Runcorn kellemetlenkedése, ahogyan az ige maga is suggalja egyszerű kellemetlenség volt. A kirándulás alatt hozzászoktam az irritáló személyiségéhez, amennyire ez lehetséges volt egy ilyen zavaró ember esetében. A mágiaügyi minisztériumban is sokan akadtak a fajtájából, hála az égnek, az én Főosztályomon csak kevesen, a kutatócsoportunkban pedig egy sem. Az erdőből érkező hangok viszont aggasztóbbak voltak egy tanfelügyelő nyivákolásánál. A két kísérőtanár és Miss Black reakciója is arra engedett következtetni, hogy joggal éreztem veszélyesnek a helyzetet. - Nem tudom, maradj szorosan mellettem - szóltam rá a fiamra tőlem szokatlan komolysággal. Leo tehetséges fiatal varázsló volt, de egy sűrű erdőben olyan veszélyek is leselkedhettek a táborozókra, amelyeket egy roxfortos diák párbajképességei nem tartottak volna vissza a gyilkolástól. Az éjszakai sötét, amit csak a tábortűz fénye tört meg, a fák között mozgó valaminek kedveztek. Leo kiáltására azonnal megpördültem, de mire pálcát emeltem, a repülő tűk (mi a fene?) már a fiamat szemelték ki maguknak, a következő másodpercben pedig Leo felbukott a fűben. Ösztönösen vetettem magam Leo elé, varázspálcát szegezve a tűkre, azonban azok egy szempillantás alatt eltűntek, helyükön gomolyogva emelkedett elő egy fekete csuklyás halálfaló. Arcát ezüst színű, díszes maszk takarta, a feje felett lassan kirajzolódott a Sötét Jegy vérfagyasztó körvonala. Hiába tudtam most már, mivel álltam szemben, egy másodpercre belém mart a félelem, a halálfaló mumus látványa felidézte a háború borzalmait. - Commikulus! - intettem a mumus felé, mire az álhalálfaló egyenruhája feketéről élénk rózsaszínre váltott, a maszkja helyén gyerekeknek szánt pillangós arcfestés jelent meg. A Sötét Jegy héliumos, katica alakú lufivá változott. Felrántottam Leot a földről, majd intettem neki és a barátainak, hogy kövessenek. - Miss Blacknek igaza van, gyerünk gyerekek, álljatok be egy nagy kupacba. Az összezavarja a mumust - indultam el a tábor közepe felé. Nem mertem elereszteni Leo karját. A mumusok nem tudtak gyilkolni, de nem lehettünk benne biztosak, más is rejtőzött-e az erdőben. - Ne mozdulj, Leo. Nem lesz baj, csak maradj mellettem a barátaiddal.
Vendég
Csüt. Aug. 20, 2020 10:29 pm
Ty, Leo és a többiek
Hiába a folyamatos próbálkozásom, hogy Ty napjait és ezzel együtt számára a kirándulást is szebbé tegyem, nehéz dolog valaki kedvére tenni, aki legtöbb esetben a helyzet árny oldalát látja. Gyalogtúra, bogarak, sátorban alvás... Mind olyan, amihez indokolt esetben sem lenne kedve, de ez nem az ő hibája. Egyszerűen nem híve az ilyen programoknak - ezt legalább egy életre megtanultam. Máskor jobban átgondolom, mielőtt ilyesmibe rángatnám bele. Ilyenkor azonban semmi olyat nem tudok mondani, amivel egy kicsit is jobb kedvre deríteném. Gyanítom nem is sikerülne egészen holnapig, amikor végre belátható közelségbe, szinte karnyújtásnyira nem kerül tőlünk a hazaút. Pedig telhetett volna egészen másképp is az utazás, mégis folyton a feszültséget érzem rajta. Az utóbbi esték aligha sikerültek jól, ezt el kell ismernem. De talán majd ma... - Majd valahogy kárpótollak... - ajánlom fel neki az utolsó kártyát, amivel még lágyíthatom a vonásait. Talán. Esetleg. Ha nem húzza fel a sértett arckifejezést a következő szúnyogcsípés láttán. Az mondjuk sokat segítene az este egyébként is hullámzó hangulatán. Runcorn megjegyzései persze épp az ellenkező hatást keltik. Ha nagyon szeretném visszavághatnék neki, hogy jegyben járunk és egyébként sem vagyok már roxforti diák, hogy csak úgy dirigáljon nekem, de jobb a békesség. Tylert is erre buzdítom, mielőtt még a felügyelő torkának ugrana. Feltételezem, hogy nem ő lenne az egyetlen. Mondjuk nem áll tőlem olyan távolt a gondolat, hogy rögtönzött zendüléssel leváltsuk Runcorn-t a tisztségéről, de azt hiszem a professzorok nem örülnének annyira a ténynek. És úgysem élvezhetjük a hangok miatt elég ideig a nyugalmat. Tyler bizonytalansága nincs jó hatással rám, ellenben én is előveszem a pálcám. Csakhamar meglátszik, hogy tényleg szükség is lesz rá, bár Ty védelmet nyújtó háta mögött sokkal nagyobb biztonságban érzem magam, mintha bármivel szembe kellene néznem. Ez viszont nem jelenti azt, hogy ne látnám tökéletesen az eseményeket, hiszen itt zajlik minden a szemem előtt. - Jól vagyok... - bólintok aztán egy kissé még értetlenül bámulva rá a történtek miatt. Kezem továbbra is az övét szorítja, egy pillanatra sem engedtem el. Félve pillantok oldalra, hátha előttem is megjelenik egy a legnagyobb félelmeim közül, de sem apám, sem a beteg Daisy nem tűnik fel. Szerencsére Tyler idejében száműzte a mumust. - Mi volt ez, Ty? - kérdezem aztán tőle. Nem a mumust, sokkal inkább annak a képét érinti a kérdésem. A helyzet talán nem alkalmas arra, hogy ezt megtárgyaljuk, ezért magammal húzom és Ms. Black kérése szerint gyülekezünk a többiekkel. Most viszont automatikusan Franklint kutatom a tekintetemmel. A húgát hamar kiszúrom és őt ismerve tudom, hogy nem hagyná őt egyedül szorult helyzetben, mégsem találom mellette. Idegesen pillantok körbe, talán már kissé kétségbeesetten próbálom megtalálni az alakját a többiek között. Itt kellene lennie, velem. Önzőség ezt gondolni, miközben Tyler kezét szorongatom ilyen erősen?!
Vendég
Szomb. Aug. 22, 2020 1:44 am
Team Lockhart & Kalandozók
Max hívására megragadom Lars kezét, és magammal húzom. A pálcámat a kezem ügyében tartom, már csak azért is, mert a drága prefektusunk megjelenése aggodalomra ad okot, ezért elnapolom a Runcorn szívatásával kapcsolatos terveimet, pedig szívem szerint már most elküldeném melegebb éghajlatra, vagy legalább is pokollá tenném az életét, amiért elrontotta a pillanatomat. Odakint kisebb felfordulás fogad, a mumusok láttán kiráz a hideg, de még épp meghallom talán Miss Black szavait, és Larsont magammal rángatom. Útközben az ujjaink kicsúsznak a fogásból, a kezem ügyébe pedig a pálcám kerül, amikor Lars beáll elém, hogy a mumus ne az én félelmemet mutassa. Elkerekedett szemekkel bámulok a saját képmásomra, aki igencsak elutasítóan viselkedik a barátommal szemben. Határozott mozdulattal rántom hátra Larsot, és mielőtt bármivel is próbálkozna a saját képmásom egy arctalan alakká formálódik, aki folyamatosan azt mondja, hogy nem vagyok jobb a szüleimnél, és mindenki csak Krum lányaként fog ismerni. Tartom magamat annyira furcsa teremtésnek, hogy a félelmem a haragomat is táplálja, így amíg mások megijednek a saját legsötétebb félelmeiktől, addig én a sajátom a Commikulusszal takarítom el. A kezem még mindig remeg a haragtól, de a hangom határozottan, már-már parancsolóan cseng, amikor kimondom a varázslatot. − Lars! Hol hagytad a pálcádat?! – fordulok a barátom felé, aztán próbálom felmérni a táborban kialakuló káoszt. – Menj vissza érte, vagy nem tudom, de szükségünk lesz arra is. Ha kell, akkor visszakísérlek – magyarázom továbbra is, miközben félszemmel a Blackbirds tagokat figyelem. Ahogy elnézem, ők egész jól boldogulnak, de ha akad valaki, aki segítségre szorul, akkor kérdés nélkül, már-már örömmel takarítom el a saját félelmeimre vonatkozó mumusokat, és teszem őket viccessé, mert hiába a félelmeim, semmi nem ijeszt meg annyira, hogy cselekvésképtelen legyek.
//Bocsánat, hogy csak most írok, mivel Lars nem tudom mikor jut el idáig, vagy hogy eljut-e, ezért beszéltem vele, és az ő reakciója alapján írtam meg a reagomat, hogy ne kelljen rám várni.//
táborban másodpercek alatt olyan fejetlenség alakult ki, mintha egy tűzriadó közepén találtuk volna magunkat. Azonban tűzről itt szó sem volt, csupán mumusokról, amelyek ellepték a tábort. Óriási bogarak, bohócok, csúszómászók, vérfarkasok, dementorok, hullák váltották egymás pillanatok alatt, néhányan próbáltak küzdeni velük, mások menekültek és voltak, akik teljesen lefagytak. Carol is közéjük tartozott, az arca holtsápadt lett, a kezei mintha lebénultak volna, hiába volt nála pálca, nem védekezett. Ha sosem láttam volna Kyle Briggs arcát az újságokban, akkor is felismertem volna a Carol felé sétáló fiatal, gúnyos mosolyú srácot. És ezek után még volt valakinek pofája hazugnak nevezni Carolt? Eddig a testvéreim előtt álltam, oldalra kitárt karokkal, hogy a mumus a közelükbe se férkőzhessen. Most azonban nem nekik volt rám szükségük és úgy sejtettem, a húgom meg is birkózna egy mumussal. Ösztönösen Carol elé vetettem magam és még ösztönösebben bemostam egy hatalmasat a Briggs mumusnak - pedig mennyire elítéltem az erőszakot -, mire az hátratántorodott, majd mielőtt eldőlhetett volna, egy széksornyi színházi néző lett a helyén, akik a hasukat fogva nevettek. Engem bámultak, mutogattak rám, potyogtak a könnyeik és dülöngélve röhögtek rajtam. Éreztem, hogy pír kúszott fel az arcomon, hiába tudtam, hogy ez csak egy mumus, mégis borzasztóan éreztem magam, amiért kinevettek. Vettem egy mély levegőt, kifújtam, majd minden rég eltemetett SVK tudásomat összekaparva a mumusra szegeztem a pálcám. - Commikulus! - A vihorászó nézők hirtelen az egyik királydrámánk rizsporos parókáiban és fehér harisnyáiban találták magukat, a világ legocsmányabb sminkjével az arcukon. Az egyik kezemmel Carolt ragadtam meg, a másikkal a húgomat. Az öcsém nagyon rosszul viselte, ha valaki hirtelen hozzáért, neki csak szóltam, hogy kövessen minket. Bevergődtünk a többiek közé az emberkupacba. - Nézd - mutattam Runcorn felé, hátha legalább az kizökkenti Carolt. - Ne izgulj, nem lesz baj, ezek csak mumusok. Fudge másnaposan ezerszer veszélyesebb.
A mumusok összezavarodtak a seregnyi diáktól és kísérőiktől. Képtelenek voltak huzamosabb ideig egyetlen alakban maradni, ha a látóterükben megmozdult egy ember, azonnal felé lendültek és formát váltottak. A táborozók legnagyobb félelmei másodpercekre feltűntek, majd éppen olyan gyorsan, ahogyan felbukkantak, már nem is voltak sehol, helyükön valami egészen más állt. A sátorok között azonban így is eluralkodott a pánik. Cain Runcorn képtelen volt megbirkózni a re'em alakját öltő mumussal, csupán az mentette meg a bestiától, hogy az nekiiramodott és más áldozatot keresett magának a tábor területén. Mire Runcorn visszavergődött a diákokhoz és a kísérőkhöz, addigra a csapat nagy része már egy kisebb körbe verődött, hogy megnehezítsék a mumusok dolgát. A tanfelügyelő pánikolva rohant feléjük, de végül átesett a saját köntösén, hasra borult a fűben, egy leveli békához hasonló pózban. - Semmi gond, fiatalok, ura vagyok a helyzetnek - állt talpra Runcorn, hogy végül odabukdácsoljon a csapat közé, egy mumusmentes útvonalat kiszúrva maga előtt. Először @Héloise Brugiére mögé állt be, azonban amikor egy mumus a lány felé lendült, Runcorn is inkább másik élő pajzsot keresett magának. A következő áldozata @Aurelius L. Lestrange volt, ám amikor megpillantotta a fiú felé száguldó repülő tűket, Runcorn felsikoltott és bevetette magát a Black testvérek mögé egy "Merlin szerelmére, maga auror, csináljon már valamit" felkiáltással. Valaki ekkor hátulról meglökte Runcornt, mire a férfi belecsimpaszkodott @Tyler Roquetaillade vállába, nehogy újból orra essen. - Ne izgulj, fiam, nem lesz baj, maximálisan a kezemben tartom az irányítást - biztosította a mardekáros fiút a támogatásáról, bár nem tett semmit annak érdekében, hogy elűzze Tyler és a többi gyerek közeléből a mumusokat. Runcorn végül rátalált a két kísérőtanárra. Egyszerre szorította meg @Wilhelmina Wilkinson és @Neville Longbottom karját, reszketve, mint egy kocsonya. - Mi ez az őrület, kollégák? - nyöszörögte elkeseredetten, már-már kínosan közel hajolva Neville füléhez. A mumusok egyre inkább összezavarodtak, szinte már másodpercenként váltogatták az alakjukat. Kettő meghátrált, otthagyta a diákokból és kísérőikből álló kört, hogy azokra vadásszanak, akiknek nem sikerült az emberkupacig eljutniuk. Másik három megfutamodott, visszavonultak a fák közé, csak az egyre távolodó, kaparászásra emlékeztető hang jelezte, hogy valaha is a táborban jártak.
Mindeközben, a tábortól fél kilométerre a brit Mágiaügyi Minisztérium és a MACUSA aurorjai zsupszkulccsal megérkeztek az erdőbe, Jerry Preston vezetésével. A híres auror zsebében ott lapult az elfogatóparancs Cain Runcorn ellen. A táborozók még nem is tudták, hogy az éjszaka legmegdöbbentőbb fordulata nem hét mumus felbukkanása lesz. - Igyekezzenek minél gyorsabban és tisztábban dolgozni, nem kell megrémítenünk a gyermekeket - jegyezte meg egy MACUSA egyenruhát viselő auror. Preston csak elmorgott egy "kapjuk el azt a girhes gecit"* kezdetű mondatot, majd az osztag elindult a tábor felé.
*köszönjük a kreatív, minőségi hozzájárulást @Fiona Dolohovnak a kalandhoz A reagokat 2020. augusztus 30-ig (éjfél) várjuk. EZ AZ UTOLSÓ ELŐTTI KÖR, KÉRÜNK TITEKET, HOGY REAGÁLJATOK A MUMUSOKRA, EBBEN A KÖRBEN EGYÜTTES ERŐVEL GYŐZZÉTEK LE ŐKET. A kaland gördülékenysége érdekében senkitől nem várunk regényhosszúságú reagokat, inkább kisebb terjedelmű, RT jellegű hozzászólások érkezzenek. A második mesélői reagtól kezdődően mindenki egyéni kihívások elé is néz majd Bogar bárd jóvoltából, kérünk titeket, ne hagyjátok figyelmen kívül a mesélői hozzászólásokat. Amennyiben valaki nem tud határidőre írni vagy bármilyen egyéb problémája adódna, esetleg ötletelni, kérdezni szeretne, az írjon @Gilbert Ollivandernek. Légyszi, ne Bogar bárdnak vagy Adminnak írjatok, hanem Bertie-nek, a másik két felhasználót nem nézem olyan gyakran. Jó kalandozást, és ne feledjétek, sose hagyjon el benneteket a remény!
Vendég
Csüt. Aug. 27, 2020 9:45 am
Neville x roxforti horda
Soha nem számítottam arra, hogy ha egyszer az életben válás elé nézek, mi lesz a valódi félelmem. Eddig az évek alatt mindig változó volt, Pitontól kezdve számtalan képen át a magatehetetlen fickóig, aki én akarnék lenni szinte mindenki volt már. De arra sosem figyeltem fel, hogy ennyire a félelmemmé vált volna az, hogy a fiam elidegenedik tőlem és egy életre meggyűlöl. Ahogy pedig a mellékelt ábra is mutatja, nehezen jut el a tudatomig, hogy az ismerős vonások nem valóságosak és amiket mond, nem is lehetnének azok. Frankie akkor sem beszélne ennyire csúnyán, ha fizetnének neki érte. De attól még fájó, amit mond és egy pillanatra a végtelen elkeseredettség lesz úrrá rajtam. Egyik pillanatban még csak az ijesztően hisztisen és elutasítóan viselkedő Frankie-t figyelem, miközben csak tétlenül szorongatom a pálcát a kezemben, aztán már nem tudom azt sem eldönteni, hogy melyiküket hallom meg előbb, de kétségtelenül hatásos, mert már szegezem is a mumusra a pálcát és kegyetlenül kimondom az ellenátkát. - Commikulus! - amilyen hosszú percekig tűnő időként hatott rám az az amúgy valószínűleg csak pár másodperc, most annyira hamar teker el Frankie egy triciklivel a másik irányba. Menjen is, de azért megmosolyogtat, hogy alig fér el rajta és úgy kiabál, mint egy három éves. A fiamhoz lépek csak, szó nélkül ölelem magamhoz, aztán csak a tábor felé nézek. Nem állnak igazán a helyzet magaslatán. - Gyere, menjünk, segítsünk neki. Lehet, ha néhány sátorral lefednénk őket, akkor nyugton maradnak. Maradj szorosan mellettem. - ellenben el nem eresztem a gyereket most már magam mellől, úgy indulok vissza a tábor felé, miközben tekintetemmel Goldie-t keresem. - Hol a húgod? - kérdezem rögtön némi idegességgel a hangomban, miközben néhány sátrat kioldok a helyéről és a legközelebbi mumusra borítom. Nem tudom, mennyire működik, mert annyira nem tűnik stabilnak. Hiába szíjazza le magát a másik oldalon, alul attól még ki tud jönni. De legalább elszenved magának egy darabig. Azonban ezzel nem oldunk meg semmit, hisz még az összes többi ott próbálja ijesztegetni a társaságot, ez pedig csak gondolom megunta az életét. Nem is bírja sokáig megtartani a sátor, hamar kiszabadul alóla. Azért teszek még egy próbát, hogy ismét bekebelezze. - Itt vagyok, köszönöm neked is. - intézem pár szóval Willow felé, hogy Frankie-vel együtt magamhoz térített, amit nem is értek. Eleve nem is lett volna szabad elhinnem azt a sok mindent, amit hozzám vágott. De még el fogok beszélgetni a fiatalúrral, azt hiszem megérdemel valamiféle választ. - Nem látja, hogy mumus? De ha ennyire az aurámba mászik, maga fog mindjárt megjelenni előttem. - most már elég Runcorn láb alatt tipródásából. Elhúzódok tőle és folytatom a dolgom, mert bizony ismerem a protokollt is. Nem is tudom hány percig áll a fejetlenség fenn, de a távolból, vagyis a bokrok közül néhány figura lép elő. Nem ismeretlen a viseletük, hisz jó néhány hónapot töltöttem el itt a társaságukban, de mégis meglep az ittlétük. Még igyekszem a maradék mumust valahogy hatástalanítani, aztán csak a csend áll be. Meg a megpillantott személyek növekvő alakja. - Szép estét! Mi járatban erre...? - valahogy muszáj lesz kommunikálnom velük és mondjuk tudatni, hogy kiránduláson vagyunk itt, méghozzá teljesen legális úton.
Vendég
Pént. Aug. 28, 2020 3:33 pm
Luise, a Little Blackbirds & a többiek
Kezdem úgy érezni, hogy nagyon rossz ötlet volt ez a kirándulás. Mármint alapvetően jól érzem magam, azzal nincs gond, csak... ha sok hülyével vagyok összerakva, akkor az már tényleg sok. Mondjuk van, aki hiába egy ember, attól még jóóó soknak számít. Mint például Clydeék unokatesója, Armin. Aki előszeretettel tör borsot mások orra alá. Csak mert miért ne. -Az lehet, hogy én még mindig nem vagyok vicces, te viszont még mindig hatalmas szájjal vagy megáldva, úgyhogy ezt így most hagyjuk abba, jó?Inkább figyelj oda, hogy mit csinálsz, meg mi történik körülötted... szükség lesz rá. Nem vagyok hajlandó azon idegeskedni, hogy éppen mit akar elrontani maga körül. Meg igazából elég sokan vagyunk ahhoz, hogy majd valaki megmondja neki a magáét, ha úgy alakul... akkor minek bébicsőszködjek? És néhány perc múlva ki is derül, hogy igazam van, mert Bonnie igyekszik helyretenni a gyerek fejében a dolgokat. Valószínűleg sikertelenül. Clyde pedig... hát, ő meg hozza a megszokott formáját, vagyis okoskodik. Mindegy, már megszoktam. -Persze, értem én... minden rendben, csak épp semmi sincs rendben. Hahó! Mumusok, Runcorn, meg még ki tudja, mi más... ez így nincs rendben. Na meg... hé! Te normális vagy! Olyat is tudsz? Meresztek nagy szemeket Clydera, mikor látom, hogy amúgy a megszokott, meg eddig ismert formájához képest most azért viszonylag normális. Mi a fene történt itt? Mondjuk nem tudom, hogy azon lepődtem-e meg jobban, hogy normális, vagy azon, hogy szájharmónikázik. Azt hiszem, a kettő együtt megtette a hatását, és elnevetem magam... és ha akarnám se tudnám megmondani, hogy éppen mi a legviccesebb az egészben. A szájhősködésnek meg nézelődésnek végül Runcorn újbóli felbukkanása vet véget... na meg az érkező mumusok. Ha csak az egyikkel kellene elbánni, akkor nem biztos, hogy szólnék bármit is, de Runcorn már nem hiányzik... az meg főleg nem, hogy fedezéknek használjon. -Örülök, ha magamat meg tudom védeni, maga nem hiányzik ide... Mormogom az orrom alatt, de remélhetőleg nem hallotta, mert elég gyorsan odébbállt. Szerencsére. -Srácok, szerintem össze kellene fognunk... külön-külön nem valószínű, hogy harcképesek lennénk, de együtt azért több esélyünk van... és nem várhatjuk mindig a felnőttektől, hogy megvédjenek minket.. nem igaz? Tudom, hogy gyakran nagy a szám, és nem mindig tudom felmérni, hogy mikor mit kéne csinálni, de most úgy érzem, hogy jó döntést hoztam, hogy nem akarok egyedül szembemenni a mumusokkal.
Vendég
Pént. Aug. 28, 2020 4:21 pm
Teddy & Goldie & a többiek
Egyetlen szavam se lehetne azzal kapcsolatban, hogy Luisera, meg egyáltalán gyerekekre kell vigyáznom. Mert ezt csináltam gyakorlatilag egész gyerekkoromban a Weasleyk és a Potterek háza táján. Semmi furát nem szabadna éreznem ezzel kapcsolatban. Most mégis érzek. Nem tudom megmondani, hogy miért... valószínűleg azért, mert mostanában azért elég sok dolog történt. Elég sok fura dolog, ami azt illeti. Na de semmi baj, az elmúlt időben azért alapjáraton sok furcsaságot láttam, hogy most ehhez hozzájött egy kissé idegbetegnek kinéző Runcorn? Na és aztán? Annyi baj legyen. Goldie átült a testvéréhez, őt nem zavarhattam a problémáimmal, mert valószínűleg nekik is megvan a sajátjuk, más ismerős meg nem igazán van a közelben, úgyhogy azt hiszem, egyedül kell szembenéznem a bajokkal... mert az mindig van. Most éppen a mumusok, meg az, hogy tehetetlennek érzem magam. Mert persze, hogy annyi bűbáj között pont a patrónusbűbáj az, ami cserbenhagy. A fenébe is! A segítségkérésemre odaugrik hozzám egy srác, és megérdeklődi, hogy miért is vagyok ennyire kiakadva. Na vajon miért, hm? - Nem igaz, hogy te nem látod! Mármint... oké, lehet, hogy te nem látod, mert mumus, de... az előbb láttam Louist holtan! Olyan nekem, mintha az öcsém lenne, szerintem ettől te is kiakadnál! Szóval nem, nem vitte el a cica a nyelvemet! Magyarázok feldúltan gesztikulálva, szóval lehet, hogy nem sokat fog érteni belőle a másik, de ha ügyes, akkor a lényeget ki tudja hámozni belőle. Hogy hogy, azt nem tudom... oldja meg. Viszont az is biztos, hogy bármilyen ügyes és okos legyek is egyébként, az biztos, hogy most nem sokra megyek egyedül. Ráadásul nem is úgy készültem, hogy esetleg még dementorokkal is szembe kellene néznünk. Nem akarok odamenni Goldiékhoz zavarni, de úgy érzem, jobb, ha összetömörülünk, úgyhogy egy kisebb csoport felé veszem az irányt (Clyde és a banda), biztos ami biztos alapon. Az okoskodók is jobb védelemnek számítanak, mint a semmi.
(L) Bonnie, Clyde, az állatkert egy része és a többiek
Armin minden szép, vagy kevésbé szép szó és kérlelés ellenére sem tűnik úgy, mint aki nyugton akarna maradni. Mert miért is tenné, nem igaz? Nem is ő lenne, ha egyszer az életben befogná a száját, és nem beszélne teljesen feleslegesen mindenféle agyamentséget, amikre egyébként senki nem kíváncsi. Én legalábbis egészen biztos nem. De ez meg őt nem érdekli... jellemző. Nem akarok senki agyára se menni, ezért inkább csöndben maradok, csak a fejemet csóválva adom Armin és a többiek tudtára nemtetszésemet, és furán pislogok, mikor Clyde előveszi a harmónikáját. Hogy az a... mégis milyen megfontolásból hoz ide ilyesmit? Ilyenkor elgondolkozom azon, hogy tényleg a testvérem-e. De még csak le sem tudnám tagadni... úgyhogy kár ezen gondolkozni. Az viszont meglep, hogy Héloise ilyen könnyen kimondja, amit egyébként valószínűleg elég sokan gondolnak, ha a bátyám közelébe kerülnek. Akaratlanul is felnevetek, mert ez már tényleg vicces. Na, ebből magyarázd ki magad, tesó! -Persze, én meg hülye vagyok, mi? Na nehogymár! Méregetem Clydeot értetlenkedve, aztán viszont az értetlenségem tárgyát már Runcorn képezi, mert Clyde közben elkóricált egy segítségért kiáltó fiúnak segíteni. Ehh... hősködik. Runcorn viszont... nem értem, hogy lehet még mindig életben, ha ilyen... nem is tudom, életképtelen. Jó kérdés. Közben egy fővel bővült a kis csapatunk, mert egy srác - valószínűleg az, aki segítségért kiáltott - idejött hozzánk. Jól tette... többen jobban járunk. Ebben igaza van Héloisenak is, úgyhogy egyetértően bólintok az ötletét hallva. Nem olyan buta a lány, mint ahogy azt a hajszíne alapján gondolná az ember, az egyszer biztos.
Vendég
Szomb. Aug. 29, 2020 7:46 pm
Mindenki & Goldie
Annak ellenére is nehéz elhinni, hogy az előttem fekvő halott Frankie nem az igazi, hogy közben itt van mellettem az, aki nagyon is él. Kell pár pillanat, mire össze tudom szedni magam annyira, hogy hallgassak a tanácsára és becsukjam a szemeimet, hogy aztán sokáig ki se nyissam, csak akkor, mikor már biztos, hogy nem fogok egy újabb mumussal találkozni. - Vigyázz magadra nagyon! - Kiáltok még a bátyám után, mikor azt mondja, hogy elmegy apa után. Persze én is aggódok apa miatt, meg Frankie miatt is, de tudom, hogy ha én is utánuk mennék, én csak az útban lennék, mert nem igazán tudom megvédeni magam. Így akármennyire is nehéz meghozni ezt a döntést, de ellenállok a késztetésnek, hogy a testvérem után szaladjak, és helyette egyből Teddyt kezdem keresni a tekintetemmel, mert nem szívesen maradnék egyedül, hiszen pontosan tudom, hogy egy újabb mumus felbukkanása nem segítene a helyzetemen.
A zűrzavarban először nehezen találom őt meg, de mikor végül kiszúrom egyből csatlakozok hozzá. -Teddy! Jól vagy? Téged is megtámadott egy mumus? - Kérdezem tőle halkan, még mindig kicsit remegő hangon, miközben önkéntelenül is belekapaszkodok a kezébe, hogy ezzel magamnak is, meg egy kicsit neki is támaszt nyújtsak. Nem is akarok tőle többé elszakadni. Mikor látom, hogy egy nagyobb társasághoz sikerült ezzel egyidőben csatlakoznom, félénken kicsit még jobban a fiú mögé húzódok. -Mindenki jól van? - Kérdezem a többieket, de nagyon halkan, csoda lenne ha meg lehetne hallani. Pedig azt hittem, hogy ennél már azért magabiztosabb lettem. Úgy látszik ez a szituáció újra kihozta belőlem a rosszabbik énemet. Amikor meglátom a minisztériumi dolgozókat feltűnni, kicsit rászorítok Teddy kezére, de úgy döntök, hogy inkább csendben maradok, és egyszerű megfigyelőként próbálok rájönni arra, hogy mi történik. Remélem apa és Frankie jól vannak.
Vendég
Szomb. Aug. 29, 2020 8:01 pm
Nyári kaland
Amikor Poppy megemlíti a kárpótlást, talán a mai nap folyamán először, őszintén rámosolygok. - Jól hangzik, de nem kell. Nem te tehetsz róla, hogy ennyire sznob vagyok. - Vonogatom a vállam. Ez így is van, tisztában vagyok azzal, hogy nem normális, ahogy az egész kirándulást végigszenvedtem, mikor láthatóan sok mindenki más teljesen jól érezte magát. Sokat jelent, hogy soha életemben nem kellett se túrákra járnom, és mindig luxus körülmények között léteztem. Kicsit még talán életképtelen is vagyok. De szerencsére nekem is megvannak a magam jó tulajdonságai, ezek egyike az, hogy képes vagyok megvédeni magam és másokat, ha úgy hozza a szükség, és most pont egy olyan szituáció kezd kibontakozni előttünk. A mumust is viszonylag könnyedén üldözöm el, az egyetlen, ami ebben megzavar, az a nyomorult Runcorn, aki a vállamba mer kapaszkodni. Olyan undorral rázom le magamról a férfit, ha egyáltalán annak lehet ezt a nyafogó, remegő élőlényt nevezni, mintha csak egyike lenne azoknak a bosszantó vérszívóknak, mint amelyikek az előbb az őrületbe kergettek. - Ja… látszik, hogy a kezében tartja az irányítást. - Morgom nem túl udvariasan, és épp hogy csak sikerül megállnom, hogy ne átkozzam meg őt is, ha már annyira belejöttem ebbe.
Viszont az, hogy Poppy is itt van mellettem, ez megakadályoz ebben. Kicsit megkönnyebbülten bólintok a szavaira, amikor biztosít róla, hogy jól van, majd pedig egyből a csoportosulás felé húzom, ahol jelen pillanatban a legbiztonságosabbnak tűnik. - A mumus? Elég alternatív volt, ugye? - Kérdezem egy keserű kis mosollyal. -A szabadságom elvesztésétől félek a legjobban, így jelent meg úgy látszik. Érdekes, hogy hogyan értelmezik ezek a lények a félelmeinket. - Adok végül a lánynak egy gyors magyarázatot, de nem megyek bele a részletekbe. Arra nem most van a megfelelő idő, főleg mert újabb események történnek. - Hát ők meg mit keresnek itt? - Kérdezem halkan Poppytól, a megjelenő aurorokra meredve.
Egyre kevésbé van kedvem itt lenni. Mindenhonnan csak a nevetést és a jókedvet hallottam eddig. Azt, hogy én miért nem érzem magam jól, erre itt van valami, ami végre megindokolná, hogy miért, de nem ez rá a helyes válasz. Mégis hol van az igazság, ha már ok nélkül nem érezhetem magam pocsékul, mintha az élet hatszor megrágott volna, aztán kiköpött, és a fejemre okádott. Miért nincs jogom így érezni magam? Helyette erőltessem meg magam annyira, hogy még harcoljak is. Hát kösz, de én ide elvileg azért jöttem, mert Poppyt akartam bámulni, nem azért, hogy aztán harcoljak. El sem hiszem először, hogy mit mondok, csak kijön. És talán még igaz is, nem tudom. Lehet, hogy még igaz is. - Sátor? Te nem vagy normális! Ha elintézzük őket, akkor nem jönnek vissza, és nem kell velük bajlódni. Csak eléjük kell állni úgy, hogy a félősebbeknek ne jelenjen meg a félelmük, és akkor mondjuk én is csiná... - miközben a táborba érünk, folyamatosan szövegelek, de amint megpillantom az egyenruhás embereket, kicsit megtorpanok. Mi a franc ez? Pár mumus miatt ekkora hadsereg kell, vagy mi a tököm? Teljes a káosz, azt se tudom nagyjából, hogy hol vagyok, kik vannak a közelembe, de azért kétségbeesetten keresem a szemeimmel hol Poppyt, hol Goldiet, hol pedig ms. Wilkinsont. Őt meg is találom, mert akármilyen agresszívan kerestem mindenkit, szinte mellettünk áll. Szóval legalább két ember jól van, aki fontos számomra.
Nem elég, hogy taknyolok egy bitang nagyot és mindenki előtt jól leégetem magam, még azt is elmondhatom, hogy apám segítségére jogosan szorulok. De most komolyan, mire feltápászkodnék, halálra rémülnék azoktól a tűktől. Hogy Merlin verje meg ezt az ádáz bestiát, hogy ennek is itt kell ólálkodnia. Nem most tanultunk a mumusokról és elég hamar ér a felismerés, amikor apa előtt alakot vált – na vajon mi lehet? -, de azért még így is rettenetesen későn kapcsolok. Nincs időm felocsúdni, mert apa szavai hamar a tudatomig hatolnak és ösztönösen Tylert és Poppyt kezdem el keresni a tömegben. Már épp indulnék el feléjük, hogy oda intsek, amikor Runcorn bevetődik a hátam mögé. A lehető leghatározottabb mozdulattal rázom le magamról a gyáváját, mielőtt még magával is rángatna. - Hagyjon békén, becstelen vénember. Ne rajtam élősködjön. – nem rakok most már satut a számra és akkor sem gondolom ezt így, ha apa rosszalló tekintetével találkozik az enyém. Lassan megint pálcát ragadok és besorolok a többiekhez, miközben Ty-t is megragadom és magam mellé húzom. - Maradjatok itt, apa tudja, mit csinál. – nem kicsit feszült és egyszerre izgalmas a helyzet, mert még soha nem kerültem ilyen szituációba. Ráadásul akkor éri el nálam az egész a felső ingerküszöböt, amikor megpillantom a fura alakokat abban az aurori öltözetben. Várjunk csak, ők igazi aurorok? Apára nézek izgatottan. - Valakiért jöttek? – lehet, hogy hülye a kérdés, de esküszöm kinézem belőlük, hogy valakit elvisznek. Vihetnék azt a gyáva alamuszi élősködőt is…
Mumusokra épp nem számítottunk, pláne nem többre, így a pánikhangulat annyira nem meglepő, de szerencsére diákjaink döntő többsége tudja, hogy mikor van ideje a cselekvésnek és mikor kell átadni az irányítást a szakemberek kezébe. A fennforgás viszont még így is nehezen csillapodik. Közös erővel azonban sikerül megfutamodásra bírni a mumusokat. Én viszont még mindig Neville-t figyelem, vele pedig Franklint, ahogy előbb még ellene küzd majd ahogy együtt térnek vissza közénk. Nagyon szeretném megkérdezni, hogy minden rendben van-e vele. Sőt, tulajdonképpen elég sok minden mást is kérdeznék, de ennek még nem jött el az ideje. Biccentek felé egyet, apró mosollyal nyugtázom, hogy látszólag mindketten rendben vannak. Most először nem szólok rá még akkor sem, mikor Runcornra ripakodik. Nyíltan vállalom már én is az ellenszenvem. Mégis hogy lehet egy ilyen gyáva alak felelősségteljes pozícióban tanfelügyelőként jelen egyáltalán bárhol? Már épp szólásra nyitnám a számat, hogy csatlakozzak a professzorhoz és tőlem nem jellemző szavakkal illessem ezt a pipogya alakot, mikor az erdőből egyenruhások lépnek a tisztásra. A mi tisztásunkra. - Semmi pánik, mindenki őrizze meg a hidegvérét! Leereszthetitek a pálcákat! - fordulok a gyerekek felé. Néhányan még mindig úgy markolásszák a pálcáikat, mintha a mumusoktól rettegnének. Nos, valóban nem számítottunk ilyen traumatikus élményre. Ha nem tévedek, az igazgatónő, a minisztérium és a szülők is részletes beszámolót akarnak majd erről. Mintha nem lett volna elég bajom a karácsonyi esettel, most ez is.. Lassan kezdem úgy érezni, hogy a Roxfortban semmi sem mehet simán. Míg Neville közelebb lép, hogy megtudja kik érkeztek, addig én a kedélyeket csillapítom. Még mielőtt elszabadulnának az indulatok. Csak azután fordulok a vendégeink felé. Az auror ruhákat messziről felismertem már az első pillanatban. Én is épp ilyenben szeltem a terepet még néhány évvel ezelőtt. A közeledő alak viszont csak most válik felismerhetővé. - Preston? Mi folyik itt? - lépek közelebb magam is. Neville-re pillantok, bár az, hogy nevén nevezem az illetőt, már önmagában is elég információ lehet neki arról, hogy volt már hozzá szerencsém. Nos, igen, nevezhetjük annak is. - Mit keres itt az osztag? - nézek végig rajtuk, habár rajtuk kívül felismerem a briteket is. Néhányukkal már találkoztam, de nem mondhatom, hogy ismerem őket. Közel sem.
Vendég
Vas. Szept. 06, 2020 11:14 pm
Little Blackbirds & Poor Unfortunate Souls & Clyde
Szemet forgatok Judas reakciójára amikor megkérdezte, hogy mi volt az én Mumusom. Még hogy egy nő aki felpofoz mert macskaként koslatok utána! – Nem tudom miről beszélsz öregem. De nem ettől félek, nyugi. – nyugtatgatom meg szegény Judas-t és igyekszem rendbe tenni a képzetét rólam. Mert ki tudja mit képzeleghet ő is rólam. Na mindegy. – Ne aggódj haver, minden rendben lesz. Azért vagyunk itt, hogy segítsünk egymásnak. – pillantok a srácra (Teddy) és próbálok nagyon rendes fejet vágni, hogy még véletlenül se higgye azt mennyire nagyon kétségbeesettnek tartom szegényt. Persze nekem nevetséges volt az egész. Az is ahogyan Runcorn váltogatta az élőpajzsát. – Tegyük azt amit a felnőttek mondanak. Kivételesen az lesz a leghelyesebb ha nem ellenkezünk nagyon nekik. – ez igazából szól a körülöttem lévő „elveszetteknek” is, meg a testvéremnek és a rokonomnak egyaránt, és a blackbirds tagoknak is, meg azoknak akik csak úgy idetévedtek körénk. De mindegy. Hirtelen döntök úgy, hogy megfogom Héloise kezét és ja játszom a hőst. – Ne haragudj, hogy magadra hagytalak, de jobb lesz ha vigyázunk. Gyertek. Menjünk a felnőttekhez. – igen, most igyekszem nem fülig pirulni és elájulni attól, mert megfogtam Héloise kezét és viszonylag elég normálisan viselem ezt az egészet. Hogy a felnőttek szó a tanárainkat vagy az éppen jelenlévő szülőket érti, az teljesen mindegy. Ma nem a hősködni akarok, csak biztonságban tudni a többieket, de főleg Héloise-t. Na jó, meg téged is Bonnie, de ne vedd sértésnek, hogy most nem hozzád rohantam oda. Bocsánatkérően pillantok a testvérem felé, akiről iszonyat mód tudom, hogy képes olvasni a gondolataimban, ezért is figyelem, hogy ő mit tesz éppen. De mire újra megszólalhatnék – talán pont akkor érünk oda a felnőttekhez – amikor egy csapat idegen – gondolom – auror megjelenik. Elsőre nem tudom hová tenni az egészet. Szerintem senki sem tudja mi lehet ez. De annyi biztos, hogy valami történni fog. – Kíváncsi vagyok, hogy ők miért vannak itt. – jegyzem meg csak úgy, halkan, remélhetőleg ezt csak Héloise hallja meg talán Bonnie a gondolatolvasásának köszönhetően.
Runcorn kellemetlenkedése, ahogyan az ige maga is suggalja egyszerű kellemetlenség volt. A kirándulás alatt hozzászoktam az irritáló személyiségéhez, amennyire ez lehetséges volt egy ilyen zavaró ember esetében. A mágiaügyi minisztériumban is sokan akadtak a fajtájából, hála az égnek, az én Főosztályomon csak kevesen, a kutatócsoportunkban pedig egy sem. 
Soha nem számítottam arra, hogy ha egyszer az életben válás elé nézek, mi lesz a valódi félelmem. Eddig az évek alatt mindig változó volt, Pitontól kezdve számtalan képen át a magatehetetlen fickóig, aki én akarnék lenni szinte mindenki volt már. De arra sosem figyeltem fel, hogy ennyire a félelmemmé vált volna az, hogy a fiam elidegenedik tőlem és egy életre meggyűlöl. Ahogy pedig a mellékelt ábra is mutatja, nehezen jut el a tudatomig, hogy az ismerős vonások nem valóságosak és amiket mond, nem is lehetnének azok. Frankie akkor sem beszélne ennyire csúnyán, ha fizetnének neki érte. De attól még fájó, amit mond és egy pillanatra a végtelen elkeseredettség lesz úrrá rajtam. 
Kezdem úgy érezni, hogy nagyon rossz ötlet volt ez a kirándulás. Mármint alapvetően jól érzem magam, azzal nincs gond, csak... ha sok hülyével vagyok összerakva, akkor az már tényleg sok. Mondjuk van, aki hiába egy ember, attól még jóóó soknak számít. Mint például Clydeék unokatesója, Armin. Aki előszeretettel tör borsot mások orra alá. Csak mert miért ne.
Szemet forgatok Judas reakciójára amikor megkérdezte, hogy mi volt az én Mumusom. Még hogy egy nő aki felpofoz mert macskaként koslatok utána! 
