Benedict Lestrange

Lehengerlő. Bárkit leveszek a lábáról és ezt nem csak a göndör fekete fürtjeimnek köszönhetem. Karizmatikus vagyok, intelligens, szórakoztató és mindig megtalálom a pimaszságnak azt a határát, ami még inkább lenyűgözi, nem pedig megbotránkoztatja az embereket. Olyan laza eleganciával és felsőbbrendűséggel mozgok mások között, amire csak egy Lestrange lehet képes.
Méltóságteljes. Láttál már oroszlánt fejet hajtani a gazellának? Én sem. Nem hunyászkodom meg, nem hátrálok meg, nem fogok úgy tenni a kedvedért, mintha egyenrangúak lennénk, mikor nem vagyunk azok. Tudom mennyit érek és senki kedvéért nem feledkezem meg erről.
Ambiciózus. A Teszlek Süveg nem pusztán a nevem miatt osztott annak idején a Mardekárba. A céljaim mindig is nagyratörőek voltak, semmiből sem elégszem meg a középszerűvel és szívesebben dolgozom vezető pozícióban, mint mások beosztottjaként. De nem pusztán az elismerésre való törekvés motivál, őszinte tudományos érdeklődéssel végzem a munkám, kevés dolog hoz úgy lázba, mint a kutatásaink a Misztériumügyi Főosztályon.
Szerető apa, férj és testvér. A gyerekeim, a feleségem és Rody kisöcsém foglalják el a legelőkelőbb helyet az életemben. Bármit megtennék értük és ez alatt tényleg a bármit értsd. Elégedett vagyok az életemmel és senkinek nem hagynám, hogy ebbe a boldog idillbe belekontárkodjon.

Makacs, mint az öszvér. Ha valamit egyszer kitaláltam, akkor az úgy is lesz, még abban az esetben is, ha idő közben ráeszmélek mekkora ostobaságba kezdtem bele. Szinte senki sem képes hatni rám, csak a saját káromon tanulok vagy még azon sem.
Csapodár. Szeretem a nőket, ők is engem. A feleségem az első számú és legfontosabb az életemben, de nem ő az egyetlen és ezzel szemben neki sincs kifogása. Nem az örök hűség ígéretével házasodtunk össze, azt csinálunk mindketten, amit akarunk, a kapcsolatunkban a hűséges kifejezés nem a klasszikus értelemben van jelen. Nem tudok és nem is akarok megállapodni, könnyen elcsavarja a fejemet egy csinos nő.
Arrogáns és hiú. Nem kell a szomszédba mennem önbizalomért, ennek ellenére szeretem és igénylem az elismerést. Nehezen tűröm a kritikát és nagyon kevés olyan ember létezik, akinek komolyan veszem a véleményét. Hajlamos vagyok tévedhetetlennek tartani magamat és nem áll távol tőle, mások leplezetlen lenézése. Mentségemre szóljon, a vérminőség csak sokadrangú tényező, mikor megítélek másokat.
Vakmerő. Nem bénít meg a félelem, nem tart vissza attól, amiért megéri vállalni a veszélyt. Nem hiszek az óvatosságban. Ha dementorokon akarok kísérletezni vagy horcruxokra akarok vadászni, hogy többet megtudjak róluk, akkor megteszem, mert egy nagyobb célért megéri. A világot nem a gyáva emberek viszik előre. Persze nem is a halottak...

Esik a hó, fehér lepelként hullik a Lestrange birtokra. Szánkón húzom a két öcsémet magam után, Rody és Gustav nevetnek, könnyen siklanak a havon, én észre sem veszem, hogy önkéntelen mágia segíti a vontatásukat. Egy buckán felborul a szánkó, mindketten lezuhannak róla, nevetve terülnek el. Rody hóangyalt csinál, Gustav próbálja utánozni. Belülről melegség tölt el, szeretem a családomat.
A Roxfort Expressz egyik fülkéjében ülök, mellettem egy lány, a haja két hosszú fonatban omlik a vállára, induláskor még bizonyára rendezett volt, most kósza tincsek kunkorodnak ki belőle. Nem érdekel, mert így is nagyon szép és sokat beszél, okos dolgokat. A keze az enyémhez ér, ahogy odaad egy limitált kiadású csokibéka kártyát, aztán elfintorodik egy szellem ízű Bogoly Berti drazsétól. Nevetünk. Akkor már érzem, hogy ő lesz a legjobb barátom, a legfontosabb ember az életemben. Amelie-nek hívják.
Életem első kviddicsmeccse előtt állok, a térdem kocsonyára emlékeztet, pedig sosem szoktam izgulni. Tudom, hogy jó vagyok, most is tudom, de úgy érzem, ezt másoknak is bizonyítanom kell. A tanulásban én vagyok harmadik éve az egyik legjobb az évfolyamunkon, nem maradhatok alul a sportban sem. A Mardekár öltözőjében hatalmas a hangzavar, de én semmit sem hallok belőle, Ams beszökött hozzánk. Vicceskedve összetúrja a hajamat és csókot nyom az arcomra, ő bízik bennem. Megnyerjük a meccset.
Az RBF vizsgáztató bizottság előtt állok, az asztalon papírok tornyosulnak, az SVK vizsga jelenléti íve és az értékelőlapok bizonyára sok mindenkit megrémítenek. Én nem tartozom közéjük. Könnyed eleganciával mutatom be a kért varázslatokat, mintha egész életemben ezt csináltam volna. Érzem magamon Umbridge éhes tekintetét, mindig bámul, tudom, hogy nem kedvel, de a nevem miatt ennek nem ad hangot. Megkérdezem, hogy kíváncsiak-e egy patrónus-bűbájra. Umbridge, az a béka rám szól, hogy nem kell felvágni, de a vizsgáztató professzor lelkesen bólogat. Csak egy szép emlék, egy könnyed pálcaintés és az andalúz ló már végig is vágtat a nagytermen, sejtelmes fényárba vonva az ódon falakat. K-t kapok, éppen, ahogy számítottam rá.
A csillagvizsgáló-toronyban vagyunk kettesben, Ams a fogyatkozó holdat nézi. Látom a vállára nehezedő súlyt, az aggodalom mintha belülről zabálná fel, mint valami betegség. Mellé lépek és megfogom a kezét, majd közlöm vele, hogy jöjjön hozzám feleségül. Hitetlenkedve felnevet, a mellkasomra csap, hogy ne legyek már ekkora hülye. A fejemet rázom, komolyan gondolom, hiszen érte bármit. Igent mond, de aztán még egyszer belém bokszol, azt mondja, teljesen idióta vagyok. Nem érdekel, tudom, hogy boldogok leszünk. Nem olyan házasságban, mint mások, de boldogok.
Celeste a karomban pihen, már most tiszta anyja. Csendes kisbaba és gyönyörű, korábban sosem gondoltam volna, hogy ilyen csodálatos érzés a saját gyermekedet tartani a karjaidban.
Leo ráncos kis csecsemőfején pihés a haja, furcsa grimaszokat vág. Ez az én fiam, mondom mindenkinek nevetve, aki éppen ránk néz. Biztos vagyok benne, hogy belevaló kissrác lesz, már most öntudatosan rázza az ökleit és bömböl, ha nem ő van a középpontban.
Isabella olyan a karomban, mint egy aprócska csomag, kisebbnek született a testvéreinél, de csodaszép. Ő a harmadik csecsemő, akit a karomban tarthatok, de az érzés semmit nem változott. És a babaillat... létezik erre tudományos magyarázat, miért szeretjük ennyire?
Imádom a gyerekeimet.
Karácsony van, mindenki az asztal körül ül, aki számít. Az egyik oldalamon Ams, a másikon az öcsém, Rody. Celeste hevesen gesztikulálva jeleli a húgának, szerinte mi és miért egészségtelen a menüből. Leo az öcsém történeteit hallgatja az aurorként átélt kalandjairól, átfut az agyamon, hogy remélem, ő nem ilyen pályára készül, elég a testvérem miatt aggódni. Richard félénk mosollyal beszélget Amelie-vel egy regényről, amit mindketten olvastak.
Az ilyen pillanatokban azt érzem, az életem tökéletes. Meg kell ragadnunk ezeket a pillanatokat, a színtiszta örömöt, mert csak ez számít az életben. Egyszer arra is rájövök majd, pontosan mi a kézzel fogható öröm, azaz a patrónus esszenciája.


Apám dolgozószobájában ülök, történelmet tanít nekem, azt akarja, hogy többet tudjak másoknál, mikor felvesznek a Roxfortba. Elővesz a fiókból egy régi pergament, gyönyörű fát rajzoltak rá tintával, az ágai az égbe nyúlnak és mindegyik ágacska végén díszes betűkkel egy név áll. Apám a családfánkról kezd beszélni, a francia gyökereinkről, a vér tisztaságának fontosságáról. Nem értem, amit mond, de komoran bólogatok és vele együtt engem is elkap az indulat, mikor az Azkabanba zárt rokonainkról beszél. Szegény Rodolphus és Rabastan! Akkor még nem tudom mit tettek, csak bután megismétlek minden szót, apámnak biztosan igaza van. Rohadjanak meg a muglik és a sárvérűek.
Összeszorul a mellkasom. Néhány perccel ezelőtt még teli torokból üvöltve szurkoltam a Roxfort két Trimágus bajnokának, most úgy érzem, a hangszálaim kiszáradtak és az agyamra ködös félelem ereszkedik. Potter zokogva borul Cedric Diggory üveges tekintetű, sápadt holttestére. Ams megszorítja a kezemet, de nem nyugtat meg, kettőnk félelme mintha összekapcsolódna. Érzem, hogy valami új következik, a világon végigsüvít a változás szele. Gyászolom Cedricet, pedig nem is ismerem, gyászolom a gyerekkoromat. Miért kell bántatnunk egymást?
Belém kötnek a folyosón, korábban sosem történt ilyesmi. Mindenki kedvel, mindenki tisztel, most mégis az arcomba köpik, hogy halálfalóivadék. Pálcát rántok, a fiúnak reagálni sincs ideje, az átkom erejétől háttal a falnak csapódik. Egy hónap büntetőmunkát kapok Pitontól, fojtott hangon magyarázza, hogy uralkodjak az érzéseimen, Lestrange vagyok, ne menjek bele ilyen ostoba játszmákba. Tudom, hogy ott kígyózik a karján a Sötét Jegy, mindenki tudja. Hogy képes tükörbe nézni, amikor én még attól is szégyellem magam, amit a távoli rokonaim tettek?
Ams zokogva omlik a karjaim közé. Azt gondolom, Carrowék bántották, de erről szó sincs. Az apja baglyot küldött neki, felszólítva rá, hogy ne merjen jelentkezni az Akadémiára, a Roxfort után feleségül kell mennie valakihez a családi vérvonal továbbvitele érdekében. Dühös vagyok, hiszen Amelie csodálatos, az egész világnak a lábai előtt kéne hevernie. Okos, erős, rengeteg ambícióval, bármit elérhetne az életben, amire csak vágyik, őt nem lehet aranykalitkába zárni. Teljes komolysággal közlöm vele, hogy nem fogom hagyni. Nem hisz nekem, de én tudom, hogy ketten dacolhatunk az egész világgal.
Őrlődöm. McGalagony kijelenti, hogy a Roxfort védelmében a hetedéves diákok is részt vehetnek. Sosem éreztem a sajátomnak apám és a Nagyúr eszméit, szembe akarok szállni velük, erős akarok lenni és bátor. Az öcsém pattog, hogy márpedig ő itt marad és szembe száll az ostromlókkal. Megragadom az egyenruhája nyakánál fogva és belököm a többi kicsi közé, akiket kimenekítenek az iskolából. Végül Ams kezét fogva én is velük tartok. Ez nem az én harcom, nem kerülhetek szembe a családommal a csatatéren. Azóta nem szűnik a bűntudat, hogy nem tettem semmit.
Csak némán nézem, ahogy apám üvölt az öcsémmel. Elhordja mindennek, olyan undorító szavakat ejt ki, amelyeket még sosem hallottam tőle. Rody arca rezzenéstelen, ő már biztosan előre felkészült a legrosszabbra.
Nem szólok semmit, ahogy a kisöcsém távozik a Lestrange kúriából, nem akarom elhinni, hogy ez megtörténhet. Apánk nem tagadhatta ki, azzal áltatom magam, hogy néhány nap múlva úgyis kibékülnek. Hiszen mit számít, kit szeret Rody? Valahol mélyen bánt a gondolat, hogy nekem sem mondta el, tudnia kellett volna, hogy én megérteném, nem ítélkeznék.
Apám és az öcsém sosem békülnek ki.
A kislányom egy hófehér kórházi ágyban fekszik, sápadtan és törékenyen. Az én kicsi Isabellám... Nemrég aludt el, a fáradtság rám is ólom súlyként nehezedik, de képtelen vagyok a pihenésre. Még emésztem a medimágusok szavait: elveszítette a hallását, ez végleges, visszafordíthatatlan, meg kell tanulni együtt élni vele. Miért pont az én lányommal kellett megtörténnie?
A tenyerembe temetem az arcom, az elkeseredettség úgy kúszik végig rajtam, mint egy dementor rothadó keze. De tudom, hogy ezen is túl fogok jutni. Ahogy Dumbledore mondta egyszer: Az öröm mindig segít rajtunk, akkor is, ha teljes a sötétség, mert a sötétséget elűzi a fény.

Magas vagyok, mint a családunkban minden férfi. A hajam épp olyan sötét, mint apámnak volt fiatal korában, a barna szemeimet és karakteres vonásaimat is tőle örököltem. A hasonlóság ennyiben ki is merül, azonban ez nem jelentéktelen tény, hiszen első ránézésre bárki megmondja rólam, hogy bizony egy Lestrange áll vele szemben.
A stílusomat leginkább a lazán elegáns jelzővel illetném, fontos számomra a minőség, bár a státuszszimbólumokban nem hiszek és nem is érdekelnek. A minisztériumi munkám megköveteli a dresscode szerinti öltözködést, igaz, ritkán teszem ki a lábam a Misztériumügyi Főosztály nem éppen zsúfolt folyosóiról.
Kedvelnek a nők. Szeretik a mindig tökéletesen levágott fekete hajtincseimet, szeretnek megborotválkozva, borostával és szakállasan (Rody, remélem figyelsz, az én arcszőrzetem még mindig férfiasabb, öcsi), szeretik az arcomon ülő, gyakran felsőbb rendű mosolyt. Egyszerűen csak szeretnek, nincs ezen mit magyarázkodni.