A takarítónéni fia

Mivel az álszerénység egy rossz tulajdonság és szerencsére nem is vall rám, így azt hiszem, össze tudom foglalni, miket tartok pozitívnak a személyiségemben. Szeretem magamban, hogy nyitott vagyok, a családom mindig erre nevelt. Járj nyitott szemmel, hallgass meg másokat, figyelj a környezetedre, mert te is gyarapodhatsz ezáltal - ha egyszer lesznek gyerekeim, és remélem, hogy lesznek, akkor nekik is ezt fogom átadni. Ebből következik, hogy jó hallgatóság vagyok, nekem nem teher őszintén odafigyelni másokra és úgy gondolom, mások titkai biztonságban vannak nálam, kifejezetten megbízhatónak tartom magam.
Maximalista vagyok, szeretek mindent a tőlem telhető legjobban csinálni, mert ha az ember belekezd valamibe, akkor azt tegye teljes erőbedobással. Pozitívan állok minden kihíváshoz és alapvetően az egész élethez, optimistának nevezném magam és egyben nehéz letörni a lelkesedésemet, amit igyekszem másokra is átragasztani. Sokszor a fejemhez vágják, hogy túlságosan idealista vagyok, de én ezt nem tartom rossz tulajdonságnak, hiszek benne, hogy a világunk és a benne élők eredendően jók vagy jók lehetnek, ha teszünk érte. A színház mellett varázsjogot hallgatok az Akadémián, a jövőben környezetvédelmi joggal szeretnék foglalkozni - hallottál már róla, hogy milyen káros a természetre nemcsak a muglik tevékenysége, hanem a varázsközösségé is? Tudtad, hogy rengeteg mágikus lény a kihalás szélére sodródott az emberek felelőtlensége miatt?
Tájékozottnak gondolom magam a világ dolgait illetően. Szeretek olvasni, színházba járni, nyomon követem a napi politikát, szívesen hallgatok másokat arról beszélni, amiről nekem hiányosak az ismereteim. Persze az irodalom áll a legközelebb a szívemhez, azért szívesebben vitatkozom színművekről és esetleg filozófiáról, mint bájitaltanról vagy kviddicsről.

Nehezen, vagyis inkább sehogyan nem tűröm az emberi lustaságot, mindenkitől a maximumot várom el és nem rejtem véka alá a véleményemet, ha szerintem valaki nem megfelelően teljesít a környezetemben. Képtelen vagyok hibázni, képes vagyok végkimerülésig és kiborulásig hajszolni magam. Ez alatt ne azt értsd, hogy sokat tanulok és csak a kávé tart életben a másnapi vizsgán. Tudod, én vagyok az, aki leharapja a fejedet, ha hozzám szólsz néhány perccel a vizsga kezdete előtt, harmadikig sírtam, ha nem K-t kaptam egy dolgozatra és addig nem megyek haza a színházból, amíg nem megy tökéletesen egy jelenet. Ha elrontok valamit, akkor dühös vagyok magamra. Ha nagyon elrontok valamit, akkor teljesen kikészülök. Nagyon bánt, hogy anyáék eleinte magukat okolták ezért, mintha az ő elvárásaiknak próbálnék megfelelni, pedig csak saját magamnak szeretnék. Nem értik, de nem is kritizálnak.
Nem tartom sokra azokat, akik a családnevük és a szüleik befolyása révén jutnak előre, tudom, hogy gyakran előítéletes vagyok olyanokkal szemben is, akik egyébként nem érdemlik meg, hiszen nem ők választották meg, hova szülessenek. Próbálok változtatni ezen, hiszen tudom, hogy ez is ugyanolyan rossz hozzáállás, mint megvetni a mugliszületésűeket, de az ember nem tud kibújni a bőréből.
A színházban különösen kellemetlen, de nem vagyok csapatjátékos, nem tudom elviselni, ha mások visszarántanak vagy valami nem alakul olyan tökéletesen a közös munkában, ahogy én elképzeltem. Nehezen alkalmazkodom a színházban azokhoz, akikkel még nem szoktam össze és az akadémiai páros vagy csoportmunkákat is utálom emiatt, jobban szeretem, ha csak rajtam múlik egy feladat sikeressége. Nem szívesen támaszkodom másokra, sokszor mondják, hogy túl független vagyok és meg kéne hallgatnom mások tanácsait. Nehezen viselem a kritikát, bár meghallgatom, de hajlamos vagyok éretlenül és szörnyen kezelni. Nem arra haragszom igazán, aki megfogalmazta, sokkal inkább magamra, azonban a reakcióm sosem ezt sugallja. Ennek ellenére én mások szerint zavaróan sokszor kötök bele a többiek munkájába, bár nem a rossz szándék vezérel.

Puncsfagyit eszem a cukrászda teraszán, cukros
tölcsérben, a tetején csokiöntettel. Apa bent, a pultnál veszi fel a rendeléseket, Janie a mellém húzott széken ülve az új tankönyveimet segít bekötni. Egész nyáron másról sem beszéltem, csak arról, hogy én leszek minden idők legsikeresebb elsőse. Janie minden alkalommal a szemét forgatja, az ikrek irigyek, hogy már én is a Roxfortba fogok járni, anyáék folyton bólogatnak, hogy "persze, kisfiam, te leszel a legjobb, ha elég keményen dolgozol". Mindent el akarok olvasni még az évkezdés előtt, nehogy elrontsak valamit az első tanórákon. Anyáék rendszeresen leszidnak, amiért hajnalig fennmaradok a tankönyveimmel. Nem értik, hogy én tényleg a legjobb akarok lenni.

Roxmortsban vásárolgatunk a színjátszókör tagjaival, a jelmezekhez és a díszlethez keresünk alapanyagot, miközben citromfagyit eszünk. Már tombol a nyár, alig van hátra pár hét a tanévből, az utolsó napra készülünk egy előadással, a Sok hűhó semmiért modern feldolgozásával. Benedeket játszom benne, a leghálásabb szerep, amit csak adhattak nekem a darabban. Gyakran elképzelem, hogy egyszer majd a Helios színpadán fogok állni, sokkal nagyobb közönség előtt, gyönyörű díszlettel, igazi jelmezben, egy nagynevű rendezővel együtt dolgozva. A többiek nem értik, nekik ez csak egy hobbi, de nekem több, semmire nem vágyom ennyire. Az előadások előtt utálnak, mindenkivel veszekszem, ha nem dolgozik elég jól, folyton próbálni akarok, hajtom magam és a többieket. Nekik ez csak játék és szórakozás, én tökéletesen akarom csinálni.

Az RBF-ek alatt kiborulok. Az első három vizsga jól sikerül, akadály nélkül veszem a mágiatörit, bűbájtant és átváltoztatástant. Az SVK vizsga előtti estén migrénem lesz, de másnap megírom a tesztet, az utolsó feladatra nem jut időm, mert annyiszor átjavítom az első néhányat, nem érzem tökéletesnek. A bájitaltan írásbelinek éppen csak túljutok a felén - csak azért nem buktatnak meg, mert sajnálnak, miután végignézik a légszomjjal küzdő, síró tizenöt éves fiú vergődését, aki a tizenkettedik kérdésre nem tudott válaszolni és ezért kiakad. Janie másnap eljön Roxmortsba, csokifagyit eszünk és beszélgetünk. Nem érti, miért készültem ki, de mellettem van és szeret, más nem számít.

Mentafagylalt csorog végig a tölcséren, hosszú ideje bambulok az akadémiai tankönyvek felett. Három napja alig alszom valamit, az a nyomorult római jog mintha szándékosan azért jött volna létre, hogy megkeserítse az életemet. Éppen, mint a színházi kritikák. Az egyik méltat és a legtehetségesebb fiatal színésznek nevez, a másik egy felkapaszkodott ripacsnak, akinek inkább a cukrászdapult mögött kellett volna maradnia. Anyáék szerint nem szabadna törődnöm a kritikákkal, örülnöm kéne a dicsérő szavaknak és még inkább gőzerővel tanulni a vizsgákra. Mégis zavar, képtelen vagyok a tanulásra figyelni, mikor valaki szerint nem vagyok elég jó. Keményebben kell dolgoznom.

Mangófagyit eszem Puerto Ricoban. Félretettem minden pénzemet és a második szemeszter után két hétre nyakamba vettem a világot. Franciaország, Spanyolország, Görögország, Puerto Rico és a végső állomás New York városa lesz, egészen pontosan a Broadway. Nem érdekelnek a színházkritikák, a vizsgákat a hátam mögött hagytam, csak élvezem a pezsgő városok és a hihetetlen természeti kincsek látványát. Éppen képeslapot írok anyáéknak és a kistestvéreimnek, mindenhonnan kapnak egyet, fotókkal kiegészítve. És mégis, bármilyen szépen is süt itt a nap, bármilyen édes a mangófagylalt, azért hiányzik London borongós levegője, a színházi jelmeztár jellegzetes illata, a jogi tankönyvek súlya a táskámban, akkor is, ha néha maga alá temet a stressz.

Dühösen lököm félre a doboz vaníliafagyit, amit a dramaturg kínál körbe az előadás után. Veszekszem a rendezővel, veszekszem Alinával, de leginkább Caroline Dolohovval, aki minden próba nélkül képes volt fellibbenni a színpadra a legjobb barátnője helyett és kockára tenni a jelenetemet. Az én jelenetemet, amire rengeteget gyakoroltam, aminek tökéletesnek kellett lennie. Nem hibázott, de mi lett volna, ha igen? A többiek kiröhögnek, a haragom ettől még nem párolog el. Hát nem értik, milyen katasztrofálisan is elsülhetett volna ez az egész? Nem értik, milyen fontos ez nekem?

Átlagos magasság, barna szemek, sötét haj, azt hiszem, nincs bennem semmi igazán jellegzetes. Ezt egyáltalán nem sajnálom, színészként igazán hasznos, hogy bármilyen szerepbe könnyedén belesimulok, a külsőm alakítható a szerelmes főhős és a főgonosz szerepéhez is. Az öltözködésem sem kirívó, már amikor nem egy Shakespeare királydrámához öltözve rohangálok teljes harci díszben. Szeretem a kényelmes tornacipőket és bakancsokat, a bő pulóvereket, a vicces feliratú pólókat és a furcsa mintájú ingeket, de ezzel sokan így vannak. A hétköznapokban nincs bennem semmi különös, valószínűleg egyetlen találkozás után nem jegyeznéd meg az arcomat. Ellenben a színpadon igyekszem emlékezetes maradni.