Cadmus E. Gaunt

A kampányfőnök személyiségtípus két lábon járó mintapéldája. Kétségkívül társasági ember, inkább nevezhető extrovertáltnak, mint introvertáltnak. Feltölti, ha olyan emberek társaságában lehet, akiket érdekesnek talál, sőt, kifejezetten rosszul viseli a magányt, már-már társaságfüggőnek lehet nevezni. Szívesen társalog, könnyen kezdeményez beszélgetéseket és ösztönösen jól ismerkedik, kevés olyan téma létezik, amihez egyáltalán nem tud hozzászólni - ebben az esetben pedig örömmel hallgat, szeret tanulni és nem zavarja, ha be kell ismernie, valamiről elképzelése sincsen. Ez némi kettősséget eredményez a személyiségében, hiszen azokban a témákban, amelyeken belül magabiztosan mozog, hajlamos azt feltételezni, hogy nála jobban senki sem ért az adott kérdéshez. Gyakran tűnhet kioktatónak, okoskodónak, sokszor ad kéretlen tanácsokat, ha pedig valaki felhívja a figyelmét a sértő viselkedésére, azonnal védekezőállásba helyezkedik és nem hajlandó elfogadni a kritikát. Nehezére esik bocsánatot kérni, viszont ha megteszi, az mindig őszinte és alaposan átgondolt.
Stabil, kiegyensúlyozott ember, távol áll tőle a felesleges aggodalom és a szorongás, sokak szerint szinte már irritálóan nyugodt és lehetetlen kihozni a sodrából. Nem az extremitások embere, mások szélsőséges érzelmeit nehezen reagálja le - bár saját szilárdsága miatt jól tud támaszt nyújtani másoknak -, az indulatosságot és a közönségességet (vagyis amit ő annak tart) megveti, jellemhibának tartja. A saját érzelmeivel összhangban van, képes a belső számvetésre és határozottan húzza meg a saját határait, amelyeket senkinek sem enged felrúgni. Segítőkész, érdeklődő, de biztosan nem önfeláldozó, nem hagyja magát kihasználni és kizsigerelni senkinek, a saját komfortzónáját nem hajlandó félredobni, csak nagyon kevesek kedvéért. Az irigység számára ismeretlen fogalom, őszintén tud örülni mások sikerének, részben ezért jó együtt dolgozni vele.
A munkahelyén jó vezetőnek tartják, bár számára gyakran kényelmetlen a főnök szerepe. Nem szívesen oszt ki utasításokat, de inspiráló, karizmatikus személyiség és ezzel könnyen kézben tartja a Wizengamotot, a többségben tiszteletet ébreszt ezzel a tulajdonságával és a ténnyel, hogy a jogászszakma egyik legnagyobb szaktekintélye. Az ő pozíciójában meglepő, de nem kifejezetten szervezett ember, gyakran szétszórt, szinte mindenhonnan elkésik, hajlamos elhagyni dolgokat, az irodája felér egy háborús övezettel, amit állítása szerint ő teljesen átlát, de valójában fogalma sincs, hogyan kéne eligazodnia az íróasztalának nevezett romhalmazban. Folyamatosan lázasan kattog valamin az agya, a tétlenség és unalom nem az ő terepe, az élet szerinte állandó tanulás, csupán nyitottnak kell lennünk és magunkba szívnunk a tudást. Nem véletlenül került annak idején a Hollóhátba.
Az Akadémián folyamatos a sokszoros túljelentkezés a kurzusaira, részben a Wizengamotban betöltött szerepe, részben az előadásai színvonala miatt. Remek előadó, katedrára született és szeret is tanítani. Az órái interaktívak, szeret csoportmunkákat kiadni és barátságos, szakmai vitákat szervezni, nyitott a hallgatói véleményére és igyekszik nekik vitakultúrát, önálló gondolkodásmódot tanítani.
Nem csoda, hogy nem szakadt el teljesen az akadémiai szférától, lázba hozzák az elméletek, a nagy filozófiai kérdések, hajlamos is túlságosan elveszni a részletekben és azt is darabokra cincálni, amit semmi értelme szétszedni és alaposabban megvizsgálni, mert nem annyira összetett, mint amilyennek Cadmus látni igyekszik.
Önmagát liberálisként, szabadságpártiként definiálja, de ez gyakran ütközik az aranyvérűként elsajátított beidegződésekkel. Elfogadónak vallja magát, mégis hajlamos az ítélkezésre és mások lenézésére - ez viszont egy olyan hiba, amivel tisztában van és dolgozik is rajta tudatosan, több-kevesebb sikerrel. Hangoztatja, hogy független és nem érdekli mások véleménye, ami sok kérdésben igaz is, mégis vannak berögzült rituáléi, szokásai, amelyek csakis a társadalmi megfelelést szolgálják.
Bár fontos számára a munkája, mégsem lehetne elvetemült karrieristának nevezni, nagyon nagyra értékeli a szabadidőt és a minőségi pihenést is, nem hajlandó túlhajszolni magát. Különösen nem a család rovására, a kezdetektől fogva törekszik rá, hogy a családi hagyományt megszakítva ne menjen a karrierje a házassága és az apaság rovására (bár a házassága így is zátonyra futott, de legalább nem ezért). Az emberi kapcsolataiban rendkívül fontosnak tartja a kommunikációt, ironikus, hogy mégis ebben csúszott el valami, tönkretéve a párkapcsolatát. Nagyon lényeges számára, hogy a szeretteivel mély, tartalmas és őszinte beszélgetéseket folytathasson, hogy ne csak éljenek egymás mellett, hanem ismerjék is egymást. Ebbe beletartoznak a gyerekei is, akiknek a nevelésében a legelejétől kezdve aktív részt vállalt és inkább kezeli őket egyenjogú partnerként, mint apró, önálló döntések és gondolatok nélküli lényekként - rosszul van azoktól a szülőktől, akik így kezelik a gyerekeket. Ez viszont sokszor egyben azt is eredményezi, hogy nagyobb önállóságot és felnőttséget feltételez Leonie-ról és Eliasról, mint a koruk indokolná. Összességében támogató, törődő apa, viszont reménytelenül "ciki boomer", aki minden igyekezete ellenére sem fogja soha sem megérteni a mugli technológiát és katasztrofálisan reménytelen a fiatalok szlengjét illetően.

Volt egyszer három fivér, akik útra keltek, s egy este szürkületkor egy elhagyott, kanyargós ösvényre értek. Cadmus és a testvérei gyermekkoruk során annyiszor hallották ezt az egyetlen mondatot és az utána következő ikonikus történetet a három fivérről, hogy saját gyermekei megszületése után egyszer sem kellett kinyitnia Bogar bárd mesekönyvét, ha Leonie vagy Elias ezt követelték lefekvés előtt - bár Cadmus sosem titkolta, hogy ki nem állhatja A három fivér történetét. Édesapja, Marvolo Gaunt Bogar bárd munkásságának megszállottjaként és lelkes családfakutatóként a fiai névadását tökéletes alkalomnak találta a múlt előtt adózásnak, így lett a legidősebb Gaunt fiú Antioch, a középső Cadmus, a legkisebb pedig Ignotus, a mesét ihlető három Peverell után, akik megalkották a Halál Ereklyéiként elhíresült varázstárgyakat. Cadmus felháborodott tinikorszaka óta azzal nyugtatja magát: tulajdonképpen lehetett volna rosszabb is, az apjuk akár a roxforti alapítók vagy a család mentálisan kevésbé ép ága után is elnevezhette volna őket.
A nagy nevek azonban sokszor nagy teherrel járnak, nem volt ez másképpen a Gaunt gyerekek esetében sem. Cadmus gyermek-és kamaszkorát Cork városától nem messze, Blarney-ban töltötte, a család sok évszázadra visszatekintő birtokán. Anyagi és szellemi tekintetben soha, semmiben nem szenvedett hiányt, a felhalmozott vagyon és kapcsolati tőke lehetővé tette, hogy olyan életet éljenek, amely keveseknek adatik meg. Házimanók, magántanárok, bármikor rendelkezésre álló otthoni könyvtárterem, az otthonukban szinte minden második nap megforduló fontos és nagy emberek vették körbe születésétől fogva. Az apja térdén ülve tanulta meg tipegőként, hogyan illik viselkedni társaságban, hogyan beszéljen választékosan, hogyan legyen tiszteletet parancsoló, de sosem hivalkodó és rátarti, hogyan különböztesse meg a halvillát az étkészlet többi darabjától, hogyan váljon különbbé minden lélegzetvétele az átlagembertől. Előbb értette meg Kant kategorikus imperatívuszát, mint hogy megkapta volna az első varázspálcáját, a testvéreivel az Akadémia ódon kőlépcsőin játszott fogócskát - és hányszor elesett, de Antioch mindig felhúzta a földről -, ócska vízfesték és zsírkréta helyett az anyját imitálva tanult rajzolni az olajfesték szagától nehéz levegőjű otthoni műteremben - bár a kézügyessége sosem volt kiemelkedő -, és a mai napig fel tudja idézni a megsárgult, több generáció óta öröklődő könyvek lapjainak pergését az ujjai alatt. Emlékszik még a vacsoravendégekre, ahogy a testvéreivel a lépcső tetejéről vagy az ajtó mögé bújva hallgatták ki a felnőttek érthetetlen, borgőzös beszélgetéseit politikáról, filozófiáról, művészetről, jogról, a világ nagy dolgairól, és bár akkor semmit nem értettek belőle, a tudást úgy szívták magukba, mint koboldmunka minden anyagot, ami erősebbé teszi. Nem meglepő, hogy mire a Roxfortba került, sok mindenben különbözött a kortársaitól.
A Teszlek Süveg szinte azonnal a Hollóhátba osztotta, hiába Mardekár Malazár leszármazottja, hiába értette a kígyók beszédét, a személyiségéből hiányzott minden, ami a bátyját és az édesapját mardekárossá tette - a szülei legnagyobb bosszúságára. Cadmus diákévei alatt nem volt ambiciózus, mint Antioch, és még kevésbé jellemezték a tanárai jó magaviseletű álomtanulóként. Habár az esze kétségkívül megvolt ahhoz, hogy akár az évfolyama legkiválóbb diákjává váljon, a jegyei mégsem foglalkoztatták különösebben. Ha valami érdekelte, abból kimagaslóan teljesített, minden másba minimális energiát fektetett. Népszerű fiú volt, rengeteg baráttal, akik minden őrültségbe követték - ugyanis Cadmus nagyon hamar a társaság kimondatlan vezetőjévé lépett elő, akaratlanul is jó érzéke volt ahhoz, hogy mások fölé kerüljön szelíd, de határozott módon. Bőségesen jutott Cadmusnak életre szóló élményekből, tiniként kalandnak megélt ostoba ötletekből, hirtelen fellángoló szerelmekből (Mr. és Mrs. Gaunt talán már akkor sejthették volna, hogy a fiukat igencsak nehéz lesz az aranyvérű párválasztás szűk keretei között tartani), csalódásokból és hibákból, amelyekből utólag úgy gondolja, csak előnye származott. Sosem voltak különösebben nagy tervei, tizenévesen hol író akart lenni, hol történész, de a jog egészen biztosan nem vonzotta.
Mindenki fellélegzett a családban, amikor a Roxfort befejezése után végül sikerült rábeszélniük a továbbtanulásra. Vonakodva, de elkezdte a Docendo Discimus Mágikus filozófia szakját, szakítva korábbi terveivel, miszerint kihagy néhány évet és bejárja a világot, hátha ihletet kap élete regényéhez, amit akkoriban még egy valós célkitűzésnek élt meg. Ő maga lepődött meg a legjobban, mikor az akadémiai légkör, az apja levetkőzhetetlen hírneve ellenére azonnal magába szippantotta - egy jogfilozófia kurzuson, elsőévesként kezdődött az érdeklődése a varázsjog iránt. Következő szeptemberben felvételt nyert a jogi tanszékre is, párhuzamosan folytatva filozófiai tanulmányait is.

Bellum omnium contra omnes - írta Thomas Hobbes, azaz: mindenki háborúja mindenki ellen, ez a négy szó pedig hatalmas súllyal telepedett rá Cadmus húszas éveinek elejére. Éppen csak betöltötte a húszat, amikor a sötét fellegek megsokasodtak Anglia felett. Rejtélyes eltűnések, halálesetek, szaporodó dementorok, azkabani szökések töltötték meg az újságok lapjait... egy nagyon távoli rokon miatt, aki nem viselte a Gaunt nevet, sőt, semmilyen nevet nem viselt, mert az emberek féltek hangosan kimondani, hogy Voldemort. A csendes szorongás kezdett félelemmé erősödni a Gaunt családban, mindig ott lebegett közöttük a bizonytalan kérdés, hogy Ő, Akit Nem Nevezünk Nevén mikor keresi meg őket. Tulajdonképpen csak idő kérdése volt, hogy a soraikban akarja tudni őket vagy éppen eltörölni minden Gauntot a föld színéről.
Mr. és Mrs. Gaunt, illetve az akkor friss házas Antioch, a roxfortos korú Ignotus és a két jóval fiatalabb Gaunt lány egy Fidelius-bűbájjal védett vidéki birtokon húzta meg magát, távol a közelgő - majd hatalmas erővel berobbanó - háború zajától. "Nem tehetünk róla, nem a mi hibánk" - mondta minden alkalommal Marvolo, ha középső fia felvetette az ellenálláshoz való csatlakozás lehetőségét. "Nem a mi hibánk" - ez a mondat olyan gyakran elhangzott, hogy valószínűleg a Gaunt házaspár is elhitte, valóban tehetetlenek és tagadó hallgatásukkal nem segítik Voldemort Nagyúr és csatlósai terveit.
Cadmus kapcsolata a szüleivel visszafordíthatatlanul megromlott a háború alatt. Az apjáról kialakított kép - a liberális, tájékozott, mások felett álló, a világ dolgait mindenkinél jobban értő professzor - darabjaira hullott, csak egy rettegő, középkorú férfit látott maga előtt, akit az életét egy buborékban rekedve töltötte és képtelen volt magán kívül bárkiért is tenni. Cadmus, bár sosem rendelkezett egy griffendéles bátorságával vagy egy hugrabugos önzetlenségével, tudta, hogy az apja által képviselt út nem helyes. Cadmus Gaunt pedig egyetlen dolgot mindennél nagyobbra tart, beleértve a saját, nagyon értékesnek gondolt komfortjánál és biztonságánál is: azt, hogy mi helyes. A maga húsz évével talán akkor még idealista elképzelései voltak róla, de tudta, hogy nem ülhet tétlenül, nem beszélhet igazságosságról az Akadémia biztonságot nyújtó öreg falai között egy filozófia-vagy jogszemináriumon, ha közben némán nézi százak és ezrek halálát.
Sosem volt párbajhős, sem kémnek való, így máshogy vette ki a részét a jó oldal munkájából. A rémuralom hosszú hónapjai alatt több akadémista társával sikeresen működtetek egy mugliszületésűeket és vérárulókat segítő hálózatot, védett házakba menekítették őket az Egyesült Királyságban vagy külföldre. A titkos szervezet nagyrészt aranyvérű vagy tehetős családok huszonéves fiataljaiból állt, a saját hétvégi házaikban, rég elfeledett vidéki kúriáikban, kihasználatlan ingatlanjaikban bujtatták a menekülőket.
A háború borzalmaihoz azonban a végső, roxforti ostrom során került a legközelebb. Ott volt, testközelből látta a pusztítást, ahogy ártatlan gyerekek és mindenre elszállt tanárok védték az iskolát és Harry Pottert. Kivette a részét a harcból, bár nem az élvonalban. Egyetlen maradandó, most már alig látható heggel a karján túlélte a csatát - a barátai közül azonban nem mindenki.
"Nem tehetsz róla, de tehetsz ellene" - ezt mondta az apjának, mikor hosszú hónapok mosolyszünete és némasága után újból találkoztak. Azóta nem beszélnek a háborúban játszott, nagyon eltérő szerepükről. Könnyebb így, bár kimondatlanul mindig ott feszül közöttük ez a szakadéknyi különbség.

A törvény szerint valaki akkor bűnös, ha megsérti mások jogait. Az etika szerint akkor, ha fontolgatja, hogy ezt megteszi - állította Kant, Cadmus pedig sokáig őrlődött a jog és az etika közötti hol vékonyka, hol igencsak tág határvonalon. A háború végével és az akadémiai tanulmányai befejezése után ügyvédként helyezkedett el, büntetőjogra specializálódva, egy nagy nevű irodánál. A siker hamar érkezett, a nagy jelentőségű, akár médiafigyelmet is élvező ügyek alig néhány éven belül szép számmal hullottak az ölébe, nagy nevet szerzett magának a jogászszakma berkeiben - azonban Cadmus nem volt elégedett.
Habár folyamatos sikerélmények érték, mégis idegennek érezte magától a saját szakmáját. Folyamatosan vívódott, a bírósági ügyek álmatlan éjszakákon kísérték végig, az igazságérzete nem hagyta nyugodni. Egyedül az akadémiai tanársegédi állása jelentett számára nyugodt mentsvárat, a katedrán sokkal jobban érezte magát, mint ügyvédi szerepkörben. Sosem tartozott azok közé, akik sokáig képesek kényelmetlen körülmények között létezni és gyötörni saját magukat, nem meglepő, hogy mindössze huszonhat évesen felmondott az ügyvédi irodánál. Főállású akadémiai oktatóként tevékenykedett ezután, kezdetekben jogfilozófiát és büntetőjogot tanított, később utóbbi helyett, több kolléga hatására az alkotmányjog felé fordította a figyelmét. Tudományos szempontból ez bizonyult élete legaktívabb időszakának, számtalan publikációja megjelent filozófiai és emberjogi témakörökben.
Nagyon sokáig abban a hitben ringatta magát, hogy a morális iránytűje csalhatatlan, mindig, tévedhetetlenül tudja mi a helyes út - az önmagáról kialakított kép egyetlen szombati nap alatt omlott össze, mielőtt még betöltötte volna a harmincat. A párválasztása kapcsán egyre fokozódó családi nyomás lepergett róla, komolytalan kapcsolatról még komolytalanabb kapcsolatra szállt, mindenféle határozott terv nélkül, és akkoriban ez az állapot tökéletesen megfelelt számára. A bátyja és az öccse megházasodtak, a Gaunt szülők számára tökéletes párt választottak, így csupán Cadmus lógott ki a fiúgyermekek sorából örök agglegényként, fittyet hányva a vértisztaság elvére. Valószínűleg mindenki kezdett beletörődni, Cadmust magát is beleértve, hogy a középső fiú előbb szerzi meg az Akadémia professor emeritusi rangját, mint hogy megházasodna. Mégis ki gondolta volna, hogy Roxmortsban, egy teljesen átlagos hétvégén fog minden megváltozni?
Cadmusnak nem voltak komoly tervei, mikor meghívta egy vajsörre az akkor tizenöt éves Isabella Fleminget, csupán kárpótolni szerette volna, miután véletlenül a frissen lehullott decemberi hóba borította a lány forró italát. Az azt követő két-három óra elmélyült, ide-oda csapongó és átszellemült beszélgetése után sem sejtette még, hogy az életét talán leginkább meghatározó emberrel sodorta össze a sors. Azt pedig végképp nem, hogy egy éven belül egy olyan komoly döntést kell majd meghozniuk, hogy belevágnak-e a családalapítás hatalmas súlyú feladatába.
Belevágtak. És minden nehézség ellenére, Cadmus sosem bánta meg.

A boldogtalan házasságokból nem a szerelem, hanem a barátság hiányzik - mondta Nietzsche a házasságról, Cadmus azonban csak a saját, páratlanul boldognak induló házassága vége felé értette meg, milyen hatalmas igazság ez. Hiába indult a kapcsolatuk egy sosem tervezett terhességgel, egy sebtében megszervezett eljegyzéssel és esküvővel - Cad a mai napig nem érti, hogy az apósai miért adták ilyen könnyen áldásukat erre a kapcsolatra, a lánya születése óta szentül állítja, hogy ő kitekerte volna a saját nyakát, márpedig ez a harciasság igencsak távol áll az alapjellemétől - , az első évek mégis szinte felhőtlen boldogságban úsztak. Elijah (ahogy Izzie szólította) korábban sosem volt szerelmes, az élete középpontjában saját maga állt, ezt a tényt pedig sosem szégyellte. Izzie viszont az egész világszemléletét fenekestül felforgatta, Leonie érkezése pedig véglegesítette ezt a folyamatot. Ők lettek számára a világ közepe.
Mr. és Mrs. Gaunt, bár rábólintottak az eljegyzésre - a fiuk szerint ebben nagy szerepet játszott a testvérei előnyös házassága és még inkább Isabella teherbe esése -, a lelkük mélyén sosem fogadták el igazán a tényt, hogy Cadmus egy félvér lányt vett feleségül, méghozzá egy olyan félvér lányt, akit két meleg mugli férfi nevelt fel. Az illem és a magukról a külvilág számára kialakított társadalmi kép miatt nyíltan sosem adtak hangot az ellenérzéseiknek, de a valóságon ez nem változtatott, és ez örökké éket vert a családi kapcsolataik amúgy is bonyolult viszonyrendszerébe.
A magánéleti boldogságot szakmai sikerek is kísérték. Cadmus harmincegy évesen felkérést kapott, hogy csatlakozzon a Wizengamot bírái közé, számtalan ember-és alkotmányjogi publikációja, illetve a jogászkörökben kivívott elismerés meghozták a gyümölcsüket. A lehetőséget természetesen elfogadta, bár a katedrának nem intett búcsút, mégis úgy érezte, hogy a korábbi ügyvédi próbálkozásai helyett végre valami igazán fontosat tehet és olyan változást hozhat a világba, amiről mindig is álmodozott.
Míg a jogi ranglétrán magabiztosan menetelt felfelé, addig az idilli házassága rózsaszín felhői kezdtek szertefoszlani. Már nem ment minden zökkenőmentesen. Cadmus, bár remekel az elméletek kiötlésében, azt sosem tudta és valószínűleg a jövőben sem lesz képes megmondani, hogy hol siklott ki a kapcsolatuk, mi volt az az alapvető hiba, ami elindította őket a lejtőn lefelé. Hiszen egy valamiben biztos: sosem szűnt meg az Isabella iránt érzett szeretete. A valóságban azonban a színtiszta szeretet önmagában nem elegendő egy házasság működéséhez, ahogyan a gyerekek jelentette kapocs sem. A kedves szavak, a boldog semmittevéssel töltött hétvégék, a romantikus esték száma megcsappant, a vitáké gyarapodott, a megoldást pedig nem sikerült megtalálniuk. Talán nem próbálták eléggé, talán akkor még nem is létezett megoldás.
Kevesebb mint egy éve mondták ki a válóper utolsó szavait. A folyamat békés volt, sokkal békésebb, mint a házasságuk utolsó évei, olyan egyetértésre és kompromisszumkészségre leltek magukban, amelyről nem is tudták, hogy létezik. A sors furcsa fintora, hogy azóta egyetlen komoly vita sem alakult ki közöttük. Elijah jobban megérti a volt feleségét, mint a kapcsolatuk hosszú évei alatt bármikor, ezzel a ténnyel pedig még nem teljesen sikerült megbékélnie, bár minden találkozásuk az otthonosság és a szeretetteljes nyugalom érzésével tölti el. Éppen ezért képtelenek elszakadni egymástól, igaz, a találkozásaikat előszeretettel fogják a közös gyerekekre, még akkor is, ha Leonie és a kis Elias eközben sehol sincsenek, csupán egy üveg drága bor ül közöttük harmadikként.
Ami pedig a munkáját illeti, erre szokás azt mondani, hogy innen már nincsen feljebb: három éve a Wizengamot tagjai megválasztották Főmágussá. Magát Cadmust lepte meg leginkább a szavazás eredménye, hiszen a korrupciótól egyre jobban elzüllő Wizengamot Briggs-párti keménymagjával nyíltan szemben áll.
Nem tudom, hogy milyen sorsot szán nekem az Ég, de a legvégsőkig reménykedem abban, hogy nem hagyja el az igazak ügyét - fogalmazta meg Rousseau, de az idézet akár magától a negyvennégy éves Cadmus Elijah Gaunttól is származhatna.

Mint a családjukban minden férfi, úgy ő is magas, tökéletesen átlagos testalkatú, sötét hajjal - bár ez már csak nyomokban látszik, hiszen a harmincas évei végén őszülni kezdett -, barna szemekkel, karakteres arccal. Egyszóval tipikus Gaunt, habár nem szereti, ha erre felhívják a figyelmét, tekintettel a család mentálisan és fizikailag kevésbé ép ágára.
A munkája megköveteli az elegáns viseletet, de ezt nem is bánja, sosem vallaná be hangosan, de valójában elég fontosak számára a státuszszimbólumok. Sosem feltűnő vagy hivalkodó, de le sem tagadhatná, hogy mindenből csakis a legjobb minőség felel meg neki.