The price of your greed is your son and your daughter What you gon' do when there's blood in the water?
A vihar váratlanul, percek alatt csap le a Malfoy-birtokra. Sűrű vízfüggöny mossa el a táncparkettet, a kültéri asztalokat, az esküvői torta maradékát, a drága, elegáns ruhákat. Talán elég gyorsan szórsz vízlepergető bűbájt magadra ahhoz, hogy ne ázz el, talán elkésel vele, talán nincs is nálad a pálcád, talán nem is tudod, hogyan kellene megvédened magad a doboló esőcseppektől. Mindenki a kúria felé veszi az irányt, te is így teszel. Bár a meteorológia mágusok nem ígértek tavaszi záport az esküvő napjára, nincs ebben semmi meglepő. Az április mindig is szeszélyes volt. Talán arra gondolsz, hogy azért mégis kár a kültéri díszletért - még táncoltál volna egyet, még volt valami finom a tányérodon, még befejezted volna a beszélgetést a partnereddel, még élvezted volna az impozáns kertet. Talán üdítően hat rád az eső - már kezdtél unatkozni, végre történik valami, végre megszabadulsz a kéretlenül melléd telepedő embertől, már úgyis menni készültél és most van rá ürügyed. Talán bosszant az időjárás kiszámíthatatlansága - annyi időt töltöttél indulás előtt a tükör előtt, és nem azért, hogy elkenődjön a sminked vagy elázzon a ruhád.
Tömeg verődik össze a Malfoy kúria hatalmas előcsarnokában. Sokan a ruhájukat szárítják, páran esernyőt csuknak össze, mások beszélgetésbe kezdenek. A hangok kavalkádja duruzsolássá folyik össze, egybeolvadva az ablakon kopogó monoton esőcseppekkel. Kiáltást hallasz. Elsőre talán arra gondolsz, valaki elcsúszott a márványpadlón keletkező egyik tócsában, de a félelemmel vegyes hangot újabb követi. - Hol a kisfiam? Ragnar, hol vagy? - Hamarosan arcot is társíthatsz a hanghoz, Mrs. Rowle tör utat magának a tömegben, hétéves kisfiát keresve. - Ragnar, most azonnal gyere ide! Azonban a legkisebb Rowle fiúnak nyoma sincs. - Belvina sincs itt - kiált fel hirtelen még egy édesanya, Mrs. Burke. - Talán együtt kóboroltak el? - Én sem találom a lányomat. Valaki nem látta Asteriát? - próbál mindenkit túlharsogni Mr. Carrow. - Legutóbb Criusszal láttam, de ő sincs itt - válaszol fokozódó aggodalommal Mr. és Mrs. Travers. Egyre többen és többen veszik észre, hogy a gyermekeik nincsenek a házban. Talán te is egy vagy azok közül, aki hiába keresi a gyermekét, testvérét vagy barátját, sehol sem találod őt a csarnokban összeverődött tömegben. Lehet, hogy aggódsz, lehet, hogy sikerül megnyugtatnod magad, de érzed a körülötted fokozódó rémületet. Aztán újabb hang hasít a levegőbe: - Hogy került ez a sakkbábu a zsebembe?
És valóban, ha a zsebedhez érsz vagy belenyúlsz a táskádba, te is sakkbábut találsz ott. Az is lehetséges, hogy hirtelen kellemetlenül nyomni kezd a cipőd, mert egyik pillanatról a másikra egy kis figura bukkan fel az orrában. Ha alaposabban megnézed, láthatod, hogy a világos gyalog az. Mr. Marvolo Gaunt hangosan megfogalmazott ötlete tulajdonképpen logikusnak tűnik: - Ez talán valamiféle játék és a gyerekek is résztvevők. Micsoda kreatív ötlet! Esetleg keressék meg egymást azok, akiknek ugyanolyan bábu jutott. A tömeg mozgolódni kezd. Négy társad lesz, megeshet, hogy olyan emberek, akikkel soha még egy szót sem váltottál, csak a tenyeretekben pihenő világos gyalog közös bennetek.
A kaland kisebb csoportokban játszódik. Természetesen utalhatsz a csapatodon kívüli karakterekre is, viszont párbeszédbe és más interakcióba ne lépj velük - az aktív játék csak a saját csoportodban folyik. A kezdőreagban nyugodtan írd le az előzményeket: mit csináltál eddig az esküvőn, kikkel töltötted az időt, mit gondolsz az eseményről stb. Mindenki a saját ízlése szerint írjon kezdőt. A játékosok közötti sorrendet ti döntitek el, a kör végéig mindenki annyi reagot ír, amennyit csak szeretne. Határidő: 2023. április 30. (éjfél)
z eső hívatlan vendégként érkezett és terelt be mindenkit a kúria előcsarnokába. Ha egy átlagos esküvőn lettünk volna Cadmussal, akkor ezt a tömegnyomor, levegőtlenség és a légszomjtól történő elhalálozás szinonimájaként is lehetett volna értelmezni – nem úgy egy Malfoy-Parkinson menyegzőn, ahol az egy négyzetméterre jutó posh arisztokraták és (magukat) fonos(nak képzelő) személyek száma több volt, mint azt alapvetően egészségesnek ítéltem. Ezt mutatta az is, hogy az első cseppektől számítva pillanatok kellettek csupán, hogy egy kisebb Éhezők Viadala alakuljon ki annak a nemes célnak az oltárán: ki jut be előbb a villa óvó falai közé – mintha mindenki cukorból volna és elolvadna; vagy csak nem ismerné az amúgy harmadikos tananyag részét képező Leperex varázsigét. Szinte teljesen biztos voltam benne, hogy nem csak a Roxfortban, de a Durmstrangban is tanítaniuk kellett ezt, hiszen a német, orosz és ki tudja még milyen nemzetiségű nácik voltak a meghívottak között; szóval nekik is szükségük volt rá. No nem az eső miatt, hanem hogy a mugli és félvér gyilkosságaik közepette meg tudják óvni a legújabb dizájner ruháikat a vértől. Micsoda szörnyű tragédia lenne, ha tönkremennének! El sem tudtam képzelni... Az utolsók között léptem be az előcsarnokba, nem csak azért, mert a legkevésbé sem vágytam arra, hogy több millió galleont érő magassarkúcipők tapossanak halálra, hanem mert roppant mód szórakoztató volt hátulról figyelni az eseményeket. Szórakoztatóbb, mint az egész ceremónia, aminek mindenki – de tényleg, a szó szoros értelmében mindenki – tudta, hogy nem az újonnan fellobbanó diákszerelem volt az indítéka, hanem valami… khm… valaki teljesen más. De hát ki volnék én, hogy emiatt ítélkezzek? Amíg a legtöbben a ruháikat szárítgatták és fennhangon, elviselhetetlenül affektálva – ezt vajon külön tanították mindenkinek etika és illemtan órán, vagy nemes egyszerűséggel az aranyvérű gének egyenesági hozadéka volt? – siránkoztak én addig kényelembe helyeztem magam, ugyanis az egyik sarokban kiszúrtam egy kis asztalt két-három székkel. Biztos a vendégeknek tették ki, az (ex?)apósomék összes kúriájában, nyaralójában és mindenében tulajdonképpen, ami csak a nevükön volt és meghaladta a százötven négyzetmétert, tartottak egy ilyet, pusztán azért, mert szerették váratni a hozzájuk érkező embereket; előadni, hogy mennyi dolguk van, ők milyen fontos emberek. Mindezt azzal a nyilvánvaló, végtelenül átlátszó szándékkal, hogy a hozzájuk érkező szerencsétlen szerencsésnek érezze magát, hogy szánnak rá a végesnek tűnő idejükből – a valóságban persze nem voltak ennyire elfoglaltak, de… ezt senkit sem foglalkoztatott, főleg nem Gauntékat. És elég volt csak gondolnom rá, már meg is hallottam Marvolo Gaunt mély, máséval gyakorlatilag összetéveszthetetlen baritonját, amelyen karcot hagyott nem csak az idő vasfoga, de az esküvő kezdete óta elfogyasztott alkohol is. – Egyre jobban értem, hogy Apád miért irodalommal és poros könyvekkel foglalkozik, nem pedig medimágiával vagy varázsjoggal – sóhajtottam kellően halkan ahhoz, hogy a fentemlített ne hallja, de a férjem… mármint a volt férjem és a körülöttünk lévők igen. – Elég csak a szülőkre nézni – csettintettem a nyelvemmel – és látod, hogy sok mindennek érzik azt, ami történik, csak játéknak nem. Ékes példája volt ennek Amelie Lestrange, aki ahelyett, hogy felkutatta volna a nála lévő bábut és a többieket, akiknél az van, nemes egyszerűséggel pálcát szegezett valakinek a torkához, a ruházata alapján egy szolgálóéhoz, talán – csoda, hogy nem a vőlegényéhez, vagy a menyasszonyéhoz, ha az én gyerekemről lett volna szó, biztos meg sem állok addig; lehet ő sem akart, csak nem találta őket a felfordulásban – és magyarázatot követelt a tizennégy éves lánya hollétét illetően. – Szerinted sincs rendben valami, ugye? – kérdeztem Cadmust, miközben benyúltam a táskámba és kivettem az oda nem illő, valamikor belevarázsolt világos gyalogot és az asztalra helyeztem, hogy minden arra járó jól lássa. Abban mindenki biztos lehetett, hogy én nem állok fel és játszom Sherlock Holmest, legalábbis egyelőre biztosan nem. Ha valaki társulni akart, mert ugyanazt a bábut kaptuk, neki kellett megkeresnie engem. – Oh… nálad is a fehér gyalog van – mosolyodtam el, legalább egy nagyjából normális ember már biztosan akad már a “csapatban”, mert hát azért lássuk be: elnézve Cadmus családikoszorúját, hiszen fának jó indulattal is csak nehezen lehetett volna nevezni azt, amit Gaunték alkottak az elmúlt évszázadokban, ez a nagyjából normális a férjemtől... mármint a ex-férjemtől elvárható maximum teljesítmény. – Egy bor, egy üveg jó bor. Fogadjunk ebben Gaunt professzor, hogy a másik Gaunt professzornak, az Édesapjának a zsebében a hozzá legjobban passzoló figura... a sötét paraszt lapul – próbáltam megütni valamiféle hivatalos hangnemet, miközben kezet nyújtottam a férjem… mármint a volt férjem felé, hogy megköttessen a fogadás. Az én gyerekem nem vált köddé rejtélyes körülmények között, senki sem vethetett rám semmit, hogy próbáltam kicsit szórakoztatóbbá tenni az estémet.
Előző este Papszi megkérdezte – lazán ajtófélfának dőlve, koktéllal a kézben –, pontosan mik ennek a plusz egy főnek a szándékai velem, mire Apci szárazon felnevetett, szemében édes, összetéveszthetetlenül játékos fénnyel, hogy jelen helyzetben sokkal helytállóbb kérdés lenne, nekem mik a szándékaim a plusz egy főmmel, majd segített felhúzni a ruhám cipzárját, és körbeforgatott, mintha még mindig kislány lennék, és én forogtam is, elhúzott szájjal, incselkedő tekintettel. Még kétszer próbálkoztak, egyszer sem válaszoltam, simítás és dobozolás közben, selyempapírba csomagoltuk, finoman hajtva, mert mindketten tudják, szerteágazó ismereteim egyáltalán nem ölelik fel a háztartásbűbájok témakörét, és bár egyes velem egykorú nők hiányosságként hivatkoznának rá, nekik eszükbe sem jutna ilyesmire célozni – önvédelemből vagy elfogultságból, tulajdonképpen nem számít. Fogalmam sincs, mik a szándékaim, gondolom nagyjából ötvenedszerre is, miközben engedem, hogy közelebb vonjon magához, gyengéden, szinte puhatolózva, hol húzódnak az általa – és általam – ismeretlen határok, mégis olyan magabiztossággal és elutasításra való felkészültséggel, hogy úgy érzem, ha nem akarnék, akkor is kötelességtudóan a karjaiba illeszkednék. Meg sem kell erőltetnünk magunkat különösebben, tenyere pontosan és borzongatón simul a derekamra, kézfejem megmagyarázhatatlan természetességgel csusszan a fogásába, tekintetünk könnyedén találkozik és torpan meg, nevetséges, mennyire zavartalanul engedek el megjegyzéseket, felejtem el, amit pár másodperccel korábban még többszörösen összetett, és nehezített mondatok mentén fogalmaztam meg magamban. Klisés itt minden – klisés a szervezés, az indok, még a házaspár is, kölyökkori szerelem, rossz tervezés, meggondolatlanság, kapkodás és hányingerkeltő terelés, jó megszokott és köreikben bejáratott kirekesztés és exkluzivitásnak álcázott felsőbbrendűségi viszketegség. Nem panaszkodom – egyelőre. Odysseus meghívott, és Papszi meg Apci arra tanítottak, hogy mindig legalább két-három órát várjak, mielőtt kendőzetlen őszinteséggel megjegyzéseket tennék. Ha jól számolom, még harminc percem maradt, Odysseus pedig… Pillantásunk ismét egymásba kapaszkodik, és ilyenkor nem vagyok Pipsz, Pippuska, Pipperóni, Ms. McGonagall, egyik sem, ilyenkor… én nem is tudom, ilyenkor egyáltalán nem hasonlítok magamra, és ha kívülről nézném, ahogyan lassan ringatózom egy kviddicssztár karjai között, valószínűleg visszafordulna az a fél szelet torta, amit magamba erőltettem. Fél perccel később már szaladunk, kipirultan, nevetéssel a torkomban, csurom vizesen, az előcsarnokban meg kell kapaszkodnom benne, mert hirtelen centimétereket csúszok, ahogyan nedves cipőorral igyekszem kiválasztani egy csendesebb sarkot. – Teljesen eláztál – markolok a nedves ingujjára, majd felnyúlok az arcához, ösztönszerűen és szinte megalázó magától értetődőséggel, hogy kisimítsak egy nedves tincset a homlokából. Ujjaim rögtön beleakadnak valami keménybe, majdnem leejtem a tenyerembe hulló sakkbábut. – Ez egy gyalog – pillantok le rá ostobán, majd deréktáji szorítás felé nyúlok, és a fodrok közül kihámozom a sajátomat, ami másodpercek alatt materializálódott a semmiből. Tekintetem rögtön körbejár, körülöttünk mindenki különböző bábukat húz elő különböző, fájdalmasnak és kevésbé zavarónak tűnő helyekről, suttogni kezdenek, majd az értetlen kérdezősködés és zavart szóváltások elhalnak egy karcos-öblös hangú, ilyen távolságból sem józannak vagy kognitív képességeit tekintve beszámíthatónak tűnő férfi lelkes megjegyzésétől. Ezt az arcot már láttam valahol. – Szerintem is valamiféle játék, sajnos, gyere velem – szorítok rá gyengéden Odysseus kezére, és már húzom is magam után, utat török, tekintetemmel azonos bábukat keresek, és ügyesen lavírozok a kialakuló csapatok között. Amint megpillantom a hozzánk tartozókat, rögtön a kis asztalhoz lépek. – Gaunt professzor! – megkönnyebbülten lépek mellé, észrevétlenül elengedem Ody kezét, ez is belém kódolt formalitás és viselkedésforma, nem neki szól, nem is Gaunt professzornak, inkább a független, értelmiségi nőnek magamban, aki szeretné, hogy annak lássák, ami – sem többnek, sem kevesebbnek. Még elcsípem a mellette ülő hölgy fogadási ajánlatát, utolsó pillanatban sikerül visszanyelnem a nevetést, ami mosollyá szelídül az ajkaimon, és tényleg, idősebb Professzor Gaunt, hiszen tucatszor láttam családi portrékon. Pár másodperces fáziskéséssel sikerül azonosítanom a nőt is, egy arcot fényképekről, a hálószoba falai felé fordított, kissé mesterkélt fotókról, szőke tincsek, igéző pillantás, pedig miközben szórakozottan és tolakodóan felmértem árnyékának kiterjedtségét a paplan melegéből, még magamon éreztem a férfi súlyát, akihez az életét kötötte, és akitől elszakadt. Cadmus sosem mondta, miért, én pedig mindig úgy éreztem, kínos közvetlenségre utalna, ha rákérdeznék. – Ha ez tényleg valami játék, akkor rossz ízlésre vall, nem gondolják? – intézem mindhármukhoz, illetve az azóta talán félszegségből enyhe távolságot tartó, de becsatlakozni vágyó negyedik csapattárshoz, egy ijesztően fiatal lányhoz.
Minden aranyvérűektől hemzsegő rendezvényen elfogott a lehangoló érzés, hogy két világ között rekedtem. Közöttük nőttem fel, a szüleim térdén ülve tanultam a társadalmi elit írott és íratlan szabályait, könnyedén olvadtam közéjük, ha úgy hozta szükség, de sosem éreztem magam igazán otthonosan ebben a kirekesztő, vélt és szinte sosem valós érdemekbe kapaszkodó, pénzzel és kapcsolati tőkével másokon taposó közegben. Hatalmas ideológiai szakadék tátongott közöttünk - igazi szakadék, valódi értékkülönbség, nem apámék megjátszott liberalizmusa, amit a konzervatív aranyvérűek is csak vicces, művészi hóbortnak tartottak, nem kézzel fogható fenyegetésnek a fennálló rendre. Azonban bármennyire is szerettem volna a felső középosztálybeli értelmiség soraiba rendeződni, oda sem illettem be igazán. A Gaunt név túl sok negatív asszociációt ébresztett, méghozzá jogosan. És bármennyire is szerettem volna minél távolabb kerülni a nevemmel járó sztereotípiáktól, némi önkritikát gyakorolva én is láttam, hogy valójában volt még min dolgoznom. Ez pedig kellemetlen felismerés volt - ha rossz hasonlattal szeretnék élni, legalább olyan hideg zuhany, mint a Malfoy-Parkinson esküvőn nyakunkba zúduló váratlan zivatar.
Ráérősen követtük a menekülőket az exfeleségemmel - Merlinre, mihez kezdtem volna, ha nemet mond a meghívásomra! A meghívó érkezése után első dolgom volt megkeresni Izzyt, bízva benne, hogy semmilyen más programot nem szervezett az áprilisi hétvégére és továbbra is valamiféle perverz élvezettel tölti el az aranyvérűek tanulmányozása egy-egy pohár drága vörösbor felett. A válásunk sok mindenen változtatott - jó, valójában annyi dolgon nem, mint amennyi elvárható lett volna egy hosszú házasság végére tett pont után, ahogy erre sokan szerettek is célozgatni -, a kedvenc közös hobbink azonban megmaradt: mások szofisztikált kritizálása minőségi, legtöbbször mértékletes alkoholfogyasztással egybekötve. Erre pedig a legjobb alkalom egy nagyszabású esküvő volt, különösen akkor, ha látszólag minden előjel nélkül, sebtében akarta összekötni az életét két negyvenen túli ember.
Higgadt érdeklődéssel szemléltem az ázott, hisztérikus madarakként viselkedő szülőket. Leonie és Elias nem voltak itt, a hétvégét a nagyapjuknál töltötték (mármint Izzy szüleivel, nyilván nem az én apámmal), biztonságban, felügyelettel és vélhetően az indokoltnál kevesebb szabállyal. A rémületük talán jogos volt, de kontraproduktív. Nagyra tartottam a Lestrange házaspárt, szakterületük kiemelkedő alakjainak, az aranyvérű közösség üde színfoltjainak, azonban racionálisan nekik is be kellett látniuk, hogy mások életének látványos fenyegetésétől a kislányuk - mióta volt egyáltalán két lányuk? - nem került elő. Természetesen az emberek sosem voltak racionális lények. Többek között én sem, különösképpen akkor, ha apám is jelen volt, sőt, kinyitotta a száját és szavakat formált vele.
- Az empátia sosem tartozott az erősségei közé, irodalomtörténeti szempontból nincs sok jelentősége, tudod - forgattam a szemem, a borospoharam pereme felett méla undorral szemlélve apám szervezkedését. - Figyeld meg, csak percek kérdése, hogy anyámmal szervezkedni kezdjenek. Szörnyű lenne, ha egy társas rendezvénynek nem ők lennének a középpontjában... Kelletlenül halásztam elő az öltönyöm zsebébe keveredett sakkbábut, ami Merlinnek hála, megegyezett Izzyével. - Nem. Itt aranyvérű esküvők mércéjével mérve sem stimmel valami - ingattam a fejem, fontolgatva, hogy talán most jött el a tökéletes alkalom a távozásunkra.
Philippa érkezése - és Odysseus Boot? Nos... érdekes választás - váratlanul ért és néhány udvarias percre félrelökte a távozásról szőtt álmaimat. Ha egy kicsit is kevésbé megfontolt ember lettem volna, talán kicsúszik a számon a kérdés: mivel zsarolt meg a fiatalember, amiért eljöttél erre az esküvőre? Nem hittem, hogy a közeljövőben egy térben tartózkodik majd az exfeleségem és Pippa, bár nem is igazán tűnődtem vagy szorongtam emiatt előzetesen. Ha Pippa kínosan is érezte magát, én kettőnk helyett is mélységes nyugalommal szemléltem a kialakult, egyre abszurdabb helyzetet. Nem volt mit szégyellnünk - vagy ha volt is, arról úgysem tudott senki. Isabella pedig egészen biztosan egy szemforgatással és egy vállrándítással feldolgozta volna az információt. - Minden esély megvan rá. Ahogyan arra is, hogy koronát tesz a fejére, mégsem rohangálhat a híres Gaunt professzor egy sötét paraszttal. Habár bevallom, a teljes nélkülözés lenne a legnagyobb büntetés számára, rosszul viselné, ha kimaradna a játékból. - Apámnál csak egy valaki viselte volna rosszabbul, ha kihagyják bármilyen társas eseményből: az anyám. Még akkor is, ha az esküvő után minden bizonnyal hatalmas egyetértésben megtárgyalják majd, mennyire ostoba játékra kényszerítették őket.
- Ha nagyon közhelyes akarnék lenni, most mondhatnám, hogy "panem et circenses". Bár azt hiszem, az emberek alapvetően elég közhelyesek - mosolyodtam el, miközben körülöttünk izgatottság lett úrrá szinte mindenkin, úgy keresték a csapattársaikat, mintha valóban kötelező lett volna. Könnyű dolog tömegeket szórakoztatni. - Bár örülök, hogy látom, Philippa, hétfőn említeni is akartam, hogy lenne egy remek politikaelméleti konferencialehetőség a hónap végén, amit biztosan testhezállónak találna. Majd holnap az Akadémián megbeszéljük a részleteket, most a világért sem szeretném megfosztani ennek a... játéknak az örömétől. És a partnere társaságától, bár nehezemre esett elképzelni, miről társaloghatott ő és egy kviddicssztár - Izzy erre mondta volna, hogy dolgoznom kéne a sztereotipizálásra való hajlamomon. Hamarosan egy ötödik csapattárs is csatlakozott hozzánk, alig néhány évvel lehetett idősebb Leonie-nál. A saját tinikorú lányom viselkedéséből kiindulva megkíméltem szegényt a felnőttek kínos ismerkedő kérdéseitől, éppen elég kellemetlen lehetett számára idekullogni négy, rémesen unalmas felnőtt közé.
Eleinte nem túlzottan rajongtam a gondolatért, hogy elmenjek egy esküvőre, ami a legkevésbé sem fontos számomra. Az egyetlen, amit érvként tudtam volna felhozni azért, hogy igenis ott a helyem, az a húgom volt, akit nem akartam egyedül hagyni ebben a szituációban, és egyébként is túl keveset találkoztunk az utóbbi időben, kevesebbet mint szerettem volna. Aztán Boo rákérdezett “a lányra, akit éppen szédítek”, nekem pedig felcsillant a szemem, hogy talán mégis találhatok valamit, amivel igazán izgalmas lesz az a nap. És mégis mi lehet romantikusabb randevúnál, mint egy esküvő? Nos, sok minden. Pláne egy kültéri esküvőnél, ahol zuhogni kezd az eső. Kifejezetten jól éreztem magam az első cseppekig. Pippa velem volt, valamilyen oknál fogva elfogadta a meghívásomat, pedig őszintén hittem benne, hogy valami eszméletlen jó sértéssel helyrerak, mert miért is jövök elő ilyen elcsépelt ötletekkel. Vagy én nem ismertem ki őt elég jól, vagy… nos, igazából csak ez az egy opció létezett. Még sokmindent kellett tanulnom róla, tőle, bár azt igazán megtaníthatta volna az elsők között, hogy két apja van és az egyik auror, mert akkor jobban féltettem volna az életemet már az első percekben. Nem mintha ne lettem volna mindig tiszteletteljes és udvarias vele… Mindenesetre annyira szépnek és jónak tűnt minden, már nem érdekelt az unalmas ceremónia, az büntetendően rossz torta elhúzódó utóíze, csak az, hogy a karjaim között van, észveszejtően szép, és éppen velem táncol úgy, hogy már percek óta nem talált fogást abban, amit mondtam - bármi legyen az. Aztán eleredt az eső, olyan hirtelenséggel, mint a nyári záporok általában, mi pedig szedhettük a lábunkat a többi vendéggel együtt az előtérbe. Mindenki csúszkált a vizes kövön, bár engem elsősorban a saját partnerem érdekel, ezért szorosan tartottam, ahogy próbált nem elesni egy rossz lépés után. - Te se vagy sokkal szárazabb -húztam elő az öltönyöm mellzsebéből a díszkendőt, hogy azzal meg tudja törölni az arcát. Nem ért sokat a hajából csöpögő vizet elnézve, de a semminél jóval több volt. A kezemből azonban már nem vette el, mivel jobban lefoglalta a figyelmét a két fehér paraszt… akarom mondani gyalog, amit rajtunk talált. Szerettem volna valami frappánsat mondani rá, de erre már én sem tudtam megszólalni. A szemem egy percre Cressidát kereste, szerettem volna megkérdezni tőle, hogy ez így teljesen komoly-e, mert ha igen, akkor soha többet nem megyek sehová, ahol ő ott van. Talán még el is kéne zárni valami biztonságos helyre, ahol se neki, se másnak nem esik baja. A következő pillanatban viszont Pippa kézen ragadott és maga után húzott - vagy annyira talán nem is húzott, hiszen készségesen követtem, mint egy hűséges kiskutya a gazdáját. És nagyjából ennyit is tehettem hozzá mindehhez. Nem gondoltam magam egy ostoba, tanulatlan embernek - hiába gondolták ezt sokan rólam, hiszen sportoló vagyok, csak fafejű lehetek -, viszont azt éreztem, hogy ez a beszélgetés már meghaladja az én szintemet, pedig alig hangzott el három mondat. Nyilvánvaló, hogy Pippa mellett két professzorral vagy mifenével kellett egy csapatba kerülnöm…
✧ Megjegyzés ✧ Zene ✧ Miegyéb ✧
Isabella Fleming and Cadmus E. Gaunt varázslatosnak találta
“Ugyan már, lehet, hogy rituális áldozást fogunk tartani a lagzi végén és ezért engedtek be ennyi félvért… Ők lesznek az áldozati bárányok” – megengedek magamnak egy komisz vigyort, s bár tudom, hogy nem sokat segítek a helyzeten, azért reménykedek, hogy Calyt sikerül feldobnom ezzel. Imádom az esküvőket. Még mielőtt felugrana az a két szép, egymásra feltűnően nem hasonlító szemöldököd a homlokod közepére és megkérdeznéd, hogy “Pont te?!”, hadd magyarázzam meg; azért szeretem az esküvőket, mert az ilyen rendezvényeken mindig történik valami izgi. Mindig kialakul egy hatalmas dráma, valaki mindig kap egy pohár drága bort vagy pezsgőt a nyakába, valaki pedig mindig leégeti magát az egész násznép szeme láttára. Ha szerencsém van, akkor pedig valaki meg is hal a nagy ünneplés közben. S ez alól még az ilyen komoly, nagy volumenű esküvők sem képeznek kivételt, mint a Malfoy-Parkinson buli. Hivatalosan “kísérő nélkül” érkeztem, ám így sem mondhatnám, hogy unalmas napnak nézhetek elébe, hiszen jelen van nem csak Egyes Számú Hancúrcica, de Kettes Számú is. Bevallom őszintén, fantáziáltam már arról, hogy bemutatom őket egymásnak… Persze az a fantázia egészen más irányba kanyarodott két gondolattal később, amiről remélhetőleg Caly és Lev nem szerzett tudomást… Ha mégis, hát bocsika! Mindenesetre engem nem kell félteni attól, hogy véletlenül megosztok valami nem kívánatos infót a vértestvéreimmel, ellenben a Karkaroff fiú néhány gondolatfoszlánya kristálytisztán bekúszik a fejembe most is, s épp a saját öltözetére tesz megjegyzéseket. Nevetnem kell, komolyan! “Legalább így tudjuk, hogy vannak gondolatai” – küldöm a választ kuncogva. Őszintén? Már félig-meddig megbékéltem Lev jelenlétével, bár azért szívesen megszívatom amikor van rá lehetőségem, vagy face-to-face addig piszkálom, míg elege nem lesz. Boxzsákként már hasznát veszem, ennyi biztos. – “Vagy vetkőzz le. Bár kötve hiszem, hogy itt lenne bárki, aki szívesen vetne egy pillantást a csupasz, vézna testedre” – fűzöm hozzá Caly javaslatához, közben ha Lev épp a látókörömben van, még vetek is rá egy gonosz mosolyt. Már csak egy dolog hiányzik ahhoz, hogy tökéletes legyen ez a nap; egy titkos kamatyolás valamelyik Sebbyvel. Fél szemmel látom, hogy egyikük elindulna felém, aztán az öreg fószer akivel lóg visszahúzza… Francba már! “Valaki nem akarja lefoglalni a kedvemért azt a vén faszit amíg elrabolom tőle Sebastian-t?” – forgatom a szemeimet, bár sejtem, hogy erre semmi esély nincsen. Inkább pezsgőbe fojtom a frusztrációmat, közben hallgatom kedves szüleim nagyon fontos, nagyon izgalmas beszélgetését a többi vendéggel. Szerencsére szenvedésemnek a váratlan időjárás változás hamar véget vet. A saját családom is szinte kapkodva próbál bemenekülni előle, én viszont kényelmes tempóban sétálok befelé. Ez csak egy kis víz, az ég szerelmére! Néhány hajtincsem az arcomhoz tapad, koktélruhám itt-ott átlátszik a nedvességtől, de ennyi. Egy kis izgalom üti fel fejét a rejtélyes sakkbábúk megjelenésekor, melyekből egy nekem is jut, s bár nagyon érdekelne, hogy mégis melyik idióta volt képes feltűnés nélkül a táskámba süllyeszteni, jelenleg az jobban leköt, hogy megtaláljam a “csapattársaimat”. Remélem Caly is köztük van. Sőt, még Levnek is örülnék… És a két Sebby… Az első világos gyalogot kiszúrva elindulok végre, ám közelebb érve csalódottan állapítom meg, hogy egy rakás felnőttel kerültem egy csoportba, ráadásul olyanokkal, akikkel valószínűleg magamtól sosem állnék szóba - no offense. – Üdv – ennyit nyögök ki, hangsúlyom egy enyhe zavarról árulkodik. Zavarban vagyok, mert nem ismerem őket, és fogalmam sincs, hogy kellene viselkednem körülöttük. Meg is tartom a tisztes távolságot, s igyekszem nem látványosan húzni a számat, miközben testvéreimnek címzek egy újabb gondolatot. “Találjátok ki, kinek sikerült összekerülnie egy nagy rakás boomerrel…”
The price of your greed is your son and your daughter What you gon' do when there's blood in the water?
Beszélgetni kezdesz az ismerősökkel és ismeretlenekkel, hallod, hogy a környezetedben mindenki hasonlóképpen tesz. Egyetlen magabiztos hang sem csendül körülötted, izgatottság és értetlenség telepedik meg az előcsarnokban. Vársz, türelmesen vagy türelmetlenül, de hosszú percekig nem történik semmi. Talán már azt fontolgatod, hogy ideje lenne eltűnni innen vagy számonkérni az esküvő szervezőit. Ekkor azonban megérzed, hogy a sakkbábu - bárhol is tartod éppen, a kezedben, a zsebedben, akárhol - felmelegszik. Mielőtt szóvá tehetnéd, hirtelen rántást érzel, a lábad alól kicsúszik a talaj, de nem zuhansz. Nem érsz földet, súlytalannak érzed a tested, majd forogni kezd a világ. Elmosódik a Malfoy kúria, a csapattársaid arca, az egész világ. Forogsz és forogsz, ha utaztál már zsupszkulccsal, kísértetiesen ismerős lehet az érzés. Aztán megérkezel, ha ügyes vagy, talpon maradsz, ha kevésbé, fájdalmasan landolsz. Egy kellemes, barna és elefántcsontszínűre festett falú szobában találjátok magatokat. Ablakai nincsenek, csupán egy zárt, díszes ajtaja. A helyiség teljesen üres, a közepére elhelyezett asztaltól eltekintve, amelyre egy kinyitott könyvet és egy homokórát helyeztek. A kötet lapjain a következő verset olvashatjátok:
Mérgem jóbarátra szállt: Szóltam róla, vége hát. Haragom ellenségre gyúlt: Nem szóltam róla, el se múlt.
Megnőtt - félve öntözöm - Folyvást hull a könny-özön; Mosolyom a napfény ott S puha, álnok fortélyok.
Nappal nőtt és éjen át, S almát villantott az ág; Ellenségem látta: fény, S tudta azt is, még enyém,
S átszökött a kert falán Fátylas éjnek évadán, Vígan látom délelőtt Fám tövén kinyúlva őt.
Ha alaposan körbenéztek a szobában, a falra festve számokat pillanthattok meg: 15-10, 10-5, 1-7, 8-3, 3-13. Ha a mennyezetre emelitek a szemeteket, nagy betűkkel írt feliratot láthattok: Mi történt akkor?
Tudnivalók:
A szobában bármilyen varázslat végrehajtható, de hoppanálni nem tudtok.
Az ajtó csak akkor nyílik ki, ha megfejtitek a kódot és kimondjátok a kérdés megfejtését. Ha erővel vagy varázslattal próbálkoztok, az ajtó fájdalmas, csípő hatású átkot küld rátok.
A homokóra a kör végére jár le.
A játékosok közötti sorrendet ti döntitek el, a kör végéig mindenki annyi reagot ír, amennyit csak szeretne. Ha kitaláltátok a megfejtést, a Mesélő azonnal jelezni fogja, ezért a próbálkozások után mindig várjátok meg a következő reaggal a mesélői reakciót. Határidő: 2023. június 4. (éjfél)
Kedves mosollyal az arcomon intettem az utolsó érkező felé. Ő volt közülünk egyértelműen a legfiatalabb, biztosan kellemetlenül érezte magát, hogy éppen velünk került egy csapatba, bár nem mondom, engem is feszélyezett a gondolat, hogy még ő is hasznosabb lehet itt nálam. Nem gondoltam magamról, hogy ostoba lennék, azért szépen neveltek otthon, művelt családban, ahol én magam is megszerettem a művészeteket, de biztos voltam benne, hogy nagyon látványosan megmutatkozik, mennyire más karriert választottam magamnak. Nem sok időm volt ezen agyalni azonban, ugyanis a figyelmemet elvonta a tenyeremben melegedni kezdő sakkbábu. Ránéztem, de látványra semmi különös nem tűnt fel rajta, úgyhogy már szóra nyitottam volna a számat, hogy a többieknél is rákérdezzek a jelenségre, de hang már nem jött ki rajta. Zsupszkulcs, ez abban a pillanatban nyilvánvalóvá vált számomra, hogy akár a holdon is lehettem volna a testem állapotát tekintve. Azonnal Pippa felé nyúlt a karom, hogy még azelőtt sikerüljön megfognom, hogy az örvény beszippantana, de nem volt szerencsém. Valószínűleg ez a mozdulat billentett ki annyira az egyensúlyomból, hogy nem sikerült talpra érkeznem - de legalább időben léptek működésbe a reflexeim és támasztottam ki magam a padlón, hogy ne az arcom bánja. Feltápászkodtam a földről, gyors mozdulattal lesöpörve az odaképzelt port a zakómról, aztán Pippához siettem. - Egy darabban vagy? Minden rendben? -Ha talpra is érkezett, biztos nem lehetett kellemes egy magassarkúban, amiben majdnem el is esett pár perccel ezelőtt. Miután megbizonyosodtam róla, hogy nem szerzett maradandó sérüléseket és remélhetőleg belső vérzést sem titkolt nagyon ügyesen, végre körbenéztem a szobában. A nagyon para szobában. A könyv és a homokóra az asztalon még nem volt baljóslatú, de a falra festett számok és a plafonról ránk kacsintó felirat már annál kellemetlenebb benyomást keltett. - Ez valamiféle sorozatgyilkosos szabadulószobás dolog? -Ha valaki megkérdezte, hogy miből gondoltam ezt vagy honnan hallottam ilyesmit, csak megvontam a vállam. Nem szerettem volna Pippa előtt hangoztatni, hogy az egyik exemnek volt egy ilyen mániája. Persze nem véletlenül volt az exem.
✧ Megjegyzés ✧ Zene ✧ Miegyéb ✧
Isabella Fleming and Cadmus E. Gaunt varázslatosnak találta
Sokan kezdenek kissé kétségbeesni a jelenlegi helyzet miatt, sőt, idegesebbnél idegesebb arcokat pillantok meg a násznép közt; bevallom, szórakoztat a dolog, még annak ellenére is, hogy ösztöneim folyamatosan figyelmeztetni próbálnak engem is a lehetséges veszélyről. Sikolyok, tömegpánik, egymást taposó emberek… Ez az a szituáció, amikor igazán megmutatkozik, mennyire gyávák vagyunk. Amikor csak vadállatok módjára menekülni próbálunk, oda sem figyelve a többiek épségére, sőt, még talán saját szeretteinkről is megfeledkezünk, mert lehetünk akármennyire jók vagy rosszak, mindig saját magunkat fogjuk előtérbe helyezni. Érdekes lenne gyakorlatban is látni egy ilyen jelenséget. Jelenleg viszont inkább csak zűrzavar és egy kis izgalom tölti meg a levegőt. Senki sem mer különösebben akcióba lendülni, s csapatokba verődve várunk arra, hogy végre történjen valami. Én már kissé unom, mert nem vagyok egy türelmes típus, s épp meg is jegyezném, hogy ez egyelőre egy baromi unalmas játék, ha egyáltalán lehet annak nevezni, azonban a fadarab a kezemben épp ekkor dönt úgy, hogy zsupszkulccsá avanzsálódik és elrepít engem egy egyelőre teljesen randomnak tűnő terembe - szerencsére nem először használom az utazás ezen formáját, így épségben sikerül a talpamon landolnom. – Hát ez csodás… – forgatom szemeimet, s épp ekkor hallom meg Caly hangját a fejemben. – “Késő bánat…” – küldöm a választ gondolatban, közben körbepillantok a szobában. – “Egyelőre jól, de összezártak a boomerekkel, úgyhogy nem vagyok benne biztos, hogy sokáig így lesz.” – Vetek is egy pillantást a csoda csapatra. Látom Csajszi Egyest és Kettest, itt van a Muszklibajnok is, meg Merlin sorozatgyilkos kinézetű, szakáll nélküli verziója. Őszintén? Ennél rosszabb is lehetne az összeállítás. – Miért? Ha az lenne talán élveznéd? – kérdezem Muszklitól, aztán újabb szemforgatással inkább az asztalhoz sétálok és vetek egy pillantást a könyvben szereplő sorokra. Fintorogva olvasom végig a verset; néhány sor jelentését értem, legalább is úgy gondolom, hogy értem, de sose voltam egy nagy irodalom rajongó... Egyszerűen az ilyesmit nem nekem találták ki. A homokórán épp csak egy pillanatra akad meg a szemem, aztán tovább nézelődve a falra festett számokat kezdem vizsgálni. Öt darab szám pár van, öten vagyunk. Vajon ennek van jelentősége? Dátumok biztosan nem lehetnek… Talán a vershez kapcsolódnak valamilyen formában? – Ahh, mégis ki a franc találta ezt ki? – mordulok fel, közben tekintetemet az égnek emelem, azaz a plafonnak, mintha csak attól várnám a választ erre a kérdésre. És ekkor tűnik fel az oda firkantott szöveg is. Mi történt? Hogy mi történt?! Megmondom én, mi fog történni… Amint kijutok innen és megtudom, ki vagy, fellógatlak egy fára és kivéreztetlek! - fenyegetőzök gondolatban. Végül egy nagyot sóhajtva megfordulok és a többiekre pillantok. – Remélem valamelyikőtök ért az irodalomhoz, mert ha nem, akkor most nagyon meg fogjuk szívni – mosolygok rájuk ártatlanul. Még magázódni is elfelejtek hirtelen. – Szerintem váljunk szét. Az egyik csapat foglalkozzon a számokkal, a másik a verssel, aztán cseréljünk. Így ha van a kettőnek köze egymáshoz, ha nincs, gyorsabban tudunk haladni a megfejtéssel – javaslom, bár én a vershez nem sokat fogok tudni hozzáfűzni, de több szem többet lát, nem igaz?
Cadmus riposztja idegenül hangzik – nincsenek kötődési pontjaink, rövid afférunk, amennyiben lehet annak nevezni, véletlenszerű áramkisülések mentén létezett, intenzíven, ugyanakkor céltalanul, megállapodási szándék nélkül, legfőbb erényünknek pedig mindig azt tartottam, hogy sosem kínoztuk egymást felesleges kérdésekkel, nem kísérleteztünk vagy feszültünk bele a felöltözködés csendjébe, éppen ezért fogalmam sincs, hányszor és hányféleképpen érte el idősebb Gaunt professzor a közmegegyezéses megvetést. Játék, mindannyiunk konszenzusa, nekünk játszani kellene, véletlenszerűen összeválogatott csapatok – habár leheletnyi szándékoltság és szadizmusra való hajlam kiérződik – dinamikájára támaszkodva. Játszani szabályok, kijelölt határok és útmutató nélkül, legalábbis egyelőre. Fantasztikus. Egyszerre két dolog esik nehezemre, elengedni Ody kezét – ujjaim feltűnést kerülve siklanak ki gyöngéd fogásából, egy lépésnyi távolságot ékelek magunk közé –, illetve megindokolni magamban, vagy egyáltalán visszafejteni a késztetés és késztetés mögötti kellemetlen bizsergés forrásáig, pontosan miért érzek éppen tenyérnyi hiányt magamban szinte rögtön. Vonásaim természetesen neutrálisak maradnak, belső tépelődésemnek nincs tere, nincs hová nőnie, mindig befelé omlik, csupán pillantásomban sejlik fel a bocsánatkérés, mert minden levegőtlen perc kettőnkre tartozik, ahogyan minden egymáséba futó tekintetünk és visszaharapott félmondatunk. Szakmai környezetben – márpedig Cadmus félig mindig mentorként lesz jelen az életemben, akkor is, ha felém hajolva azt suttogta, alig várja, hogy lehagyjam, ez minden mester elkerülhetetlen sorsa, és én csak nevettem kipirulva, forrón, puhán és büszkén – pillalatnyi figyelmetlenséget, érzelmi eltolódást sem engedhetek meg magamnak, amit nyilvánvalóan nem értene meg, férfiként sosem kellett küzdenie helyért, figyelemért, hangért, nem volt céltáblája szexizmusnak, hímsovinizmusnak, sosem simítottak végig a vállán idősebb professzorok, és nevezték kisszívemnek vagy aranyomnak, és amíg egy randevút elismeréssel jutalmaznának, addig bennem a gyengeség jeleit vélnék felfedezni, befolyásolható, könnyed, érzelgős, hormonális – mintha a férfiak nem tesztoszteron hajtotta interakciókkal szednék ízekre a világot több tízezer éve. Halványan elmosolyodtam Cadmus idézetén, persze, kenyeret és cirkuszt a népnek, találó gondolat. – A cirkuszt mindenki addig élvezi, amíg nem válik részesévé – fűztem hozzá halkan, valóban, senki sem élt vétójoggal, senki sem próbált kilépni a mesterségesen kialakított és fenntartott szituációból, mindenki csapatokba rendeződve, értetlenkedve ugyan, de némi izgatottsággal suttogott fojtottan vagy méltatlankodott kihívó hangerővel, persze mozdulatlanul. - Üdv – biccentek a feltűnően iskoláskorú társunk felé, aki szeretne bárhol máshol lenni, csak nem közöttünk. Még nem elég gyakorlott a pléhpofához, idővel úgyis el kell sajátítania, a felnőtté válás kikerülhetetlen lépése. Cadmus ajánlatát hallva azonnal visszatalál arcára a pillantásom, nincs bennem meglepettség, sem túlcsorduló hála, elolvasta és rám gondolt, nincs ebben semmi megindító, biztosan tudja, kit küldhetne még helyettem, és azt is, miért nem akar mást küldeni helyettem. Én is tudom. Tanulmányi előremenetelem sosem érdemekről szólt, hanem kemény munkáról, akaratról, szívósságról, ha nem engem küldene, szóba sem állnék vele pár hétig, és lehet, éppen erre vágyna néha, hogy ne robbanjak be, ne várjam az iroda előtt, ne halmozzam el jegyzetekkel, forrásokkal, észrevételekkel, mégsem lenne képes hátráltatni engem, vagy kockára tenni a kompetenciámat és fejlődési lehetőségeimet. – Megtisztel, Professzor úr, holnap felkeresem a szokott időben. – Talán pár perccel hamarabb, hogy feltehessek száz kérdést, és a végén megkínálhasson egy pohár itallal, én pedig elfogadjam azt. Éppen ez a pillanatnyi kizökkentség ér el nálam némi fáziskésést, a melegedő bábut pár szívdobbanásnyi idővel később regisztrálom, mire Ody-ra emelhetném a tekintetemet, deréktáji rántást érzek, a forgás azonnal elviselhetetlenné válik, tátott szájjal, némán és zavartan zuhanok keresztül rajta. Egyszerre érünk földet mindannyian, pillantásommal Ody-t keresem, helyette egy majdnem földre zúgó testet látok, és mellette a fiatal lányt, aki meglepő gyakorlottsággal marad talpon, hozzám hasonlóan, de vádlimon végigszalad a fájdalom, a térdemben csúcsosodik ki. Nincs olyan nő ezen a világon, aki szeretne figyelmeztetés nélkül magassarkúban zsupszkulcs utazásra indulni. Nem véletlenül. Ody úriember módjára lép hozzám, segítségnyújtásra készen, enyhe pír önti el arcomat, lesunyt fejjel kapaszkodom meg pár másodperc erejéig az alkarjában, mintha szükségem lenne támasztékra, kapaszkodóra. – Igen, persze, a cipőm sarka is átvészelte, azt hiszem – gyorsan lepillantottam, némi kopás, rendben, bűbájjal korrigálható. Majdnem orra estél, nevetném el magam legszívesebben, megkönnyebbültem és fesztelenül, mégsem tehetem ennyi ember jelenlétében, főleg nem itt, ilyen körülmények között. Mielőtt elengedném, hüvelykujjammal végigsimítom a mandzsettagombján, majd csuklója belsejének lágy részén, aztán el is lépek tőle. Úgy viselkedem, mint egy fruska, mint egy szerelmi bájitalon élő, hízelkedésre kész kiskamasz. Felmérem a helyiséget, közel lépek a falakhoz, és csak fél füllel hallom Ody felvetését. – Tulajdonképpen tényleg olyan… – a könyv felé fordulok, amit már fintorogva olvas a legfiatalabb tag. Ha nem járnánk évfolyami csapatépítőkre, fogalmam sem lenne róla, milyen egy szabadulószoba, és ha a lakótársam nem rajongana a mugli dolgokért, nem fizetne elő minden felesleges, időrabló tevékenységre, például streaming szolgáltatókra, azt sem tudnám, kicsodák a sorozatgyilkosok. Elméletileg mágusok között ilyenek nincsenek, mint ahogyan a kommunista Szovjetunióban sem létezett bűnelkövetés. Szemöldököm felszalad, gondolj arra, hogy fiatal, mantrázom, és annak összes frusztrációja ebbe a pillanatba tömörül. Követem a pillantását, homlokom ráncokba szalad, végül átveszem a helyét a könyv előtt, és a vers fölé hajolok, hogy gyorsan átfussam. Bizonytalanul Cadmus felé pillantok. William Blake verse. Ki a fene olvas mugli irodalmat az aranyvérűek között? – A kettő egyértelműen összefügg – vetem közbe, mielőtt nagyon beleélné magát a feladatleosztásba. Gyakran azok beszélnek a legtöbbet, akiknek a legkevesebb mondanivalójuk van, de ahelyett, hogy a tónusommal vagy pillantásommal érzékeltetném, hogy feleslegesen csacsog, inkább gyorsan átfutom a verset. 15-10, nincs tizenöt versszak, a tizenötödik sorban nincs tizedik szó, sem tizedik szótag. Betű viszont van. – Jegyezd meg, kérlek – fordulok Ody felé, nem intem közelebb, és nem is adok egyértelműbb utasítást. – M – kezdem, majd a következő számpárra nézek, kikeresem a versben – á – folytatom, majd a következőre – j –, a következőre – u –, a következőre – s. – Vissza sem kell kéreznem, nem bonyolult kód, nem követhetetlen. – Május. Mi történt akkor…? – Alsó ajkamat beharapom, a második búr háború vége, egyes kutatások szerint az Oranje Szabadállamot a független afrikai mágustanács segítette, de ennek semmi köze hozzánk. A második világháború vége európai hadszíntéren, lezárását mind a brit, mind az amerikai mágushírszerzés elősegítette, de hát ennek sincs köze hozzá, nincs egyértelmű és kizárólagos brit kötődése, William Blake, jó barát, méreg, harag… – A roxforti csata? – fordulok Cadmus és az exfelesége felé.
Könnyű és kényelmes lett volna elmerülni az összeverődött csapatunk csevegésében, felhívni Izzy figyelmét apám sürgölődésére - éppen egy büféasztalnyival arrébb próbálta rávenni a csoporttársait, hogy hasonlítsák össze a tökéletesen egyforma sakkbábuikat -, némi indiszkrét (bár észrevétlennek szánt) érdeklődéssel szemlélni a Philippa és kísérője közötti tagadhatatlan és számomra érthetetlen kémia apró megnyilvánulásait, megkísérelni kioldani a duzzogó hallgatásból a hozzánk csapódott kamaszlányt, azonban ezek közül egyikre sem maradt idő. A rántás váratlanul ért, idejét sem tudtam már, mikor utaztam utoljára zsupszkulccsal, de ahogy a lábaim alól eltűnt a talaj és a kellemetlen örvénylés közben az ujjaim közül kicsúszott a borospohár - még hallottam, ahogy a Malfoy kúria márványkövein darabokra törik -, meg kellett állapítanom, hogy nem is szeretnék változtatni a hopp-hálózat vagy az egyszerű hoppanálás megszokott, komfortos módján. Ösztönösen nyúltam Izzy után, nem volt semmi tudatos megfontolás a mozdulatban, bár a kezem csak a landolás pillanatában tudott Izzy karjára fonódni, noha valószínűleg nem szorult a szó semmilyen értelmében vett támogatásomra sem. Egyikünk sem esett el, sőt, az exfeleségem kezében tartott pohárban éppen csak felkavarodott a drága vörösbor, azonban egy csepp sem borult ki belőle. - Mindenki jól van? - futtattam végig a tekintetem előbb a társaságon, és csak utána az idegen környezeten.
Ablakok sehol, csupán egy díszes ajtó, a Malfoy-kúriától élesen elütő színvilág, a bútorok szinte teljes hiánya egy asztaltól eltekintve, rajta egy könyvvel és egy órával - túl nagy fejtörést nem igényelt megállapítani, hogy már nem az esküvő helyszínén voltunk. Nem állíthattam, hogy bensőségesen ismertem Mr. Malfoyt és az újdonsült Mrs. Malfoyt, azonban nehezen tudtam elképzelni, hogy egy ilyen presztízsű esküvőt előre nem bejelentett, bizarr játékokkal akartak izgalmasabbá tenni. Az aranyvérű menyegzők nem a szórakozásért léteztek és a különcködési szándék jellemzően kimerült abban, hogy a szervezők megpróbáltak látványosan többet költeni jelentéktelen apróságokra az előző nagyszabású esküvő ünnepeltjeinél. Újból átfutott a gondolataim között a megkönnyebbült, néma sóhaj: de jó, hogy a gyerekeket nem hoztuk magunkkal... - A szabadulószoba valamiféle társasjáték? - Leonie valószínűleg az efféle kérdéseimre gondolt, amikor olykor felszakadt belőle egy-egy Apa, olyan boomer vagy, rosszul leplezett szelíd szemforgatással kísérve. A tinilányok ingadozó kedélyéhez és olykor kifogásolható stílusához hozzászoktam, azonban a Dashkov lány viselkedése ennél eltérőbb nem is lehetett volna Leonie-étól. Amint megszólalt, a tekintetem egy rövid másodpercre összeakadt Izzyével, szavak nélkül üzenve, hogy tulajdonképpen rémesen szerencsések voltunk a lányunkkal. A pillantásom csak ezután vándorolt tovább Pippára, nem kellett megszólalnia, hogy tudjam, ugyanarra gondoltunk: a mai fiatalok tényleg ódzkodnak az olvasástól, mint a sárkányhimlőtől? - Philippának igaza van, felesleges szétválnunk, a számok és a vers nyilvánvalóan együtt értelmezhető csak - léptem közelebb az asztalhoz, egyelőre a homokóra frusztráló pergését ignorálva. - William Blake-től A méregfa, érdekes...
Az ismerős verset olvasva a helyzet okozta enyhe szorongásom is kioldódott. Irodalom, az én terepem, aggodalomra semmi ok... Pippával szinte tizedmásodpercre pontosan egyszerre mormoltam el a számkóddal feltörhető betűk sorát, amely sorrendbe állítva a május szót adta ki. Mi történt akkor? A feladat a mugli irodalomra épült... a híres regény, az Elfújta a szél akkor kapott Pulitzer-díjat. Ellenség, ellenségeskedés, politika... Margaret Thatcher is májusban lett miniszterelnök. Véget ért a második világháború. Nem, ennyi varázstalan utalás mit keresne egy aranyvérű esküvőn? A vers szövege fontos, a szerzője származása nem lehet. - A roxforti csata - mondtam ki Pippával szinkronban, talán túlzott lelkesedéssel a megoldást. - Ellenség, méreg, kinyúlt ellenfél, ez biztosan a roxforti csata lesz vagy Tudjukki halála. Egy aranyvérű rendezvényen vagyunk, előre is elnézést a sztereotipizálásért, de kár lenne tagadni, hogy szép számmal akadnak a jelenlévők között neohalálfaló érzelműek. Bármelyik megoldás logikus lenne. Csak egy futó pillantást vetettem a szőke kislányra, nem volt különösebb titok aranyvérű körökben, hogy orosz barátaink között bőségesen maradtak radikális nézeteket valló családok. - Nem hallottam a zár kattanását, talán az ajtó előtt állva kéne elmondanunk a megoldást?
zépen gyarapodott a társaságunk egyre nagyobbra és nagyobbra – meglehetősen érdekes személyekkel, azt kell mondjam. Odysseus Boot és kísérője, Philippa voltak az elsők, akik csatlakoztak hozzánk kezükben egy-egy a miénkkel megegyező bábut tartva. Érdekes páros voltak, meg kell hagyni. Érezni lehetett köztük valami fojtottságot, kis zavart is talán; de a fiatalok és a nagy, esetleg kezdődő szerelmek már csak ilyenek. Őket pedig Nikolina Dashkov követte másodikként, a maga duzzogó, lázadó tinédzserségével, amit két gyerek, köztük egy tizenhat éves lány Anyjaként könnyedén néztem el neki, még úgy is, hogy voltak sejtéseim a nézeteit és a radikalizmusát illetően. A varázslók, leginkább az aranyvérűek, szerették magukat másnak, felsőbbrendűnek érezni a mugliktól, így elsiklottak a két világ egyértelmű áthallásai felett – mint az orosz és német társadalom felépítése és a faj, mint kérdés szerepe náluk. A rántás váratlanul ért – belém fojtott egy megjegyzést, amit az ex-apósomra és a kényszeres megnyilvánulásaira kívántam tenni –, a mozdulat pedig, amivel Cadmus keze után kaptam reflexszerű volt, szinte észre sem vettem; csak amikor már biztosan álltam a talajon tűnt fel a görcsös szorítás, amivel a csuklójába kapaszkodtam. – Én igen –és a borom is, bólintottam a kérdésére elégedetten, némi sajnálatot érezve, hogy csak a poharam maradt nálam, nem pedig az egész üveg. Odysseus Boot és Nikolina Dashkov okfejtését hallva a helyzetünkről és a kapott feladatról hirtelenjében elengedhetetlen kellékének tetszett. – Te is rendben vagy? – pillantottam végig rajta gyorsan, felületesen, miközben a kezem éppen csak egy másodpercre ugyan, de megpihent a felkarján, mintha így bizonyosságot nyerhetnék bármiről is. Már nem voltunk férj és feleség, ez igaz; Cadmus mégis fontos pontja volt az életemnek, jelentős részét képezte is annak, egyesek szerint többet annál, mint ami egy válás után egészségesnek mondható. Szerencsére nem foglalkoztatott keserű emberek keserű véleménye, akik keselyű mód mások életében vájkáltak ahelyett, ahogy a sajátjuk élték volna azzal a mérhetetlen bölcsességgel, ami (szerintük) megadatott nekik. – Valami olyasmi – hagytam rá Cadmusra a szabadulószobát. Nem volt időnk arra, hogy bárki részletekbe menően magyarázzon neki és szerencsére senki nem is akart. Sóhajtva kortyoltam bele a boromba, ahogy a (volt) férjem és Philippa társaságában tüzetesebben is szemügyre vettük a rejtvényt. Egyértelmű, hogy hárman maradtunk, noha szerencsére a megoldás is annak tetszett. Számomra legalábbis, aki mugli young adult könyveken edződtem úgy tizenhat éves koromig – amikor is a regényeket felváltották a gyerekeknek szóló mesék –, azokban nem egyszer kellett hasonló rejtvényeket megoldania az olvasónak és a karaktereknek egyaránt. A rejtély szépen, érthetően bontakozott ki előttünk – legalábbis én így láttam, ezért nem is fecsegtem bele; hagytam Cadmust és Philippat érvényesülni, a meglévő és leendő (?) varázs-doktorijukkal. De ez hiba volt, amire a beszélgetésük hallatán és a férjem habitusának, no meg gondolkodásmódjának ismeretében számíthattam volna; mégse tettem, helyette egy "Tessék?!" kérdés kíséretében félrenyeltem a poharamban maradt utolsó korty bort. Micsoda pazarlás! – Kérlek – intettem az ajtó felé még kissé karcos, gombócos hangon –, ismételd még el előtte párszor a rossz megoldást, kinyílni ugyan nem nyílik, de én rettenetesen jól fogok szórakozni. – Talán külső szemlélő számára furcsa lehetett ez a megnyilvánulás, de őszintén nem izgatott mit gondolnak rólam olyan emberek, akiket nem ismertem és akik engem sem ismertek, ahogy a kapcsolatomat sem Cadmussal. Máskor, más helyen, más szituációban megcsinálta volna, hogy aztán egy jót nevessünk a dolgon – a bökkenő mindössze csak annyi, hogy nem máskor voltunk, máshol, hanem itt és most. Merlinre, mikor lettem én ennyire filozofikus? – Ez egy bosszú – jelentettem ki határozottan, ahogy végig simítottam a versen, olyan ez a feladat, mint egy számítógépes program, elég csak figyelni, kicsit a stílus mögé látni és megismered azt, aki csinálta – jól kitervelt, hidegen talált bosszú a kollektív bűnösség elvére alapozva, senkivel sem kivételezve. Ha itt vagy bűnös vagy, akkor is ha nem; ha itt vagy, szenved kell, ahogy Ő is tette – csóváltam a fejem, ahogy a szemem végigfuttattam a csapat többi tagján. – Egy ilyen bosszúval, ami ekkora fájdalmat sugall, senki sem vár huszonöt évet. Talán csak egyet. A május nem május másodikát, hanem május hetedikét jelenti. A Magic is Might terrortámadásnak napját Roxmortsban, a karrier börzén. Ha pedig pedig kicsit mélyebbre ásunk és elemezzük a helyzetet, helyzeteket, minden a gyerekekkel kezdődött – ahogy voltaképp akkor is, noha szerintem nem szándékos célpontok voltak, egyszerűen csak… úgy alakult – az ő eltűnésekkel, a szüleik aggodalmával, ami most biztosan tovább nő. Lehet, csak az anyai szentimentalitás mondatja ezt velem némi tapasztalattal karöltve, de bárki is legyen felelős ezért – léptem picit oldalra, hogy egyértelmű legyen, hogy a szobára, a feladatra és úgy en block a helyzetünkre gondolok – annak tavaly májusban a támadások alatt meghalt a gyermeke.
The price of your greed is your son and your daughter What you gon' do when there's blood in the water?
Isabella megoldása tökéletes, az ajtón kattan a zár, majd kinyílik. Ahogy átléptek rajta, egy új helyiségben találjátok magatokat. Akárcsak az előző, ez is szinte teljesen üres, csupán hat ajtó szakítja meg a szürke falak monotonitását. Mindegyik ajtó más színű - fekete, fehér, kék, zöld, piros és sárga -, azonban mielőtt elkezdhetnétek tanácskozni róla, hogy melyiken keresztül haladjatok tovább, hangok ütik meg a fületeket. Sikolyok, segítségkérés, elkeseredett zokogás, ismerős hangok, kísértetiesen ismerősek. A sárga ajtó mögül Ferdinand Fortescue és Marty McGonagall fájdalmas ordítása hallatszik, könyörögnek Pippának, hogy segítsen rajtuk. A piros ajtó mögül Leonie és Elias Gaunt sikolyai hallatszódnak, mintha kínoznák őket. A fehér ajtó mögül Isabella két apja kérleli őt, hogy mentse meg őket, mert egyedül képtelenek kijutni. A fekete ajtó mögül a Boot család elkínzott zokogása szűrödik ki, könyörgésük egy panaszos masszává folyik össze. A zöld ajtó mögül Nikolina a vértestvéreit és a két szeretett férfit hallhatja, ahogy az életükért alkudoznak, a fájdalomtól fel-felordítva. A kék ajtó azonban csendes szobát rejt. Ha bármelyik kijárathoz közelebb értek, azon egy-egy kitűzött pergament láthattok: Mindenki csak egyszer dönthet, utána nincs visszaút.
Szabályok:
Minden karakter csak egy ajtót választhat. Ha az egyik ajtón bemegy a karaktered, onnan már nem jöhet vissza másikat választani.
Nem kell együtt döntenetek, többfelé is szakadhattok, ebben az esetben a csapatbeosztás a következő körben majd átalakul.
A kaland kisebb csoportokban játszódik. Természetesen utalhatsz a csapatodon kívüli karakterekre is, viszont párbeszédbe és más interakcióba ne lépj velük - az aktív játék csak a saját csoportodban folyik. A játékosok közötti sorrendet ti döntitek el, a kör végéig mindenki annyi reagot ír, amennyit csak szeretne. Határidő: 2023. július 9. (éjfél)
Leplezetlen csodálat ült az arcomon, ahogy Pippa hangosan kimondott gondolatait hallgattam. Olyan komolysággal és profizmussal kereste a megoldást, mintha erre lett volna kitalálva, mintha csak ezért jött volna a világra. Még annak ellenére is tudtam mindezt értékelni, hogy a helyzet messze nem volt megfelelő hozzá. De természetesen kitalálta a megfejtést, közösen összerakták a professzoraival (gondolom, azok voltak mindketten), és az ajtó végül kinyílt előttünk. Az utolsók között léptem át a következő terembe, egészen jól leplezve a csalódottságomat, hogy nem azonnal a biztonságos, szabad levegőn találtuk magunkat. Végignéztem a színes ajtókon, és szinte azonnal éreztem, hogy itt vagy nem lesz jó megoldás, vagy a hat közül egyetlen egy lesz biztonságos. A kérdés csak, hogy melyik, és miért. Mert itt most nem hiszem, hogy lehet tippelgetni. Szerettem volna feltenni egy kérdést, bármilyet, bárkinek, azzal kapcsolatban, hogy vajon mit, hogyan és merre kéne tenni ezek után, de még a levegőt sem tudtam beszívni, mikor meghallottam az ajtók mögül a hangokat. Először csúnya, kakofón kavalkád volt az egész, ami inkább tűnt a belváros zajának, mint különálló kiáltásoknak, zavarta csak a fülemet. Aztán meghallottam a fivérem hangját, amit soha nem tudtam volna mással összetéveszteni, majd a húgomét is, amint a nevemet sikoltja, fájdalmas, velőtrázó sikollyal. Azt hiszem, sosem hallottam tőle ilyet, még akkor sem, amikor… És megint Boo, aki a segítségemet kéri, akinek szüksége van rám, hogy megvédjem, ahogy mindig is tettem. Ösztönös volt, ahogy határozott, hosszú léptekkel megindultam a koromfekete ajtó felé, magabiztosan markolva rá a kilincsre. Semmi nem tudott volna megállítani abban, hogy megmentsem a családomat, ha egyáltalán ott voltak. Kivéve a feliratot az ajtón, ami sikeresen elérte, hogy legalább egy pillanatra racionálisan gondolkodjak. Hátranéztem, bizonytalanul figyelve a többieket, hogy vajon ők hogyan döntenek. Bemegy valaki a szeretteit elzáró ajtón vagy sem? Meg akartam várni, hogy biztonságos-e, pedig valami mélyen azt súgta, nem is, azt dobolta a fejemben, hogy nem szabad, nem szabad, nem szabad. Nem tudom, mennyi idő kellett, mire teljesen ki tudtam zárni Boo és Cressida hangját, de éreztem - reméltem -, hogy jól döntöttem. Mindenkit meg akartam menteni attól, ami az ajtók mögött várakozott, bármi is legyen az, ha veszélyes egyáltalán, mert most azt éreztem, hogy tudom, mi a helyes döntés. De nem az én dolgom mindenkin segíteni, egy ember éppen elég lesz. Pippán láttam a habozást, a bizonytalanságot, hogy szeretne bemenni azon az ajtón, és azt hiszem, ekkor lett végleges az elhatározásom, hogy a csendes, kék ajtón kell bemennünk. Odasiettem érte és megfogtam a kezét, szorosan és határozottan. - Gyere, menjünk innen. Ne figyelj oda rájuk. -Könnyű azt mondani, fordított helyzetben valószínűleg én sem hallgattam volna más jó tanácsára. Magammal húztam és még mielőtt ellenkezni kezdhetett volna, ha akart egyáltalán, behúztam magammal a kék ajtón, ami hangos csattanással záródott be mögöttünk. Merlinre, ha most meghalok, még meg is érdemlem.
A helyzet (vélt?) veszélye ellenére őszinte intellektuális izgatottság lett úrrá rajtam - először a Pippával közösen meghozott konklúziónk, majd Izzy helyesbítése miatt. Hát persze! Hogy is nem gondoltam Roxmortsra? A levezetett érvelés baljóslatú, de annál meggyőzőbb volt, és ha a szavak súlya nem rántott volna vissza a boldog kódfejtés izgalmából, biztosan elsőként, lelkesen gratuláltam volna az exfeleségemnek a bámulatos logikához és intuícióhoz. Ez azonban nem az a helyzet volt, amikor egy büszkeséggel vegyes szeretetteljes összenézésnél sokkal többre volt időnk és alkalmunk - majd valamelyikünknél, otthon, egy pohár bor felett, ha épségben kijutunk innen. - Erre szokás azt mondani, hogy ezer pont a Hollóhátnak? Bár ezúttal bevallom, jobban örülnék, ha az érvelésed nem lenne helytálló - siklott át a tekintetem a hirtelen feltáruló ajtóra. A játék megalkotójának személyével kapcsolatban egyelőre felesleges lett volna találgatásokba bocsátkozni. Izzy aurori precizitással felállított bűnelkövetői profilja sajnos túl sok emberre illett, szülők tucatja veszítette el aznap a gyermekét.
Átléptem a küszöböt, a megszokott udvariasságot félretéve ezúttal nem engedtem magam elé egyetlen nőt sem - bár megkérdőjelezhető, hogy mit tehettem volna a védelmükben azon kívül, hogy emberi pajzsként állok előttük egy esetleges támadáskor. Sosem voltam tehetséges párbajhős, tantermi körülmények között jól boldogultam a mágia különféle ágazataival, de a harcot nem nekem találták ki. A szavak embere voltam, nem a nagy és dicsőséges tetteké. Szürke falak fogadtak, színes ajtók sokaságával, ezúttal használati utasítás nélkül. Azonban mielőtt egyáltalán megkísérelhettem volna megfejteni az új szoba logikáját, minden ajtó mögül keserves ordítás harsant fel. A szavak összemosódtak, felnőtt férfiak és nők sikolyai, a tartalmukat nem értettem és nem is érdekelt... azonnal egy, pontosabban két hangra fókuszáltam. Minden más érzékszervem kikapcsolt, amint felismertem Leonie zokogását és Elias könyörgését. Ők voltak, hiába nem láttam őket, tudtam, hogy ők azok. - Segítenünk kell nekik - indultam el minden gondolkodás nélkül a pirosra mázolt ajtó felé, a kezem ösztönösen fonódott Isabelláéra, támogatást remélve. Már majdnem feltéptem az ajtót, amikor a rettenettől leszűkült látóterembe beúszott egy pergamen: Mindenki csak egyszer dönthet, utána nincs visszaút. Azt hiszem, a lelkem mélyén tudtam, hogy mindez átverés, csapda, a gyengeségeink kihasználása. Izzy érvelése után szinte nyilvánvaló volt, hogy pusztán szórakoznak velünk. És mégis... Ugyan hogyan sétálhattam volna át másik ajtón, ha a legkisebb esély is megvolt rá, hogy a gyerekeink bajba kerültek? Mit értek a varázsdoktorik és az átlag feletti intelligencia, ha a lányod és a fiad sikolyait hallgattad? Semmit. Lenyomtam a kilincset.
The price of your greed is your son and your daughter What you gon' do when there's blood in the water?
A fájdalmas sikolyok egyre hangosabbak, egyre elkeseredettebbek lesznek. Szinte a saját gondolataitokat sem halljátok, néhányan talán megbénultok a döntésképtelenségtől. Végül mindannyian a kék ajtón keresztül távoztok, ki a saját döntéséből, ki némi külső ráhatással.
A kékre mázolt küszöbön átlépve, ismerős helyiségben találjátok magatokat - pontosabban bárki számára ismerős lehet, aki járt már valaha a roxmortsi Tomes and Scrolls könyvesboltban. De ha alaposabban körbenéztek, hamar észrevehetitek, hogy valami nem stimmel. Bár a berendezés, az illatok, minden fal és sarok szinte tökéletes másolat, azonban az ajtók és az ablakok hiányoznak. Egyetlen kijárat sem vezet ki az üzletből. Ebben a pillanatban füst szúrós szaga csapja meg az orrotokat, majd mintha a hőmérséklet is emelkedni kezdene. Lángok csapnak fel a padlódeszkák közül, először egészen aprók, majd nőni kezdenek, melegük betölti a szobát. Pukkanást hallotok, egy zsupszkulcs jellegzetes zaját, és Aidan Brightmore bukkan fel a semmiből.
Szabályok:
A szobából valóban nincs kivezető út, bármit tesztek, a falakat nem tudjátok ledönteni. Csak akkor juthattok ki, ha a 8. csoport megment titeket.
A tüzet eloltani nem tudjátok, de ideiglenesen távol tartani magatoktól igen. Ebben a tűzmágusok, vízmágusok értelemszerűen sikeresebbek, de örökké ők sem tudják feltartóztatni a lángokat..
places, places, get in your places, throw on your dress and put on your doll faces
A zöld ajtó kísérteties hangokat rejt, gondolkodnom sem kell, hogy tudjam, hogy kik könyörögnek az életükért a túloldalán… Azonban ahhoz sem kell túl sok ész, hogy rájöjjek, hogy ez az egész csak egy átverés; hiszen Caly sosem alázná meg magát azzal, hogy az életéért alkudozik, Lev túl hidegvérű, kimért és nyugodt hozzá, Sebastian kettes pedig még talán élvezné is a fájdalmat - egyedül Sebby egyes az, akiből talán kinézném, de belőle is csak azért, mert nem egy bűnöző típus, ráadásul mentálisan jóval stabilabb, mint a többiek. Szóval hazugság. Bele se kell néznem testvéreim fejébe ahhoz, hogy ezt tudjam, mégis, a fájdalom furcsa és váratlan csapásként hasít mellkasomba; s úgy hiszem, Caly is ugyanezt élheti át. Elég vetnem egy pillantást Lev gondolatai közé, máris tudom, hogy ő a ludas, tőle érkezik a kínok kínjának enyhített változata. Oldalammal a legközelebbi falnak dőlök, kezeimet a mellkasomra szorítom, ám fájdalmas kiáltások helyett nevetni kezdek, először csak halkan, majd egyre hangosabban ahogy még mindig jön és jön és jön a kínzó érzés, s ez nem elég, látom és hallom is, ahogy vértestvéreim szenvednek, látom Svent is, ahogy testét gyötri a Cruciatus átok… – Hülye faszok! Nem tudtatok volna valami kiskaput keresni, mi?! Agyatlan, hőskomplexusos idióták! – a szavakat nevetés közben engedem szabadjára, mintha hallanák azokat - bár Caly és Lev biztosan megkapják az üzenetet -, s most az sem érdekel, ha a csapattársaim hülyének néznek, kit érdekel?! A fájdalomnak vannak szép formái, van olyan része, amit lehet szeretni, lehet élvezni, de ez… Ez csak felesleges kínzás. Céltalan, értelmetlen.
“Caly, Lev… Jól vagytok?” – küldöm feléjük a jóval diszkrétebb mentális kérdést. Kell néhány perc, míg elmúlik, de már jóval azelőtt ellököm magam a faltól, hogy az átok utóhatása is tovaszállna, mert nincs ennyi időm. Ez is csak arra volt jó, hogy feltüzeljen, haragszom, méghozzá nem is kicsit… Figyelmeztetés: engem jobb elkerülni, ha igazán dühös vagyok. – Francba ezzel az egésszel! – Egyenesen a kék ajtó felé indulok, haragos lépésekkel közelítem meg, s a kilincset megragadva szinte feltépem azt, hogy aztán a küszöbön átlépve egy ismeretlenül ismerős könyvesboltba csöppenjek. Ismerős, mert jártam már itt, viszont ismeretlen, mert hiába másolja le a helyet tökéletesen, hiányzik belőle az élet - és az utcáról beszűrődő fények. Körbepillantok, rögtön a kiutat keresem vagy bármiféle jelet ami a következő feladat megoldásához vezethet, de nincs itt semmi, csak polcok, könyvek, felesleges dekoráció… És zéró ablak. Arra fordulok, amerre hivatalosan a kijárat lenne, ám az a falrész is teljesen üres. Nincs lehetőség friss levegőt beengedni, nincs lehetőség kilépni innen. Csapda. Egyértelműen.
Mégis, a hozzám legközelebb eső sorhoz sietek, elkezdem kinyitogatni a könyveket, hátha bennük találok valami választ, talán elrejtettek itt egy zsupszkulcsot vagy hasonlót, de nem… Az is eszembe jut, hogy talán van itt egy-két könyv a sakkról, lehet, hogy azokban lelem meg a megoldást, de mielőtt még megkereshetném őket, orromat füst szaga kezdi csavarni. Első ösztönös reakcióm, hogy a kistáskám mélyére rejtett késemért nyúlok, s a ruhám aljából levágok egy csíkot, amit aztán a számra és az orromra nyomok, hogy azon keresztül lélegezhessek. Nehéz tisztán gondolkodni egy ilyen helyzetben, én mégis igyekszem az elemi mágiámat bevetve oltogatni a tüzet; vagy legalább is távol tartani magamtól, meg lehetőség szerint a többiektől is. Francba, bár itt lenne Zakhar… Neki fényévekkel jobban megy ez, szerintem kettő pillanat alatt képes lenne eloltani az egészet. Na, amikor befejeztük a kis táncunkat, akkor kellett volna megragadnom őt, a két Sebbyvel és a vértestvéreimmel együtt - meg egy-két baráttal - és elhúzni innen a fenébe!
Nem jó a tájékozódási képességem, akárhogy is nézzük. Egy labirintusban legalább mindenki ugyanakkora hátránnyal indul, illetve erre gondoltam. Aztán persze, hogy enyém az első rossz döntés, s Regulus máris elkezd okoskodni. Csak szemet forgatok rá, s amint kiszabadultunk az ördöghurokból, inkább át is adom neki a lehetőséget a vezetésre. Csak azért, hogy ismét akadályba ütközzünk. Legszívesebben felnevetnék, kigúnyolnám, beszólnék neki, de… Csak csendben hagyom, hogy megoldja a feladatot. Inkább figyelek Nessie-re, akit tudom, hogy rémült. Én is az vagyok, vagy lennék, magam sem tudom. Ha nem kéne rá vigyáznom, akkor biztosan az első alakommal, hogy lehetőségem lett volna meghalni, akkor önként és dalolva vállaltam volna a halált. Fáradt vagyok, teljesen kimerültem már, s úgy érzem nincs értelme az egésznek. Politikai karrier…? Ha így haladok az akadémiát se fejezem be, mire megőrülök. Akaratom ellenére is eszembe jut Tristan, s ahogyan még ő próbálkozik nekem segíteni. Ha igazán érdekelném, akkor eljött volna ma velem az esküvőre. Akkor most itt állna mellettem, segítene az unokatesónkkal, s megvédene, nem pedig megint játszaná az antiszociális herceget. Gyűlölöm őt is, meg az egész családot, meg mindent, ami itt ma történik. Komolyan bárcsak belém csapna a villám, vagy rám küldenék a gyilkos átkot, csak legyen vége szenvedéseimnek. Néma csendben megyek csak a többiek után, egyetlen egyszer megyek előre még az út során, közben folyamatosan fogom Nestor kezét, el ne menjen mellőlem, meg érezze, hogy bármi van, itt vagyok neki, még akkor is, ha saját depresszív gondolataim lefoglalják figyelmem, így ha valaki hozzám is szól, maximum hümmögök, de egyébként nem nagyon foglalkozok azzal, hogy miket mondanak nekem. Tényleg nagyon szeretnék már kijutni innen, ha másért nem is, hát legalább azt lássam, hogy Blaise egyben van. Az én hibám, hogy most talán ő is bajba keveredett, elvégre én hívtam el az esküvőre, ahol egyébként minden tele van aranyvérűvel, meg vérnácikkal. Egyszóval a lehető legrosszabb hely, ahol egyedül tudna maradni. Nem is tűnik fel, hogy merre sétálunk, elvégre homályos már a látásom, alig látszik itt valami az útvesztőben, így csak a bűz csap meg, el is fintorodom, mikor hallom a suhanó hangot, s bár automatikusan mozdulok is el a fabunkó irányából, Nestort nem tudom magammal rántani, így eltalálja. Vele együtt rogyok le a földre, de nem tudok elkezdeni pánikolni, ha tudom, akkor lelassítom a trollt egy varázslattal, majd átvetem a fiú egyik kezét a vállamon, s vele együtt kezdek el rohanni a többiek után. A labirintus közepét megpillantva már félig fellélegzem, s reménykedek benne, hogy valami csoda dolog lesz abban a dobozban, de kinyitva… - Ez biztosan megint valami trükk… - Zonkó Csodabazárja alapján másra sem tudok gondolni, csak hogy megint valami csapdába sétáltunk. Nestor sérült, a troll közeledik, s most üt be nálam a pánik, hogy mit tegyek. Nem tudok örökké menekülni, nem úgy, hogy itt van az unokatestvérem a nyakamon, a troll ellen viszont nem biztos, hogy nyerhetünk. Ekkor érzem meg, ahogyan szédülni kezdek, forog velem a világ, ránt magával valami, elszakít Nestortól, majd pedig még fejbe is kólint, mielőtt ismét földre küldene. Fejemet csak még jobban beverem, hasogat a fájdalomtól, s érzem, ahogyan tarkómon valami meleg folyik végig. Szemeimet csukva tartom, próbálok ébren maradni, muszáj felkelnem, meg kell keresnem Nessiet, biztosan fél egyedül. Mégsem emiatt remegnek meg szemhéjaim, még mielőtt kissé kinyitnám szemeimet, hanem a hirtelen jött forróság miatt, a füst fojtogató szaga vett rá, hogy végül körbenézzek. Már nem az útvesztőben voltam, hanem egy zárt helyen, ami lángokban állt. Ismeretlen emberek hangja lepi be a helyet, de én még mindig csak szédülök, látásom elhomályosul, s végül úgy döntök, feladom. Vesztettem, eddig tartott a küzdelmem. Tőlem aztán hamuvá is válhatok most már.
i certainly hate that ticking thing in my chest. it makes me want to save people.
❧ 
