kistesóimat kísértem el, de nem csak miattuk jöttem. Anyáék amúgy sem engedték volna el őket egyedül külföldre, de a karácsonyi bálon történtek után mindenképp kíséretet akartak Monty és Sunny mellé. Eredetileg apu jött volna velük, de sikerült meggyőznöm róla, hogy emiatt igazán nem kell otthagynia három teljes hétre a fagylaltozót és anyunak sem kell ennyi szabadságot kivennie a színházban. Megkapta volna, minden bizonnyal, hiszen Mr. Scamander is tudta, hogy anyu nem szokott csak úgy pihenőt kivenni, és persze apa nélkül sem állt volna meg az élet, valamelyik rokonunk biztosan be tudott volna ugrani a cukrászdába helyette. Nem kellett sokáig győzködnöm őket, hiszen tisztában voltak vele, hogy tudok vigyázni a kistesóimra és a család minden tagjánál ezerszer tapasztaltabb túrázó voltam - ez is többek között egy ok volt, amiért jönni akartam, a roxforti tanulmányi út kevesebbe került, mintha a félrerakott ösztöndíjamból és a színházban megkeresett pénzből egyedül vágtam volna neki az Államoknak. De ami igazán motivált, az Carol volt. Mikor megemlítette, hogy ő is feliratkozott a roxforti kirándulásra, tudtam, hogy nekem is jönnöm kell. Még nem volt teljesen egyértelmű számomra, hogy hányadán is álltunk, de hogy nem egyszerű barátok voltunk, az egészen biztos. Ez szép és jó volt, eltekintve attól, hogy az útra eljött Carol előző fiúja, Hunter is. Próbáltam vele néhány kedves szót váltani, de nem volt rá vevő és azóta csak olyan tekintettel méregetett, mintha minimum megettem volna az elsőszülött gyerekét vagy nem is tudom... Gyakorlott túrázó voltam, de azért a szúnyogokkal nekem sem sikerült megbarátkoznom. Ez persze nem tarthatott vissza a mályvacukor sütögetéstől, éppen Carolnak szedtem le egy kellemesen megégetett darabot a nyársról. - Apumék elkezdtek árulni egy új fagyit. Tuttifrutti ízű és nagyon picike, színes pillecukrok vannak a tetején - dobtam a számba egy sült mályvacukrot. Az öcsém fintorogva nézte, ő gyűlölt minden nyúlós ételt, most is egy szendvicsen rágódott, amíg a húgom ábrándos tekintettel bámulta a valamivel arrébb zenélő fiútársaságot.
Vendég
Vas. Júl. 19, 2020 6:50 pm
menjetek a...
Rövid idő alatt rájöttem, hogy nem vagyok idevaló. Egyszerűen nem kötnek le a programok, nem élvezek semmit, nincs kivel beszélgetnem, nem is kívánok emberek közelében lenni. Illetve ez így nem teljesen igaz. Van, akinek kívánnám a közelségét, de az illetőnek sikerül nem észrevennie engem. Egyiknek sem! Én meg csak pislogok mindkettő felé nagy bőszen, hogy mikor esik le nekik az, amit feléjük árasztok: a végtelen szomorúságot. Mert igen, zavar, hogy Ms. Wilkinson felém sem bagózik. Igen, zavar, hogy Poppyt ÚGY látom Tylerrel, ahogy SOHA. NEM. AKARTAM! Pedig nem vagyok belé szerelmes. Szeretném azt hinni, hogy nem vagyok. Az is zavar, hogy Goldie boldog, hogy apám boldog, hogy mindenki olyan kib*szottul boldog, amikor épp egy válás közepén vagyunk, válságnak kellene lennie, de neeeeeeeeem. Tudjátok mit? Igaza volt Poppynak, amikor azt mondta még sokkal a jelentkezés és az indulás előtt. Nem kellett volna eljönnöm. Persze ő gondolom csak maga miatt mondta, hogy eltitkolhassa, mennyire nem érdeklem, és később nyugodtan folytathassa majd a színjátékát. Bocs, de ebből nem eszek, Willows. Majd te is megtudod, hogy velem többre mennél, még akkor is, ha nem vagyok szerelmes beléd. Mert én tényleg nem vagyok az. Sem a mályvacukorba. Valami gusztustalan az, amit Tyler leművel vele. Mármint a cukorral meg igazából Poppyval is, akinek velem kéne lennie!!! - Hjaj... - elképzelem, ahogy odalépek Poppyhoz, és a kis társaságához, de nem teszem meg. Inkább apám felé nézek, aki éppen nagy lelkesen mutogat valamit Wilkinsonnak. Az a nő is képmutató egy dög. Csak családokat szétverni tud. És igen, azért maradtam apámmal, hogy szemmel tartsam. És igen, ezt meg is fogom majd mondani nekik. Miért ilyen borzalmas az összes ember a világon? De én csak a könyvem mögé bújok, és így nézem életem két nőjét. Hátha egyszer észreveszik, hogy mit szeretnék, és hátha egyszer valamelyikük eldobja a mellette lévőt. Mert egyértelmű, hogy mi történik, akkor is, ha nem mondják ki. Pont ezért vége lehetne már ennek a hercehurcának. Beszélni akarok Poppyval!
Amikor jelentkeztem a kirándulásra, még nem tudtam, hogy nyitott szájjal rohanok majd a faszerdőbe. Jó ötletnek tűnt elszakadni egy kis időre otthonról, hátrahagyni a színházat, a kúriát, még Normant és a beraktározott fűkészletemet is. Csak egy jó, kiadós friss levegőre volt szükségem, semmi többre. Azzal azonban nem számoltam, hogy nem lesz olyan békés kikapcsolódás, mint amire számítottam. Először nagyon örültem neki, hogy itt van Dante is, jó lehetőségnek tűnt egy kicsit úgy meglenni egymással, hogy nem cuppog a fülünkbe egy bizonyos Ollivander, aki valamiért nagyon szórakoztatónak érzi, hogy igaza volt. Néha nyakon tudtam volna vágni... Szóval örültem a fejleményeknek, lelkes voltam, hogy együtt túrázzuk végig az egész három hetet (bár nem voltam kifejezetten gyakorlott túrázó, azért sokat sétálgattam a kutyákkal a birtokon), és minden kifejezetten jónak indult. Aha. Csakhogy itt volt Hunter is. Elképesztően szarul éreztem magam. Nagyon szerettem Huntert, és az utóbbi három (vagy még több?) hónapban egy szót sem váltottunk egymással. Nagyon megviselte a szakítás, engem is, de mindenképpen meg akartam beszélni vele a dolgokat, miután mindkettőnknek adtam egy kis időt. Ez viszont nem elég, hogy borzasztó alkalom volt erre, de még rontott is a helyzetünkön. Csak reménykedni tudtam, hogy nem veszítem el az egyik legjobb barátomat egy kicseszett kirándulás miatt. - Azt mindenképpen meg kell kóstolnom -mosolyodtam el halványan. -Egyébként is én vagyok a legjobb kóstolótok, apukád is megmondta. -Persze, mert mindent megkóstoltam és mindig megmondtam az őszintét: hogy mennyire imádom a fagyit.
Cain Runcorn tanfelügyelő ingerülten lépett ki saját mágikus sátrából. A férfi csak egy mustársárga fürdőköntöst kapott csíkos selyempizsamája fölé, hiszen nem tervezett sokáig a vidám társasággal maradni. Habár nem jelöltek ki takarodót a diákok számára, Mr. Runcorn úgy ítélte meg, hogy éppen itt az ideje mindenki számára nyugovóra térni - nagy bosszúságára a tanárkollégáknak és a kísérőszülőknek nem szabhatta meg, mikor induljanak el aludni, de nem is ők voltak az igazi probléma, hanem a zajongó diákok. - Mr. Zoransky, amennyiben nem szeretne megvakulni, ne ilyen sötétben fejtsen rejtvényt. Sőt, az lenne a legjobb, ha inkább visszavonulna a sátrába aludni, von Rotenburg kisasszony nélkül, természetesen - vetette odda futólag a tanfelügyelő a két diáknak, majd már tovább is állt, hogy más tanulókat is csendre inthessen. Bosszúsan tapasztalta, hogy Blackék semmi igazán megbotránkoztatót nem tettek, noha az egykori mágiaügyi miniszter, Pollux Black rokonaiként nem vívták ki Cain Runcorn szeretetét. A mardekáros fiú, Leo felnőtt kísérővel érkezett, Runcorn már kezdte is feladni annak a lehetőségét, hogy valamilyen úton a sátrukba zavarja őket, amikor meglátta, hogy a Tuttle nevű vérfarkaskölyök is mellettük ült a tábortűznél. - Mr. és Ms. Black, Mr. Tuttle, bízom benne, hogy a mai éjszakát mindannyian pihenéssel tervezik tölteni az erdőben való csatangolás helyett. Azt a förmedvényt pedig, Mr. Black, inkább ne egye meg, mert senki sem fogja megvárni a holnapi túrán, ha elcsapja a hasát. - Azzal a tanfelügyelő kikapta Leo kezéből mályvacukorból, kekszből és baconből álló vacsoráját, majd nemes egyszerűséggel magával vitte, hogy később kidobhassa. Csak a szeme sarkából látta, hogy Linda Somerset és Vladimir Kamensky eltűnnek egy sátorban. Mr. Runcorn érezte, hogy a vérnyomása kritikusan megugrott, nem is késlekedett tovább, azonnal a fiatalok után eredt. Azonban néhány lépés után megcsapta a cigarettafüst szaga - a vérnyomása pedig tovább emelkedett. - Tüdőrákban fog meghalni, Mr. Madden - jelentette ki a férfi Sybill Trelawney-t megszégyenítő meggyőződéssel saját látói képességeit illetően. - Maga pedig, Mr. Roquetaillade... Runcorn affektáló francia akcentussal, hibásan ejtette Tyler nevét, bár ebben nem volt semmi meglepetés, sosem sikerült eltalálnia a kiejtést. - Maga szégyenletesen csúnyán beszél. Ha a Roxfortban lennénk, mehetne takarítani a trófeaterembe, Ms. Willows pedig elkísérhetné, ha már így összemelegedtek. Mélységesen szégyellje magát, igazán hallgathatnának Ms. Brugiére-re. - Cain vészesen közel hajolt Aurelius Lestrange-hez, majd kiemelte a fiú kezéből a poharat és mélyeket szippantva beleszagolt. - Vajon az édesapja mit fog szólni, Mr. Lestrange, ha elmondom neki, hogy tett valamit ebbe a narancslébe? Ne is válaszoljon, megyek és elmondom neki. Runcorn tovább jártatta a tekintetét a tábortűz körül összegyűlt fiatalokon, végül megállapodott az egyik Corner fiún. Nem tudta megkülönböztetni őket, nem is törekedett rá. - Csak remélni merem, hogy nem hozott szintetizátort a kirándulásra, Mr. Corner, amikor a szülőknek kiküldött levélben egyértelműen és világosan megfogalmaztam, hogy semmi feleslegeset ne pakoljanak. Remélem, magánál sincs egy szintetizátor, Mr... Corner. Talán a népet lenyűgözné vele, de engem biztosan nem. - Ez már a másik testvérnek szólt. A Kamensky fiúék sátra felé haladva éppen csak egy másodpercre állt meg a Weasley testvérpár mellett. Ki nem állhatta a Weasley-ket, csak a gond volt velük. - Az iskola nem vállal felelősséget azért, ha felgyújtja magát, Ms. Weasley. Hallgasson a fivérére - morogta a testvéreknek, azzal tovább is állt. Nagy hévvel nyitotta szét a Somerset lány és Vladimir Kamensky által birtokolt sátor ajtaját. - Maga csak ne köszöngessen semmit, Mr. Kamensky, hanem villámgyorsan másszon vissza a saját ágyába. - A tanfelügyelő arca mostanra kezdett paprikavörös színt ölteni. A biztonság kedvéért úgy döntött, szúrópróbaszerűen megnéz más sátrakat is. Az első kettőben semmi felháborítót nem talált, csak alvó diákokat vagy üres hálózsákokat. A harmadikban azonban minden eddiginél megbotránkoztatóbb látvány fogadta a férfit. - Lars Ødegård, ha nem fejezi be most azonnal a nyalakodást Ms. Krummal, egészen biztos lehet benne, hogy bagolypostával fogom hazaküldeni innen mindkettejüket! Hát az eszem megáll! - sápítozott Mr. Runcorn. Dühösen húzta ki a fejét a sátorból, a tábor területén tovább csörtetve végül megállt a Edward Lupin, Louis Weasley és Marigold Longbottom mellett. Szúrós tekintettel vizslatta őket, de bármennyire igyekezett, nem talált bennük semmi kifogásolhatót, így csak ennyit mondott: - Nem kéne ilyen sokáig fennmaradniuk. Kezdett kifejezetten elégedett lenni önmagával. Igen, végre minden neveletlen diákot helyrerázott, a mágiaügyi miniszter úr is büszke lett volna páratlan erkölcsi nevelésére. Apropó, Mr. Briggs... - Ms. Dolohov, a maga előéletével őszintén meglep, hogy ilyen késő éjszaka még nem zárkózott be a sátrába. - Most már úgy érezte, hogy valóban elvégzett minden munkát. Elhaladva Franklin Longbottom mellett még elismerően hümmögött egy sort, néhányszor vállon veregette a fiút. - Helyes, fiam, legalább te tudsz viselkedni. - A nyakát tette volna rá, hogy valami egészen megbotránkoztatót olvas Longbottom professzor fia, de véletlenül sem akart szőrszálhasogató lenni. Franklin legalább csendben szórakozott, az már legyen az apja gondja, hogy mit olvas. Az apákról még eszébe jutott, hogy tájékoztatnia kell Benedict Lestrange-t, hogy a fia egy kezdő alkoholista, ezt természetesen nem is felejtette el megtenni, bizalmasan közel hajolva a nála néhány évvel idősebb férfihez. - Én a maga helyében nagyon komolyan elbeszélgetnék vele - hümmögte fontoskodva, majd tovább állt. A sok munka után érezte, hogy már kiszállt az álom a szeméből. Fáradtan helyet foglalt Wilkinson és Longbottom professzor mellett, miután alaposan átvizsgált egy földre terített pokrócot, hogy nincs-e rajta valamiféle ocsmány bogár. - Ezek a mai fiatalok... - sóhajtott fel teátrálisan. Mr. Runcorn már éppen készült belevágni a mai fiatalok botrányos viselkedésének hosszas taglalásába, amikor a fák sűrűjéből hirtelen kaparászásra és vergődésre hasonlító kellemetlen hangot hallott. - Ez meg mi volt? - kapaszkodott bele Mr. Runcorn rémülten Wilkinson professzor asszony karjába.
A reagokat 2020. július 27-ig (éjfél) várjuk. A kaland gördülékenysége érdekében senkitől nem várunk regényhosszúságú reagokat, inkább kisebb terjedelmű, RT jellegű hozzászólások érkezzenek. A második mesélői reagtól kezdődően mindenki egyéni kihívások elé is néz majd Bogar bárd jóvoltából, kérünk titeket, ne hagyjátok figyelmen kívül a mesélői hozzászólásokat. Amennyiben valaki nem tud határidőre írni vagy bármilyen egyéb problémája adódna, esetleg ötletelni, kérdezni szeretne, az írjon @Gilbert Ollivandernek. Légyszi, ne Bogar bárdnak vagy Adminnak írjatok, hanem Bertie-nek, a másik két felhasználót nem nézem olyan gyakran. Jó kalandozást, és ne feledjétek, sose hagyjon el benneteket a remény!
A csillag pettyezte ég felé pillantva, lemondóan ráztam meg a fejem az öcsém válaszára. Leo azt hiszem, soha sem változik, de ez így is volt rendben. Annak viszont örültem volna, ha egy kicsit jobban sikerül megbékélnie Angliával. Igaz, én se voltam maradéktalanul boldog, hiába éltem ott mindössze öt évet, hiányzott Amerika és a nagyiék is. Persze, a varázsvilág fortélyainak köszönhetően nem volt olyan messze, de az időbeosztásunk egyszerűen nem engedte, hogy gyakori látogatásokat tegyünk. - Nyilván, a legutóbb vallatott mugli táskájában foglaltuk le, én pedig lenyúltam, mert úgy tűnt, még hasznos lehet. De ha akarod, használhatod a levendulás főzetet is, hogy olyan illatod legyen mint egy hatéves kislánynak, aki befújta magát az anyja méregdrága pacsulijával. Csábító, mi? - vontam fel a szemöldököm. Ismertem annyira az öcsémet, hogy tudjam: nem, a legkevésbé sem csábító számára. De rábíztam a döntés. Noha nem tetszett a hangnem, amit újdonsült úti társunkkal ütött meg, de nem szóltam neki ezért. Úgy éreztem, hogy a vérfarkas fiú meg tudja magát védeni, nincs szükség az én segítségemre, így csendben - és az étel láttán némileg elborzadva - hallgattam a beszélgetésüket. Rendben, hogy a kamasz fiúk bármit és bárhogyan meg tudtak enni, de mindennek volt egy határa, legalábbis eddig ebben a hitben éltem. Leo pedig sikeresen megcáfolta ezt, mint oly sok felvetésemet már a világgal és a gyerekekkel, majd tinikkel kapcsolatban. Éppen tanácsolni akartam, hogy annak a förmedvénynek a megevése után térjünk mi is nyugovóra, mikor Cain Runcorn úgy döntött, hogy csatlakozik a kis társaságunkhoz, elrontva természetesen a hangulatot. Nem voltak vele szemben előítéleteim, mindössze az elmúlt három hét alapján megállapítást nyert, hogy hozzá képest Lionel Weasley egy életvidám, Jerry Preston pedig egy kedves, szív jó ember volt. Pont ezért nem akartam vele konfrontálódni, nem is láttam értelmét, ahogy okot sem adtam, adtunk rá, ő mégis talált. Az nem zavart volna, ha belém köt, csak csendben végighallgatom, majd elengedem, jobbnak tartottam magam annál, hogy leálljak vele bármit is csinálni. Egészen addig, míg meg nem próbált valamit elvenni az öcsémtől. Olyan gyorsan kaptam el a kezét, ahogy csak tudtam. Noha a szendvicset így sem sikerült megmentenem. - Milyen jogon vesz el bármit is az öcsémtől? - kérdeztem nyugodtan, egy olyan mosoly kíséretében, ami arról árulkodott, hogy ha nem lenne körülöttünk ennyi ember már leátkoztam volna a francba, vagy a pokolba, ez utóbbiba volt való. E közben intettem az öcsémnek, hogy maradjon veszteg. Egy dolog, ha én, mint felnőtt és auror, küldöm el őt valahová messzire, az meg egy másik ha ő, az iskola diákja teszi. - Úgy hiszem, hogy a kenyér, mályvacukor és bacon egyike sem ütközik a házirendbe, sem külön, sem együtt. Ha pedig mást kíván ezzel kompenzálni, azt tanácsolom: hagyjon minket békén, mert a végén még megüti a bokáját, de nagyon csúnyán. Lehet, hogy tövig, vagy még annál is feljebb van Briggs seggében, de attól maga még egy címeres, felkapaszkodott Senki, akit, ha úgy hozza a helyzet, mindenki gond nélkül hagyna veszi a süllyesztőben, ezt jól jegyezze meg - veregettem meg a felkarját, nem részletezve, hogy nekem milyen ismeretségeim vannak és mit tudok elérni, ha akarok, mindenkinek voltak sejtései, úgy hiszem. Minden további megjegyzés nélkül ültem vissza az öcsémhez és Hunterhez, megfogtam a zsákot, amiben a vásárolt élelmet tartottuk, majd feléjük nyújtottam. Hátat fordítva a tanfelügyelőnek, jelezve, hogy picsoghat, legalább oly magasról teszek rá, mint milyen mélyen kinyalta már Briggsnek. - Vegyetek még, ha éhesek vagytok. Te meg csinálj egy új szendvicset, nem akartam visszakérni az előzőt, a végén még elkapnál tőle valami fertőző varázsnyavaját aztán hónapokig járhatnánk a Mungóba saját költségre, persze - mondtam fesztelenül, remélve, hogy Runcorn még hallja, pont nem érdekelt. Tényleg nem lett volna gusztusom bármit megenni, amihez hozzáért. Lehet a kezemre is kellett volna keresnem valami fertőtlenítőt, a végén még kiütéseim lesznek attól, hogy hozzáértem. Nem akartam a továbbiakban a tanfelügyelővel foglalkozni, azonban mikor egy nőt megszégyenítő bátorsággal bújt Ms. Wilkinson mögé felkaptam a fejem és füleltem. Szívesen mondtam volna, hogy paranoia, de nem. Tényleg hallani lehetett valamit. Először Benedict Lestrangere, majd a kísérő tanárokra pillantottam. Vajon mit akartak most tenni?
You never know how Strong you are. . . until Being Strong is the only choice you have.
Vendég
Hétf. Júl. 20, 2020 12:42 pm
Neville x roxforti horda
Az ember olykor elfelejt megállni és egy mély levegőt venni a nagy rohanásban. Pedig mennyi stressztől és kellemetlenségtől szabadulhatnánk meg, ha néhanapján odafigyelnénk csak magunkra. És amikor a nagy forgatagban megáll egy pillanatra, csak akkor és csakis akkor jön rá, hogy rég elfelejtett levegőt venni és már rég fuldoklik. A túrák sokszor voltak ilyen hatással rám, elmélkedni, gyönyörködni a természetben, amíg csak magunk vagyunk. Észre sem vettem, hogy mennyire megviselt az utóbbi hetekben, hónapokban a válás gondolata is, nem csak a lebonyolítása. Pedig azt gondoltam, akkor majd egyszerre fogom szabadnak és felszabadultnak is érezni magam. Tévedtem. Az igazi szabadság ízét itt érzem, olyanok körében, akiket kedvelek, akiknek az érdekeit szem előtt tartani óhatatlanul fontos és akikért megéri minden fáradságos munkával eltöltött perc is. Elég csak elpillantanom a lányom felé, aki önfeledten szórakozik a társaságával, vagy a fiam felé, aki most sem hazudtolja meg magát. Oké, érte azért aggódok, sokkal hevesebb reakciót vártam volna tőle, mint amit kaptam. Nem tetszik a csöndes gyilkos passzív agresszív viselkedése, mert erre igazából felkészülni sem lehet. Egy pillanatig sem zavartatva magam vonulok oda egy teljesen ártatlan dologgal a kezemben Willowhoz, hogy faggatózhassak. Ugyan már, miért lenne probléma az, hogy beszélgetünk? Teljesen normális és elfogadott, hogy mint két kísérő tanár elmerengünk néhány kérdéses ponton. Más kérdés, hogy ha hallanák, akkor sem értenék, hogy miféle diskurzust is folytatunk. - Bizony, ott. - válaszolok határozottan, cinkos mosollyal és még közben ki is húzom magam. Nem zavartatom magam, hogy a szemem sarkában feltűnik az eddig is minden lében kanál tanfelügyelő, aki bármerre mentünk és bármit is csináltunk, mindenbe képes volt belekötni. Néhanapján azt kívántam, bárcsak szívták volna ki a szúnyogok az összes vérét vagy lépett volna bele egy mérges szömörcébe, hogy aztán a napok további részét szigorú ágynyugalomban tölthesse. De nem volt ilyen szerencsénk és inkább a diákok, mint a mi legnagyobb bánatunkra. Eddig többnyire békésen sikerült őt figyelmen kívül hagyni, bár már volt vele pár összeszólalkozásom. Nem szeretem, ha úgy tesz, mintha ő lenne a tanáruk, miközben csak egy közszolga, aki legfeljebb rajtunk keresztül dirigálhat. Vagyis eddig igyekeztem elsimítani mindent. Most is próbálok elvonatkoztatni a hallottaktól, amiket még hallótávolságon belül neszelek meg és visszatérni a beszélgetésemhez. - Bármikor szívesen kockáztatnék, ha azzal hozzájárulnék nagyobb jó eléréséhez. Jelen esetben természetesen ahhoz, hogy a diákság minél jobban érezze magát. - mielőtt még elragadtatom magam, megköszörülöm a torkom ez utóbbi mondat közben. Természetesen. Ellenben akármennyire is igyekszem továbbra is figyelmen kívül hagyni Runcorn zsörtölődését, van az a pont, ami mellett már nem lehet elmenni. NEM. HISZEM. EL. HOGY. PONT. ITT. TALÁLT. HELYET. MAGÁNAK! Márpedig van különbség kellemetlenkedés és folytonos nyomasztó viselkedés között. - Mr. Runcorn, ha szabad, szeretném ismét tájékoztatni önt, hogy ez itt egy kirándulás, ahol továbbra is mi - mutatok Willowra és magamra - vagyunk a kísérő tanárok, akik felelnek a diákok viselkedéséért és ha valami, bármi panasza adódik, akkor kérem nekünk jelezze, mi pedig eldöntjük, hogy mit tegyünk az adott esetben. Mint látja, a felnőtt kísérőink sem mentek még haza, velük is folyamatosan megbeszéljük a kirándulással adódó problémákat. Nem az iskolában vagyunk, ha még nem feküdtek le aludni, akkor az azért van, mert én kitoltam a fennmaradási időt, a szabályokat pedig magával az igazgató asszonnyal egyeztettem le. Ha bármi problémája van a tábori renddel, akkor velem beszélje meg és ne a diákokat terrorizálja. - ha valaki igazán, de tényleg nagyon felbosszant, akkor az alaposan megnézheti magát, legyen szó arról, hogy kivel szemben kell kiállni és miért. Ha úgy érzem, hogy amit tesznek, az nem helyén való, akkor nincs se isten, se ember, se testvér, se barát, akivel szemben ne szólalkoznék fel. És ha nem tetszik neki, amit mondtam, akkor nyugodtan írhat bárkinek panaszt, de ő itt nem más, mint egy felügyelő, aki dokumentáljon és ne dirigáljon, mint egy önkényes hadúr. Az egyetlen, ami megzavar, az a nesz, amire önkéntelenül is felfigyelek és rossz érzésem támad vele kapcsolatban. Runcorn hirtelen reakciója hátrébb lépésre ösztökél, mégis ahogy Willowra csimpaszkodik, reflexből söpröm el a kezét a nő karjáról. - Megőrizhetné a méltóságát... Aggodalommal teli tekintettel pillantok inkább Willowra, majd a társaság felé fordulok. Fogalmam sincs, mi volt ez, de eszem ágában sincs válaszolni. - Figyelem, legyünk halkabbak és maradjunk a felnőttek közelében. - szólalok meg, miután sikeresen leintem a zenélőket. Kihasználom a felügyelő okozta hangulatzavart. Aztán felnőtt társaim felé fordulok. - Meg kellene néznünk, hogy mi volt az. - a pálca már a kezemben, ha valami ott ólálkodik, akkor annak hamarjában a végére kell járnunk és hatástalanítanunk kell. Nyugodt vidéken vagyunk, de az ördög sosem alszik. Elindulok a hang irányába.
Vendég
Hétf. Júl. 20, 2020 7:18 pm
Mindenki & Goldie
Kifejezetten jó kedvem van, legalábbis most még, éjszakánként mikor már elvonul mindenki aludni, én még jó ideig ébren szoktam maradni, hogy olyan dolgokon gondolkodjak, az álom és az ébrenlét közötti határon, amire nincs időm napközben. Azok a dolgok, pedig nem mindig kellemesek, de egyelőre most még nem érkezett el ennek az ideje, így igyekszem a figyelmemet minden mással lekötni, ami kellemes. Ez pedig jelen pillanatban a fiúk társasága. Hálásan rámosolygok Teddyre, mikor egyből hellyel kínál, és élek is az invitálással és hamar helyet foglalok Louis mellett. Mivel nem akarok csak úgy ilyen váratlanul közéjük furakodni, azért gondolok arra, hogy jó ötlet lenne mutatni nekik valami új finomságot, hátha még nem ismerik. -Ó, szóval már így is tele tömted magad mályvacukorral? - Kérdezem Louistól és önkéntelenül is felkuncogok. - Akkor igazad lehet, Teddy. - Mosolygok rá a másik fiúra is, és mivel nem szeretném, hogy Louis a cukortúltengés miatt egész éjjel valakinek problémát okozzon, ezért egyből Teddyt kínálom meg az édességgel helyette. -Egyél nyugodtan, én úgysem tudok olyan sokat enni. - Bíztositom mosolyogva. Ez igaz is, már így is rengeteget ettem, már csak idefele jövet is: ez az egyik előnye annak, hogy ismerem milyen gyümölcsöket és növényeket lehet elfogyasztani, és milyeneket nem.
Tekintetemmel önkéntelenül is újra végig pásztázom a tábort, és hamar feltűnik az, hogy apa megint Wilkinson professzor társaságában tengeti az idejét. A szemeimben egy pillanatra értő fény csillan, és ezek után már eszem ágában sincs megzavarni a kettősüket. Habár biztosra nem tudhatom, de érzem, hogy van valami köztük… akármennyire is próbálják titkolni. Ennek kapcsán kicsit bonyolult érzéseim vannak, de nem érzem magam túlzottan feldúltnak, hiszen igazából csak az a fontos, hogy apa boldog legyen, mert megérdemli. Folytatom a tábor szemrevételezését, és persze egyből megakad a tekintetem a duzzogó Frankien. Már épp fordulnék a másik két fiú felé, hogy elköszönjek tőlük, mikor megjelenik Runcorn, és mindenki hangulatát egy csapásra elrontja. Nem csodálkozom ezen… mindig ez történik, ha ő megjelenik a színen. A figyelmeztető szavaira csak egyetértően bólogatok, de még eszem ágában sincs elmenni aludni, így csak azt várom, hogy végre elmenjen a közelünkből. -Én most átmegyek ahhoz a morcogóhoz, hátha kicsit fel tudom vidítani. - Mondom Teddynek és Louisnak egy kedves mosollyal. Szavaimnak eleget téve elköszönök tőlük és pár gyors lépéssel már a bátyám mellett is vagyok. -Szinte egész kirándulás alatt ilyen búval-bélelt voltál. Jól vagy? - Kérdezem tőle gyengéden megsimítva a karját. Már épp tennék fel újabb kérdéseket az irányába, amikor én is meghallok valamit az erdőből. Egyből önkéntelenül is közelebb húzódok Frankiehez, még csak nem is kell apának felszólalnia hozzá. - Ez mi volt? - Kérdezem tőle már-már suttogva. Miért van egy olyan érzésem, hogy ez nem egy ártatlan és aranyos kis mókus volt, aki túl közel merészkedett hozzánk?
Vendég
Hétf. Júl. 20, 2020 7:48 pm
Nyári kaland
Leo segítségnyújtására csak küldök felé egy néma, de azért hálás pillantást, de ezzel nem lesz sokkal jobb a hangulatom. -Jó, jó, bocsánat. - Morgom Wilkinson professzor dorgálására, és igazából jogos, de tényleg túl feszült vagyok mostanában, hogy ez is csak segít egy kicsit kiengedni a gőzt, hogy egy rohadt mályvacukorral veszekedek. -Már hányingerem van ettől is. - Puffogok tovább, mikor Poppy bekeni a nyakam azzal az izével, de szerintem már elértem egy olyan állapotba, hogy már semmi sem jó. Pedig én igyekszem, tényleg. Csak ez a hülye kirándulás… meg a házasság… meg az, hogy nem tudom most már levezetni az összes problémámat, a jól megszokott módszereimmel, így ez mind egyszerre kezd felőrölni. Az sem segít, mikor Runcorn megjelenik okoskodni, és csak egy hajszál választ el attól, hogy ne az idegesítő képébe vágjam bele a botot, szerintem azután mindenki egységesen engem ünnepelne. Nem csodálkoznék rajta, senki sem kedveli a fontoskodó balfaszt, teljesen érthető módon. Csak akkor tudok egy kicsit megnyugodni, mikor Poppy végül kiveszi a kezemből a botot és közelebb bújik hozzám. Tényleg nem az a tervem, hogy őt is ki akasszam, így próbálom visszanyerni a nyugodt, higgadt önmagamat, ami lássuk be, még így is nehezen megy.
Elfogadom a felém nyújtott édességet, és hamar meg is eszem, a cukor pedig segít abban, hogy kicsit összeszedjem magam. Mindig is édesszájú voltam. Feltűnik, hogy Poppy mintha kicsit fázna, ezért automatikusan közelebb húzom magamhoz, hogy egy kicsit felmelegíthessem. -Bocs, hogy ekkora barom vagyok. - Mondom neki halkan. Az, hogy ölelem, az már teljesen természetes mozdulat, hiszen ezt már régen is megtettem. Az sem okoz különösebb gondot, hogy vele aludjak, habár a reggelek igen érdekesek szoktak lenni. -Megpróbálok viselkedni. - Bár ahogy ismerem magam, ebből nem fog sok sikerülni, de próbálkozni szabad, nem? Már épp ajánlanám fel neki, hogy talán jobb lesz, ha elvonulunk aludni, ha esetleg én, vagy a tűz nem tudunk neki elég meleget biztosítani, mikor… én is meghallom azt a zajt. Na, már csak ez hiányzott. - Ha ez valami dög, aki élet céljának tekinti, hogy szintén felzabáljon, akkor itt vérengzés lesz. Vagy felgyújtom a rohadt erdőt, mint ahogy párszor már megfordult a fejemben. - Jegyzem meg most már másfajta feszültséggel és Poppyt el nem engedve markolok rá a varázspálcámra, miközben a hang irányába próbálok valamit felfedezni a sötétségben.
Nem akartam a megmentőt játszani, meg bajba sem szerettem volna kerülni... csak épp az igazságérzetem úgy döntött, hogy felébred, és nem hagy békén. És ha az engem egyszer nem hagy békén, akkor én meg másokat nem hagyok békén miatta. És akkor nagyon tudnak örülni nekem. Meg akkor is, ha esetlegesen nekem adnak igazat. Bárki is legyen az illető. Judasnak meg aztán főleg fájhat, ha azért rakják helyre, mert egy lány azt mondta, hogy rondán beszél. Ja, és az a lány nem Tatiana Krum. Mert tőle már megszokta. - Igen, Judas, ne beszélj csúnyán! Adjak szappant? Esetleg golymókot? Vagyis... hoppá! Azt hiszem, még mindig nem tudom, mikor kell befognom a számat. Ráadásul a golymókozás Laurie mellett lett állandó szavamjárása, úgyhogy... ha valakivel meg akarja beszélni, akkor Lauriet keresse. Ő kezdte! De azért igyekszem visszafogni magam, mert nem szeretném csúnyán végezni a kirándulást. Nem értem, miért emlegeti a tanfelügyelő a szintetizátort. Csak nem olyan hülyék a fiúk, hogy bármelyikük is elhozná magával az erdőbe... meg mégis hová tenne? Nem, nem tudom elképzelni. - Mégis miért hoztak volna egy, bocsánatot kérek: két szintetizátort az erdőbe? Mert mindkettejüktől megkérdezte, hogy nem hoztak-e magukkal, szóval az két szintetizátort jelent. Ide még egy is sok, hát még kettő. Már bocsánat, de... ennek semmi értelme! Adom a tanfelügyelő tudtára a véleményemet. Ez még nem tilos, ugye? Ha mégis, hát... akkor így jártam, majd megpróbálom megbeszélni anyával, hogy mentse ki a hátsómat a bajból. Ilyenkor örülök, hogy a nagykutyákkal dolgozik együtt. Amikor Longbottom professzor figyelmezteti a csapatot, hogy legyünk halkabbak én csak egy bólintással konstatálom a helyzetet, közben pedig már azon kezdek agyalni, hogy mégis mi lehetett az a hang. Nem biztos, hogy tudni szeretném, de van egy olyan sanda gyanúm, hogy előbb vagy utóbb, ha akarom, ha nem, megtudom. Akkor meg csak annyit tehetek, hogy amennyire csak tudom megőrzöm a nyugodtságom, és a banda közelében maradok, biztos ami biztos alapon.
Vendég
Szer. Júl. 22, 2020 2:48 pm
Fred és más kalandorok
- Bah, egyik srác sem ér annyit - jó, felelhettem volna azt is, hogy én meg a pasik?, de az egóm valahogy gyorsabban reagál, ha védenie kell, másrészt... nem kispályás feladat Fredet a savanyú komfortzónájából kibillenteni. Pár napja még fúrta az oldalamat, vajon apa noszogatta-e, hogy lásson velem világot (fedőnevén: ne hagyd magára a húgodat), vagy esetleg önként jelentkezett-e a kirándulásra, de mostanra gyanítom, nem dalolva tette. A lángok narancsszínű fénye, ami az arcára vetül, majdhogynem megsajnáltatná velem szegény, szenvedő személyét, aki hős lovagként bébiszitterkedik felettem; holott túl kevés könyvet pakolhatott az útra, én meg hallom az agytekervényeinek nyikorgó munkálkodását, az antisocial social klub megalapítását. És, ha jobban belegondolok, ezzel együtt anya elővigyázatosságát is felismerem a hangjában, akárhogy osztja az észt a tanfelügyelő a háttérben. Le sem tagadhatnák egymást. - A te ruhádra is kerülhet parázs, nagyokos - hajtom hátra a kapucniként funkcionáló pokrócot, hogy friss levegőhöz jussak. Egyetlen baja a burrito-bunkernek, hogy nem szellőzik jól. Bánhatja, hogy nem osztozik az ötletemen, szúnyogcsípés ellen akkor is első osztályú. - ...még a lábszőrödre is. Alig ejtem ki a számon, Runcorn ránk is lecsap, konkrétan neki is útban van a találmányom, és közben mást sem várok, csak hogy a vállamon kocogtassa meg az ujjait, mondván, legyek szíves eleget tenni, ez ilyen kötelezően ajánlott, de elmarad. A rosszalló tekintetét bezzeg a hátamra nyomja, amíg tovább nem áll. - Többre mennénk Runcorn ellen, ha mindannyian felpattannánk, és közösen megtapsolnánk - felsóhajtok, egy bottal a földet kezdem kapirgálni magam előtt; szó se róla, elismerésem annak a néhány visszaszólogató diáknak, a pasas így is megkapja a maga ovációját --- azonban a növényzetből kiszűrődő hangra önkéntelenül felkapom a fejem. Fred tekintetét keresem. - Hallottad te is? A tábor szinte lemerevedik körülöttünk.
Vendég
Szer. Júl. 22, 2020 4:03 pm
(L) Bonnie, Clyde, az állatkert egy része és a többiek
Bár hollóhátashoz méltóan jó a memóriám és a felfogásom, de még így is megesik, hogy egyáltalán nem értek néhány embert. Akkor sem, ha egyébként nagy valószínűséggel értenem kellene őket. Legalábbis magamat, Clydeot, meg a Blackbirds többi tagját igazán illene. Furcsán nézek a tanfelügyelőre összehúzott szemöldökkel. Kevés dolgon akadok fenn, de ha épp igen, akkor nagyon. És általában valami olyasmin, amin egyébként nem feltétlenül kellene. Mi a fene? Mi baja a szintetizátorral? Most komolyan! Oké, én nem hoztam szintetizátort, de miből gondolja, hogy...? Egy gyors pillantást vetek Clydera, és bízom benne, hogy működik az ikertelepátia, és tudja, mire gondolok éppen. - Clyde! Azonnal teszed el azt a szintetizátort, amit el sem hoztál, de rögtön! Különben még kikapsz a felügyelőbácsitól! Eresztek el egy kissé idióta vigyort a testvérem felé. Nem, egyébként legtöbbször nem vagyok ilyen gyerekes, de ha egyszer kirándulunk, ráadásul az állatkert egy részével, akkor most mit csináljak? Mármint azon kívül persze, hogy előveszem az itt sem lévő szintetizátoromat. - Gyerekek! Azt mondták, csak a legszükségesebbeket hozhatjuk el... ugye? De azt nem mondták, hogy nem hozhatjuk el a hangszereinket... ha azok levegőből vannak! Légkoncert! Csillogó szemmel hordozom végig a pillantásomat a csapaton, közben pedig már vigyorogva neki is kezdek a szintetizátorozásnak. Elnézést, légszintetizátorozásnak. Minket sem lehet ám csőbe húzni, megoldjuk a helyzetet. Ráadásul ezzel a felügyelőtanárnak sem lehet gondja, ugyanis nincs nálam az említett hangszer. Az más kérdés, hogy egész biztosan hülyének fognak nézni a többiek. A furcsa hang hallatán azért visszatérek a szokásos formámhoz, tehát megkomolyodok. Fogalmam sincs, hogy mi történik, de nincs az a Merlin, hogy most itthagyjam a bandát. Valaki épeszűnek is itt kell velük maradni, ha esetleg történne valami. Márpedig szinte biztos, hogy fog.
- Hm – helyeslek szűkszavúan, aprót bólintva: egy srác sem érdemel efféle csapást. Elfojtom magamban a vágyat, hogy rákérdezzek, mi a helyzet a lányokkal, de egyrészt nem vagyok felkészülve arra, ha netalán egy csajt kell eltántorítanom attól, hogy vele legyen, másrészt magam is legalább annyira kínosnak érezném kivesézni a témát ennyi ember között, mint ahogy valószínűleg ő. Mielőtt visszavágnék azzal, hogy boldoggal fogadnám keblemre a halált, odarondít hozzánk a tanfelügyelő, az én oldalamat pártfogolva, noha senki sem nyújtott be rá igényt. Mindig látszott rajta, hogy nem lelkesedik a családunk iránt, de kölcsönös volt az ellenszenv, így csak annyi figyelmet szenteltem szavainak, mint amennyit érdemelt, ami a nullával egyenlő. - Úgy tűnne, mintha csak kollektíven nekiálltunk volna levadászni a repkedő szúnyogokat – Szemléltetésként tenyereim összecsapva próbáltam reptében elkapni egy dögöt, mely az arcom előtt zümmögve próbált az idegeimre menni; ugyan nem sikerült kilapítanom, de ezzel tökéletesen bebizonyítottam, hogy egy váratlan tapsvihart nem biztos, hogy ovációnak vélne Runcorn. Elkapom húgom tekintetét; igazából magamtól nem tulajdonítottam volna nagyobb jelentőséget a háttérzajnak, aggodalma azonban vészjósló, nem hittem, hogy szorult belé ennyi életösztön. - A nap lement, egy nemzeti park kellős közepén vagyunk, melynek neve grizzly-t jelent… csupán idő kérdése volt, hogy felbukkanjon valami, ami meg akar ölni minket – tájékoztatom teljes beletörődéssel. Igaz, az említett faj már eltűnt, de fekete medvék és pumák még akadnak - és igen, könyvek híján kénytelen voltam az itt kapott brossúrák tartalmát tanulmányozni. Ahogy elcsöndesedik a tábor, gondolatok hada zúdul elmémre. Ha valóban egy olyan lény bukkan fel, mely életünkre törne, vajon hány embert kell lefutnom, míg alábbhagy a vérszomja? Roxot is feláldozzam? Hiába több az egy a nullánál, otthon tuti kinyírnak, ha fülükbe jut, hogy nem védelmeztem utolsó leheletemig. Viszont akár véget vethetnék ennek az átkozott túrának és elsőként rohanhatnék a halálba. - Egyébként a te lábad is szőrös – motyogom halkan, hogy csak a húgom fülét érjék el szavaim. Ha esetleg ezek volnának utolsó szavaim… megérte.
Néha nem értem a túlzott óvatosságot. Mármint… minek kell elhozni egy kirándulásra valaki egy harmadik felnőttet, ha már így is van velünk két kísérőtanár? Ők pedig értik a dolgukat, rendet tudnak tartani a csapatban. Erre kapunk valaki olyat is, akinek láthatóan senki nem örül. Én meg csak figyelem a történéseket, és lassan megrázom a fejem. Persze csak miután Runcorn közli Goldieval, Louiszal és velem, hogy nem kellene ilyen sokáig fennmaradnunk. Lehet, hogy nem kellene, de attól még fogunk. Mert miért ne. - Hát, azt hiszem, ennek nincs ki mind a négy kereke. Most komolyan... törődjön a saját dolgával, meg a családjával. Szórakozni jöttünk ide, nem azért, hogy leteremtsenek minket. Fordulok értetlenül morogva az orrom alatt Goldie és Louis felé. Tényleg nem értem, mi a baja, de hogy valami van, az egyszer biztos. - Naná! Louiszal vigyázni kell… pontosabban az édességre kell vigyázni, ha Louis a közelben van. Szóóóval ha jót akarsz magadnak, akkor elteszed előle, még mielőtt felfalja. Tapasztalatból beszélek. Vigyorgok a lányra fejcsóválva, közben Louist kémlelem fél szemmel, nehogy közben valami hülyeséget csináljon. Legalábbis addig ne, amíg nem tudok teljesen rá figyelni, hogy még időben megállíthassam, ha kell. Nem sokszor volt még rá példa, de néhányszor már megesett az évek alatt. Mondjuk nem tudom, mennyire hatnak rá a szavaim, elvégre szinte együtt nőttünk fel, ismer, mint a hamis galleont. Nem sok időm van ezen gondolkozni, mert mire odáig jutok, hogy elkezdjem leteremteni az említett srácot, már el is szublimál mellőlem. Remek… tényleg, nagyszerű. Goldie pedig úgy dönt, hogy inkább elmegy megnézni a testvérét. Ezt mondjuk teljesen megértem, nem biztos, hogy két lököttel akarja tölteni az idejét. - Rendben, tedd azt! Úgyse nagyon terveztünk semmit, úgyhogy tényleg nyugodtan. Mi megleszünk… pontosabban én, mert, mint láthatod valaki már eltűnt. Vonom meg a vállam, mint aki semmit nem tehet az egészről. Ami amúgy igaz is. Viszont azt én is érzem, hogy itt valami készülőben van. Illetve hallom. Azt viszont elég jól. Sajnos. Hát, ebből még bajok lesznek. Már persze ha nincsenek máris nagy bajok. Meglátjuk.
gondolhattam volna, hogy Tanya nem fog valami fényesen reagálni a megjegyzésemre, de azt hogy oda sem bagózik… gyermeki sértődöttséggel veszem tudomásul, hogy már megint nem méltat válaszra, de ezen a kiránduláson éppen már elégszer előfordult, szóval a megjátszott durcizás éppen annyira gyorsan száll el, mint amennyire gyorsan jön is. - jó, ha nem hát nem. de akkor ne gyere oda hozzám holnap, hogy ’bocs judy’, mert azt fogom tenni, amit az apád csinált írországgal a vb döntőn: megsemmisítelek. – a végét már nem bírom ki röhögés nélkül, de hagyom, hadd legyen éppen másmerre, van nekem elég dolgom a little blackbirds tagjaival egymás agyára menni. szigorúan csak jókedvből és barátságból, persze. - nem hallottál még zsugorítóbűbájról Bonnie? – vigyorodok el és rábökök a gitáromra. elő is halászom a tokból, hogy Leo szavaira reagálva gyorsan elnyomjam a wonderwallt, mert azt úgyis mindenki ismeri. nyilván. - hé Francica, én sem szólok bele, hogy te meg Corner hogy nem oldjátok meg a nemlétező szerelmi életeteket, szóval te se üsd bele az orrodat az én dolgomba, vagy különben esküszöm kisebb melleket kreálok neked. – még tőlem szokatlanul angyali mosoly kíséretében és még szokatlanabb, baráti csesztetés hangsúlyával szökkennek a szavak számból. de egyszer mindent el kell kezdeni. amúgy aranyos lány, csak irtó sokat tud beszélni. bár teljesen kiegészítik egymást azzal a tökkelütött Cornerrel. apropó, Clyde. - kösz Clyde. választanám a csellódat, de a harmonika jobban illik az amerikai földhöz. – húzom mosolyra ajkaimat. azon még úgy sem hallottam játszani és tuti sokkal jobb mint az a kibaszott cselló. bár annak is szeretem a hangját, csak meg ne tudja. - rendben, hagyjuk csak. éppen elég baja van nélkülünk is. na, gyertek! – pillantok hátra a srácokra, hogy odébb húzódjak egy kicsit – mármint közelebb hozzájuk – és már sokkal inkább a társaság részeként vegyek részt a beszélgetésben. - hé Luise, akkor káromkodok, amikor kibaszottul akarok. – nevetek fel, de az arcomról lekopik a vigyor, amikor az a pöcsfej Runcorn közelít felém. megköszörülöm a torkom, jó látványosan szívok egy hatalmasat a cigarettából, majd felköhögök egy irdatlan turhát és a saját cipőm elé köpöm. - inkább dögöljek meg tüdőrákban, mintsem legyek egy modoros pöcs, aki tanulófelügyelőnek jön, vagy mi a szarnak. – nem ügyelek arra, hogy ne hallja. hallja csak, rohadtul nem izgat. - kösz Bonnie, máris jobb. – megpengetem az igazi gitárom, de amint meghallom azokat a hangokat, leteszem magam mellé, egy pálcaintéssel a tokba rakom, egy másikkal pedig össze is zsugorítom, hogy a táskámba rakjam. felkelek a tűztől és megbököm a Corner-ikreket, hogy álljanak fel ők is. a pálcámat leeresztem magam mellé és egy újabb cigarettára gyújtok rá. - senki sem hitte volna, hogy egyszer ezt fogom mondani, de örülök hogy a ti társaságotokban fogok megdögleni. – vigyorodok el. - hé Francica, maradj mögöttünk és most az egyszer megkérlek, hogy ne csacsogj fölöslegesen. majd Corner kivillantja az izmait és megszűnik a baj. – ugyan mosolygok, de most az egyszer elkomorodik a hangom. mi a fasz ez amúgy?
Vendég
Pént. Júl. 24, 2020 4:26 am
Team Lockhart & Kalandozók
Nem esik nehezemre figyelmen kívül hagyni az egész társaságot, főként nem a bandát, hiszen mostanában tényleg igyekszem kerülni őket, főként Bonnieclyde-ot, mert Mads valami csodával határos módon egy fokkal értelmesebb, mint korábban volt. Meg lustább is, így aztán pláne ráhagyom, hogy emelje meg a dagadt seggét, és szolgálja ki magát. Sokkal fontosabb dolgok járnak az eszemben, nem érek rá ezekkel az idiótákkal foglalkozni. Épp ezért eresztek el mindent a fülem mellett, és térek vissza a sátorba, hogy végre megosszam Larsszal azt a dolgot, ami már hetek óta nyomaszt engem. Fogalmam sincs arról, hogy miként fogja fogadni, de remélem, nem sokat fogok ezzel veszíteni. Leülök mellé, és lassan felvezetem neki a témát. Kezdve azzal, hogy milyenek voltunk gyerekként, és hogy mi történt évekkel ezelőtt. Szükségem van a közelségére, és az érintésére ahhoz, hogy kibökjem, amit szeretnék. Nem is sejtheti, hogy mennyire is nehéz ez nekem, és nem véletlenül szorongatom a kezét. Viszont, amikor átkarol, egyfajta kellemes nyugodtság áraszt el, amelyet ő, csakis ő képes kiváltani belőlem. Ezt az érzést, és sok más vele kapcsolatos érzelmet a világ minden kincséért se cserélném el. Végül csak elmondom. Először megijedek a reakciója miatt, hiszen mi van, ha valami rosszat mondtam? Mi van, ha ebben a szent pillanatban felbomlott az a kötelék, amely bennünket már egy évtizede összeköt? Vagy mi fog történni most, ha esetleg ő nem úgy érez, ahogyan én iránta? Szinte fizikai fájdalmat okoz, ahogy elhúzódik tőlem, és járkálni kezd. Már elkönyvelem magamban, hogy milyen ostoba vagyok, és nem kellett volna ilyenre gondolnom se, amikor megszólal. Megbántani? Dehogy bántott meg, csupán nem értem, hogy mi zajlik le most benne, és miért nem beszél az érzéseiről. Aztán rájövök… Mert a tettei beszélnek helyette. Amikor megcsókol, akaratlanul is elmosolyodok a csók közben, és kicsit előre dőlök, hogy átkarolhassam a nyakát. Végre úgy cselekszem, ahogy évekkel ezelőtt tennem kellett volna, csupán döbbent és gyáva voltam ahhoz, hogy megtegyem. Nem is érdekel már az egész kirándulás, hogy mi zajlik odakint, csak az, hogy ő most mellettem van, és talán ezegyszer jól alakulnak a dolgok. Vagy alakulnának, ha az a kibaszott Runcorn nem bukkanna fel, és üvöltené le a fejünket. Összerezzenek a hangjától, és elhúzódok Larstól. A tekintetemből kivehető, hogy képes lennék meggyilkolni azért, mert alkalmatlankodnia kell. − Apám összes kibaszott trófeájára esküszöm, hogy ha a kirándulás során találok egy kicseszett knarlt, akkor lenyomom ennek a nyomoréknak a torkán. Vagy szólok apának, hogy jöjjön ide, és dugjon fel egy seprűt a seggén keresztül – forgatom meg a szemeimet dühösen, mert Runcorn igazán megrohadhatna ott, ahol éppen van. De amint Larsra pillantok, a haragom azonnal elszáll, és egy halvány mosoly kíséretében egy csókot nyomok az ajkaira. − Megnézem, hogy mi történik odakint. Hirtelen nagy lett a csend. Jössz? – tápászkodok fel az ágyról, és a kezemet nyújtom Lars felé. Odakint pedig Madden felé fordulok, hogy avasson már be mit ölelgeti Runcorn kisgyerek módjára Miss Wilkinson karját. − Hé, seggfej! – címezem a szavaimat Judynak. – Miért hallgattatok el? Az előbb még zenélni akartatok, nem? – kérdezem őt, vagy igazából bárkit, aki hajlandó válaszolni a kérdésemre.
röhögő hörcsög
Vendég
Pént. Júl. 24, 2020 4:28 am
Kalandozások
A többiek borzasztóan elfoglaltak a sütögetéssel, nekem viszont valahogy nincs étvágyam. Sokkal jobban leköt az, hogy a halovány fényben rejtvényt fejtsek, ha már Lilibeth egyértelműen a tudomásomra hozta ma már sokadjára, hogy mennyire haragszik rám. Nem tudom, hogy mit tehetnék azért, hogy végre megbocsásson nekem. Ráadásul, a sértettség borzasztóan eluralkodik rajta, hiszen megannyi tippet adtam neki már korábban is Parzifal személyével kapcsolatban, arról nem tehetek, hogy képtelen voltam konkrétan megmondani neki. A válaszra automatikusan számolgatni kezdem a betűket, és beírom a megfejtést. Én nem vagyok otthon a zenében, de szerencsére neki sokkal sokrétűbb a tudása. Ezért is egészítjük ki jól egymást. Vagyis egészítettük ki jól egymást addig a pillanatig, amíg ki nem derült Parzifal Lewenhart személye. − Életed végéig haragudni fogsz rám, és nem is leszel hajlandó meghallgatni az indokaimat? – sóhajtok fel fáradtan, miközben a háttérben hallom, ahogy a Little Blackbirds tagjai Héloise-zal kiegészülve éppen egymást marják, vagy éppen Longbottom és Wilkinson professzor a másnapot taglalják. De, hogy az estét tetőzze valami, az az átokverte – sajnos nem tudom kedvesebb jelzővel illetni – Runcorn is kidugja az orrát az sátorból, és nem tudja megállni, hogy Lilibeth után ő is belém kössön. Mély levegőt veszek, és felpillantok a tanfelügyelőre. Ha nem prefektus lennék, és ha engednék egyfajta késztetésnek, akkor visszaszólnék neki, így viszont csendben összetekerem az újságot, majd felállok a helyemről, és kicsit odébb vonulva rágyújtok egy cigarettára, ezzel tüntetve Runcorn szavai ellen, és tudatva, hogy nem csak Judas fog tüdőrákban meghalni, ráadásul, ha Lilibeth se hajlandó komolyan meghallgatni, akkor valóban nincs értelme a tűznél ülnöm. A hangokra, és Runcorn gyáva viselkedésére viszont így is felfigyelek, hiszen én nem társalgok éppen elmélyülten senkivel sem. Sőt, inkább elnyomom a cigarettámat, és a pálcámat előhúzva visszalépek Lilibeth mellé. − Nem hinném, hogy egy grizzly-nek ilyen hangja lenne – felelek elfojtott hangon Frednek, amint visszatérek a társasághoz. A tekintetemet Longbottom professzorra szegezem, aki elindul kivizsgálni a hangot. Én inkább lecövekelek Lilibeth mellett, mert akármennyire is haragszik rám, nem akarom, hogy bármi baja essen.
Vendég
Pént. Júl. 24, 2020 4:38 am
Kalandozók & Vlad & Linda
Fáradtan mosolygok a többiek csacsogásán. Ők sokkal, de sokkal élénkebbek, mint mi vagyunk Vladdal, de ez egyáltalán nem baj. Sőt, néha jól esik csak ülni, és hallgatni őket, miközben úgy érzem, tartozom valahová. Viszont hamar fárasztóvá válnak, főként akkor, amikor a káromkodások is megszaporodnak a beszélgetésben. Egyébként is kimerültnek érzem magam, de Mr Runcorn felbukkanása még inkább arra sarkall, hogy aludni térjek. Már csak abban reménykedek, hogy a srácok nem terveznek hangosabbak lenni a rádiónál, mert akkor egy szemhunyásnyit nem tudok majd aludni. Inkább jó éjszakát kívánok mindenkinek, majd Vlad társaságában visszatérek a sátorba. Ott a megszokott rutinunknak megfelelően elkülönülve átöltözök a pizsamámba, majd az ágyamra huppanva fonni kezdem a hajamat. A tegnap este az átlagosnál is több energiát igényelt mindkettőnk részéről. Még nem tapasztaltam ehhez hasonlót, csupán az a szerencse, hogy a minimális tudásomnak, a lélekjelenlétemnek és valami csodának köszönhető az, hogy Vlad jobban lett. Nagyon megijesztett múlt éjjel, de örülök neki, hogy ma már valamivel jobban van. − Ugyan, szívesen… − kezdtem bele mosolyogva, miközben az ujjaim még mindig a hajammal babráltak. Ebben a pillanatban döntött úgy Runcorn tanfelügyelő úr, hogy beront a sátorba. – Segítettem… − fejezem be halkan, de Mr Runcorn hangja már-már elnyomja az enyémet. Megszeppenten pillantok végig a férfin. Nem is értem a viselkedését, elvégre egyikünk sem bajkeverő típus, sőt jobban szeretjük a békességet. Akaratlanul is elvörösödök arra, hogy vajon mi járhatott Runcorn úr fejében, amikor berontott a sátorba. Döbbentem figyelem, ahogy elhagyja a lakhelyünkül szolgáló sátrat, és csak utána fordulok Vlad felé. − Szerinted mi ütött belé? – kérdezem még mindig letaglózva. Annyira kizökkentem, hogy a fonatot is elfelejtettem befejezni. Én semmit nem érzékelek abból, ami odakint történik, inkább sóhajtva befejezem a fonást, és közelebb ülök Vladhoz, hogy a vállának dőlhessek. − Esküszöm, nem értem, mire gondolt… − csóválom a fejemet, hiszen még mindig képtelen vagyok napirendre térni efelett.
A csalódottságom az arcomra volt írva abban a pillanatban, mikor kiderült, hogy az olyan régóta kutatott személy végig ott volt az orrom előtt. Nem tudom, melyik a rosszabb, hogy tudatosult bennem, hogy a bolondját járatta velem, vagy hogy a teljesen nyilvánvaló nyomokat hagytam figyelmen kívül, amik szépen lassan teljesen körülrajzolták őt. Épp csak nem jelentek meg neonosan fénylő nyilak az alakja körül, demonstrálva, hogy őt keresem olyan nagy erőfeszítésekkel. Így viszont nem csodálkozhat azon, hogy elárulva érzem magam. - Lehettél volna őszinte és nem kellene ezen gondolkodnod.. - nézek rá szúrós szemmel, de nincs kőből a szívem. Akkor sem, mikor úgy kéne tennem. Természetesen bánt a dolog és magamban - szigorúan csak fejben - már néhányszor nagyon csúnyán kiosztottam, de a javát nem borítottam a nyakába. Biztos vannak indokai - ajánlom, hogy jó indokai legyenek! -, amiért ezt csinálta velem. Én már komolyan kezdtem azt hinni és azt érezni, hogy ez a kötelék közöttünk több, mint alkalmankénti közös rejtvényfejtés. Ezzel a tudattal jelentem meg három hete a találkozási ponton is és alig vártam, hogy felbukkanjon. Nem mintha egyébként nyáron nem tartottuk volna egymással a kapcsolatot, de mégiscsak egész más szemtől-szemben állni egymással. Most viszont még a sértettség dolgozik bennem. Egészen Runcorn felbukkanásáig, de legszívesebben válaszolnék neki valami cifrát. Biztosan mindenki meglepődne, ha egyszer kinyitnám a számat és visszafeleselnék, hiszen egyébként nem szokásom. Nehéz időkben ugyanis félre tudom tenni az éppen aktuális ellenszenvemet a diáktársaim iránt, ha olyan bukkan fel, aki még a tiszteletemet sem érdemelte ki. -Ne aggódjon, Mr. Runcorn, semmi baja nem lesz a szemünknek... - intézem felé a szavakat egy kényszeredetten kedves mosollyal és a pálcám hegyével fényt gyújtok. Ebbe is kössön bele egészen nyugodtan ha mer.. Max kedve viszont minden bizonnyal elmegy a rejtvényfejtéstől. Vagy azért, mert a tanfelügyelő szerint nem illendő egy sátorban aludnunk - pedig már egy ideje ezt tesszük és egészen jól megvagyunk - vagy azért, mert ma különösképpen mindenki undok vele. Egy aggódó pillantást vetek felé, mikor szó nélkül elvonul, és talán kissé csüggedve intek a pálcámmal, melynek fénye ennek hatására halványul, majd teljesen megszűnik. Magamban mérgelődöm, amiért nem vagyok képes csak úgy továbblépni és megbocsátani, mikor egyébként nyilvánvalóan nem valami főbenjáró bűnt követett el ellenem. De úgy érzem, még nem jött el az ideje, hogy nyitottan álljak elé és meghallgassam a magyarázatait úgy, mint akit valóban érdekel. Kivételesen nem teszek megjegyzést a dohányzására, azt hiszem az csak olaj lenne a tűzre Runcorn után. A férfi után pillantva látom, hogy igazából szokásához híven mindenkibe beleköt akibe csak tud, még Longbottom professzort is kihozza a sorából, pedig az elég nagy teljesítmény. Az egész tábor felbolydul a hang hallatára, én is egy vagyok azok közül, akik automatikusan pattannak talpra, hogy megvizsgálhassák milyen fenyegetés leselkedik rájuk. Szorosabban fonom ujjaimat a pálcám köré, végignézek a többieken, akik szép számmal hasonlóan cselekednek. Max hangja halk ugyan, de megkönnyebbülés tölt el, hogy visszalép mellém. Nem nézek felé, csak a kezünk sodródik egymás mellé, én pedig - szinte önkéntelenül - az övébe kulcsolom az ujjaimat. -Nagyon vicces Professzor Úr, de a horror-estét már megtartottuk.. - emlékeztetem, mikor Longbottom professzor a hang irányába indul, de az arckifejezéséből ítélve ez most nem a móka kedvéért történik.
Komolyan nagyon igyekszem úgy viselkedni, ahogy az ebben a helyzetben elvárható tőlem és leginkább azon dolgozom, hogy Tyler úgy nézzen rám és újra annyira tudjon bízni bennem, mint nem is olyan régen, mikor beavatott a legféltettebb titkaiba. Nekem is meg kellett volna tennem és utólag borzasztóan bánt, hogy nem ketten álltunk a szüleink elé azzal, hogy nem akarunk összeházasodni. Több esélyem lett volna, mint egymagamban, de valahogy mindig tartottam attól, hogy Ty esetleg beletörődik a sorsába vagy mi több, még jó ötletnek is tartja, hogy nem egy idegennel akarják összeboronálni. Utólag persze mindig sokkal könnyebb belátni a hibákat. - Ha hazamegyünk, elfelejtheted a levendulát... - sóhajtom felé bocsánatkérően. Vagy emiatt morog, vagy azért, mert a környék összes szúnyogja valami különös oknál fogva az ő vérét szeretné szívni. De tudom, hogy nem csak ez a probléma, ahhoz már elég jól ismerem. A sajnálkozó megnyilvánulásaimmal azonban tele van a padlás, ide is azért jöttünk, hogy egyrészt ne legyünk otthon, másrészt hogy egy kicsit kettesben egymásra tudjunk hangolódni. Mármint úgy is. Nem mintha könnyű lenne, főleg mert a szívem másik irányba húz engem. Lopva ismét a tábortűzön keresztül pillantok a fiú irányába. Szomorú, szinte bocsánatkérő mosoly jelenik meg az arcomon, ahogy összeakad a tekintetünk és bánom, hogy mindig azt kell látnia, hogy Tylerhez bújva próbálok úgy tenni, mintha én lennék a világ legtökéletesebb barátnője. Az eljegyzésünk ténye hamar eljutott mindenkihez, onnantól kedve pedig nehéz kimagyaráznom Franklin előtt, hogy mi zajlik itt. - Tudom, hogy csak miattam vagy itt és jobban éreznéd magad otthon a medencében... - nézek vissza Tylerre, ugyanazzal a mosollyal az arcomon, amivel az imént Frankie felé pillantottam. Runcorn megjegyzése viszont csak egy bosszankodó sóhajt vált ki belőlem. Nem szándékozom reflektálni rám, tekintettel, hogy neki semmi joga nincsen minket büntetőmunkára küldeni, másrészt pedig szívesen a képébe villantom az eljegyzési gyűrűmet, hogy ha ez szükséges ahhoz, hogy az életben egyszer elakadjon a szava. Nem is értem, miért küldik minden alkalommal a nyakunkra. - Ne törődj vele... - suttogom Ty fülébe, mielőtt még az egyébként is heves temperamentuma abban nyilvánulva meg, hogy nekiugrik a tanfelügyelő nyakának. Nem mintha sokan bánnák szerintem a jelenlévők közül. A megjegyzés után viszont a zajok és a motoszkálás egyaránt kellő indíték arra, hogy nyugtalanná váljak. - Szerinted is grizzly? - pillantok Tyler felé és eszem ágában sincs bármerre is menni. Nem értem Longbottom professzor miből gondolja, hogy bárki szeretne elkóricálni a biztonságot és egy kevéske meleget nyújtó tűz - és Tyler - mellől.
- Aurorhoz méltó magatartás… Hamarosan már amiatt aggódhatok, hogy az elkobzott drogokat kezded terjeszteni – Mindig ezzel kezdődik: először elemelnek egy jelentéktelen kis tárgyat, majd a sikeren felbuzdulva egyre nagyobb értéket tulajdonítanak el. Talán hálát kellene adnom, hogy nem egy boncteremben dolgozik. - Egy sátorban alszunk, neked is azt kellene szagolnod – hívom fel a figyelmét ezen apró tényre. Napestig vitatkozhatnánk arról, hogy melyik szag kergetne hamarabb a sírba mindkettőnket, holott minden bizonnyal egyformán kiállhatatlanok. Szemöldököm ráncolva bámulok Hunter képébe, amint ő is beszáll ízlésem becsmérlésébe, lassan próbálva megemészteni magamban a dolgot. Örülnöm kellene, amiért nem zabálna meg, mégis úgy érzem, a lelkembe gázolt vele. Mi az, hogy „ha megeszem azt a szart” nem vagyok neki elég jó? A kaviárral meg végképp mi baja van? - Szóval tudatosan válogatnád az áldozataid? – érdeklődöm farkasvigyorral, majd közelebb hajolok – A helyedben vigyáznék, nehogy a hatóságok fülébe jusson a dolog. – küldök egy jelentőségteljes pillantást nővérem felé, hogy tudja, kire célzok. - Egyébként ez mugli cucc, meglep a tájékozatlanságod – terelem a témát barátságosabb vizekre. Igazából magnix, még a wampusos szobatársaim avattak be eme páratlan kulináris élménybe, de nem az én feladatom felvilágosítani őt olyan dolgokról, melyekről származását tekintve illene tudnia. Nem is lett volna időm rá, ugyanis Runcorn belerondított a képbe; épp fellázadnék ellene, hogy az igazi förmedvény az az okádék árnyalatú köntös, melyben épp most erőszakolja meg a közízlést, de a vacsorám orcátlan elorzása belém fojtja a szót, oly’ váratlanul ér. Cassie csöndre int, melyet pár éve még egy harapással jutalmaztam volna, de visszafogom magam, hagyom, hogy kiélje indulatait a kellemetlenkedő alakon, a háttérből élvezne a jelenetet. - Ki kérte, hogy segíts? – vakkantom nővéremnek ahogy ismét felénk fordul, majd könyékig merülök a zsákba, kikapva egy bontatlan csomag mályvacukrot. El kellene mondanom neki, mennyire büszke vagyok rá, de csak arra tudok gondolni, hogy ezzel a férfi mellett engem is beégetett az egész társaság előtt… Még duzzogni sem hagynak békében, a tanfelügyelő továbbra is dívaként produkálva magát mászik rá Wilkinson professzorra. Akár fizetnék is azért, hogy a Helios színpadán láthassam… Ne itt. - Valaki védje meg a hercegnőt! – kiáltom oda Runcorn és a tanári gárda felé, majd ahogy Longbottom professzor csendre int mindenkit, a kelleténél nagyobb lelkesedéssel nyársalom fel a mályvacukrot, természetesen az előbb említett egyént képzelve helyére. Igazából az sem érdekel, ha egy újabb Sasquatch forradalom készül kitörni a susnyásban, de kibököm a szemüket a nyárssal, ha meg mernek zavarni sütés közben.
The corners of my broken heart will be sharp I will be the one stabbed again anyway
Vendég
Pént. Júl. 24, 2020 6:25 pm
Mindenki && Linda && Vladimir
Más helyzetben biztosan sokkal jobban zavarna az, hogy valaki egy olyan sebezhető és szörnyű állapotban lásson, mint amilyenben tegnap éjszaka voltam, de Linda olyan személlyé vált az életemben, szinte pillanatok alatt, aki előtt valahogy nem annyira zavar. Persze, nyilván én is szeretném azt, ha inkább erősnek látna, de bízom már benne annyira, hogy tudjam, nem fog visszaélni a rólam szerzett információkkal. Csak azért nem mondtam el neki, hogy miért vannak sebek rajtam, vagy hogy miért nem beszélek soha az apámról, mert mindig nehéz visszatérni azokhoz a régi emlékekhez, és beszélni is nehéz róluk. De talán majd egy nap… ő lesz egyike azoknak, akiket beavatok majd az életem szánalmas kis részleteibe is. Sokáig viszont nem folytathatjuk tovább a beszélgetésünket, mert hirtelen Runcorn ront ránk. Csodálkozva figyelem a pattogását, és habár elég távol áll tőlem az erőszak minden formája, de ő olyan személy, akit még én is szívesen elküldenék a francba. - Nem csináltam semmi rosszat… - Mondom halkan, nem provokálásképp, csak egyszerűen tényként közölve ezt a tanfelügyelővel. Mégsem jut eszembe engedelmeskedni neki, hogy visszamenjek a saját ágyamba. Ez volt az utolsó tanévem az iskolában, már fél lábbal kint vagyok az iskola falai közül, ez csak egy utolsó kirándulás még diákként, de már jó ideje felnőttnek számítok.
Felvont szemöldökkel figyelem végül a férfi távozását, de aztán hamar visszafordulok Linda felé. - Biztos megint bal lábbal kelt fel. Az eddigiek alapján az a benyomásom róla, hogy minden apróságba képes belekötni, mert nincs saját élete, és ezért mások piszkálásával éli ki azt, amit máshol nem tud. - Mondom fejcsóválva. Mikor Linda hozzám dől, akaratlanul is átkarolom a derekát. Bár hallom a kinti zajt hála annak, hogy az érzékeim mindig ugrásra készen állnak, de nem tulajdonítok neki nagyobb figyelmet, gondolván, hogy valószínűleg biztos csak egy állat, aki túl közel merészkedett a táborunkhoz. - Pedig nem nehéz kitalálni. - Mondom én is kissé zavartan. - Valószínűleg azt hitte, hogy alváson kívül mást is csinálunk. - Miért kellett nekem ezt hangosan kimondani? Látszik, hogy továbbra sem erősségem az, hogy meghatározzam mikor kéne megszólalni és csendben maradni.
Nem vagyok benne biztos, hogy Neville komolyan is gondolja, amit mond, vagy csak lopott perceket akar szerezni a diáksereg előtt. Vagy esetleg mindkettő. Minden esetre én most igyekszem arra koncentrálni, hogy valóban megtervezzük a holnapi útirányt és ne reggel kelljen azzal szembesülnünk, hogy három úton is indulhatunk hazafelé. Ismerem az utat, ezt az erdőt sem most látom először, így azzal is tisztában vagyok, hogy csupán néhány órát nyernénk azzal, ha a szurdokon keresztül mennénk. A leereszkedés viszont okozhat meglepetéseket és kellemetlen baleseteket is, elvégre vannak köztünk kevésbé gyakorlott túrázók is. A gyerekek érdekét szem előtt tartva azonban nem tudom olyan lelkesen viszonozni a mosolyát, mint azt a lelkem mélyén szeretném. - Tekintettel arra, hogy van olyan diákunk, akit ma már a társa a hátán vitt, aligha tartom járható útnak a szurdokot.. - húzom el a számat. Őszintén sajnálom, hogy ezzel valószínűleg elrontom a jókedvét, nem szeretem hangulatgyilkossá avanzsálni, de ez most stratégiai kérdés. Az elsődleges szempont pedig mindig az, hogy a gyerekek érdekeit nézzük és mérlegeljük az esetleges kockázati tényezőket. Nem most buknám el a sikeres kirándulást, ha nem muszáj és inkább egyben hazavinnék mindenkit, ha egy mód van rá. - Szerintem itt kéne mennünk... - mutatok a térképen arra az ösvényre, ami persze nem olyan látványos, de egy kis furfanggal biztos vagyok benne, hogy azzá lehetne tenni. Neville pedig ezekben kifejezetten jó, így számítok a kreativitására. Magyarázat közben pedig a térkép jótékony takarásában nyugtatom meg kezem az övén egy pillanatra. Nem több ez lopott érintésnél, mégis olyan jó érzéssel tölt el azután, hogy... Nos, ami az elmúlt napokban történt. Kettősünket és a röpke pillanatot megzavaró Runcornra nem vagyok felkészülve, pedig már hozzászokhattam volna, hogy előszeretettel morog olyasmi miatt, amit már számtalanszor letisztáztunk vele Neville-lel. Külön-külön és együtt is. De vannak azok a típusú emberek, akiknek milliomodjára is csak a kellemetlenkedés jut osztályrészül. A tanfelügyelő közéjük tartozik és ezt szereti mindenki orra alá is dörgölni. - Ugyan Cain, maga is volt fiatal... - legyintek egyet kedvesen. A fickót nem kedvelem különösebben, sőt... De diplomáciai kérdéseket vetne fel, ha éppen én lennék az, aki felemeli a hangját vele szemben. Erre pedig egész Amerikának nincs szüksége. Helyettem Neville egyébként is kiáll az igazunk mellett ismételten. Épp szólásra nyitnám a száját, hogy csatlakozzak a véleménynyilvánításhoz, egy kevésbé indulatos formában, mint a partnerem, mikor a lélegzetvételnyi szünetet egy különös zaj hosszítja meg. Értetlenkedő hangok, apró sikkantás, tettre kész alakok vesznek körül. Nincs időm lerázni magamról Runcorn ujjait, megteszi helyettem más, de azért nem hagyom szó nélkül. - Természetesen készségesen csatlakozom Önhöz megvizsgálni a zaj forrását, Cain. De szabadjon megjegyeznem, hogy egyenként talán többre mennénk. Három képzett auror és Ön... - teszem hozzá, majd Neville felé vetek egy pillantást, aki eközben a gyerekeket tereli egy helyre. Jó meglátás, én is gyorsan számot vetek, hogy mindenki itt van-e, majd a másik irányba nézek. - Csak Ön után, Mr. Runcorn... Ha nem bánja.. - intek magam elé immár felszegett pálcával. Na nem azért invitálom magammal, mert úgy hiszem, hogy hasznunkra válik. Tisztában vagyok vele, hogy előbb vetne áldozati bárány gyanánt a hang forrása elé, minthogy összeszedje magát. Innentől viszont csak egy pillantást kell vetnem a társamra, hogy tudjam, mi a további dolgom. Ms. Black felé tenyerem felmutatásával jelzem, hogy maradjon csak a helyén, egyelőre nincs szükség egy újabb kivont pálcára, ellenben a diákokra jó lenne, ha Mr. Lestrange mellett figyelne valaki, míg közös erővel utánajárunk a történéseknek. Míg Neville az egyik, én a másik oldalról kerülök a zaj forrása felé közelebb. Pálcám hegyén épp akkora fénycsóva gyúl, mely az erdőben való tájékozódást segíti. A közelben semmi gyanúsat nem látok, csak az aljnövényzet ropog a lábam alatt, ahogy lassan közeledek a tábor széléhez, ahonnan érkezésünkkor kivetettük a szükséges védőbűbájokat, majd ki is lépek a láthatatlan pajzs védelme alól. Idekint nem hallhatom ugyan, hogy a tábortűz körül mi folyik, ellenben Cain bizonytalan lépteivel képes lemaradni mellettem. Micsoda férfi... Nem kell sok idő azonban, hogy a zaj forrása szemtől szemben álljon velem. - Oh.. - nyílik el a szám egy szempillantás alatt, ahogy tetőtől talpig végigmérem az állatot. A sötétben nem olyan egyértelműen kivehető az aranyszínű bunda, de a rávetülő fény kellő segítség a fajtája meghatározásához. - Ez egy... re'em... - meredek rá és egy szempillantás alatt végigfut a hideg a hátamon. Alapjáraton úgy tudom, hogy nem túl békés jószág, és meglehetősen ritka. Nem véletlenül vannak kevesen azok, akik testközelből találkoztak vele.
Vendég
Hétf. Júl. 27, 2020 9:57 am
A ma esti alakításától függetlenül is annyira tartottam Cain Runcornt, mint egy zsák szemetet. Ezt sok emberről elmondhattam, gyakran ért a (nem alaptalan) vád, hogy magamat túl nagyra, másokat túl kevésre értékeltem. Runcorn előkelő helyet foglalt el ezen a listán a csúszómászókra emlékeztető, gusztustalan viselkedésével. Egy antropomorf földi giliszta. Nevetségesnek találtam a magán műsorszámát, de nem avatkoztam közbe, amikor Leo fiamat vette célba. Nem féltettem Leo jókedvét, végső soron az én fiam volt, meglepett volna, ha nem pattan le róla Runcorn minden szava. Naivan bíztam benne, hogy az a nyomorult engem legalább elkerül, hiszen talán egy kísérőszülőt csak nem mert ágyba parancsolni, de nem volt ekkora szerencsém. A bizalmaskodó tanácsainál az is kellemesebbnek tűnt, amikor a minisztériumban két teljes emeletet és a liftet elárasztotta az egyik mosdóból kiömlő víz. Mitöbb, a vécékből kizúduló víznek több értelme volt, mint a szavaknak, amelyek Runcorn száján bugyogtak ki. Egy pillantásra sem méltattam, nem hogy válaszra, de mint kiderült, őt ez nem zavarta. Megeshet, hogy már megszokta az efféle fogadtatást, annyian levegőnek nézték már. Végül távozott és Longbottoméknál állapodott meg. Gyerekkoromból rémlett még, hogy Longbottom folyton elhagyta a varangyát, bár megtette volna Runcornnal is ugyanezt... A különös hang azonban nem Runcorn agyszüleménye volt, én is hallottam. Ösztönösen pillantottam azonnal Leo felé, meggyőződve róla, hogy még mindig a barátai társaságában volt. Miss Wilkinson intésére bólintottam egyet, én is bölcsebbnek láttam, ha nem rohan minden felnőtt kivont pálcával a fák közé, valakinek a gyerekekkel is itt kellett maradnia. Varázspálcával a kezemben araszoltam közelebb a fiamék társaságához, bíztam benne, hogy Miss Black szemmel tartja a tőlem távolabb esőket. - Semmi hősködés, maradj a hátsó feleden, rendben? - figyelmeztettem Leot előrelátóan.
Már az elején megmondtam mindenkinek hogy úgy készüljenek hülye leszek. Én szóltam! Nem érheti szó a galambház elejét.... se. Leginkább azért mert nincs olyanom. Szeretek kirándulni. Mostanában nem sok minden tud kirángatni a búvalbéleltségemből, de a természet közelsége igen. Na meg az sem utolsó dolog hogy az unokatestvéreim is jöttek a túrára. Na meg a lány is, aki meghülyítette Clydeot, Héloise is itt van. Sajnos. Azért sajnos, mert még egy emberrel több, aki azzal piszkál, hogy mit csináljak. Meg leginkább hogy mit ne. Mondjuk a sokadik lecseszés után már nem biztos, hogy bírom ép ésszel... sőt, magamat ismerve biztos hogy nem. - Naaa, Héloise, nem is csinálok semmit! Aljas rágalom! Most mi a bajod? Hiányod van? Szóljak Clydenak? Biztos tudna rajtad segíteni! Vigyorgok pofátlanul a szőkére. Tudom, hogy úgysem bántana, csak a szája nagy, de... nem hinném, hogy Hugrabugosként bárkinek is tudna ártani. Akkor meg nincs mitől tartani. Amelyik kutya ugat, az nem harap, ugyebár. Mondjuk a csapatban nincs kutya, ahogy tudom, de mindegy. Az egésznapos kutyagolás után már én sem bántam, hogy végre letáborozunk éjszakára. Csak előbb még túl kellett esni a mindenféléken... mint például végighallgatni, ahogy Héloise kiosztja Judast... amit nem értek, mert csak hozza a formáját. Ezzel mi a baj? - Ne hallgass rá, Judas! Aljas rágalom, hogy rondán beszélsz! Clyde, te meg rendezd le a csajodat, még mielőtt még több hülyeséget hord itt össze, hallod? Hess a sátorba! Bonnie, te pedig... azt hittem, te normális vagy! Osztom ki majdnem az egész bandát egyszerre, közben pedig nagyon erőlködök rajta, hogy nehogy a szokásosnál is nagyobb szám legyen, mert még itt hagynak a végén. A tanfelügyelőt se igazán értem, mi baja van.... lehet, neki is hiánya van. Ki tudja? Az viszont biztos, hogy a furcsa, ismeretlen hang semmi jót nem jelent. Hülye vagyok, de hollóhátas is, tehát mégse. És ennyit azért még én is tudok. Szóval inkább befogom, és jó kisfiú módjára figyelek, hogy mit csinálnak a többiek. Az a biztos.
Vendég
Szer. Júl. 29, 2020 9:53 pm
menjetek a...
Túlságosan lefoglalom magam a saját gondolataimmal, ezért nem igazán veszek észre semmit, ami körülöttem történik. A szúnyogok talán teljesen el is kerülik a figyelmemet, holott nem hagynak figyelmen kívül, kár is lenne bárkinek ezt gondolnia. Máskülönben annyira mégsem vagyok magammal törődő, mert igazándiból egyfolytában Poppyt és a társaságát bámulom, nem pedig magamat a tükörben. Legalábbis addig, amíg ezt hagyja drága húgom, addig biztosan. Utána meg már nincs okom lebuktatni magam előtte, bármennyire is szeretnék erről beszélni. Kár, hogy nem őt akarom traktálni a bajaimmal. - Csak egy kicsit lefárasztott a tanév, meg a családi perpatvar. - ahogy a húgomra nézek, próbálok rámosolyogni, vagy legalább kevésbé keserű arcot vágni, de szerintem nem sikerül, mert egyszerűen nem tudok most semmire úgy tekinteni, hogy az boldogságot hozhat számomra. Talán az, ha anyáék együtt lennének, vagy az, hogy Poppy mellettem lenne, nem Tyler mellett. De nem tudom, hogy mi lenne, ha... Sosem tudtam, és ezt a kérdést soha nem is azért teszi fel az ember, mert meg lehet válaszolni. Mert nem lehet, és senki nem is fogja. Maximum megkíséreljük teljesen feleslegesen. Testvérem érintése kifejezetten jó érzés, és ez tagadhatatlan. Közelebb is húznám magamhoz, legalább annyira, hogy leüljön, amikor olyat hallok, amit nem feltétlen szeretnék. Mocorgást a közeli bokrok és fák közt, valamint ami ennél is rosszabb: apámat, ahogy rendre inti a népet meg.. nos szerintem főleg Runcornt, hogy másszon le a bigéjéről, legyen oly szíves, de nem úgy tűnik, hogy a tanfelügyelőnek ehhez lenne a legnagyobb kedve, elvégre egy nőn lógni mégis jobb, mint egy fán. Bár neki a fa talán hatékonyabb megoldás lenne, mint egy nő. A húgomnak egy nő kellene, erre megkap engem... Szép az élet, nem? - Nem tudom, de szerintem vedd elő a varázspálcádat, és állj mögém - kicsit előrelépek, és én is a kezembe veszem lényegében az egyetlen fegyveremet, amit jelen pillanatban használni tudok. Majd kiderül, hogy szúrnom kell vele, vagy varázsolnom. Mindenesetre mielőtt még nagyon elkezdenék aggódni Goldie lelki állapota miatt, Poppy felé irányítom a tekintetemet. Nem sok időre, szinte nem is látom a lányt a forgatagban, csak annyira, hogy Tyler mellett van. Remélem, hogy biztonságban...
Az ember olykor elfelejt megállni és egy mély levegőt venni a nagy rohanásban. Pedig mennyi stressztől és kellemetlenségtől szabadulhatnánk meg, ha néhanapján odafigyelnénk csak magunkra. És amikor a nagy forgatagban megáll egy pillanatra, csak akkor és csakis akkor jön rá, hogy rég elfelejtett levegőt venni és már rég fuldoklik. A túrák sokszor voltak ilyen hatással rám, elmélkedni, gyönyörködni a természetben, amíg csak magunk vagyunk. Észre sem vettem, hogy mennyire megviselt az utóbbi hetekben, hónapokban a válás gondolata is, nem csak a lebonyolítása. Pedig azt gondoltam, akkor majd egyszerre fogom szabadnak és felszabadultnak is érezni magam. Tévedtem. Az igazi szabadság ízét itt érzem, olyanok körében, akiket kedvelek, akiknek az érdekeit szem előtt tartani óhatatlanul fontos és akikért megéri minden fáradságos munkával eltöltött perc is. Elég csak elpillantanom a lányom felé, aki önfeledten szórakozik a társaságával, vagy a fiam felé, aki most sem hazudtolja meg magát. Oké, érte azért aggódok, sokkal hevesebb reakciót vártam volna tőle, mint amit kaptam. Nem tetszik a csöndes gyilkos passzív agresszív viselkedése, mert erre igazából felkészülni sem lehet. 
A többiek borzasztóan elfoglaltak a sütögetéssel, nekem viszont valahogy nincs étvágyam. Sokkal jobban leköt az, hogy a halovány fényben rejtvényt fejtsek, ha már Lilibeth egyértelműen a tudomásomra hozta ma már sokadjára, hogy mennyire haragszik rám. Nem tudom, hogy mit tehetnék azért, hogy végre megbocsásson nekem. Ráadásul, a sértettség borzasztóan eluralkodik rajta, hiszen megannyi tippet adtam neki már korábban is Parzifal személyével kapcsolatban, arról nem tehetek, hogy képtelen voltam konkrétan megmondani neki.
◄► 
A ma esti alakításától függetlenül is annyira tartottam Cain Runcornt, mint egy zsák szemetet. Ezt sok emberről elmondhattam, gyakran ért a (nem alaptalan) vád, hogy magamat túl nagyra, másokat túl kevésre értékeltem. Runcorn előkelő helyet foglalt el ezen a listán a csúszómászókra emlékeztető, gusztustalan viselkedésével. Egy antropomorf földi giliszta.
