Születési hely: London / The Royal London Hospital
Iskola/ház: Roxfort / Hollóhát
Munka: Minisztériumi dolgozó a 9. szinten
Családi állapot: elvált, két gyerekkel
Patrónus: Óriás-füleslappantyú
Pálca: Erdeifenyő 11 és fél hüvelyk, főnixtoll maggal, enyhén rugalmas
Ki vagy Idegen?
Határozott és önazonos személy, aki pontosan tudja, hogy kicsoda és mit szeretne az élettől. Stílusa ehhez illeszkedik, gyakran hathat fellengzősnek, ahogy nagyképűnek is titulálták már párszor (többször, mint azt számon tartaná), azonban a valóságban egyik sem igaz rá. Egyszerűen csak tökéletesen ismeri a saját képességeit és határait, eredjenek azok a kvalitásaiból, félvér mivoltából vagy éppen az adott pillanatban elfoglalt társadalmi pozíciójából. Meglehetősen szókimondó, nem szokása a kertelés vagy a mellébeszélés, azonban nem kegyetlen. Az igazságot, még ha fáj is, próbálja szép köntösbe burkolni, tompítani a hatásait. Talán ezért is rettenetes beosztott, mert bár tudja hol a helye nem riad vissza a hiányosságok és hibák felhánytorgatásától, ahogy ezek kijavítására tett kísérletektől sem. Ő maga, bár nehezen fogadja a kritikát tud vele mit kezdeni, ha az valóban kritika, nem pedig indulatoktól fűtött, személyes vélemény. Az ilyet nem tartja érdemesnek arra, hogy akár egy percet is pazaroljon rá az életéből. A káromkodások, bár nincs problémája velük, nem bántják a fülét, az ő száját meglehetősen ritkán hagyják el, nem tartja őket illőnek, főleg egy nőnek. Okos, tizenegy évesen a süveg szinte azonnal a Hollóhát diákjai közé osztotta, ott pedig kiváló helyen is volt. Szereti fitogtatni a tudását, vitatkozni, érvelni és új álláspontokat megismerni, noha ezt csak kulturált keretek között, egymás véleményének a tiszteletben tartásával. (De attól még nehezen viseli, ha egy vitában éppen nincs igaza.) Bár elsőre kissé ridegnek tűnhet, a hozzá közel állókkal nagyon odaadó és törődő tud lenni. A gyermekei, az apjai és a (volt) férje jelentik számára a világot, értük és a jó létükért gondolkodás nélkül képes lenne ölni, ahogy bárkit és bármit is tönkretenni, aki veszélyezteti őket. Noha, talán a korai édesanyává válása miatt, talán a különös családi körülményének köszönhetően, de a gyerekek és fiatalok felé mindig is különös gyengédséggel és megértéssel fordult és fordul is a mai napig. Ahogy, talán meglepő kicsit, de barátai is akadnak szép számmal, ők is egy olyan mosolygós, nevetős már-már gyermeteg oldalát ismerhetik, amelyet a családján kívül kevesen. Értük is sok mindent megtenne, azonban ebben az esetben képes ennek ésszerű, racionális határokat szabni és nem túlfeszíteni azt a bizonyos húrt. Döntései mellett a végsőkig kiáll, még akkor is ha utóbb belátja, hogy talán hibázott, a büszkesége nem élné túl, ha ezt egy nagy volumenű dolog kapcsán ki is kellene mondania. Bár ő maga nem a végletek emberek, ha szükségesnek ítéli, akkor képes kompromisszumot kötni és szokott is, az emberek végletesen állnak hozzá. Valaki vagy nagyon kedveli vagy pedig nagyon utálja.
Jelenetek egy (volt) házasságból
A csengő hangosan szól. Az elcsigázott, lomha mozdulat pedig ami követi lassú. Megfordul a fejemben, hogy nem nyitom ki. Ma, most jön el az a pillanat, amikor erős leszek és kitartok. Nem remeg meg, majd omlik darabjaira az elhatározásom szilárdsága. Hagyom, hadd próbálkozzon egyszer, kétszer, háromszor, sokszor aztán feladja. Feladja? Nem, ezt valójában én se hiszem komolyan. Valahol már maga a gondolat nevetésre sarkall(ana, egy másik nap). Sok minden elmondható a (volt) férjemről. Negatív és pozitív tulajdonságok vegyesen, de azt, hogy egy olyan személyiség típust képviselne, amely könnyen meghátrál, az nem. Kitartó makacs és állhatatos. Mint egy szamár, csak a nemesebb fajtából, amit valamiért lónak hívnak. De be kellett látnom, hogy hiába a szeretet, a ragaszkodás és a gyerekek, eljön az a pont, amikor ez már nem elég. Kevés ahhoz, hogy nyugodtan repítsen minket át a hétköznapok nyugodt monotonitásán. Pontosan ezért nem kéne kinyitnom az ajtót, el kéne szakadnom… szakadunk. Az lenne a helyénvaló. Oh, de hát mikor is csináltunk mi bármit is úgy, hogy azt helyénvalónak nevezhessük? A válasz egyértelmű… Sóhajtva állok fel valahol a második és a harmadik csengetés között, majd nyitom ki az ajtót.
- Ez egy meglehetősen meggondolatlan és még annál is sokkal ostobább cselekedet volt részedről. -... - Izzie… - Tudom, rendben?! Nem is így akartam, de… megláttam azt a cikket... a nevemet és egyszerűen képtelen voltam megálljt parancsolni magamnak. - Ezért rájuk törtél és megfenyegetted őket.
Hiába nem nézek az előttem ülő, a félig teli borospoharát jobbra, majd balra döntögető férfira teljes tudatában vagyok annak, hogy valóban mulattatja a helyzet. Szájának széle felfelé gördül, apró nevető gödrök jelennek meg az arcának egy bizonyos pontján. Talán még hangos nevetésre is futná tőle, ha nem tudja, amit én is: ez a történet nem csak rólam szólt. A gyermekeinkről, az apámról, róla, a családjáról; bármiről, ami csak egy kicsit is fontos nekem… nekünk. Jómagam megszoktam már a tudatot, hogy az országot irányító, kétes megítélésű férfi rokona vagyok és az Édesanyám csak azért nem csuklott éjt nappallá téve, mert ide s tova húsz éve már annak, hogy egy jelöletlen sírban pihent. Noha nem hangoztattam ezt, nem láttam sem hasznát, sem pedig értelmét. Egyes berkekben inkább volt ez hátrány, mint sem előny. Korábban, a ma délutáni kirohanását megelőzően, egyszer találkoztam a Maurice és Russel Briggsel úgy, mint a húguk (Holden Briggsel egyszer sem, ezt el kell ismernem) és megannyi, már-már megszámlálhatatlan alkalommal úgy, mint Mrs. Gaunt. Hiába néztek többször is a szemembe, mosolyogtak rám hamisan, nem ismertek fel. A tekintetük pontosan olyan üres és semmitmondó volt, mintha bármelyik másik “kellékfeleség” állna előttük, hiszen pontosan tudom, így gondolnak a magas rangú férfiak párjaira. Noha, ezt igazságtalanság lenne csak az ő számlájukra írni, lévén (kivételesen) nem tőlük származtatható ez az attitűd, a világ működött egyszerűen csak így. Ennek fényében viszont még mulatságosabb volt a tekintetükben villanó felismerés, amikor kikerülve a kézzel-lábbal tiltakozó titkárnőt beléptem az irodába, ahol olyan’ szépen gyűltek össze a kerekasztalnál, mint a három muskétás, már csak a legfiatalabb hiányzott, maga D'artagnan. Vagyis én. Persze, egyikük sem nyelte le ezt játszi könnyedséggel, elegánsan, ahogy azt illett volna. Holden Briggsnek éppen csak nem habzott a szája az idegtől, amint illetéktelen behatolónak nevezett, majd azzal fenyegetett, hogy személyesen, a saját két kezével (micsoda megtiszteltetés!) dob ki, nem csak az irodából, hanem a minisztérium túlértékelt épületéből is. De amelyik kutya ugat, az nem harap, ugyebár. Elég volt csak megejtenem egy bemutatkozást és egyből az arcára fagyott a vicsor. Neki és meg a bátyjainak is. Utóbb belegondolva, egy pohár bordeaux-i és némi bágyadtság keverékében úszva, talán kicsit elsiettem. Lehet nem kellett volna egyből perrel fenyegetni őket, hisz még ügyvédem se volt, csak a mimóza levéltetű, aki a válást intézte, mégis feszített a tenni akarás. Azt hajlandó voltam és vagyok is elfogadni, hogy semmibe és semminek néznek, már nem is zavart, inkább üdített a tény, azt figyelembe véve mivé váltak, mit képviseltek. Azt azonban, hogy a saját óvatlanságuk miatt pellengérre állítják a családom, azokat az embereket, akik mindennél fontosabbak számomra. Akikért, jobb ha félnek, bármit megteszek (teszünk Elijahval) és képes vagyok a legvégsőkig is elmenni, ha nem azon túl.
- Beszéltél apáddal… apáiddal? - Igen… vagy is nem. Nem erről. Rossz lett volna az időzítés. - El kell nekik mondani mihamarabb. Te is tudod mi a következő lépés. - … - Isabella, mi történt még? - Nagyobb lett a tumor. Inoperábilis. Azt mondják fél, maximum egy év.
Állom a tekintetét, rendíthetetlenül, hiába üzeni: “Ostobán, mi több: szentimentálisan cselekszel”. Igaza van, képtelen vagyok birokra kelni vele ezt illetően, mégsem visszakozom. Nem hunyászkodom meg, kitartok a döntésem mellett, amely legalább annyira nem jellemző rám, mint amennyire mégis. Szeretem azt hinni, csak a racionalizmus vezet, a legtöbb döntésem ész, mintsem szív alapján hozom meg, mégis… ha a családról van szó, egyszerűen felcserélődnek a szerepek. Délelőtt is. Most is. Valóban azért hívtam apát (a nagybátyámat, ha ragaszkodunk a valós vérségi kötelékek megnevezéséhez), hogy beszámoljak neki a történtekről A cikkről, a kirohanásomról, az esetleges, őket is érintő következményekről. Hogy meghallgassam, amint egy mély sóhajt követően (amely közben szinte látom, amint lemondóan megrázza a fejét), azt mondja, megint elhamarkodottan cselekszem, majd biztosít a támogatásáról és elmondja, tudja milyen erős vagyok, bármilyen nehéz is lesz, ha valaki, hát én meg tudom csinálni. Egy ideális világban így zajlott volna a beszélgetés. Mi több: egy ideális világban szükség sem lett volna rá, de mint tudjuk: a világunk sok minden, csak nem egy szirupos Disney mese habbal és boldogsággal, no meg “Boldogan éltek”-el. A valóságban léteznek betegségek, mint a rák, amelyek alattomosan, orvul és váratlanul jönnek. Harcolni pedig, bár lehet ellene nehéz, embert próbáló feladat. Egy örök vizsgálatról vizsgálatra tartó félelem, apró győzelmek és vereségek sorozata. A mai nap, a tumor egyértelmű nagyobbodása és terjedése, egy olyan vereség volt, ahonnan nem tudjuk merre tovább. Megéri-e? Került elő újra és újra a kérdés, én pedig képtelennek bizonyulok a válaszadásra. Hiába szeretnék, nem megy. De apának se és nagy beteg apunak se (aki a nagybátyám férje, ha ragaszkodunk a hivatalos címekhez, megint csak), azt hiszem mind ugyanazt a taktikát alkalmazzuk: sodródunk. Persze, ezt a (volt) férjem nem értheti. Merlinre, hogyan is érthetné? Az ő szülei egészségesek, életerősek, legnagyobb gondjuk az, mikor kapnak újabb unokákat és dédunokákat. Tulajdonképpen ez érthet, életükben nem sokat dolgoztak, így semmi sem törte meg őket. Mégis… nem fejezem be a gondolatot. Csak a táskám után nyúlok. Megszegem a fogadalmam, de szükségem van rá.
- Nem úgy volt, hogy leszoktál a cigiről? - Nem úgy volt, hogy a múltkori az utolsó alkalom? - Majd ez…
Néma, keserű és mindenek előtt cigarettafüstös csend. Ha a másik volt az ellenfél sose játszottunk tisztán, teljesen őszintén, kiterített lapokkal vagy éppen egyenesen, megtévesztési kísérlet nélkül. Mégis, képtelenek voltunk átverni egymást. Átláttunk a gesztusztusok, pillantások és hamis mosolyok kereszttüzén. Elijah nagyon jól tudta, hogy ha le is szoktam, az első. igazán stresszes esemény visszalökött (mint minden korábbi alkalommal, eddig). Én pedig tisztában voltam azzal, hogy ez pontosan olyannyira lehet utolsó alkalom, mint a múlt vagy éppen a jövő heti közös, éjszakába nyúló borozgatós esténk lesz. Semmennyire. De egyikünk sem teszi ezt szóvá a másiknak, sem most, sem máskor. Néma győzelemként könyveljük el, majd lépünk tovább a következő játszmára. Hiszen hogy is szól a mondás? Oh igen! Az operának nincs vége, amíg a kövér hölgy énekel.
- Lassan menned kéne. Várnak otthon… vagy mi. - Hm.. nem, igazából ráérek.
Újabb hazugság duzzasztja tovább azt az óceánt, amelyet magunknak építünk, hogy egyszer aztán ellepjen minket. Tudom, pontosan tudom, hogy ez nem igaz, hiába ő maga nem mesél. Amint bejön, megölel vagy csak elhalad mellettem érzem azt az illatot. Fiatalos, virágos, friss. Noha változó is, hétről hétre, hónapról hónapra más, de ott van, körüllengi mint valami vibáról üzenet: Ő az enyém. Értem, látom, érzem, mégsem foglalkozom vele. Oly’ egyszerűséggel lépek át ezen, mintha ott se lenne. Nem kívánok versenybe szállni egy - vagy több, ki tudja? - nyakigláb, húszas éveit taposó diáklánnyal, aki lehet bármennyire szép és okos, már akkor vesztes lapokat osztottak neki, amikor a játék részese lett. Sóhajtva dőlök hátra a széken, miközben még egy kis bort öntök a poharamba, Elijah is így tesz. Az óra éjfélt üt, a félhomályban méregzölden villanó üveg azonban félig tele. Fiatal még az este, miért is siessünk? Senki se várja haza, ugyebár. Miért is jött eredetileg? Hát persze, a gyerekek. Csak a gyerekek semmi más, nyilván!
- Leonie a minap küldött egy baglyot, azt mondja már nem politikus, hanem ügyvéd szeretne lenni. Állítása szerint, ez sokkal közelebb áll az identitáshoz. Nem mosolyogj, Gaunt! Őt idéztem. Eliasnak pedig A+ lett a matematika dolgozata, egy hibát sem vétett és fél óra alatt befejezte. A tanárnője szerint van hozzá affinitása. - Merlinre... a végén még könyvelő lesz és ő zaklat majd a Minisztériumi elszámolással! - Inkább mérnök, van kézügyessége is…
Ha látjátok
Szőke, hullámos haj, barna szemek, vékony testalkat, fehér bőr, 170 cm. Tulajdonképpen semmiben sem különbözik egy átlagos brit nőtől, akinek a bőrét évente maximum pár nyári nap éri erősebb UV sugárzás. Ruhái igen széles spektrumon mozognak színek, fazonok és stílus tekintetében is. A hétköznapokban nem próbál meg megfelelni senkinek és semminek, azt és úgy hordja, ami jól esik számára, a hivatalos eseményeken ellenben mindig csinosan és elegánsan jelenik meg.
Ki vagy, ki nem nekem
Leonie Fleming és Charles Briggs a biológiai szülei
Nem ismeri őket. Noha elvileg az édesanyjával találkozott még, nincs róla emléke, de még csak egy kósza fényképe se, hogy tudja valóban megtörtént. Ambivalens érzései vannak vele... vagyis az édesanyjával kapcsolatban. Megérti, hogy mit és miért tett abban a helyzetben, amiben volt, mégis valahol mélyen van benn egy tüske, egy kis rész, amely nem akarja megérteni és gyermeteg mód inkább lázad és haragszik. Ennek ellenére a nőről nevezte el az egyetlen gyermekét, hogy így is tiszteleghessen az emléke előtt, ha már a halála méltatlan volt. Charlesról nincs véleménye. Bár mondhatna rá sok rosszat egyszerűbbnek érzi, ha semmit sem érez annak a szemétnek az irányába, akinek a spermája hozzájárult a létezéséhez.
Leon Fleming (67) és Arthur Spencer (62) a valódi szülei
Vitatkozhatunk azon, kik a valódi szülők, Izabella ezt a két férfit tartja annak, akik egész életükben nevelték, szerették, ruháztatták és támogatták. Leon, ahogy a nevéből is látszik, az édesanyja öccse, pontosan 39 perccel született később, ám varázserő nélkül, így ő mindig is az egyszerű muglik életét élte, már amennyire tudta meleg férfiként felvállalt homoszexuális kapcsolatban egy másik férfivel. Ez a tény volt az, ami tulajdonképpen éket vert a családban, hiszen amíg testvére és szülei elfogadták, addig sógora és unokaöccsei - már az idősebbek - képtelennek bizonyultak erre, inkább letagadták a létezését, minthogy beszélni kelljen róla. Ne adj Isten tartani a kapcsolatot. Leon és Arthur mindig is odaadó szülők voltak, hiszen mindig is vágytak arra, hogy azok legyenek, így bár szomorú volt az apropó, mégis örültek neki, amikor legalább a kislány hozzájuk kerülhetett. Hiába nem volt egyikük sem gazdag keményen dolgoztak, hogy Izabella ne szenvedjen hiányt semmiben és egy olyan egészséges, boldog gyerek legyen, mint a többiek. Bár sokszor nem értettek vele egyet, mindig igyekezték támogatni őt, bármibe is kezdet, bármit is csinált. Régen sokat vigyáztak az unokákra, programokra mentek velük, mióta azonban kiderült Arthur tüdőrákja Izzie próbálja kímélni őket és ott segíteni, ahol csak tud.
Maurice, Russel, Holden, Jacob és Isabelle Briggs
Három bátyja, egy öccse és egy húga van, noha az utóbbi kettőnek még csak a létezéséről se tud. Az első hárommal pedig nem tartja a kapcsolatot, hiába próbálta meg. Tizennyolc éves volt, amikor felkereste az akkor már politikusként tevékenykedő Mauricet és Russelt, akik gondolkodás nélkül tették ki a szűrét azzal a felkiáltással, hogy nem kap pénz (hiába nem azért ment, nem is lett volna rá szüksége), így lemondott az esetleges ismeretség lehetőségéről, inkább élte a saját életét, amíg az miattuk fel nem borult.
Elijah Gaunt a (volt) férj
Vonzalom volt első látásra, hiába hangzik ez furcsán, hiszen Izabella még csak 15 éves volt, amikor először találkoztak. Mai fejjel mind a ketten biztosak abban, hogy ha a lányukat környékezné meg hasonló mód egy férfi, ők nem hagynák kibontakozni a kapcsolatot, hanem - mind a ketten, karöltve - kitekernék a nyakát, majd a hulláját rituális módon tüntetnék el. Pont ezért Elijah a aki a napig nem érti, hogy a nő apjai miért nem tették ezt vele is, ahogy az sem érti, hogy Mr. és Mrs. Gaunt hogy egyezhettek be olyan könnyedén a házasságba és minden másba, hiszen így mégis csak "bemocskolódott" a tiszta aranyvérük. (Noha a férfi 3 bátyja és azok tökéletes választásai és utódaik, akik tovább viszik a nevet és a vértisztaságot kellő magyarázatot szolgáltatnak arra, hogy az utolsó fiú választása már annyira nem mozgatott meg bennük semmit.) A különös kezdet és a meglehetősen korai - és még véletlenül sem tervezett - gyermekvállalás ellenére egy meglehetősen szoros, mégis ambivalens kapcsolat alakult ki kettőjük között. Nehezen bírják egymás társasága nélkül, szükségük van a másikra, a beszélgetésekre, az együtt töltött időre, a támogatásra, mégis elváltak, hiszen a házasságuk utolsó évében több volt már a veszekedés, mint a kedves szó. Ez mondjuk békés volt és gyorsan lezajlott, mindenben képesek voltak megegyezni és engedni a másik javára, ha arra volt szükség.
Leonie (14) és Elias (7) Gaunt
A gyerekei, akikért mindent és bármit megtenne. Ők a legfontosabb emberek Izzie életében és ezt igyekszik ki is mutatni, noha mind ezt következetesen, olyan kis embereket nevelve, akik képesek megállni a maguk lábán is. Igyekszik a lehető legtöbb időt tölteni velük - bár mióta Leonie a Roxfortba jár és kamaszodik vele nehezebb, de nem adja fel! - és közös programokat szervezni, nem csak otthon, az új még dobozokkal teli házban lebzselni. Nagyon különböznek, más-más érdekli őket, de a képeikkel tele van a telefonja és bármikor órákig tudná ecsetelni az érdemeiket és azt, hogy miért ők a legszuperebb gyerekek a világon.
Apróságok
Amortentia || a reggeli első kávé tej és cukor nélkül, lime, fahéj, jácint, cigarettafüst,
Mumus || A gyerekei, az apukái és a (volt) férje élettelen teste egy kupacon úgy, hogy csak ő élte túl valamiért.
Edevis tükre || Egy boldog öregkor, a gyermekeivel és az unokáival körbevéve, noha ez utóbbihoz nem ragaszkodik, nem szeretné, hogy kényszernek érezzék.
Hobbim || Szeret másokkal vitatkozni és abban nyerni. Nem veti meg a keresztrejtvényeket sem, de különféle számítógépes programokat is szívesen ismer meg.
Elveim || Nincsenek neki, legalábbis nem a szó hagyományos értelmében. Nem bántaná azokat az embereket akik fontosak neki, ellen bármit megtenne értük, még azt is, ami most elképzelhetetlennek tűnik.
Amit sosem tennék meg || Nem okozna boldogtalanságot a gyerekeinek vagy ártana nekik. Ha az utóbbira lenne kényszerítve, inkább öngyilkos lenne.
Ami zavar || Miért kell egy varázslónak hamisított mugli diploma?
Ami a legfontosabb az életemben || A gyerekei, nem is kérdés.
Ami a legkevésbé fontos számomra || A családja azon része, akiket még csak nem is ismer, ezt a listát pedig a két legidősebb bátyja vezeti.
Amire büszke vagyok || A gyerekeire, a munkahelyen elért sikereire és pozíciójára.
Ha valamit megváltoztathatnék || Élne az édesanyja, Arthur nem lenne rákos, nem lenne allergiás mindenre, ami szőrös és állat.
Így képzelem a jövõmet || Boldogan, öregen, azzal a tudattal, hogy olyan életet élt, amilyenre vágyott.
Egyéb || - Szőr allergiája van, noha a macskákkal már egészen kijön, mivel évek óta kettővel kell egy fedél alatt élnie, de az antihisztamin azért még jó barátja.
- A minisztérium kilencedik szintjén dolgozik, a papírjai szerint titkárnő, ám a fizetése mégis már-már vetekszik egy fő-osztályvezetőével (titoktartási prémium!). Valójában hacker - igen a mugli féle! -, a saját csoportjának vezetője. A Varázstársadalom a 21. század elején, a robbanó mugli technikai forradalom közepette fedezte fel, hogy új eszközeikkel már képesek is felvenni őket, így az amneziátorok már nem elegek, legalábbis nem minden esetben. Ezen hiba kiküszöbölésére hozták létre a lehető legnagyobb titokban; gyakorlatilag egyik pillanatról a másikra a Fejlődés Termét. Feladatuk kettős. A hétköznapokban a varázslók számára a muglik világában szükséges iratokat - bizonyítványok, személyazonosító igazolványok, társadalombiztosítási kártya - állítják ki úgy, hogy azok legálisak és érvényesek legyenek. Kirívó esetekben azonban térfigyelő kamerák és más elektronikai vagy telekommunikációs eszközök memóriájából és rendvédelmi szervezetek adatbázisaiból törlik a varázs-balesetek bizonyítékait. Bekerülni nagyon nehéz, a minisztérium figyeli a mugli egyetemen továbbtanulni kíváni varázslókat és a szükséges szakot választó és elvégző személyeket felkeresik, majd ajánlatot tesznek. Nemleges válasz esetén amenziálják az illetőt, helyeslő esetén pedig egy komoly, súlyos szankciókat tartalmazó titoktartási szerződést irtanak alá vele.
- A születési neve Isabella Briggs, de miután a testvérei lemondtak róla és az apukái örökbe fogadták Flemingre változtatták neki.
- Tud kick boxolni, gyerekként beíratták, hogy szükség esetén meg tudja magát védeni.
Előfordulhat, hogy már megint a rajongód vagyok, de valószínűleg ez a karakterkapcsolataink fényében nem fog meglepni - bár azt sosem fogom neked megbocsátani, hogy szinte rákényszerítettél Izzie puszta létezésével a multizásra, nyillllván a te hibád. Imádom a lapot elejétől a végéig. A kidolgozott jellemet, a szövevényes családtörténetet, a különös, mély és komplikált érzelmektől fűtött és elméletileg véget ért házasságot, a jövőbeli lehetőségeket a karakterben. Valószínűleg Maurice és Russel Briggs már kevésbé örülnek ezeknek a lehetőségeknek, mert túl sok kényelmetlenség elé állítja majd őket az "elfeledett" húguk, de őszintén, ki tudja sajnálni őket? Rángasd meg őket alaposan, hurcold meg őket, végre valakinek hatalmában áll és megvan hozzá minden fegyvere Futás foglalózni, aztán rabollak is egy játékra
