Odi

Boo szereti, hogy mindig, mindenben partnerre talál bennem. Át kéne menni egy másik csapathoz? Legyen. Születésnapi bulit kéne szervezni anyának? Legyen. A frászt kell hozni arra a seggfej Brianre a Tutshill Tornadoestól? Nos, lehet, hogy az éppenséggel az én ötletem volt, de legyen. Mindenben társ vagyok, minden ötletet támogatok, még akkor is, ha nagyon nem kéne.
Cressida szereti, jó beszélgetőtárs vagyok. Hiába tudom elragadtatni magam, hallgatni is képes vagyok, és nem csak az extraverzió általi üres csevegésre kapható, hanem bármilyen mély beszélgetésre. Meghallgatom a szeretteim gondjait-bajait, ott vagyok, ha közösen kell szidni valami parasztot, de akkor is, ha egy ölelésre van szükség, hogy minden jobbnak tűnjön.
A szüleim szeretik, hogy önálló vagyok és talpraesett. Hármunk közül mindig én voltam az, aki a legkorábban és a legkönnyebben megtalálta a saját útját, legyen szó karrierről vagy magánéletről... bizonyos kivételekkel. Ezáltal úgy vélték, hogy én vagyok az, akire a legtöbb terhet lehet akasztani, én pedig boldogan és kötelességeim teljes tudatában vállaltam ezeket.
Az edzőm szereti azt, ahogy a csapatot irányítom. Nem véletlenül bízta rám (egyelőre ideiglenesen) a csapatkapitányi pozíciót. Lehet, hogy a stratégiákban Boo jobb nálam, úgyhogy abban mindig teljesen rábízom magam, ellenben az embereket nagyon is jól ismerem a kviddicspályán. Pontosan tudom, kinek mi az erőssége és mi a gyengesége, ezekre pedig erősen rá is játszom.
A csapattársaim szeretik, hogy mindegyikükkel közvetlen vagyok és a barátomnak tekintem. Célomnak tartom, hogy a gyengébbeket felhúzzam és segítsem, a nálam jobbaktól pedig minél többet tanuljak. Tisztelem őket egytől egyig, nem csupán egy csapat kviddicsjátékos vagyunk, de bajtársak is egyben.
A barátnőim szeretik... nos, tudtommal mindent, amit testileg nyújtani tudok nekik. Más pozitívumot nem hiszem, hogy mondhatnának rólam.
Az idegenek szeretik nézegetni a fotóimat. Vagy tököm se tudja, sosem kérdeztem még őket.

Boo nem szereti, hogy képtelen vagyok nemet mondani azoknak, akiket szeretek. Mindig ott vagyok, ahol szükség van rám, és nem tudom felismerni, ha a támogatásommal a legkevésbé sem pozitív eredményeket érem el. Vak vagyok azokkal szemben, akik fontosak számomra és hajlamos vagyok csak a jó oldalukat észrevenni, teljesen figyelmen kívül hagyva azokat a negatívumokat, amiket nagyon is szem előtt kellene tartanom.
Cressida nem szereti, amikor túlságosan elragadtatom magam. Könnyen bele lehet lovallni dolgokba, ilyen szempontból nagyon is befolyásolható vagyok. Mivel sosem okozott gondot együttéreznem másokkal és bevonódnom érzelmekbe, érzésekbe és helyzetekbe, ezért hajlamos is vagyok az agyam helyett a szívemmel gondolkodni. Általában éppen akkor, amikor nem kellene.
A szüleim nem szeretik, hogy még mindig képtelen vagyok megállapodni. De mégis miért tenném? Eddig sem éreztem rá ellenállhatatlan késztetést, ezután sem fogok... valószínűleg. A helyzet inkább az, hogy még nem találtam olyan nőt, akivel azt érezném, hogy le akarom élni az életemet. Én nem érzem magam siettetve, azonban a szüleim minden alkalommal, amikor hozzájuk látogatok, azzal kezdik, hogy van-e barátnőm.
Az edzőm nem szereti, hogy bosszúálló típus vagyok. Alapvetően nem jellemző rám a szabálytalankodás, viszont ha azt veszem észre, hogy az ellenfelünk megússza a saját etikátlan húzásait, én bizony kérdés nélkül visszatámadok. Ez egy két méteres terelő esetében nem túl kedves húzás.
A csapattársaim nem szeretik, amikor túlságosan sokat főnökösködöm. Nem tehetek róla, fontos számomra a csapatom sikere, ezért néha a szokásosnál is szigorúbb és határozottabb tudok lenni, olykor még az arrogancia is csak úgy sugárzik belőlem. Sajnálom, barátaim, remélem, így is eltűrtök.
A barátnőim nem szeretik az érzelmi elérhetetlenségemet, hogy képtelen vagyok letelepedni, hogy gyakran váltogatom őket, és hogy menekülök azokból a kapcsolatokból, ahol kezdem túl jól érezni magam.
Az idegenek nem szeretik, hogy nem a kedvenc csapatukban játszom. Sajnálom, de aki a Chudley Csúzlik lelkes rajongója, azt nem is tudom komolyan venni.

- Mr. Boot! Mr. Boot! Válaszolna néhány kérdésre? Mr. Boot! Nyilatkozna a történtekről? Mr. Boot! Mr. Boot! Mr. Boot!
Zsongott az utca a Mágiaügyi Minisztérium előtt, ahogy Odysseus Boot próbálta kikerülni az újságírókat, akiktől úgy érezte, menten megfullad. Az arcában voltak, a nyakába lihegtek, egyiknek büdös volt a lehellete, a másiknak kiesett a nyomástól az üvegszeme és a macskaköveken landolt, a harmadik majdnem arcon vágta a fényképezőgép méretes vakujával. Azok a nyamvadt vakuk... Már azon is csodálkozott, hogy egy kicsit lát, miközben villódzó fények próbáltak kierőszakolni belőle egy olyan epilepsziás rohamot, amiben eddig még nem volt szerencséje. Nem is volt epilepsziás, de ha valaha is kiderült volna, hogy mégis az, annak ekkor kellett volna megtörténnie.
- Mr. Boot kérem! Tudna válaszolni? Mr. Boot!
Nem, ami azt illeti, nem tudott válaszolni. Vagyis tudott volna, csak egyáltalán nem akart. Figyelmen kívül hagyta a riportereket, csak felszegett fejjel, büszkén lépett tovább, egyre távolabb érve a Mágiaügyi Minisztérium épületétől, ahová nagyon sokáig nem akart visszatérni. Úgy érezte, minden életerőt kiszívott belőle a per, az, hogy voltak emberek, akik az utcán vagy a kviddicspályán leköpték a tettei miatt, és az is, hogy a szakma is egyre komolyabban elfordult tőle. Lehet, hogy az egész élete romokban hevert éppen a lába előtt, ami rémisztően hangzott, mégis... nem lehetett volna most boldogabb. Maga mögött hagyhatta ezt a harcot, ráadásul győzelemmel.
Szótlanul távozott, amint kellő távolságra ért a firkászok hömpölygő tengerétől, elhoppanált, egészen hazáig, ahhoz a méregdrága, bérelt lakáshoz, ahol az elmúlt egy-két évben élt. Az ajtó előtt állva elmorfondírozott rajta, hogy talán nem sokáig nevezheti már sajátjának, mert jön majd a szerződésbontás, a kiutasítás, aztán kereshet magának valami új helyet. Vagy hazamehet az anyjáékhoz. Esetleg valamelyik testvéréhez. Szánalmasabbnál szánalmasabb megoldások, nem azért állt a saját lábára, hogy ismét mások segítségére szoruljon.
Belépett az ajtón, a kulcsait ledobta az előszobaszekrényre kihelyezett, okkamit formázó kerámiatálba, ahol mindig tartotta őket. Még le sem tudta venni a cipőjét, már hallotta a karmok oly' kedves hangját, amint a kövön kopognak. Mosollyal fogadta az amerikai akitát, aki csóváló farokkal ment üdvözölni a gazdáját. Leguggolt hozzá, megsimogatta, felborzolta a bundáját, amiből hóesésként hullott a szőr minden apró mozdulatra. Majd a takarítónő elintézi pénteken, mindig pénteken jön. Vajon takarítónője sem lesz már sokáig?
Elengedte a kutyát, beljebb lépett a nappali felé, és akkor látta meg a hálószobából könnyed macskaléptekkel kilibbenő alakot. A barátnője volt, vagyis mások annak nevezték volna. Valójában csak egy nő volt, egy hosszú combú, hosszú nyakú hölgy, akit az elmúlt egy-két hétben szívesen látott vendégül a lakásán. Ami azt illeti, már meg is feledkezett róla, hogy itthon hagyta, amikor elindult a tárgyalásra, nem számított rá, hogy a délutánját nem egyedül fogja tölteni egy pohárka pezsgő társaságában. Nem bánta a tervváltoztatást. A nő - Femke volt a neve, holland - kifejezetten szemrevaló volt, pláne ahogy most hangtalanul kilépett a nappaliba. Csupán alsónemű volt rajta és egy, a fantáziára nem sokat bízó tüllköntös, ami fél válláról hanyagul lecsúszott. Odi tekintete elidőzött a mellein, mielőtt az arca felé fordult volna.
- Hallottam, hogy jössz -szólalt meg Femke, kedves mosollyal tűrve a füle mögé hosszú, szőke tincseit. -Hogy ment?
- Jól -fújta ki Odysseus a tüdejében egészen idáig tartogatott levegőt. Észre sem vette, hogy elfelejtett lélegezni. Beljebb lépett, kabátját a krémfehér bőrfotel támlájára dobva.
Femke odasétált hozzá, kecses lépteinek valóban nem volt semmi hangja. A férfi mellkasára simította kezeit és felpipiskedve csókot lehelt az ajkaira.
- Örülök, Odi. Most már végre megnyugodhatsz. Vége van.
- Igen... igen, vége -erőltetett egy mosolyt az arcára. Femke olyan kedves és melegszívű volt vele, nem volt szíve elmondani neki a valóságot: még csak most kezdődik el az igazi harc. A harc az otthonáért, a csapatáért, a hírnevéért, az egész eddigi életéért. Semmit nem akart engedni ebből.
- Szeretnél lepihenni egy kicsit? Fáradtnak tűnsz.
- Nem szükséges, rendben vagyok. Inkább veled szeretném tölteni a napot -csúsztatta kezét a nő fenekére, mielőtt lehajolt volna egy csókért. Majd ez segít elterelni a figyelmét arról, ami még vár rá.
Csendesen feküdt az ágyban, miközben Femke szorosan az oldalához simult, ujjával furcsa figurákat rajzolva a mellkasára. Beszélt közben valamiről, inkább csak fecsegett, Odi nem is figyelt oda rá. Örült persze a nő jelenlétének, nem érezte így egyedül magát, de arra már nem volt ereje, sem pedig hangulata hozzá, hogy hallgassa, amit mond. Alkalmanként csak hümmögött egyet, esetleg elhagyta a száját egy aha vagy egy jól mondod, aztán ugyanúgy visszatért a saját gondolatai közé.
Mocskos mód bűntudata volt amiatt, amit tett. Nem azért, hogy péppé vert egy rossz embert, attól a szeme sem rebbent, hiába látszottak bütykein még mindig a felsértett bőr után maradt hegek és hiába emlékezett a fájdalomra, amit a válaszul kapott ütések eredményeztek. Amit sajnált, az a fiú volt, az a szerencsétlen fiú, akit az ügyvédjével rávettek a tanúskodásra. Mert Heracles Boot nem az első áldozata volt annak a szarházi Cormack McLeodnak, de nem is az utolsó, messze nem az utolsó. Felfordult a gyomra, ha csak arra gondolt, hogy hány kölyök jutott erre a sorsra és hányan vannak, akik sosem mertek felszólalni és soha nem is fognak. Még azok után sem, ami most történt, mert nem tudják meg soha. Ez volt a kikötése. Soha, senki nem tudhatja meg azokat az embereket leszámítva, akik odabent ültek a tárgyalóteremben, hogy mi folyt le odabent. Szerencsétlen kölyök, fel kellett idéznie a legrosszabb napokat, amiket az a senkiházi okozott neki, Odi pedig nem tehetett mást, minthogy végighallgatta. Mert a Wizengamot előtt nem mondhatta el az igazat, hogy valójában nem azért verte el Cormack McLeod nemzetileg elismert kviddicsedzőt, mert rajtakapta, hogy zaklat egy fiút. Sosem ítéltek volna a javára, ha bárki is megtudja, hogy bosszúból cselekedett.
Az igazság az, hogy nem bírta elviselni a férfi látványát. Hosszú évek óta megvetette őt és fűtötte a gyűlölet, amit iránta érzett. Egy életre tönkretehette volna az ikertestvérét, ő pedig nem nézhette ezt tétlenül. Sokáig megtette, azért, mert Boo megkérte rá, semmi másért. Az öccse könyörgésének engedett egyedül, ő nem akart problémát, nem akarta a szégyent és az emberek szánakozását. Már egy emberre is azt mondta, hogy túl sokan tudják. Neki pedig tiszteletben kellett tartania a testvére kívánságát addig, ameddig csak lehetett. De amint egy helyiségbe került McLeoddal és meghallotta a férfi gúnyos szavait, nem bírt uralkodni magán.
- Odi? Figyelsz rám egyáltalán? -Femke hangja rángatta ki a gondolatai közül.
- Tessék? Ja, persze. Nem. Elkalandoztam, ne haragudj.
- Minden rendben van veled?
- Igen, jól vagyok. Ne aggódj miattam. Aludjunk inkább, majd holnap beszélünk. Nagyon fáradt vagyok.
Valójában nem volt az, sem fáradt, sem pedig jól. Oldalt fordult, karjai közé zárta a nőt és lehunyta a szemeit. Holnap el kell mennie a csapat tulajdonosához, az edzőhöz, a főbérlőhöz, a családjához... Nem fog megállni egész nap. De biztosra kell mennie, hogy az élete egyenesben marad, még akkor is, ha a titkosított tárgyalás miatt soha nem mondhatja el a teljes igazat és soha nem várhatja el senkitől sem, hogy elhiggyék neki, okkal ejtették az ellene felhozott vádakat.
Másnap elintézte a dolgait. Rezgett alatta a léc, de még stabilan állt, talán fent tudja tartani magát. Mire hazaért, Femke elment. Nem is találkoztak többet. Néhány nappal később Heather aludt a karjaiban.

Majdnem két méter magas, széles vállú, izmos férfi. Sötét haja, kék szeme, mosolya és férfias vonásai miatt rendkívül népszerű a nők körében, azóta különösen, hogy elég nagy hírnévre tett szert a kviddics miatt. Tipikusan az az ember, akin minden jól áll, akár egy darab rongy is, bár általában figyel a megjelenésére és a divat szerint öltözködik, hogy bármikor jól mutasson. Többnyire szakállat visel, hogy ezzel az eggyel meg lehessen különböztetni ikertestvérétől, valamint azért, mert meggyőződése, hogy seggálla van.