlgondolni a dolgokat. Nem verjük nagydobra... mármint nem vernénk akkor se, ha lenne mit nagydobra verni. De... az is kérdéses, hogy egyáltalán mi van. Mármint a nem-randi-randin kívül. Amit egyébként még mindig nem értek, hogy ezt hogy is gondolta tulajdonképpen. Mindegy... előbb-utóbb úgyis kiderül minden, aminek ki kell. Maga a kirándulás egyébként meglepően jó... miután nagy szenvedések árán rávettem Armint - "nem, Armin, még véletlenül sem szabad letojni az embereket, hallod? Nem, még úgy sem, ha "véletlenül" volt, és balesetnek tűnteted fel. Emberek, nem hülyék! Ne csináld... mondom eszedbe ne jusson! Na végre!" -, hogy ne akarjon mindenáron galambkodni, mert annak igencsak rossz vége lehet, és megtaláltuk a Little Blackbirds több tagját már viszonylag gondmentesen folytattuk tovább az utunkat, hogy aztán végre letáborozhassunk éjszakára. Ami a Blackbirdsnél valószínűleg leginkább azt jelenti, hogy mindenféle rondaságokat beszélnek - Judas -, na meg zenélnek. Mert miért ne. A zenélés részével nincs gond, a rondán beszéléssel annál inkább, és mivel nem vagyok teljesen normális meg is mondom a véleményemet... arra persze nem gondolva, hogy ebből még bajok is lehetnek. Mert ugyanmár, miért is gondolnék rá? Legfeljebb utólag. - Mi lenne, ha kulturáltan beszélnél, Judas? Tatianának meg neve is van, és az köztudottan nem az, hogy "Némber". Téged sem úgy hívnak, hogy "Nagyszájú". Mondjuk de, lehet, hogy mégis, ezt nem tudhatom. Vonom meg a vállam mondandóm végeztével, mint aki tényleg nem tudhatja, hogy hívják a másikat a háta mögött. Csak remélni tudom, hogy nem kapok ezért, vagy legalábbis nem nagyot... mert megnézhetem magam.
Vendég
Pént. Júl. 17, 2020 2:41 pm
Fred és más kalandorok
Tényleg, nagyon cuki Wilkinson professzortól, ahogy hetek óta reklámozza a levendulát a szúnyoginvázió ellen, de nem akartam olyan kijelentéssel megsérteni, mint mondjuk, köszönöm Tanárnő, de sajnos herótom van ettől a tündéres illattól - mert a fejemet teszem rá, hogy a muglik tündérei naphosszat repdesnek virágok között, akár a méhek, szóval a párhuzam nem akkora hülyeség, innentől pedig megkérdőjelezhetik az épelméjűségem, a hatalmas pokrócomba bugyolálva védettebb vagyok bárkinél, bármiféle permettel a bőrömön. A kivillanó orromat sajnálom a legkevésbé, azt kényük-kedvük szerint csíphetik, úgyse szerettem a formáját, soha. Milyen krumpli már? - Hamarabb eszembe juthatott volna ez a burrito-forma... kipróbálod? Akad még egy skót kockás pokróc, valahol - visszahúzom kezeimet a tűz melegétől, mielőtt ropogósra sülne, és felszúrnák a mellettem ülők, mályvacukor gyanánt, - illene a szemed színéhez, Freddie... És már teljesen beleélném magamat, hogy kacér ábrázatom van, amikor rá kell jöjjek, az arcom lényegi részét az anyag tökre takarja, így inkább lehetek ijesztő, semmint egy profi flörtös. Pedig basszus, kérkedhettem volna az évek meg a rutin szállóigével.
Vendég
Pént. Júl. 17, 2020 3:59 pm
(L) Bonnie, Clyde, az állatkert egy része és a többiek
Ötletem sincs, mi ütött belém, mikor azt mondtam, elkísérem a lökött bátyámat és a még lököttebb Judast a kirándulásra. Mert amúgy nincs jobb dolgom, ugye? Hát... egyébként nem, tényleg nincs. És kirándulni még mindig sokkal jobb elfoglaltság, mint az unatkozás. Legalábbis szerintem. Más lehet, hogy pont fordítva gondolná. Ki tudja? Mielőtt elindultunk a túrára a lelkére kötöttem Clydenak, hogy ha jót akar magának, akkor lehetőség szerint legyen normális. Méghozzá nagyon. De persze kinek is beszél totál feleslegesen az ember? Na kinek? Hát persze, hogy az én fafejű bátyámnak. Nem is értem, miért gondoltam, hogy most bármi is máshogy történik, mint ahogy szokott. Vagyis: én magyarázok neki, ő meghallgat, vagy legalábbis úgy tesz, mintha meghallgatna, aztán megköszöni, és elengedi a füle mellett. Igazi jó testvér, meg kell hagyni. Na nem baj... attól még szeretem, végtére is a bátyám, akármennyire is idegesítő néha. Viszont pechemre nemcsak a testvéremet vettem a nyakamba ezzel az utazással, hanem Judast, illetve Armint, az unokaöcsénket is. Éljen... - Armin, most mondom először és utoljára: ha átvedlesz galambbá, és valami olyat csinálsz, amit nem kéne, akkor a túra végére nem marad tollad, mert Merlinre mondom, megkopasztalak. Aztán megsütünk, azt olvastam valahol, hogy a galambok finomak. Figyelmeztetem a szintén szárnyas unokatesónkat... persze, valószínűleg totál feleslegesen, mert ő sem arról híres, hogy olyan szívesen hallgatna rám. Meg úgy bárkire is. Nem is értem, miért nem farkas lett az animágusalakja, ha már ilyen magányos farkas típus. Estére sikeresen letáborozunk, és bár nem adok neki hangot, de azért örülök, hogy nap közben Clyde szívszerelme, Héloise is csatlakozott hozzánk. Így legalább valaki szemmel tudja tartani Armint. Plusz pont: nem nekem kell annak a valakinek lennem. Judas kérdésére csak kérdőn felhúzom a szemöldökömet... - Most komolyan... ki a fene hozna magával egy szintetizátort az erdőbe? Eszednél vagy? Folytatnám még tovább is, de úgy tűnik, Héloise megteszi helyettem is, úgyhogy én csak csendes szemlélődő leszek a továbbiakban, és nagyon remélem, hogy nem nyírják ki egymást.
Olyan elégedett tekintettel vizslatom a nyárs végén sülő mályvacukrot, mint amellyel egy inkvizítor szentelhette a karóba húzott, máglyán égetett boszorkányokat. A sült édesség sorsa valahogy jobban izgat, mint a zajos táborozók ügyes-bajos dolgai; a Roxfortban töltött tanév alatt nem igazán láttam szükségét annak, hogy bárkivel is szocializáljak az unokatestvéremen és egy szellemen kívül, így nem is tartottam fontosnak tudni, miről folyik a diskurzus a társaság többi klikkjében. Különben is megvan a magam gondja. Lopva sandítok az időközben mellénk szegődött srácra. Kora hajnalban futottunk vele össze, s azóta sem tudom eldönteni, hogy átokként vagy áldásként kerítette utunkba a sors; szökésünkhöz keresve sem találhattunk volna jobb alibit, mint hogy egy elszabadult vérfarkas tépett szét mindkettőnket, a jelenlegi viszonyok között úgyis mindenki ürügyet keres arra, hogy kivessék őket a társadalomból. Fél karomat otthagytam volna, hogy beváljon a tervünk, nővérem azonban szabotálta azt, mintha csak a megtestesült lelkiismeretem címére pályázott volna. Végül az ő akarata győzött, és a hőn áhított szabadság helyett ő egy ölebbel lett gazdagabb, én pedig a tudattal, hogy nem tenne meg mindent értünk.
Ahogy tökéletesre sül az édesség, szakértő mozdulattal fogom két baconnel megbolondított keksz közé, s húzom le a nyársról, csodálat helyett megvetést kiváltva Cassie-ből. - Ha ilyesmit is megennél, talán még mindig te lennél a magasabb – mielőtt Hunter felé fordulhatnék, hogy erélyes tekintetemmel kicsikarjak belőle némi egyetértést, nővérem majd’ kiveri a kezemből az ínyenc vacsorám. Elfintorodok, ahogy megpillantom áldozatát, a karomon kilapított szúnyogot, majd bosszúból az ő irányába fújom le a dögöt, hagyva, hogy a porban landoljon a szúnyogriasztó. Eleresztek egy fáradt, 130 éves öreghez méltó sóhajt, ahogy lehajolok a tubusért; megforgatom, alaposan szemügyre véve a csomagolást. - Ez nem is hangzik olyan rossz ötletnek… - gondolkodom el szavain, miközben leerőszakolom a kupakot, hogy beleszagolhassak a mugli főzetbe. Undorító... - Ettől nem csak a rohadt szúnyogok, de a park összes élőlénye sírva menekül. Honnan szerezted, a vallatóból? – háborodok fel, megkérdőjelezve Cassie jószándékát. - Tuttle, te felzabálnál, ha így bűzlenék? – dobom tovább a srácnak a förtelmet, nem törődve azzal, mennyire taposok a lelkébe a vérfarkas-sztereotípiával.
Fogalmam sem volt, mire vállalkozok azzal, hogy egyedül Rox társaságában jelentkezem a túrára; ahogy végigtekintek a pokrócba bugyolált alakján, pillanatnyi elmezavarnak tudom be végzetes döntésemet. Otthon, valamint a Roxfort falai között valahogy mindig sikerült tartani egymás között az egészséges távolságot, ahonnan csak az imádnivalóan lökött kishúgomnak tűnik, most azonban, miután végigrángattak minket az Államokon és több éjszakát kellett egy sátorban elviselnünk, kiégtem szellemileg. Ha nem tudnám, hogy nem kell semmilyen behatás alatt lennie, hogy ekkora sületlenségek forduljanak meg fejében, a szúnyogokat hibáztatnám, amiért már nem jut annyi vér az agyába, hogy normálisan gondolkodjon. - Mégis miért akarnám? - Nem volt szándékomban rákérdezni, miért takarózik be a tűz mellett, de úgy tűnik, szerinte magamtól rá kellett volna jönnöm, ahogy felajánlja, csatlakozzak a tébolyhoz. Ledermedek, ahogy meghallom a szemeimre tett megjegyzését; ha nem akadt volna belém még a lélegzet is, talán mégis szükségem volna arra a pokrócra, hogy arcomat beletemetve beleordíthassam minden kínomat. - Sürgősen szerezned kell magadnak valakit – tanácsolom neki, miután végre megtalálom hangom a hirtelen jött sokk után; egész eddig úgy véltem, ha meglátom valakivel, bemutatom az illető koponyáját az ütőmnek, most azonban már csak annyit mondanék neki: „vidd csak”. - De ha a szél ráfújja a parazsat és tüzet kap rajtad az a rongy, nem fogom eloltani - Vajon Anya is ezt mondaná neki, ha itt lenne?
Minden atrocitás és panaszkodásom ellenére én komolyan jól szórakoztam, és a kirándulás végére érve már nincs minden másodpercben bűntudatom, amiért elrángattam magammal Tylert is. A szüleim nem örültek túlságosan, mikor bejelentettem, hogy nyáron három hetes kimenőt engedélyezek magamnak Amerikába. Mivel nagykorú vagyok, ebbe nem sok beleszólásuk lett volna, de mint tudjuk, a mi családunkban az én kívánságaim és döntéseim sosem játszottak nagy szerepet. Mióta viszont Ty újra szóba áll velem - amiben meglehetősen sok erőfeszítésem van - ez az első olyan alkalom, mikor nem koslatnak a nyomunkban a szüleink. Az első és egyetlen összefüggő három hetes időszak, mikor anyám nem traktál valami aprósággal, mint például, hogy az ekrü vagy az elefántcsontszínű papír áll jobban az esküvői meghívónkhoz meg a cirádás arany betűkhöz. Egyébként is teljesen mindegy, szerintem az anyukáink már jó előre megterveztek mindent és csak a bólogatásunkat várnák. Én már azzal is elégedett vagyok, hogy Ty nem gyűlölt meg örökre. Persze semmi sem olyan köztünk, mint régen és Ty is teljesen másképp viselkedik, de még bízom benne, hogy lassanként megváltozik ez és újra közel tudunk kerülni egymáshoz. Egyikünknek sem hiányzik egy rossz házasság az életéből. És végtére is valóban nem jártam rosszul vele, hiszen nagyszerű ember. Már amikor épp nem hisztis. Mostanában ezt remekül leplezi és ha tippelnem kellene, azt mondanám azért, mert régen engedte ki a gőzt. Nem róhatom fel neki, nem ehhez van szokva. Néha mégis legszívesebben visszapofoznám normális Tyler üzemmódba. - Ne morogj már egyfolytában.. - sóhajtok fel egykedvűen és kotorászni kezdek magam mellett. Az apró fiolát nehéz kivennem a tűz fényében, de mikor megtalálom, egyből kipattintom a tetejét, egy keveset öntök a mutatóujjam hegyére az olajból és Ty nyakára dörgölöm. Wilkinson professzor már első este eligazítást tartott a praktikus lépésekről, én pedig New Yorkban feltöltöttem a készleteket. Más kérdés, hogy ez nem jelent megoldást a vőlegényem morgolódására. Legalább a hálófülkébe nem jönnek be ezek a fránya szúnyogok, a baldachin jótékonyan megvéd tőlük minket. Az éjszakáink azonban még ennek ellenére sem tekinthetőek nyugodtnak. Talán nem csak nekem tűnik fel a rosszkedvűsége. Lopva Franklint keresem a tűz közül, az este folyamán már sokadszor állapodik meg rajta a tekintetem, de minden alkalommal csak egy bizonytalan mosolyt küldök felé. Nem akartam, hogy jöjjön, talán meg is bántottam őt, mikor kifejezetten meg is kértem erre. De az érzéseimnek ehhez semmi köze. - Semmi baj... - fordulok vissza Tyler felé, ahol felhördül mellettem. Már sokadszorra mondtam neki, hogy nem baj, nincs szükségem még egy cukorra ahhoz, hogy bebizonyítsa, hogy igazi férfi, de a hiúsága ennél jóval nagyobb. Mintha nem tudnék róla egyébként mindent... Az utóbbi napokban már Leonak sincsenek olyan beszólásai, amikkel az egyébként sem teljesen nyugodt kedélyeket csak tovább borzolja, így mikor szótlanul felénk nyújt egy aranyszínűre pirult mályvacukrot csak egy hálás mosolyt küldök felé. Ő is tudja, hogy milyen fantasztikus összezárva lenni egy drámakirálynővel. - Nem kérek több cukrot, köszönöm... - húzom ki óvatosan a nyársat Ty kezéből, még mielőtt indulatból a tűzbe hajítaná és mindenki számára nyilvánvaló lenne, hogy mennyire frusztrált az utóbbi napokban. Mellé egy apró puszit is nyomok az arcára és közelebb bújok hozzá. A Leo által felénk nyújtott édességet próbálom úgy elfelezni, hogy utána ne ragadjon minden porcikám, és amint ez sikerül a szája elé emelem a felét. Utána pedig csak átcsúsztatom a karja alatt az enyémet és a vállára hajtom a fejemet. Hangosan nem vallanám be, de eléggé fázok. Éjszakánként is sokszor hozzábújok, nem véletlenül indulnak mindig olyan kényelmetlenül azok a reggelek...
Hányinger kerülgetett a sülő mályvacukor émelyítően édes illatától. Nem az édesség hibája volt, hiszen alapvetően szerettem is, az előző éjszaka viselt így meg. Telihold volt, ugyan szorgalmasan ittam egy hétig előtte a bájitalomat és az átváltozás után is emberi tudatomnál maradtam, a farkaskór egyéb tüneteit nem enyhítette a farkasölőfű-főzet. Kimerült voltam, fájt mindenem, túlérzékeny voltam a szagokra és ülve el tudtam volna aludni, ha nem ilyen zajosak a többiek. Persze nem hisztiztem, máskor én is közöttük lettem volna. Máskor, ha nincs ez a rohadt farkaskór és nincs... hát Carol. Meg az a srác. A Grand Canyonnál néhány pillanatig komolyan azért imádkoztam, hogy a Dante nevű fiú zuhanjon le, miközben Carollal fotózkodtak. Pedig nem volt vele különösebb probléma, rendes srác volt, Carollal is szépen bánt, a testvéreivel is, gondolom, mindenki más roppant szimpatikusnak találta. Nekem sem lett volna semmi bajom vele, ha nem nyomul úgy Carolra és Carol nem rajong érte ennyire látványosan. Örülnöm kellett volna, hogy Carol már jobban érezte magát a bőrében, de képtelen voltam rá. Engem kihajított, erre eljön kirándulni ezzel a Dantéval? Ez most teljesen komoly? Szórakozottan bámultam bele a tábortűzbe, már éppen azon gondolkodtam, hogy elvonulok a sátramba aludni, talán voltam annyira fáradt, hogy a többiek hangoskodását is képes legyek kizárni. A nevem említése zökkentett ki csupán a gondolataim közül. - Hogy... mi van? - Nem állítom, hogy jól ismertem Leo Blacket, a nővérét pedig végképp nem. Sőt, mondhatni a kirándulás előtt azt sem tudtam, ki a franc az a Leo Black. A Black név nem volt ismeretlen még számomra sem, de egy hozzám hasonló sárvérű vérfarkas egy erdei faházból nem éppen az a figura volt, aki a nemes és nagymúltú Black család sarjaival lógott. Nem igazán illettem bele a Toujurs pur szlogenjükbe... Hajnalban, mikor a nap első sugaraival botorkáltam vissza a tábor felé, immár emberként, mégis beléjük futottam, ők pedig visszakísértek a többiekhez és azóta a nyomukban loholtam, mint egy cuki labrador retriever, már csak a teniszlabda hiányzott a számból. Nem mintha olyan kedvesek vagy szórakoztatóak lettek volna, de legalább nem egyedül gubbasztottam valahol, szemmelverést alkalmazva a Dante-Carol pároson. A vérfarkasléttel már egészen megbarátkoztam, talán itt lett volna az ideje, hogy szintet lépjek és mondjuk baziliszkusz legyen belőlem. Megcsapott a mugli szúnyogirtó fertelmes szaga, csak akkor értettem meg, Leo miről beszélt. - Bocs, de ha megeszed azt a szart, - mutattam a keksz-bacon-mályvacukor hármasából összetapasztott gaasztronómiai bűncselekményre, amit az imént készített el, - akkor teljesen mindegy milyen szagod van, mert amúgy sem zabálnálak fel. Tudtam, hogy az aranyvérűek szoktak fura kajákat enni, de ehhez képest a kaviár olyan normálisnak tűnik, mint a mirelit halrudacska.
Hunter Tuttle
When the snows fall and the white winds blow, the lone wolf dies but the pack survives.
Vendég
Szomb. Júl. 18, 2020 11:31 pm
Little Blackbirds & Poor Unfortunate Souls
“Clyde, Little Blackbirds tagok és a többiek kirándulása”
Lelkes voltam. Vagy legalábbis a magam módján azt hiszem igen, mert kirándulás ide vagy oda ez az egész elég békés volt, leszámítva a vele járó kalandos dolgokat, ami fejfájást okozott szerintem mindenkinek, aki itt volt. De örültem, hogy itt lehetek. Hogy olyanok vesznek körül akiket kedvelek. A Little Blackbirds majdnem minden tagja itt volt. Ha a többiek is mind egytől egyig itt lettek volna akkor most egy turné is lehetne ez az egész, viszont nem az, nem mindenki gondolta úgy, hogy cipeli a hangszerét és hasonlók. Én viszont nem tudom mennyire voltam fanatikus meg hasonló, de gondoltam egyet és zsugorító bűbájjal már csak azért is bepakoltam a csellómat. Ha másért nem, hát azért, hogy a drága Judas Madden agyát nyúzzam az említett hangszer használata közben. Megfogadtam, hogy a minket kísérő tanárok előtt normálisan fogok viselkedni és nem kezdek el úgy viselkedni, ahogy akkor szoktam amikor Héloise Brugiére-t meglátom. Most Bonifatius is itt volt, amilyen okos volt most hozta magával a szemüvegét is, hogy még véletlenül se tévesszék őt össze velem. Szóval ha máshogy nem, így szemüveggel meg tudtak különböztetni minket egymástól. Ezért kellett viselkednem, hogy még véletlenül se rontsam azt a fene nagy hírnevem, amiről tudom nincs, de egyelőre nem is akkora nagy baj. A többiek körül telepedtem le, valamiért a fent említett Judas közelében, na de mindegy. Természetesen nem váltam a szolgájává, ezért hagytam, hogy magának hozzon narancslevet vagy bármit amit szeretne. Én elvoltam magammal, ő is el volt saját magával, cigizett vagy amihez kedve volt, szóval nem bántam, hogy egy kicsit magammal törődtem nem pedig a körülöttem lévő dolgokkal. Vagyis de. Figyeltem. Tulajdonképpen arra voltam kíváncsi, hogy a sátor amit felhúztunk állni fog vagy sem. DE még nem dőlt össze, szóval olyan rossz munkát nem végeztünk. Már épp fogtam volna magam és elkezdtem volna másokkal is szocializálódni amikor Judas odajött hozzám és feltette azt a bizonyos kérdést amire olyan széles vigyort húztam a számra, hogy az már fájni kezdett volna, ha nem kezdek el beszélni. – Öregem, azért, hogy a te füledet süketítsem minden alkalmat megragadok. Nálam itt van. Hoztam egy szájharmonikát is ha érdekel. – már csak azért is, mert ez talál leginkább a tábortűzhöz a gitár mellett. – Még választhatsz mivel keserítsem meg az életed. – mert tudtam, hogy nekem ehhez különös tehetségem volt, főleg ha Judas-ról volt szó, valamiért úgy tűnt neki a létezésem is elég ahhoz, hogy ne akarjon jóban lenni velem, úgy teljesen őszintén. Na de nem baj. Felállok, még mielőtt valami hülyeséget csinálhatna Judas és Héloise az egymásnak való beszólogatás közepette. – Hagyd Tanya-t, szerintem most örül, hogy egy kicsit fellélegezhet a mai nap után. Inkább gyere és nyűgözzük le a népet ahelyett, hogy okoskodnánk Judas. Naaa mit szólsz? – büszkén kihúztam magam, mintha az életem múlna a magabiztosságomon és azon, hogy ezt a jóembert is meggyőzzem arról hagyja a nőket békén és foglalkozzon a hangszerekkel inkább. Ahhoz tényleg nagyobb szerencséje van és tudása. De nem akartam szájalni neki erről, egyelőre. Lehet, hogy ahhoz innom kellett volna valamit, na de mindegy.
Nem kifejezetten kedvencem az a tény, hogy nem tehetem azt, ami a saját választásom lenne. Az oké, hogy én akartam eljönni kirándulni (érintünk Lockhart-utalásos helyet is), de azt nem gondoltam volna, hogy nem dönthetek az átalakulásomról. Mert még mindig nem tudok farkasölőfű-főzetet készíteni, bármennyire kínlódok vele már vagy négy hónapja. Eddig még sosem sikerült tökéletesre. Mindig zavaros, általában a színe sem olyan, mint a farkasszőré, szóval nem igazán tudom hova tenni a lefolyó kivételével. Persze a professzor mindig megnyugtat, hogy idővel meg fogom tudni tanulni a megfelelő arányokat, keverésszámot, keverési gyorsaságot, de ez engem nem nyugtat meg. Más főzetéből inni pedig elég kockázatos. Akár tanár csinálta, akár nem, bármi lehet benne. Mástól elfogadni valamit és meg is inni egyenesen életveszélyes. Mégis megtettem, mert nem akarom, hogy a tegnap éjszaka más számára legyen véres és szőrös, esetleg halálos kimenetelű. Bár a steak véresen finomabb, a szőr meg ugye alapból sem alapanyag. - Bent vagyok a hálóban - szólok ki. Hallatszik a hangomon, hogy megviselt a telihold, de most egészen máshogy, mint szokott. És nem tetszik, hogy kevesebb rajtam a karmolás. Valamiért csak egy dolog miatt örülök, hogy az iskola biztosított bájitalt: Tatiana épsége és biztonsága miatt. És ezt bizonyítja az is, hogy egyből egy kicsit erőre kapok, ahogy leül mellém. Bár eleinte nem túl biztatóak a szavai. ne gondoljak rosszra? Egy ilyen mondat után mégis hogyan lennék erre képes? Mégis hogy!? Ahogy figyelem az arcvonásait és a mozdulatait, félreteszem ölemből a gitáromat, hogy teljes mértékben rá tudja fókuszálni. Ő megérdemli, nem úgy mint mások. - Hát persze, aranyosak voltunk - együtt. Bár ezt nem teszem hozzá. Igazából külön-külön is azok voltunk, de én éreztem akkor is, hogy minden klappolt. És nem akartam, hogy vége legyen, de az ilyen gyerekszerelmeknek egyszer vége szakad. Ez ellen nem szabad tenni, csak el kell engedni, hogy nem igazi kapcsolaton megy keresztül ilyenkor az ember, hanem egy játékon. A gyerekek megjátsszák a szerelmüket, ahogyan a felnőttek is folyamatosan ezt teszik. Csak fiatalként még ártatlanul, bűntelenül. Talán a jelenlegi az ideális kor. Nincsenek akkora hazugságok, mint a felnőtteknél, mégis komolyabb a kapcsolat, mint bármikor előtte. - Mindig kellemes visszagondolni rá - most is elmosolyodok, és ahogy megfogja a kezemet, kicsit közelebb húzom, hogy inkább átkarolhassam. Nem érdekel, hogy milyen odakint a tűz, a mályvacukor, a szúnyogok. Eddig se érdekelt igazából semmi a kirándulásból, csak az, hogy jól érzem magam a barátommal... Vagyis, most inkább csak próbáltam kiszedni belőle valamit, amit majd talán most elmond. Ha szerencsém van kivételesen az életben is, nem csak az elmémben. - Öhm... - kihasználom a kis szünetét, hogy értetlen fejet vágjak, de nem hagy időt, hogy ez kiteljesedhessen, mert egyből áttérek a döbbenetre. - Ezt most így hirtelen nem tudom hova tenni. Ekkora baj van, hogy az agyadra ment, vagy... - elhallgatok, és zavartan elkerülöm a tekintetét. Mi több, el is engedem őt, és felkelek, hogy fel-alá járkálhassak. - Bocsánat, nem akartalak megbántani az előbbivel, csak... csak váratlanul ért ez az egész, de ha komolyan gondolod, akkor esetleg... - megállok, visszaülök mellé, és pár pillanat magam elé bámulást követően megcsókolom. Amerika a lehetőségek kontinense. Lehet, hogy van benne valami.
Morogva ütök a kezemre, hogy lecsapjak egy szúnyogot. A tűztábor közelében ülök Lilibethszel, aki Disneyland óta egy fokkal jobban kezeli azt, hogy én vagyok a titokzatos Parzifal Lewenhart. Pedig nem állt szándékomban becsapni őt, de úgy gondolom, jobb az óvatosság. Ezen a kiránduláson viszont nincs itt a testvérem, így vettem a bátorságot, hogy utazgatásaink alatt finoman felvezessem valahogy a dolgot, majd végül ki is böktem az igazságot.
◄► 
Egy csoporttal kirándulni nem kis felelősség, ami rengeteg figyelmet igényel és ha azt gondolná az ember, hogy a tanár is nyaral vele, akkor téved. De úgy éreztem én magam is, hogy nyélbe kell ütni a kirándulást egy ilyen nyomasztó félév után. Eredetileg én nem akartam volna másokat bevonni a kirándulásra, de arra nem számítottam, hogy ha belengetjük a helyszíneket, jócskán túljelentkezés lesz. Kihívás volt számomra egy ekkora társaságot koordinálni, terelgetni, ha úgy van és már a sokadik nap után érzem, hogy jó a többi felnőtt jelenléte. Ha nem lennék biztos a dolgomban, akkor elég a társaságra nézni és megnyugtat a tudat, hogy nem vagyunk magunkra utalva. Amúgy sem a legjobb napjaimat élem, szétszórt vagyok és nem tagadom magam előtt is, hogy néha tényleg nyomaszt a válás ténye. De amióta itt vagyunk, valahogy csak arra nem gondoltam. Egy megtervezett életet nem egyszerű kikukázni, elismerni a vereséget és szembenézni a bizonytalan új jövővel nem egyszerű feladat. Valahol féltem, hogy ha velem maradnak a gyerekek, akkor nem leszek képes egyedül megbirkózni a feladatokkal. Goldie választásában szinte biztos voltam, Franklin azonban meglepett és a mai napig nem sikerült rájönnöm, hogy miért nem maradt egyértelműen az anyjával. Vagy még ez az arány változni fog? 
Egyetlen okból voltam itt. Ams megkért, hogy kísérjem el Leot a kirándulásra, a karácsonyi bálon történt gyilkosság után szinte aurori felügyeletet akart kérni a gyerekeink mellé még arra az időre is, amíg egyik teremből átmentek a másikba. Én nem aggódtam ennyire, de megértettem a feleségem érzéseit. Ő nem tartott velünk, otthon maradt Isabellával, aki nem szeretett volna részt venni a tanulmányi úton. A túrázás nem az ő világa volt, sajnos ezzel nem volt egyedül a családban. New Yorkot kifejezetten élveztem, Disneylandet szórakoztatónak találtam és megígértem az öcsémnek, hogy viszek majd neki ajándékot, hiszen Richarddal rajongtak a Disney mesefilmekért. Letanak is vettem egy gigantikus plüssállatot, Leo kérdéseit pedig letudtam azzal, hogy az anyjának viszem, viccből. Nem tudott a féltestvére létezéséről, gyakran eszembe jutott, hogy talán itt lenne az ideje felvilágosítanom Leta létezéséről és arról, hogy ez Amst cseppet sem zavarja, de sosem tettem. Féltem, hogy tönkretenné a kapcsolatunkat.
