Már messziről kiszúrtam Runcorn ízléstelen, rusnya sárga köntösét. Úgy nézett ki, mint egy kurva nagy krumplibogár a pizsamája kivillanó csíkjaival, és ha nem gyűlöltem volna szívből, nagyon röhögtem volna rajta. De sajnos akárhányszor megláttam az arcberendezését, amire valószínűleg még az anyja is papírzacskót húzott, miután megszülte, nem éreztem mást, csak leírhatatlan undort és utálatot. Emlékeztem rá, miket mondott nekem (vagyis inkább rólam, mert az arcomba sosem merte volna mondani) karácsony után, amikor elszabadult a pokol, és nem állt szándékomban megbocsátani neki. Bedobtam a mályvacukrot a számba és nekidőltem Dante oldalának. Fáztam egy kicsit, pedig nem volt különösebben hideg és még a szél sem fújt. Különös, eddig nem is vettem észre, hogy fázni kezdtem, ilyen időben nem szoktam... Mindegy, nem szenteltem neki különösebb figyelmet. Aztán Runcorn hozzám is odalökött pár kéretlen szót, és akkor egy pillanat alatt felment bennem a pumpa. Alapból nem voltam a legjobb hangulatomban, miután egész nap nyomasztott a tény, hogy Hunter milyen szarul érezheti magát miattam. Ökölbe szorítottam a kezem és minden erőmre szükség volt, hogy ne akarjam elverni a tanfelügyelőnket. Hogyan képes ilyet mondani? Hogyan lehet ilyen egy ember? - Az is meglep, hogy ez a seggfej sem fossa össze magát a lehullott falevelektől -morogtam bosszúsan, inkább csak Danténak, de ki tudja, még Runcorn is meghallhatta. -Ugye egyszer majd megverhetem?
Leo nővérét kedveltem. Nem beszéltünk sokat, amióta egymásba botlottunk hajnalban, de kifejezettem kedvesnek tűnt. Leo Black ellenben az a figura volt, aki mellett nem üldögéltem volna a tábortűznél, ha történetesen nem Blackék halmozták volna fel a legtöbb és legjobb kaját a táborban. Nem arra a bizarr szendvicsszerű durrfarkú szurcsók-hányásra gondolok, amit Leo magának sütögetett, hanem... hát minden másra, amiből a srác nem próbált meg alkotni valamit. - Azt mondták a pályaválasztási tanácsadáson, hogy tudatosabban kéne terveznem, biztos erre gondoltak - vontam meg a vállam. Nem, valójában arra céloztak a tanáraim, hogy talán nem kéne fényes kviddicskarrierről álmodnom vérfarkasként, mert úgy fognak kihajítani a csapatból, amint híre megy a betegségemnek, hogy a lábam nem éri a földet. - Én nem eszem ilyen egészségtelen vackokat. Valószínűleg Runcorn tanfelügyelő is osztotta a véleményemet Leo vacsorájával kapcsolatban, mert amikor megjelent mellettünk, úgy vette el tőle, mintha legalább egy üveg vodka lett volna a fiú kezében. Utáltam Runcornt, kutyába sem vett és amikor Carollal megtörtént az, mindent megtett annak érdekében, hogy tisztára mossa annak a szemét Kyle Briggsnek a nevét. Hazugnak nevezte Carolt és engem is, amikor az lett volna a dolga, hogy felügyelje a rendet az iskolában. Ehelyett csak szőnyeg alá söpört volna egy nemi erőszakot... Én is hallottam a fák közül jövő hangokat. Nem féltem az erdőben, otthonosan mozogtam a természetben, azonban biztosra vettem, hogy ez nem egy ártalmatlan erdei állat lesz, ők nem merészkedtek volna ennyire közel egy zajos táborhoz. Leo nővérére pillantottam, auror volt, jobban bíztam az ő képességeiben, mint a sajátjaimban, ha esetleg veszély leselkedett ránk. Nem jeleskedtem a párbajozásban. - Ez valószínűleg nem egy mosómedve lesz - jegyeztem meg csendesen.
Hunter Tuttle
When the snows fall and the white winds blow, the lone wolf dies but the pack survives.
Vendég
Hétf. Aug. 03, 2020 11:41 am
Kirándulós
A
mióta elballagtam a Roxfortból, sok minden megváltozott, ezt a testvéreim beszámolói alapján is tudtam, most pedig saját bőrömön is tapasztalhattam. Mikor én koptattam az iskola padjait, már akkor érezni lehetett az egyre erősebb minisztériumi nyomást az oktatásban, azonban a mostani helyzet sokkal rosszabbnak tűnt. Ezt bizonyította az is, hogy Runcorn kiskirályként mászkált itt, pedig hivatalosan semmi keresnivalója nem volt ezen a kiránduláson, ahhoz pedig egészen biztosan nem volt joga, hogy a két professzor és a szülők helyett fegyelmezze az amúgy teljesen normálisan viselkedő társaságot. A tanárnőt nem ismertem, azonban Longbottom professzort nagyon kedveltem annak idején és apáék is igazi háborús hősként emlegették otthon, így biztosra vettem, hogy mellette nem igazán kell aggódnia egyik kirándulónak sem. Runcorn biztosan nem osztotta a véleményemet, mert szerinte áldatlan állapotok uralkodtak a táborban. Egészen szórakoztatónak találtam a nevetséges kísérleteit arra, hogy "rendet tegyen", egészen addig, amíg Carolt nem vette célba. Jót nevettem volna, ha minket is elzavar aludni vagy veszélyesnek ítéli meg a kellemesen átsült mályvacukrokat, ehelyett azonban olyat mondott Carolnak, ami még engem is kihozott a sodromból. Hogy lehetett valaki ennyire gusztustalan? Hogy merte akár csak burkoltan felemlegetni, ami Carollal történt? De nem tettem semmit, mert tudtam, hogy csak Carol estéjét tenném tönkre vele és amúgy is meg tudta védeni magát, ha meg akarta. Nem féltettem egy olyan gerinctelen patkánytól, mint Runcorn. - Nem vagyok benne biztos, hogy fényesen mutatna az önéletrajzodban egy súlyos testi sértés - nyomtam inkább Carol szájába az egyik sült mályvacukrot. - Inkább egyél, ne is foglalkozz ezzel a bunkóval. Ha szerencsénk van, reggelre megeszi egy medve, olyan hívogató sárga színe van... Feltűztem a nyársra egy szelet bacont, ezzel lezártnak tekintettem volna a Runcorn-ügyet, ha néhány perccel később nem hallom meg a rémült vinnyogását. Az erdőből érkező hang elkerülte a figyelmemet, de a két kísérőtanár nem vette félvállról, így én sem. Valami biztosan volt a fák között. Intettem a testvéreimnek, hogy maradjanak mellettünk, majd letettem magam mellé a nyársat és inkább előhúztam a zsebemből a varázspálcámat. Gyakorlott túrázó voltam, de eddig néhány kleptomániás állaton kívül semmi veszedelmessel nem kellett szembenéznem.
Mr. Runcorn csalódottan vette tudomásul, hogy a mai fiatalok elképesztően pofátlanok, szeretettel vegyes tisztelettel gondolt vissza a néhai Frics úrra, akinek gyakran emlegetett fegyelmezési módszereit rendkívül hatékonynak tartotta. Bár sejtette, hogy még Maurice barátja sem díjazta volna a középkori büntetések bevezetését az iskolában, noha kétségkívül lett volna létjogosultságuk. Ki hallott már ilyenről, hogy dohányzó, részeg diákok visszabeszélnek A Tanfelügyelőnek? Cain mély levegőket vett, hogy elnyomja bosszúságát. Remélte, hogy Longbottom és Wilkinson professzorokban partnerre talál majd a mai fiatalság szidalmazásában, azonban csalódnia kellett. Longbottom nem csupán nem értett egyet vele, hanem még ki is kérte magának, hogy rendet tett helyette. Mert ki kellett mondania magában, magabiztosan, hogy a két tanár helyett dolgozott, akik hagyták volna hajnalig elhatalmasodni ezt az erkölcsi fertőt, ami kialakult ebben a táborban. Elhatározta, hogy holnap reggel első dolga lesz hosszas jelentést írni az illetékeseknek a két professzor hanyag munkájáról, továbbá javaslatokat szeretett volna tenni az iskolai házirend kiegészítésére is. Micsoda szerencse, hogy őt jelölték ki erre a rendkívül fontos munkakörre, nyilvánvalóan ráfért a Roxfortra egy alapos reform. - Longbottom professzor, őszinte tisztelettel kell megosztanom önnel az aggályaimat. Úgy vélem, a tábori renddel csak problémája lehet minden jóérzésű felnőtt embernek - nézett bele komoran Neville szemeibe. Szerette volna bővebben is kifejteni, miféle problémák seregével találkozott a kirándulás során, azonban erre már nem volt ideje az erdőből érkező hangok miatt. Zavarba jött, mikor Longbottom professzor lefejtette csontos ujjait Wilkinson professzor asszony karjáról, de nem kért elnézést és nem magyarázkodott. - Természetesen. A világért sem hagynám egyedül felkutatni a zaj forrását, biztosítom róla, hogy mellettem a legnagyobb biztonságban érezheti magát. - Fontossága teljes tudatában, ám torkában dobogó szívvel követte Ms. Wilkinsont a fák közé. A talpuk alatt gallyak ropogtak a sötétben, Cain kezében remegett a varázspálca, reszketeg kis fénnyel világítva meg maga előtt az utat. Néhány lépéssel lemaradt a tanárnő mögött, így csak némi fáziskéséssel tudatosult benne, hogy miféle lényre bukkantak. Runcorn arcából kifutott a vér, a pálca pedig kiesett a kezéből. Pánikszerűen hátrálni kezdett, azonban megbotlott egy kiálló gyökérben és egy krumplis zsák eleganciájával terült el az avarban, eltakarva az arcát. Legnagyobb gyerekkori félelmével kellett farkasszemet néznie, édesapja gyakran olvasott neki egy mesekönyvből, amelyben halálra rémítette a re'em óriási szarva és hatalmasra táguló orrlyukai, kisfiúként újra és újra azt álmodta, hogy egy egész csordányi bestia tipor át rajta. Cain a félelemtől nem hallhatta, hogy mostanra több irányból is hallani lehetett a kaparászásra emlékeztető hangot, árnyak suhantak a fák között a tábor felé. Hét mumus lódult meg egyszerre a kirándulók felé, magukra öltve a táborozók legnagyobb félelmének alakját.
A reagokat 2020. augusztus 10-ig (éjfél) várjuk. A kaland gördülékenysége érdekében senkitől nem várunk regényhosszúságú reagokat, inkább kisebb terjedelmű, RT jellegű hozzászólások érkezzenek. A második mesélői reagtól kezdődően mindenki egyéni kihívások elé is néz majd Bogar bárd jóvoltából, kérünk titeket, ne hagyjátok figyelmen kívül a mesélői hozzászólásokat. Amennyiben valaki nem tud határidőre írni vagy bármilyen egyéb problémája adódna, esetleg ötletelni, kérdezni szeretne, az írjon @Gilbert Ollivandernek. Légyszi, ne Bogar bárdnak vagy Adminnak írjatok, hanem Bertie-nek, a másik két felhasználót nem nézem olyan gyakran. Jó kalandozást, és ne feledjétek, sose hagyjon el benneteket a remény!
Vendég
Csüt. Aug. 06, 2020 3:55 pm
Mindenki & Goldie
Egyetértően bólogatok Teddy szavaira. - Szerintem pont azért ilyen, mert teljesen egyedül van. Senki sem válik ok nélkül ilyen idegesítővé és megkeseredetté. - Mondom ki a véleményem, de ügyelek arra, hogy ezt a felügyelő már ne hallhassa meg, nem hiányzik még az apának, hogy miattam is főjön a feje, még akkor sem, ha nekem van igazam. - Az édesség mindig jó, nem baj, ha ennyire szereti. - Próbálok visszatérni a vidám hangulathoz, bár egy kicsit nehezen megy az előző közjáték után, pedig nekem tényleg nem kellene kellemetlenül éreznem magam azért, mert Runcornnak lényegében semmi sem jó, és élete céljának tekinti azt, hogy mindenkibe belekössön, hogy aztán megnyugodjon a lelkivilága. Sajnálom az ilyen embereket, mert tényleg nincs sok örömük az életben, más emberek életének megkeserítésén kívül. - Ne félj, nem hagylak egyedül, csak tényleg nem bírom elnézni, hogy ott szomorkodik mindenkitől távol. - Igyekszem Teddyt megnyugtatni egy mosollyal, hiszen nem szívesen hagynám egyedül őt sem, ha már Louis hirtelen eltűnt.
Az elhatározásomat hamar tett is követi, mert már ott is állok Frankie mellett, és igyekszem őt valahogyan felvidítani. -Azt elhiszem, de próbáld nézni a dolgok jó oldalát! Már hiányzott egy ilyen kirándulás, és örülök, hogy itt vagyunk kint a természetben. Otthon pedig… majd jobban lesznek a dolgok, én legalábbis bízom benne. - Nem veszem kifejezetten zokon, hogy nem igazán tud még csak a kedvemért se vidámnak mutatkozni, tényleg sok minden történt, és van egy olyan érzésem, hogy a felét sem tudom annak, ami jelenleg éppen lezajlik benne. Nem is faggatom. Ha szeretne beavatni, akkor úgyis el fogja mondani, ha pedig nem, akkor csak időt kell neki hagyni, hogy lerendezze magában azt, ami így emészti. Már épp kezdenék bele egy újabb megnyugtatónak szánt szónoklatba, amikor meghallom a zajt, és egyből Frankienél keresem a biztonságot. Nem kell kétszer mondania azt, hogy lépjek mögé, így is teszek és a pálcámat is előveszem, habár tudom, hogy szinte semmit sem fogok érni vele. Valamennyire fejlődött az SVK tudásom, de annyira semmiképp, hogy biztonsággal meg tudjam magam védeni, így kénytelen vagyok teljes mértékben a testvéremre hagyatkozni. Nem kell sokáig várni ahhoz sem, hogy megérkezzen ez a bizonyos veszély. Érzem, ahogy lehűl a levegő, és a reménytelenség teljesen kezdi átvenni felettem az uralmat. Szinte egészen Frankiehez tapadok, igyekezve nem akadályozó tényező lenni, de a pálcám egyre jobban remeg a kezemben. Aztán hirtelen már ott is van előttem… apa holtteste. Majd anyáé. A bátyámé… -Frankie… - A hangom szinte alig hallatszik és kezemmel egyből belekapaszkodok a felsőjébe, kétségbeesetten keresve valamit, ami jelzi, hogy nem az az igaz, amit magam előtt látok, hanem Frankie él és virul, és mint mindig, most is mellettem van, amikor szükségem van rá.
Vendég
Hétf. Aug. 10, 2020 11:56 am
Luise, a Little Blackbirds & a többiek
Szeretem a természetet, szeretek kirándulni, és a táborozással sincs semmi bajom. A hülyékkel kirándulással, táborozással viszont már akad pár problémám. Nevezetesen hogy hülyékkel vagyok. Ami nem feltétlenül tesz jót az idegeimnek... meg a normálissági mutatómnak. Akkor se, ha olyan nagy valószínűséggel nem is létezik, csak az én balfülű agyamban. Na nem baj. Azért még igenis jól lehet éreznie magát az ember lányának, nem igaz? Majd nem figyelek rájuk, és probléma megoldva. Pontosabban lenne, ha olyan lennék, aki nem figyel a többiekre. De pontosan azt teszem, emiatt viszont elég furcsa arckifejezéseket produkálok néha. - Srácok... itt meg mi a fene történik? Mindenki meghülyült? Vagy ez ilyen váltott műszakos meghülyülés, hogy egyszer az egyik, aztán a másik? Ki lesz a következő áldozat? Nézek szét az összeverődött társaságon vicceskedve. Na igen, még mindig nem tanultam meg, hogy mikor kéne befogni azt a hatalmas számat. Ezért egyszer még rendesen meg fogom ütni a bokámat... de azért remélem, az egyszer nem most lesz. Sőt, egyáltalán nem lesz. A vicceskedésnek, szórakozásnak az vetett véget, hogy megint meghallom a kaparászó hangot. Fogalmam sincs, mi ez, de szinte biztos vagyok benne, hogy nem valami ártalmatlan kisállat próbál tréfálkozni velünk. De időm sincs igazán elgondolkozni azon, hogy mi is lehet, mert hirtelen egy nagy sötétség kellős közepén találom magam. Nekem legalábbis nagyon úgy tűnik. Mármint ezt szó szerint kell érteni: egyik pillanatról a másikra, egy iszonyatosan sötét helyen, egyes - egyedül. Se a családom, se a barátaim, se... se senki, aki fontos nekem. Magányosság és segítésképtelenség. A két legrosszabb dolog, ami velem történhet, ráadásul egyszerre. Ugyanakkor valahol az agyam hátuljában tudom, érzem, hogy valamit elfelejtettem. Valami fontosat. De mégis mi lehet az? Aztán hirtelen, mintegy varázsütésre jut eszembe onnan mélyről, hogy igenis, egyáltalán nem vagyok egyedül. Van családom, vannak barátaim, akiknek számítok, és igenis segítek, még ha néha is tűnik úgy. Miután erre rájövök szinte gondolkodás nélkül kapom elő a pálcámat, és szegezem neki a mumusnak. - Commikulus! A varázsige valószínűleg hatásos lesz, és megszabadulhatok a rémképektől, hogy helyüket sokkal kellemesebbek vegyék át... na és persze a valóság. Mert az sem árt néha. Ha viszont nem sikerül, akkor sajnos tovább szenvedhetek. De szinte mindig sikerül, úgyhogy most sem lesz gond.
Vendég
Hétf. Aug. 10, 2020 12:06 pm
Kalandozások
− Ne gondold azt, hogy nem akartam elmondani. Ez ennél bonyolultabb – sóhajtok fel fásultan, hiszen én sem így akartam ezt az egészet. Kerülöm a tekintetét, és a vállaimat felhúzva inkább az újságlapra fókuszálok. Hogy miért? Mert annyira dolgozik benne a harag, hogy felesleges lenne erőlködnöm. Megpróbáltam. Nem egyszer, hanem rengeteg alkalommal, mióta Disneylandben beavattam őt a titkomba, s mégsem tűnt úgy, mintha az általam generált vihar csitulni akarna. – Egyébként meg rengeteg nyomot adtam neked – teszem hozzá fojtott hangon. Az estémet még tetőzi, hogy Runcornnak is kedve támad belém kötni. Amikor a tollat tartó kezem megremeg, akkor érzem, hogy szükségem van egy cigire. Ennyi feszültséget nem bírok kezelni, pedig azt hittem, hogy Sabine nélkül végre lesz három nyugodt hetem. Azt hiszem, eléggé mellé lőttem ezzel. Nem is reagálok senkire, csupán kiválok a tömegből, hogy ne zavarjak senkit a cigarettafüsttel. Cigizés közben a jobb kezemet bámulom, aminek a remegése kezd alábbhagyni végre. Ettől függetlenül nem sok kedvem ahhoz, ami a táborban történik. Látom, hogy Runcorn viselkedése általános ellenszenvet vált ki mindenkiből, ahogy azt is hallom, hogy Longbottom professzor helyre rakja a pasast – szép volt, professzor! Tíz pont a Griffendélnek! −, az ifjabb Black kiáltására is vigyor kúszik az arcomra. Sajnos, nem esik nehezemre Runcornt hercegnő öltözékbe bújtatni, sőt, ha ő lenne a mumusom, talán így is tenném a nevetség tárgyává. Kár, hogy nem kell megerőltetnem magam, mert ő alapból röhejessé teszi saját magát. A hang hallatára viszont visszatérek Lilibeth mellé, hiszen kötelességemnek érzem, hogy vigyázzak rá, még akkor is, ha ő éppen a Pokolba kíván. Továbbra is kételkedem benne, hogy ez egy grizzly lenne, szerintem ennél sokkal, de sokkal rosszabb ólálkodik odakint. Amikor Lilibeth megfogja a kezemet, halvány mosoly suhan át az arcomon, és finoman rászorítok a kezére. Nagyjából ekkor jelentik be a felnőttek, hogy meg kellene vizsgálni a hangokat. − Menjünk, szóljunk a többieknek! – súgom Lilibethnek, majd kicsivel hangosabb megszólalok. – Én szólok a sátorban lévőknek, hogy gyülekező van – címzem a szavaimat leginkább a kísérőtanárok irányába mielőtt felszívódnának, hiszen az lenne a leglogikusabb, ha mindenki egy helyen lenne, úgy könnyebb mindenkire figyelni. Finoman húzom is magam után Lilibetht, ha engedi, hiszen őt sem szeretném magára hagyni. Sorra végig járom a sátrokat, és kihívok mindenkit. Amikor visszatérek a tábortűzhöz, akkor viszont pillanatok alatt ledermedek. − Sabine? Te mit keresel itt? – dadogom, amikor a nővérem alakját vélem felfedezni. A nővéremét, aki talán apám mellett az egyik legnagyobb félelem, és az a személy, akiről tudom, hogy pillanatok alatt képes lenne romba dönteni az életemet. Látom a gúnyos mosolyát, hallom a hangját, s mindez annyira valódi, annyira valós, hogy fel sem fogom mi történik körülöttem. Csak ő létezik jelenleg, és el fog a rettegés, ha arra gondolok, hogy mit tenne Lilibethszel. Ha eddig még mindig a kezét fogtam, akkor most biztosan kicsúsznak az ujjaim az övéiből.
Vendég
Hétf. Aug. 10, 2020 12:29 pm
to fater, Ty, Poppy, Judas és a többiek
Rohadt jók a táborok abban az esetben, ha a társaság és a tanárok is baromi jó arcok. Megvallom, először attól tartottam, hogy majd a fater minden lépésemet követi és nem tudok rendesen kibontakozni, de akkor sem vágott tarkón, amikor a szeme láttára öntöttem egy kis rumot az üdítőbe. Tábortűz nincs pia nélkül, én meg tényleg nem adok a kisebbeknek, csak annak, aki amúgy is ezt csinálta egész évben a suliban. Nem mintha mindezt bárki orrára is kötöttem volna. Apa úgyis állandóan leveleket meg mindenféle papírokat írogat, mintha amúgy itt sem tudná elengedni a munkát, de ki vagyok én, hogy felülbíráljam? Inkább iszok, énekelek, röhögök a többiekkel és ha Ty bevágta olykor a hisztis papucs állapotot, akkor inkább hülyéskedtem másokkal. Nem vetem rá a követ, biztosan én is hasonlóképp festenék. Csak ennyire nem raknám le a seggem a tűz mellé, hanem inkább táncolnék és jól érezném magam a szöszivel. Most, hogy beköszöntött a nyár és majdnem mindent szabad - tudom, csak ésszel -, így nem csoda, ha eszembe jut, tolhatnánk a rádiónál is jobb zenét Maddennel. Egynyári jókedvünket azonban hamar földbe tiporja ez a cukormázas habcsók, ám de kiállhatatlan Runcorn. Egy darabig szarok rá, mert én csak jól akarom érezni magam, különben is ki a tökömet érdekel, ha egyszerűen csak a gitárom hangjára figyelek, hogy mit mond? De amikor már kiveszi a poharat a kezemből, egyből elcsitulok. Jobb nem mondani, hogy adja vissza, helyette inkább a fater pillantását keresem. Öregem, állj már ki mellettem, ha itt vagy. De neeem, tőle is csak unott ne keltsek balhét duma jön. Mire bosszúsan visszavágnék, hogy kösz szépen, ennél igazán többet vártam volna tőled, addigra jött az az istentelen zaj. Nem vagyok egy ijedős, de azért a gitárom nyakát jobban megszorítom, miközben a pálcám után nyúlok és közelebb lépek apához. Milyen jó, hogy most itt van. - Mi az isten volt ez? - kérdezem tőle halkan, miközben figyelem, ahogy a tanárokkal jelel. Tisztára, mint valami akciódús sztoriban. Most mi is abban vagyunk? Nézem, ahogy a tanárnő és az a nyápic elindulnak az erdő széle felé, majd megint apára esik a tekintetem. A többiek legalább ennyire meghökkentek, mint én. Ki jobban, ki kevésbé és mielőtt elcsodálkoznék azon, hogy mi a faszért jelenik meg még egy Franklin Goldie előtt, én is meglátom a tűket apa feje mellett. Mint a kórházban, szúrnak és egy pillanat alatt kész vagyok tőlük. Egy épp most indul meg apa felé és ki tudja, hogy mi a franc van benne. - Apa vigyázz! - ahogy azonban felé mozdulok, a tű felém indul meg, én pedig satufékre váltok és kicsúszik a lábam alól a talaj. Nagyot koppan a fejem a fűben.
Nem veszem személyesen zokon, hogy Runcorn úgy kapaszkodik rá Willow karjára, mintha minimum a tulajdona lenne és azt sem, hogy aztán úgy liheg a sarkunkban, mintha valami öleb lenne. Nem, mert Willow invitálja magunkkal és én egy szót sem szólhatok, mert akkor az hogy venné ki magát? De eltávolodok a féltékeny gondolataimtól, amiket egyelőre nem tehetek sehová sem, hogy aztán inkább a zaj forrására koncentráljak. Tapasztalt túrázóként már megtanultam az évek alatt, hogy a zajokkal együtt kell élnünk a természetben és jó esetben elég figyelmen kívül hagyni, ám most egy csapat diákkal vagyunk és nem kicsi felelősséggel tartozunk irántuk. Jobb meggyőződni, mint feltételezni, hogy aztán végül bekövetkezzen a baj. Egy kis sétától az erdőben még senki nem halt bele, ha már napok óta ezt tesszük, attól függetlenül, hogy néha megvetjük a lábunkat a civilizációban is. A hullámvasutat az elején jó ötletnek tartottam, aztán rájöttem, hogy nem pont egy kiadós ebéd után kellene felülni rá. Nem hiába, öregszem. Nem figyelek arra, hogy Runcorn lemarad, mert szíve joga megtenni, ha egyszer ennyire retteg. Tudom, hogy miért nem bízta rá az igazgatónő a csapatot és ez is egy ilyen sarkalatos pont volt. Jobb, ha mi kötjük fel a nadrágunkat. Elég csak Willowra pillantanom, hogy olvassak a tekintetéből, célszerű szét válnunk. Míg ők bemennek a fák sűrűjébe, addig én a szélén, a bokroknál nézek szét mindenféle nyom után kutatva. Őszintén szólva amennyire otthon vagyok a növények világában, annyira nem az állatokéban. Lehet, hogy fejlesztenem kellene ezt a felismerős képességemet, de ha hang alapján kellene beazonosítanom egy lényt, csúfosan elvéreznék. Azért a pálcát jó, ha kéznél tartom, mert mi rossz származna abból, legfeljebb ha valami kis nagy hangú lény, akkor elhessegetem. Szemem sarkában látom beljebb a mozgolódást, még épp kiszúrom Willow sziluettjét, aztán hátrafelé nézek a gyerekseregre. Épp, hogy sikerül Goldiet kiszúrnom, ahogy engem figyel, amikor szemből neszt hallok. Egyből előre fordulok és emelném a pálcám, amikor is Franklin jelenik meg velem szemben, ahogy vádló pillantással rám néz. - Minden rendben, fiam? Menj vissza a többiekhez. - mondom teljesen gyanútlanul, mert az imént nem szúrtam ki a tömegből, de akkor már értem is miért. Haladnék tovább, hogy keresgéljek, de azon kapom magam, hogy a tekintete nem ereszt. Egyszerre kezd vészjóslóvá válni, majd hirtelen kiabálni kezd velem, egyre lendületesebben csapkodva, majd közli velem, hogy én nem vagyok az apja és elfordul tőlem. Hirtelen szorul össze a gyomrom és ver ki a víz, ahogy utána nyúlnék. De a karom sem engedelmeskedik. Nem taszíthat kétségek közé, amikor más egyéb feladatom is lenne... de érzem, hogy teljesen szétesek.
Kifogás.. Kifogás az mindig van.. - Nem értem, mégis mi olyan bonyolult ezen... - forgatom meg a szemeimet. Esküszöm nem direkt kúszik a neheztelő hangomba gúnyos él. Én olyan közel engedtem magamhoz, ő pedig.. Még ezt sem merte felvállalni előttem. Pedig épp tőlem nem kellett volna tartania. Nem viselkedtem volna vele másképp, nem kürtöltem volna világgá... Megbízhatott volna bennem, de nem tette. Persze ez is jelent valamit, csak épp a jelentése nem tesz boldoggá. Tényleg túl sokat képzeltem volna az egészbe? Okosabb leszek, ha otthon mindent elmondok a húgomnak. Ketten mindig sokkal könnyebben átlátjuk az ilyen helyzeteket, mert könnyen képes egész más megvilágításba helyezni a történéseket. Néha irigylem érte. Pedig lehet, hogy csak adnom kellene Max-nek egy lehetőséget, hogy megmagyarázzon mindent, ahogy ő kérte már napok óta. De ehhez előbb még le kell nyelnem egy jó nagy békát és kiverni a fejemből azt a lehetőséget, hogy talán hiba volt megbízni benne. Bármennyire is szeretném megnyugtatni Runcorn hülyeségei után, nem megyek utána. Nem akarok tovább rontani a helyzeten, és egyébként sem tűnne őszintének, ha most hirtelen törődni kezdenék a lelkivilágával, mikor eddig látványosan magasról tettem rá, mennyire rosszul esnek neki a csípős megjegyzéseim. Az idegen nesz viszont kellőképp rám ijeszt. Annyira, hogy mások példáját követve pálcát rántok és bár rettentően haragszom, képes vagyok félretenni az érzést, és Max kezébe kulcsolni a sajátomat, még mielőtt bármi történne. Nem lep meg, hogy egyből magára ölti a prefektus szerepet, az iskolában már kellőképpen hozzászokott ahhoz, hogy helyre kell tennie a rendet vagy segíteni a tanároknak. Én pedig készségesen követem példáját, és igyekszem feltűnésmentesen értesíteni mindenkit, hogy gyülekező van a tábortűznél. - Talán el kellene bújnunk... - suttogom felé a szavakat, pedig a zsigereimben érzem, hogy egész máshogy tervezi. Nem vagyok gyáva, de néhány este rémtörténeteket megéltünk egymásnak a többiekkel. Persze a nagy részük kitaláció, de akkor is érzem, ahogy a hátamon futkos a hideg. Aztán egy pillanatra azt hiszem, én nem néztem a lábam elé és azért csattanok Max oldalának, kell egy másodperc, mire realizálódik bennem, hogy olyan hirtelen toppant meg, hogy esélyem sem volt elkerülni a becsapódást. Aztán már csak arra leszek figyelmes, hogy lassan, de határozottan elengedi a kezemet. Nem értem az okát, sután nyúlok utána, mert teljesen biztos vagyok benne, hogy bátorságom csírája abból nőtt ki, hogy szorosan egymás mellett töltöttük az utóbbi perceket is és mellette biztonságban éreztem magam. Értetlenül pillantok fel rá, majd a nővérére, akit felismerek ugyan, de sosem kedveltem. Semmi jót nem is hallottam róla. Most viszont hirtelen egy csapásra megértek mindent. Max szégyell engem. Szégyenli, hogy velem barátkozik. Sosem vállalna fel még a barátjaként sem. - Szóval ennyit jelentett neked.. - lehelem magam elé, ujjaim ökölbe szorulnak, és mielőtt még folytathatnám elkezd gomolyogni az alak, Max nővérének alakja, mígnem a saját tükörképem nem áll velem szemben. A sajátom, csak egy kicsit másmilyen az összkép, ugyanis hosszú fekete köpeny borítja a testét, szemfogai kivillannak a szájából, bőre még az enyémnél is sápadtabb. A szeméből pedig a téboly látszik, ahogy rám néz, majd gonosz vigyorral a mellettem állóra szegezi tekintetét. - Ez nem én vagyok... - hunyom be a szemem egy pillanatra, de nem tűnik el.. Én pedig automatikusan nyúlok újra Max keze után és húzom el, vissza a sátrak irányába, miközben a pálcámat a sokkal félelmetesebb önmagamra szegezem. Egy csak valakinek a hülye tréfája.. De mégis ki viccelődne azzal, hogy vámpír van a társaságban?!
Máris nyugodtabb vagyok, hogy van köztünk egy határozott és cselekedni kész férfi, akire rá merem bízni az életem. Kár, hogy nem mellettem, mert én egy anyaszomorítóval az oldalamon indulok az erdőbe, de még mindig úgy gondolom, hogy kevesebb bajt csinál, ha valamelyikünk mellett van, női mivoltom pedig tökéletes kifogást nyújt a kérésem indokára. Az erdőben viszont egy re'em-mel találjuk szemben magunkat, aminek először semmi értelmét nem látom. Ritkák, ha erre tanyázott is egy, rég el kellett volna riasztanunk a lármával, amit a diáksereg csap. Vagy meg kellett volna támadnia a tábort, elvégre agresszív jószágról beszélünk. - Runcorn, maga félkegyelmű... - csak egy pillantásra méltatom, aztán pálcát szegezek az állatra, mert nincs helye köztünk. Bár megfordul a fejemben, hogy ha Runcornnal elszórakozna egy kicsit, talán kevésbé lenne ilyen mindenlébenkanál. Épp a számat nyitnám, mikor visszafordulok, de az aranyszínű bundának hűlt helye, helyette viszont megjelenik előttem egy fehér ruhás nőalak, mögötte hosszú uszály, a sok fodor és csipke félreérthetetlenül jelzi, hogy épp a nagy napra készül. Kénytelen vagyok hátrálni egy lépést, ahogy pedig elönti a gyomromat a sav és marni kezdi a nyelőcsövemet is, legszívesebben hétrét görnyednék. De túl gyorsan vág az eszem ahhoz, hogy hagyjam magamon eluralkodni a félelem és undor keverékét. Jól irányzott mozdulattal pöccintem felé a pálcám és ahogy a bűbáj elhagyja a számat, a nő arcában lógó fátylat egy nagy széllökés az arcába fújja, közben belegabalyodik a saját ruhájába és átbukdácsol néhány kiálló gyökéren. A sikolyok és a neszek a tábor irányából egyre hangosabbak, és még én is csak egy időre bántam el a mumussal, míg új áldozatot nem talál magának. A diákok között pedig lássuk be, akadnak néhányan, akik tökéletes alanyai lehetnek a lény szándékainak. Ezt a pillanatot kihasználva pedig idejét érzem karon ragadni Runcornt, és visszahoppanálni a többiekhez. - Álljatok szorosan egymás mellé.. Gyűrűbe, tömörüljetek össze! - bukkanok fel a tábortűz szomszédságában és igyekszem terelni a gyerekeket. Runcornt valószínűleg felkészületlenül érte a hoppanálás, mert úgy látom épp a vacsoráját adja ki az egyik bokorban. Őszintén nem vagyok ezen meglepődve. De addig sem okoz több gondot. - Gyerünk! És pálcát fel!- szaporázom meg a lépteimet, futó pillantást váltok Ms. Blackkel, aki szemlátomást ura a helyzetnek. - 718/3-as protokoll! - intézem felé röviden, ebből minden aurornak tudnia kell a következő lépéseket. - Legalább négyet számoltam, de több is lehet.. - tájékoztatom. Leginkább a gomolygó alakok számát tudtam belőni, közel sem biztos, hogy megússzuk ennyivel. De nyerhetünk egy kis időt, míg kitaláljuk hogy bánjunk el velük úgy, hogy ne hozzuk a frászt senkire. - Neville? - keresem tekintetemmel a professzort. Nem hallotta, hogy mit kiáltottam az előbb? - Mumusok! - egyszerűsítem le neki, ha pedig így sem reagál... Kénytelen leszek előtte is felvállalni, hogy mi az én mumusom. De ennyinek elégnek kellene lennie, hogy felnyíljon a szeme.
Vendég
Hétf. Aug. 10, 2020 2:39 pm
Teddy & Goldie & a többiek
- Jó, ez jogos meglátás. De ez kétirányú utca... lehet, hogy azért ilyen, mert egyedül van... viszont amiért ilyen, valószínűleg egyedül is marad. Nem okoskodni szeretnék, eszemben sincs, csak eszembejutott. Akkor meg már miért ne mondanám el Goldienak is? Az már más kérdés, hogy nem kérdezte a véleményemet... na mindegy. - Az édesség mindig jó, ez így igaz. Az viszont nem jó, ha hiperaktív lesz miatta, mert nekünk kell rá figyelnünk. Vagyis pontosabban nekem, mert neked biztosan van jobb dolgod is. Mint például felvidítani a testvéredet. Menj csak nyugodtan, megleszünk. Teszem hozzá bátorítólag mosolyogva a lányra, és igyekszem visszatérni a jó hangulathoz, bár meg kell hagyni, kissé nehezen megy Runcorn közbelépése után. Igyekszem nem idegeskedni, mert most nekem kell játszanom a nagytestvér szerepét, tehát nyugodtnak kéne maradnom. Elméletben. Gyakorlatilag viszont mindenhogy vagyok, csak épp nyugodtan nem. A legrosszabb az, hogy fogalmam sincs, mi a gond, csak azt érzem, hogy valami nem egészen úgy van, ahogy lennie kellene. - Louis, tényleg nem kellene annyit enned, hallod? Fordulok oda a falatozó fiúhoz, hogy megpróbáljam meggyőzni, ne egyen már annyit, mert egyrészt tényleg nem lehet vele bírni a végén, másrészt meg fájni fog a hasa, ha túl sokat eszik. De ahogy odafordulok hozzá nem őt látom. Pontosabban őt, de holtan. Én pedig olyat teszek, amit elég ritkán. Nevezetesen leblokkolok, és nem jut eszembe egy épeszű reakció sem. Nem, ez nem lehet igaz... nem lehet, az előbb még itt ült, és vidám volt, jól érezte magát... Miért? Mi történik itt? És miért pont most? A fenébe is... - Valaki segítsen! Kérem! Tudom, hogy valószínűleg hiába kérek segítséget, mert mindenki el van foglalva... ha meg mégse, akkor nem értik, mi a problémám. Akkor viszont egyedül kell valahogy boldogulnom. Csak épp fogalmam sincs, hogy hogyan.
Egy vállvonással reagáltam Leo szavaira semmi többel. Mind a ketten nagyon jól tudtuk, hogy egy egyszerű mugli vegyesboltban vettem a riasztót, nem pedig elemeltem. Így, tovább vinni a témát vagy éppen a gondolatot - annak lehetett ezt egyáltalán nevezni? - nem különösebben volt értelme. Az öcsém és Hunter nem lesznek barátok, ezt egészen könnyen sikerült megállapítanom, már azelőtt hogy a vérfarkas hozzánk csapódott volna, hiszen Leo az Leo volt, szarkasztikus, éles nyelvű és nem túl szociális. Noha nem ő volt a legerősebb varázsló akit ismertem, már csak a korából adódóan sem ha valakire szavakkal kellett volna támadni varázslat helyett bizonyosan őt vetettem volna be. Pontosan ezért nem hagyhattam, hogy ő menjen neki annak a címeres seggfejnek, a végén még kirúgatta volna magát, vagy ha azt nem is, de ügy lett volna belőle, méghozzá ellenünk, hiszen ebben a rezsimben így működött ez. - A józanabb eszed, ami tudja, hogy akármennyire is utálod: még diák vagy, így nem feleselhetsz a tanfelügyelővel - utáltam magam, hogy ezt mondom, de ezt kellett mondanom, következetesnek kellett lennem. Nem voltam az öcsém anyja, meg sem próbáltam átvenni ezt a szerepet, de én voltam az egyetlen hellyel-közzel épkézláb felnőtt a közelében évek óta - és akkor csodálkozunk hogy ilyet lett!? -, meg kellett húznom a határokat, még akkor is, ha nem fűlött hozzá a fogam és inkább eresztettem volna rá a vadat Runcornra. - Nem, nem az… - feleltem mindössze csak félig figyelve a fiúkra, tekintetem a tanárokon tartottam várva, hogy mit lépnek. Noha egyikük sem volt éppen a felettesem, de ők voltak a kirándulás felelősei. Jobbnak tűnt együtt dolgozni velük, mint magán akciózni. Pont ezért bólintok egy aprót Ms. Wilkinson kéz feltartására. Egyet kell értsek vele, jobb a békesség. Legalábbis ezen az állásponton vagyok egészen addig, míg jó pár mumus be nem lódul a tábor helyünkre. Különösen viselkednek, váltogatják az alakjukat, túl sokan vagyunk, ők pedig túl kevesen. Éppen csak nem kapok epilepsziás rohamot, amint rájuk nézek. - Maradjatok mögöttem és ne nézzetek hátra - intek a fiúknak, miközben előkapom a pálcám és ha kell, az öcsém a szabad kezemmel tuszkolom magam mögé. A félelem igen érdekes, már-már irodalmi jellegű probléma tud lenni. Félni sok mindentől lehet. Én például félek Leo és a családom elvesztésétől, mégis, a mumus ennél kézzelfoghatóbb, emberibb alakokat vesz fel. Az enyém pont ezért egy Dementor, az egyetlen lény a varázsvilágban, amivel nem tudok és soha nem is tudtam semmit kezdeni a patrónus bűbáj teljes hiányában. Mégis tudom ezt kezelni, főleg ha egy ilyen ártalmatlan, epilepsziás izé formájában áll előttem. Noha kénytelen-kelletlen el kell ismernem, hogy ezt nem magamnak, hanem Jerry “kurvárajólszórakozomazonhogyszadizlaktiteket” Prestonnak köszönhetem, aki külön tréningezett minket az ilyen szituációkra. Az előttem lévő dementort elnézve pedig azt kell mondjam, hogy az általa használt lények valamint az általuk felvett alakok nagyobbnak és ijesztőbbnek hatottak, mint ezek. Én mindig is tudtam, hogy korcs mutánsokat használt rajtunk, amit valószínű tilos lett volna, de ő szart rá! - Tehát méhek, gyilkos hófarkas és dementor - konstatáltam a félelmeink, melyekről nem volt különösebben nehéz kitalálni, hogy melyik kihez tartozott. - Commikulus! - adtam meg neki az utolsó kegyelemdöfést, mert hé!, Preston óráival ellentétben itt használhattam pálcát is. Komolyan, kész luxus ez a kirándulás! A dolog nevetős részét a fiúkra hagytam inkább körbenéztem, kell-e valahol segítség, volt egy olyan érzésem, hogy az, aki nem váltott jegyet a Jerry Preston féle: ”Két év a pokolban” fantázianevet viselő kirándulásra, az nem fog ilyen könnyen megbirkózni ezekkel az epilepsziás cuccokkal. És kellett. Fel tudtam volna idézni szám szerint, hogy melyik protokoll vonatkozott csoportos mumustámadásra - mert valamiért ilyen is létezett... - , de ez most felesleges lett volna. Itt cselekvésre volt szükség, nem pedig a szabályok tökéletes, fejből való mantrázására. Ms Wilkinson, a másik auror, még nem volt a közelben, így rá egyelőre nem számíthattam, egy lehetséges segítségem maradt. - Benedict - noha nem voltunk barátok, mindössze csak felszínes ismerősök egyszerűbb volt így szólítani -, segíts egy kupacba terelni a gyerekeket, akkor a mumusok ennél is jobban összezavarodnak - kiáltottam neki, remélve, hogy rendelkezett annyi kompetenciával, hogy lerendezze a sajátját, már ha volt neki olyan. Azt, hogy célba ért-e a kérdésem nem volt időm megnézni, gyorsan a fiúk felé fordultam. - Erősen fogjátok a pálcátok és a földet nézitek - parancsoltam, mert hirtelen már nem csak Cassie voltam Leo nővére, hanem Cassiopeia Black, a Brit Mágiaügyi Minisztérium aurorja is. Ehhez mérten igyekeztem minden diákot középre tessékelni, tettekkel és szavakkal is, akár akarták, akár nem. Szerencsére kisvártatva megjelent a segítség is, legalábbis az, akiben nem kell kételkedni, hogy tudja uralni a szituációt. A protokoll említésére csak bólintottam, jelezve, hogy vettem, tudom mi a teendő. Szívem szerint rákérdeznék arra, hogy mit láttak az erdőben, de ennek még nincs itt az ideje. Először a mumusok, aztán az információk.
You never know how Strong you are. . . until Being Strong is the only choice you have.
Látom hogy a szöszinek már megint baja van. Ki gondolta volna? Ezek szerint Clyde még mindig nem pótolta a hiányát, pedig ezt jobb lenne minél hamarabb megtenni. Látszik hogy mennyire hiányolja már azt. - Szerencsétlen lány itt epedezik, Te megy így megváratod? Kérdezem meglepődve Clydetól. Azt hiszi hülyékkel van körülvéve, és abba nem gondolt bele hogy ő maga sem százas? Nem hinném hogy ő kivételt képeznek a sok kretén között. Miért akar bébicsöszködni? Azt hiszi hogy felgyújtjuk a tábort? Látszik hon nem élvezi a feladatát. Mást viszont élvezne egy bizonyos személlyel. Hogy örömében nyögdécseljen miközben... - Még mindig nem vagy vicces. Hülyékből meg van bőven, ki tudja lehet a következő te leszel. Ami nem lenne meglepő. Mondom pimaszul és közben eleresztek egy félmosolyt, amivel talán egy kicsit fel is idegesítem. És meg az is meglepő lenne ha egyszer tényleg vicceset mondana, nem pedig csak annak hinné magát. Hinni a templomban kell, persze ha szoktál. Az meg már más hogy ki és miben szokott hinni. Meghallok egy fura hangot, talán a legjobban hörgéses vagy sikításhoz tudnám hasonlítani. De közel sem olyan káros mint mikor a Kövér Dáma elkezd énekelni, remélve hogy szét repeszti az üveget a hangjával. Ez viszont nem sikerül akkor pedig fogja, az üveget és neki bassza, a falnak. Mire közli hogy a hangjával, repesztette szét. Ehhez képest inkább az embereket, süketíti meg. Minden elsötétül, olyan sötét, mint a varjú segge ha nem sötétebb. Ez egyáltalán nem jó kicsit ijesztő. Olyan minta teljesen egyedül lennék, és senki sincs körülöttem egyetlen szerettem sem vagy aki számítana. Ez a legrosszabb magamra, hagyottság és hogy elveszítem, a szeretteimet. Itt vannak még ha nem is közvetlenül, nem vagyok egyedül. Ezután szinte azonnal, a mumusra szegezem a pálcát. - Commikulus! A varázsige használ és elküldi őt melegebb éghajlatokra. Ki gondolta volna hogy az égnek vannak hajlatai is. Remélhetőleg a rémképeket majd felváltja valami jobb érzés vagy emlék.
Vendég
Szer. Aug. 12, 2020 3:18 pm
Kalandozók & Vlad & Linda
Mr Runcorn felbukkanása teljesen felbolygatja az estémet. Mármint, fogalmam sincs, hogy a tanfelügyelő úrnak miként jut eszébe bármilyen feltételezés azzal kapcsolatban, hogy én és Vlad bármit is csinálnánk… Hiszen csak barátok vagyunk, ugye? Nagyon-nagyon jó barátnak tartom őt, de ha jobban belegondolok, nem is tudom miként hivatkozhatnék rá. Ezalatt a kis idő alatt olyan fontos személlyé vált az életemben, szinte lehetetlenség elképzelnem, hogy mással osztom meg a titkaimat. Tud a sebhelyekről, tud a rémálmokról, sőt még abba is beavattam őt, hogy van egy furcsa és ijesztő képességem. Más nem is tölthetné be ezt a szerepet az én kis világomban. − Hogy tud valaki ennyiszer bal lábbal felkelni? – kérdezem halkan, mert attól tartok, hogy bármelyik pillanatban visszatérhet még egy utolsó ellenőrzésre. − Ez igen szomorú – teszem hozzá, amikor Vlad a tanfelügyelőt kezdi elemezni. A suliban is sok ilyen ember akad, de olyankor mindig reménykedem benne, egyszer majd kinövik ezt a fajta viselkedést. Ezek szerint nem mindenki tud megváltozni. Vlad érintése furcsán jól eső, szeretem, ha a közelemben van, ugyanis a jelenléte minden alkalommal képes megnyugtatni. Erre akkor ébredtem rá, amikor az első éjszaka lecsillapított egy rémálmom után. Talán ezért is vörösödök el teljesen Vladimir válasza után. Én… Egyáltalán nem gondoltam ilyesmire, sőt már-már felháborít a tény, hogy Mr Runcorn ilyet mer feltételezni kettőnkről. − Mást csinálni? – nevetek fel zavartan, már-már enyhe hisztérikus hangot megütve, hiszen én egyáltalán nem ilyen lány vagyok. Vajon a többiek is ezt gondolhatják? Hogy ezért jöttünk vissza? Nem sok időm van ezen gondolkozni, ugyanis Max Lilibeth társaságában megkér minket, hogy csatlakozzunk a többi táborozóhoz, mert valami történt odakint. Amikor elmennek, Vladra sandítok. − Lehet először… − kezdek bele a mondatomba, de a kintről beszűrődő hangok és parancsok azonnal elnémítanak. Nincs idő arra, hogy átöltözzek, így gyorsan belebújok a cipőmbe, aztán a pálcámért nyúlok. Utána megragadom Vlad kezét, hogy némi bátorságot öntsön belém, és elhagyom a sátrat. Amikor egy hatalmas varjúraj repül el mellettem, azonnal ledermedek, fogalmam sincs, hogy miként keveredek végül a táborozók körébe. Annyira lefagyok, képtelen vagyok bármit is csinálni, csupán automatikusan hagyom, hogy betereljenek a körbe, és Ms Black parancsát követve a tekintetemet a földre szegezem. Egész testemben remegek, izzadni kezdek, egyetlen szerencsém, hogy torkomon akadt a sikoly, ezt leszámítva minden olyan, mintha egy rémálomból riadnék. Talán ez is egy álom lenne? − Vlad… − nyöszörgöm halkan, segítségkérően, miközben a tekintetét keresem. Ekkor bukkan fel az a nő, aki az álmaimban szerepel, és egyszer rám uszította a madarait. Sikoltok.
Vendég
Csüt. Aug. 13, 2020 9:52 pm
Nyári kaland
A végtelenségig tudnám folytatni a morgást, pedig tényleg nem akarom megnehezíteni Poppynak sem, a most amúgy is eléggé kényes helyzetünket. De nehéz így tennem, hála annak, hogy abszolút olyan környezetben kell valahogy túlélnem az egészet, ahol amúgy sem érzem magam komfortosan, habár meg tudom érteni azt is, hogy miért akart Poppy a családjainktól kicsit távol lenni. Máskor viszont biztos, hogy inkább elutazok vele valahova kettesben, mondjuk egy öt csillagos szállodába, ahol minden van és nem kell ki dugnunk az orrunkat a természetbe. Legalábbis erdőbe, ahol szúnyogok leselkednek rám, biztosan nem. -Ez így igaz. - Vágom rá a lány szavaira, de hamar rájövök, hogy lehet ez kicsit túl gorombán hangzott, pedig nem rá haragszom, hanem csak az egész szituációra, amiben találtuk magunkat. Főként. Na meg a szúnyogok is idegesítenek. - Az egyetlen jó ebben a kirándulásban, az csak a te társaságod. - Enyhítek egy kicsit az előző szavaimon, és nem is mondhatom el azt, hogy ez füllentés lenne, mert komolyan így gondolom. Már
Már épp kezdenék lenyugodni, mikor a felügyelő is jön táncolni az idegeimen, és tényleg csak egy hajszál választ el attól, hogy ne ugorjak neki. Na meg Poppy. - Igyekszem. - Morgom nem túl lelkesen. Szeretnék kellemesebb vizekre evezni a beszélgetésünkben, de az erdőből hallatszó zajok megakadályoznak ebben, és egyből a pálcámhoz kapok, készenlétben állva, hogy gyorsan tudjak cselekedni, ha valóban valamilyen vadállat próbálna minket megtámadni. - Nem tudom, de nem hangzik túl jól. - Válaszolom Poppynak halkan, és fel is kelek, ha hagyja, akkor a lányt is magammal húzva, és aztán egyből elé is lépek védelmezően. Nem kell sokáig várni arra, hogy történjen valami… Csak kapkodom a fejem a hirtelen megjelenő, különböző lények láttán, és egyből elkezdenek kattogni a fejemben a fogaskerekek. Mikor azt látom, hogy Leo elesik, és beüti a fejét, legszívesebben egyből oda ugranék hozzá, de aztán emlékeztetem magam arra, hogy az apja biztos nagyobb segítséget tud neki nyújtani, nekem pedig vigyáznom kell Poppyra is. Már épp kezdenék egy tervet felállítani a fejemben, amikor hirtelen, meglátom… magamat. Láncokon. Ez csak egy dolgot jelenthet. -A rohadt életbe. - Szalad ki a számon egy újabb káromkodás, ahogy kezd eluralkodni rajtam az a szörnyű, hideg érzés, de nem hagyhatom, hogy ez befolyásoljon. -Commikulus! - Mondom ki a varázsigét, elérve azt, hogy a sápadtabb, nyomorultabb hasonmásom felbukjon a saját láncaiban, hogy jól pofára essen. - Poppy, jól vagy? - Kérdezem tőle csendesen, és ha azóta se húzta el a kezét, akkor kicsit rászorítok. Aztán pedig igyekszem eleget tenni Black utasításainak, néha aggodalmasan pillantgatva Leo irányába. Remélem rendben lesz, jó erősen beütötte a fejét, ahogy láttam.
- Ez egy nagyon jó kérdés. - Válaszolom Lindának egy halvány mosollyal. Én is eléggé zavarban vagyok az előbbi kis jelenet miatt, bár igyekszem a lehető legjobban leplezni ezt a tényt. Mégis, apró dolgok elárulnak. Mint például, hogy nem nézek a lány szemeibe, és inkább a sátor berendezését veszem szemügyre behatóan, mintha bármilyen újdonságot tudna nyújtani számomra, a már jó sokszor látott belső tér. Ezt csak Max és Lilibeth érkezése szakítja félbe, na meg a kintről hallatszó… nem éppen szívderítő hangok. Követem Linda példáját és én is csak a cipőmet húzom fel, majd a pálcámat készenlétben tartva, hagyom, hogy Linda megfogja a kezemet és együtt lépjünk ki a sátorból. Az első ami feltűnik, az a káosz, ami erős ellentétben áll azzal, ami még nem is olyan rég, békésnek tűnt. Látom az elrepülő varjúrajt, ahogy érzem Lindán azt is, hogy teljesen megmerevedik, ezért rászorítok a kezére és átveszem az irányítást. Követem az utasításokat és a lányt magam után húzva én is beállok a többi diákkal a körbe, végig feszülten várva bármilyen támadásra. Aggodalmas, és kissé feszült pillantásokat küldök néha Linda felé, látom rajta, hogy egyáltalán nincs jól, és ha… ha jól gondolom, hogy mikkel is állunk szemben az eddigiek alapján, nem sokáig leszek én sem jól.
Próbálok a lánynak támaszt nyújtani, szinte már-már fájdalmasan erősen szorítom a kezét, és próbálnék valami megnyugtatót mondani neki, de bennem rekednek a szavak, amikor hirtelen felsikolt. Tudom, hogy nem jó ötlet, amit csinálni fogok. Tisztában vagyok azzal, hogy nem fogom tudni őt legyőzni, hogy a döntésem után használhatatlan leszek, és nem fogom tudni Lindát jobban megvédeni, de a sikolya után képtelen vagyok csak állni és figyelni, hogy ennyire rosszul van. Még csak azt sem mondhatom el, hogy haboznék mielőtt mozdulnék, hogy elé álljak, hogy a mumus engem célozzon be helyette. Hiába számítottam apám fenyegető alakjára, mégsem tudok felkészülni arra, mikor hirtelen mégis előttem áll és ami még rosszabb közeledik. Egy darabig még képes vagyok tartani felé a pálcám, bár a kezem annyira remeg, hogy képtelen vagyok rendesen célozni, és hiába tudom a varázsigét, amivel elüldözhetném, egyetlen olyan módot sem tudok, amivel nevetségessé tudnám tenni. -Ma… maradj… mögöttem. - Mondom, remegő hangon Lindának, halál sápadtan,földbe gyökerezett lábakkal, miközben próbálok nem egy gyáva féregnek tűnni, mint amilyen valójában vagyok. Elég kevés sikerrel.
(L) Bonnie, Clyde, az állatkert egy része és a többiek
Amikor elindultunk erre a kirándulásra, akkor azt hittem, jó móka lesz a csapattal és a bátyámmal túrázni egyet és kimozdulni a megszokott életünkből, meg a tanulásból. Végtére is, sose árt egy kis változatosság. Persze, ez így teljes mértékben igaz, csakhogy arra sajnálatos módon nem gondoltam, hogy Armin is a nyakunkba lesz varrva. Na, ez egyáltalán nem hiányzik. Sem nekem, sem pedig a csapat többi táborozó tagjának. Akkor sem, ha ő is a Little Blackbirdsbe tartozik. Eddig úgy - ahogy eltűrtem a lökött fejét, mert hát mégiscsak az unokatestvérem, de néha nekem is sok. Akármennyire is béketűrő típus vagyok. - Armin... Merlin boglyás szakállára kérlek... maradj nyugton! Vagy legalább ne piszkálj már mindenkit, aki a közeledben van! Idegesítő vagy, tudsz róka? Nem hiszem el, hogy ennyire nem nyugszik. Mármint de, elhiszem, mert ismerem annyira, hogy tudjam: ő már csak ilyen. De akkor is. Az agyamra megy. Ja, már nem. Már ott van. Nagyon szívesen megmondanám neki a magamét, de mégsem teszem. Nem akarom még jobban bonyolítani a már így is épp eléggé bonyolult helyzetet. Leginkább azért, mert úgy érzem, ebből nagyon nem jövünk ki jól. Fáradt vagyok, elegem van, nincs agyam, idegrendszerem és tűrőképességem meg aztán főleg nincs. Emiatt meg a figyelmem se úgy működik, ahogy kellene... mert miért is működne szükség szerint. Furcsa, ilyet se gyakran csinálok. Azt hiszem, nem ártana néha pihenni is. Azt hiszem, Arminnak szerencséje van, hogy itt van Clyde, meg Héloise, és itt vannak a többiek is, mert most bajok lennének. Most miért néz engem Clydenak? Ennyire hülye? Vagyis igen, ennyire hülye, de ezt nem kellene nagydobra verni. - Na jó, akkor most két dolog: egy: nem vagyok Clyde. Rajtam van a szemüvegem, nem vagyok vaksi, te viszont láthatóan igen. Úgyohgy odaadom, ha kéred. Másrészt pedig hagyd már békén az embereket, nem érted? Nem kell mindenkivel bunkózni! Magyarázok nagy bőszen a tökkelütött unokaöcsémnek, az meg persze nem jut el az agyamig, hogy lehet, nem is hívott Clydenak, csak úgy érzékeltem, mintha nekem szólt volna? Mondom, belassultam... éljen a fáradtság. Vagy nem ettől van? Nem tudom, mi van, de valaki sürgősen csináljon valamit, mielőtt még újabb problémák lesznek. Márpedig valószínűleg lesznek.
Vendég
Vas. Aug. 16, 2020 1:32 pm
Little Blackbirds & Poor Unfortunate Souls & Clyde
Érthetetlenül bámulok a megjelenő és kommentáló Cain Runcorn-ra, aztán ugyanilyen érthetetlen fejjel bámulok a magyarázkodni próbáló Héloise-re. Judas-ról meg nem is beszélve, mert nem tudom hová tenni őt. Inkább megvárom amíg odébb áll, végül is hiába vagyok prefektus azzal, hogy másoknak tetszeni fog a szájharmonika muzsikája – vagy kivéve Runcorn-t – én jól fogom érezni magam. Kellemes hangulatot teremtve a jelenlévőknek. Igazi amerikai – vadnyugati – kirándulás legyen az egész. Nem is nagyon számít ha közben füldugóra lesz szüksége Runcorn-nak vagy azoknak akik aludni próbálnak. Most komolyan. Kint vagyunk a természetben, természetes, ha én egy farönkön üldögélve elkezdek szájharmonikázni, nem? Vagy csak nekem vannak ilyen vad és elvetemült ötleteim? Mindegy, én megszólaltatom a szájharmonikát és kész. Nem számít ha megjegyzéseket tesznek rá, ha Runcorn épp azon van, hogy tönkre tegye a kirándulásunkat, meg még valami más is. Először ügyet sem vetek rá, sem arra, hogy a többiek kétségbe vannak esve. Ugyan miért? Mi értelme minden kis neszre megijedni? Bár gondolom ahhoz is elég bátorság kell, hogy úgy tegyek, mintha semmit nem hallottam volna és a szájharmonika hangjával megpróbálom elüldözni az esetleges vadakat, vagy éppen felhívni a figyelmüket arra, hogy mi bizony itt vagyunk. Amikor már egyre többen kezdenek el sikongatni felpattanok a farönkről, de nem teszem el a szájharmonikát. Elkezdek kacagni Bonifatius magyarázkodásán, hogy ő nem én vagyok, ne keverje már össze őt Armin velem, holott ő… nem is szólította őt a nevemen. Vagy igen? Nem is figyeltem. – Neked meg mi bajod van? Én vagyok Clyde, nem te. Armin te meg kérlek ne perverzkedj, mert nem áll jól neked. Vagy akarod, hogy szóljak az exednek és kezelésbe vegyen téged? – röhögök magamon, meg az egész helyzeten. – Ne félj Héloise, minden rendben csak… – nem bírom abba hagyni a röhögést. Mondjuk az meglepő, hogy most ezen a kiránduláson komolyan viselkedem, nem válok gyerekesen szerelmessé, mint a Roxfort falai között ahol a tanáraink nem látnak. Talán a tanárok jelenléte egy kis esélyt ad arra, hogy legalább itt úgy tegyek, mintha minden rendben lenne. – Judas, semmi értelme az izmaimat fitogtatni. Nem várom el senkitől sem, hogy emiatt elájuljon tőlem. – legyintek, hiszen nem is az a célom, hogy valakit a testem külsejével nyűgözzek le, kettő van belőlünk, nem hiszem, hogy ne jutna valakinek a testvéremből. Na mindegy. Szemet forgatók, mert nem értem ezt az egész helyzetet, de ettől függetlenül zsebre vágom a szájharmonikát és előhúzom a pálcát a másik zsebemből, hátha szükség lesz rá. De kész röhej az egész. Aztán meghallottam, hogy az egyik srác (Teddy) felkiált segítségért. Gondolom szorítja a gatyája vagy Merlin tudja. Mindegy. Odaugrok elé, mint valami béka és megfogom a vállát. – Héé, minden oké? Min vagy ennyire kiakadva? Elvitte a cica a nyelved? Hmm? – vicceskedek vele egy kicsit, kíváncsi vagyok mit válaszol. Bár fura hasonlat, amin megint kuncogni kezdek, tekintve, hogy az a nyelvet elvivő cica akár én is lehetnék. A baj az, hogy el is képzeltem lelki szemeim előtt az egészet és annyira röhejes Mephistopheles egy nyelvvel a szájában, természetesen csak gumicukorból van, de akkor is röhejes látvány.
Kettő az egyben reag, bocsi, ha nem reagáltam le mindent. Illetve valaki majd szedje le légyszi a hátam mögött lévő vicces macskámat. Még nem realizáltam a helyzetet Clyde-al. Köszi :3 • Blackout ❦
Felvonom szemöldököm Hunter szavait hallgatva, majd egy apró hümmögéssel nyugtázom, melyet félreértve akár tetszésnyilvánításnak vélhet. - Nem hiszem, hogy bármelyikünket is a helytelen táplálkozás fogja megölni – fűzöm hozzá közönyösen, mert hát tény, a vérfarkaslét és a Black vezetéknév egyaránt nem kecsegtet békés halálnemmel. Főként azután nem kell emiatt aggódnom, hogy Runcorn esélyt sem ad fiatal szervezetem tönkretételére, elorozva vacsorám – a nővérem pedig arra, hogy szembeszálljak vele. - Miért, mit tesz, kirúg a Roxfortból? – horkantok fel gúnyosan; valószínűleg már ő is rájöhetett, mennyire utálok ezen intézmény falai között létezni – ha másból nem is, abból, hogy napi rendszerességgel közlöm vele. Nem tekinteném különösen nagy veszteségnek, maximum visszatérhetnék az Ilvermorny-ba, vagy, ha más nem, otthon tanulnék… mármint Cassie-nél, nem Apánál. Bár nem tudom, ezt mennyire díjazná az öreg. - Miből jöttél rá, Sherlock? – jegyzem meg a mosómedvés megjegyzésére, csak hogy érezze a törődést, tekintetem fel sem emelve a ropogó tábortűzről. Ha azzal sincs tisztában, ő kicsoda, vissza kell fognom magam, hogy ne akarjam az arcába döfni a nyársam. A táborban egyre érezhetőbbé válik a feszültség, még annak ellenére is, mennyire látványosan életképtelen Runcorn; nem feltételezem azt, hogy velem lenne baj, amiért nem érzem fenyegetve magam, azok szokása a legkisebb zajra is megrendülni, akik erő és elszántság híján nem képesek kiállni magukért és szeretteikért.
Nővérem figyelmeztetésére a legtermészetesebb reakcióval válaszolok: hátranézek, hogy én is szemügyre vegyem, mi okozza a táboron eluralkodó pánikot. Épp csak egy pillantást kell vetnem az egyik körülöttünk cikázó lényre, hogy az lelkembe látva olyan alakot vegyen fel, amit én… megvetek? A darazsak az egyetlen lények, melyeket jobban utálok az idióta embereknél. Igazából fogalmam sincs, honnan fakad ellenszenvem irántuk, az egyetlen emlék, melyet fel tudok idézni, mikor a bátyámmal játszottunk a birtokon, és sikerült mezítláb rátaposnom egyre. Ha jobban belegondolok, talán pont ekkor vésődhetett belém a természetes bizalmatlanság és undor, mely előtör bennem minden egyes alkalommal, mikor épp szabotálni kezdenek egy szabadtéri étkezést. Minden. Egyes. Alkalommal. Míg mások talán halott rokonokat, bohócokat, és Merlin tudja, milyen rémképeket látnak, számomra ez lényegében csak egy átlagos piknik. - Mit vétettem, hogy nem vacsorázhatok meg tisztességesen? – fakadok ki, mintha nem lenne elég a rovásomon – Rohadék! – Mindenféle alapos megfontolást mellőzve dobom meg a dögöt a nyárssal; üres hassal még ingerültebb vagyok, mint egyébként, Commiculus híján pedig másom sem maradt, csak a nyers indulat. Ostobaság lett volna támadásom eredményeként feltüntetni, hogy a mumus alakot vált, s immár nővérem dementoraként, majd Hunter… mi a franc. - Nagyon édes, már csak a rózsaszín masni hiányzik a nyakából – Úgy vettem észre, a legtöbb fiatalnak akad egy korszaka, mikor a farkasok válnak a kedvenc állataikká, de én pont nem ezt az időszakomat élem, szóval sem tiszteletet, sem félelmet nem tudok érezni az ő félelmét látva… Igazából szerencsétlen jószágoknak tartom őket, akik már akkor berezelnek, ha farkasszemet nézel velük, még az áldozatukat is csak akkor kezdik el üldözni, ha az van annyira hülye, hogy menekülni kezdjen előlük. Épp ezért fogalmam sincs, Hunter mumusa miért pont ezt az alakot vette fel, fogadni merek, ha megdobod egy papuccsal, az erdő túlsó végéig szalad… - Ha engem kérdezel, egy sintér racionálisabb félelem volna – Nem akarok ötleteket adni sem neki, sem pedig a mumusnak, csupán könnyebbnek tűnik kioktatni arról, milyen hülye félelmei vannak, mint később babusgatni, hogy nincs semmi baj. Nővérem végül megidézi a Commiculust -mintha nem lett volna önmagában röhejes a plüssfarkas -, én pedig megragadom a pálcám - Gyere, Hópihe, mielőtt még 2-es típusú diabéteszed lesz ennyi cukiságtól – invitálom végül Cassie parancsára a többi diák közé; nem szívesen távozom testvérem közvetlen közeléből, de nem szeretném veszélybe sodorni azzal, hogy elterelem a figyelmét egy támadásról. - Órákon át tudnám nézni – sóhajtok elégedetten, ahogy megpillantom a földön heverő tanfelügyelőt; meg sem fordul a fejemben, hogy a segítségére siessek, de hiszem, hogy ő is efféle passzivitással fogadná, ha egy Black kerülne bajba.
The corners of my broken heart will be sharp I will be the one stabbed again anyway
Vendég
Kedd Aug. 18, 2020 12:53 am
menjetek a...
Kedves naplóm! A kurva anyját mindennek és mindenkinek, ami és aki ezzel a kis kiruccanással kapcsolatos. Valahogy nem érzem azt, hogy nekem itt bármi keresnivalóm, és csak álltatom magam azzal kapcsolatban is, hog Poppy miatt érdemes itt lennem. Ugyan már, látszik, hogy ő sem akarja ezt az egészet. Tudom, hogy nem jutottunk el szinte sehova, csak beszélgettünk, és semmi komoly, de én éreztem valamit. Vagy érzek még mindig... Nem is tudom, furcsa az egész, de azt biztosra mondhatom, hogy minden nap eszembe jut a leglehetetlenebb időpontokban. Hol egy dolgozat közben, hol alvás előtt, hol futáskor, amikor éppen egyéni csúcsot döntenék sebesség és megtett távolság tekintetében is. Mintha úgy akarná megváltoztatni az életemet, hogy csak távolról bámuljuk egymást. És a legborzalmasabb, hogy megváltoztatja... Közben azonban fogalmam sincs, mi történik. Egyszer még Goldie-val beszélgetek, amennyire ez beszélgetésnek nevezhető, a következő pillanatban pedig felfordul az egész tábor. Mindenki kétségbeesettek keresi a menedéket, bár szerintem ezt leginkább Runcorn teszi, aki úgy lóg a mélyen tisztelt és magasan becsült - khm... - tanárnő karján, hogy onnan szerintem amputálva is nehéz lesz leszedni. És valami hasonló a helyzet a húgommal is. Tőle még meg is értem, hogy megijedt, hogy fél, elvégre én sem viselem túl jól, ha ismeretlen lényeket hallok egy sötét erdőben, és apám megy megnézni, hogy mi lehet az. Kezdjük ott, hogy akármennyire nem kedvelem most apát, mégsem szeretném, ha baja esne, ugyanez pedig igaz ms. Wilkinsonra is. Runcornra nem, felőlem őt feláldozhatjuk valami ősi oltáron. Egy pillanatra elképedek, ahogy meglátom magam előtt a sorra elhulló apát, anyát, majd végül magamat is. Nem tudok először mit kezdeni a látvánnyal, kicsit hátra is hőkölök, de csak annyira, hogy a húgomat ne borítsam fel. - Csukd be a szemeidet... - hangom nem túl erőteljes, kicsit ki is száradt a torkom, elvégre élesben nem találkoztam még mumussal, mégis a következő léptem már határozottságot sugall, és Goldie meg a holttestem közé lépek. A mumus egy pillanatot sem habozik, felveszi a rongyos, elvetemült és kétségbeesett arcú énemet, aki egy idős embert szorongat maga előtt. Na igen, ezzel kétségtelenül szégyenbe hoznám a családomat. Egy gyilkos Longbottom? Már önmagában röhejes, mégsem ezzel lehet hatástalanítani a mumust. És amint az erdőből meghallom a saját vádlón kiabáló hangomat, kicsit el is bizonytalanodok. Mindenki tőlem fél? - Commikulus! - pálcámmal a mumus felé bökök, és csak remélni tudom, hogy a Naginivel nagybőgőző önmagamat fogom magam előtt látni késes gyilkos helyett. Nem venném a szívemre, ha Goldie ezt túl sokáig látná. Ugyanakkor gyanús az a hang, amit hallottam. - Menj vissza Teddyhez, apa után megyek. - tudom, hogy felesleges hősködnöm, mégis érződik a hangomban az elszántság és egy kis aggodalom is. Nem lehetek három helyen egyszerre. Saját hangomat követve gyorsan meglátom, hogy mi történik apa előtt, és nem tudok megmozdulni hosszú időn keresztül. Ez talán rosszabb, mint megölni valakit. Ezzel a látvánnyal talán más lett az én mumusom is, és csak pár szót sikerül kinyögnöm magam elé. - Szeretlek, apa! - remélem hallja, és ráeszmél arra, hogy amit lát, az nem a valóság. Illetve... csak néha az, de most fontosabb dolga van annál, minthogy a kicsinyes, általam generált rossz moralitással foglalkozzon. Arra ráérünk a nyár hátralévő részében is.
Nem váratta sokáig magát az éjjeli árnyak között megbújó veszedelem, alakjukat játszi könnyedséggel változtató lények csapata rontott a táborra. Legalább nem pumák… A felvett alakjuk nem sok kétséget hagy arról, mely fajjal van dolgunk, ami egész egy röpke pillanat erejéig megnyugvással tölt el. Johnson nagyapánk biztosan idiótának nézné az egész bagázst, gyerekként hiába erősködtünk, hogy a mumusok igenis léteznek, nem lehetett meggyőzni igazunkról. Talán jobb is így. Igaz, ha az én gyerekem félne tőlük, inkább nyári iskolába küldtem volna, mint táborozni, férne még egy s más a fejébe. Figyelmem azonnal húgomra irányul; sosem tartottam annak a félős típusnak, ugyanakkor pont emiatt szeretném elkerülni, hogy megrémüljön, semmi tapasztalatom, hogyan lehetne kizökkenteni belőle. Hirtelen mozdulattal terítem a pokrócot vissza fejére, hogy egy pillanatra megfosszam környezetünk látványától. - Csak mumusok, ne aggódj – világosítom fel nyugodt, szinte már unott hangon. Talán, ha a folyton stresszelő bátyja nem fél, ő sem fog. Igazából még így is aggaszt valami, de nem kötöm orrára. – Tudod használni a Commiculust? Ennél jobb alkalmunk nem is lehetne gyakorolni – Próbálok biztató mosolyt varázsolni arcomra, ahogy felállok, majd ahogy a mumus az én félelmem alakját veszi fel, bemutatót tartok a varázslatból, s immár az „egyik szeme sír, a másik pálca” énem rikító Weasley-vörös hajjal tündököl. Türelmesen várok, figyelve Rox próbálkozásait, hogy segítségére lehessek, ha esetleg szüksége volna rá. Ahogy a felnőttek felszólítanak minket, hogy csoportosuljunk, csupán egy biccentéssel jelzem húgomnak, hogy ideje volna szót fogadnunk… Tegyük hozzá, fogalmam sincs már, tanulmányaim befejeztével még diáknak, vagy már kísérőnek számítok, de mit sem számít, nem mozdulok húgom mellől, amíg fel nem szólítanak. Ahhoz túlságosan aggaszt a mumusok támadásának szervezettsége.
Bármire, de nem pont erre a válaszra számítottam volna, és főleg nem arra, hogy nyugtatásul Fred az arcomra borítja a plédet, komolyan egy komédiában érzem magam - és miután beleborzong a hátam, úgy hideg-futkosósan a mumusok szó csengésébe, inkább vízionálok tragikomédiára. Mégis, mikor ment nekem tökéletesen az ellenbűbáj, vagy egyáltalán, miért portyáznak ezen a környéken mumusok, hm? Röhej, azt gondolnám, kinőttem abból az óvodás korszakból, ahol a miértjeimre akarok magyarázatot kapni, ráadásul egy szívdobbanásnyi időre kimegy a fejemből, hogy tanárokkal vagyunk felvértezve, akik mellett tulajdonképpen nem eshet nagy bajunk, oltalmazóan simul rám Molly nagyi takarója, mintha csak az ágy alatt lakó árnyaktól védene meg, úgy tíz évvel korábban. Csak hát, most most van, ahol Fred van kitéve elsőszámú gátnak a mumussal szemben. Nőj fel, Rox. Csupán az elhatározásra emlékszem, amikor hirtelen pattanok fel az este alatt körém tekeredett takaró alól, egy gyors pillantást vetve a felbolydult táborra... de hallok egy távolabbi sikoltást is, parancsba adott gyűrű alakzatot, miközben megannyi prédát szagló mumus száll a diákokra! - Baromi undorítóak, Fred - lépek előrébb, a hangom inkább nyögés, és az arcom bizonyára grimaszba rándul. Hatalmasat nyelek. - Nem fog menni, nem a suliban vagyunk... Commikulus! Erőtlen füst pukkan a pálcámból, aztán köddé foszlik a levegőben, persze, mert anya meg apa koporsója hever a földön, szúrós kórók nőnek ki alóluk és recsegve-ropogva hálózzák körbe őket, én pedig akárhogy uralkodok magamon, hogy ne úgy lássam kettejüket, elszorul a torkom; mit sem segít a bátyám vörös hajú kivitele. Képtelen vagyok félretenni a látványt. - Légyszi, csak csináljuk, amit mondtak... Utálom, amikor gyenge vagyok.
Vendég
Szer. Aug. 19, 2020 4:15 pm
all my kalandozó babám
igazából már nagyon régen megbántam, hogy egyáltalán eljöttem erre a kirándulásra. maradtam volna otthon a seggemen, sokkal-sokkal jobb lett volna, hasznosabb időtöltést, meg miegyéb és igazából teljesen igazam lett volna. mert ugyan mit gondolhattam én, hogy eljöttem aztán itt össze-vissza depiztem. bár azért így a végére elég jól összekaptam magam, már képes vagyok arra is, hogy beszélgessek emberekkel, nem éppen úgy, ahogy azelőtt tettem, mielőtt éppen túladagoltam volna magam. wow, haladás. igenis az, az pedig csak egy másik tészta, hogy eddig döglöttem egyfolytában és igazából ahhoz is lusta voltam, hogy saját magam gyújtsam meg a cigimet. de mindennek vége szakadt egyszer. így már fogalmam sincsen, hogy lyukadtunk ki oda hogy zenélni kell, mert eddig nem zenéltünk igazából minden egyes megállónál, nem pengettem meg a gitáromat, nem kornyikáltam el valami hülye dalt a még hülyébb hangomon. zúztunk az éjszakában, én meg pár haver. a nagy kavarodásban végül csöndben maradtam, nem szóltam igazából senkihez semmit sem miután a Francicának is mondtam hogy ne aggódjon, majd Clyde a nagy és erős karjaival megvédi. végülis van benne valami, ha ő képes rá, akkor minek kérjen mástól védelmet, igaz? hallgatok a tanárokra is, nincs kedvem hőst játszani. bár amikor megjelenik a saját mumusom, a két lábon járó fésű, nem tudom hogy kétrét görnyedjek-e a röhögéstől, vagy éppen megkíméljem elég rakoncátlan és valószínűleg magukat összehugyozó hajszálaimat a fésű látványától, de azért hetykén előkotrom pálcámat és: - commikulus! – na, job done, most már mehetek sörözni. nyilván ott maradok a többiekkel a körben, majd Clyde felé fordulva pillantok rá. - hallod, a tiéd mi volt? egy nő aki végre felpofoz mert macskaként koslatsz utána? – vigyorodok el, jól hallhatóan úgy, hogy Francica is hallja, amit mondani szándékozok. persze ha érti, mert eléggé szőke ahhoz, hogy a nyilvánvaló se essen le neki. nem csodálkoznék. aztán persze Clyde elmegy, én pedig egy újabb cigire gyújtok rá. remélem, hogy most már elhúzhatok aludni, nincs kedvem az emberekhez.
Elégedetlenül morgolódtam tovább, a mályvacukorral a számban nem tudtam teljes, érthető mondatokat formálni. Ráadásul olyan ragadós ez a nyamvadt cukor, hogy a szükségesnél sokkal tovább tartott lenyomni a torkomon. - A gyilkosság mellé igazán elfér a testi sértés is -dünnyögtem. -Egyébként sem hiányozna senkinek ez a seggfej. De igazad van, megérdemli, hogy megegye egy medve. -Az egész biztosan fájdalmasabb lenne. Továbbra is meglehetősen bosszúsan piszkáltam a kezemben lévő bottal a tüzet, ami még mindig égett előttünk. Egészen addig nem figyeltem a körülöttem történő eseményekre, amíg meg nem láttam, hogy Dante előhúzza a pálcáját. Ekkor felkaptam a fejem, azonnal a tanárok felé fordulva, hogy mi történik. Nagyon nem tetszett ez nekem, pedig nem féltem az erdőben. Rengetegszer töltöttem el heteket Hunteréknél a kabinban és a mi kúriánkat is körbevette egy, ahová sokat jártam ki apával és a kutyákkal. Csak itt most nem volt sem apa, sem pedig Norman vagy Winston, hogy megvédjenek, ha valami történne. Én is előhúztam a pálcámat és felálltam, készen arra, hogy megvédhessem Dante testvéreit, ha szükséges lenne. Csak éppen mumusokra nem számítottam. Harmadikos korom óta nem láttam egyet sem, és akkor még csupán egy undorító, gigászi poloska alakját öltötte magára, a hitem, hogy most is ez lesz, pedig nem igazán vált be. Ahogy megláttam egyet felénk suhanni, már emeltem is a varázspálcámat és a számon volt, hogy Commikulus, amikor a mumus a várt rovar helyett nem más arcát öltötte magára elsőre, mint Kyle Briggsét. A földbe gyökerezett a lábam és mintha kiszáradt volna a szám. Tudtam, hogy nem ő az, hiszen halott volt, a halottak pedig nem bánthatnak... ugye? Ösztönösen kezdtem hátrálni tőle, képtelen voltam kimondani a varázsigét, hiába tudtam.
Szeretem a természetet, szeretek kirándulni, és a táborozással sincs semmi bajom. A hülyékkel kirándulással, táborozással viszont már akad pár problémám. Nevezetesen hogy hülyékkel vagyok. Ami nem feltétlenül tesz jót az idegeimnek... meg a normálissági mutatómnak. Akkor se, ha olyan nagy valószínűséggel nem is létezik, csak az én balfülű agyamban. Na nem baj. Azért még igenis jól lehet éreznie magát az ember lányának, nem igaz? Majd nem figyelek rájuk, és probléma megoldva. Pontosabban lenne, ha olyan lennék, aki nem figyel a többiekre. De pontosan azt teszem, emiatt viszont elég furcsa arckifejezéseket produkálok néha.
− Ne gondold azt, hogy nem akartam elmondani. Ez ennél bonyolultabb – sóhajtok fel fásultan, hiszen én sem így akartam ezt az egészet. Kerülöm a tekintetét, és a vállaimat felhúzva inkább az újságlapra fókuszálok. Hogy miért? Mert annyira dolgozik benne a harag, hogy felesleges lenne erőlködnöm. Megpróbáltam. Nem egyszer, hanem rengeteg alkalommal, mióta Disneylandben beavattam őt a titkomba, s mégsem tűnt úgy, mintha az általam generált vihar csitulni akarna. – Egyébként meg rengeteg nyomot adtam neked – teszem hozzá fojtott hangon. 
Nem veszem személyesen zokon, hogy Runcorn úgy kapaszkodik rá Willow karjára, mintha minimum a tulajdona lenne és azt sem, hogy aztán úgy liheg a sarkunkban, mintha valami öleb lenne. Nem, mert Willow invitálja magunkkal és én egy szót sem szólhatok, mert akkor az hogy venné ki magát? De eltávolodok a féltékeny gondolataimtól, amiket egyelőre nem tehetek sehová sem, hogy aztán inkább a zaj forrására koncentráljak. Tapasztalt túrázóként már megtanultam az évek alatt, hogy a zajokkal együtt kell élnünk a természetben és jó esetben elég figyelmen kívül hagyni, ám most egy csapat diákkal vagyunk és nem kicsi felelősséggel tartozunk irántuk. Jobb meggyőződni, mint feltételezni, hogy aztán végül bekövetkezzen a baj. Egy kis sétától az erdőben még senki nem halt bele, ha már napok óta ezt tesszük, attól függetlenül, hogy néha megvetjük a lábunkat a civilizációban is. A hullámvasutat az elején jó ötletnek tartottam, aztán rájöttem, hogy nem pont egy kiadós ebéd után kellene felülni rá. Nem hiába, öregszem. 
◄► 
Érthetetlenül bámulok a megjelenő és kommentáló Cain Runcorn-ra, aztán ugyanilyen érthetetlen fejjel bámulok a magyarázkodni próbáló Héloise-re. Judas-ról meg nem is beszélve, mert nem tudom hová tenni őt. Inkább megvárom amíg odébb áll, végül is hiába vagyok prefektus azzal, hogy másoknak tetszeni fog a szájharmonika muzsikája – vagy kivéve Runcorn-t – én jól fogom érezni magam. Kellemes hangulatot teremtve a jelenlévőknek. Igazi amerikai – vadnyugati – kirándulás legyen az egész. Nem is nagyon számít ha közben füldugóra lesz szüksége Runcorn-nak vagy azoknak akik aludni próbálnak. Most komolyan. Kint vagyunk a természetben, természetes, ha én egy farönkön üldögélve elkezdek szájharmonikázni, nem? Vagy csak nekem vannak ilyen vad és elvetemült ötleteim? 
