do you really wanna hurt me?

Mikor belépsz egy kávézó ajtaján, mi az első dolog, amit teszel? Felméred a terepet; van-e szabad ülőhely, hányan állnak sorban a pultnál, milyen gyors a kiszolgálás… A tömegre koncentrálsz, a dekorációra és a háttérben halkan duruzsoló zenére. Legalább is logikusan ezek lennének az első lépések, ám egy igazán eltökélt, kávéra szomjazó ember már jóval a helyszínre érkezés előtt egyetlen gondolat körül hajtja belső gépezetének fogaskerekeit: mit válasszon az itallapról? Legyen egy selymes latte, egy markáns espresso, netán egy éppen tökéletes cortado? Kérjen bele egy kis ízesített szirupot, s ha igen, milyet? Növényi tejjel igya, vagy tehéntejjel? Esetleg egyen hozzá egy szelet édes süteményt, vagy egy szendvicset? S akkor még nem is sejti, hogy miféle kávékülönlegességeket rejt az üzlet, és micsoda csodázmányokat kínálnak az aktuális évszaknak megfelelően. Egy cseresznyevirág frappuccino, egy sütőtök fűszeres latte, netán sült almás macchiato a karácsonyi nagy felhajtás kedvéért? Megannyi választási lehetőség között sokszor elveszettnek érezzük magunkat, ám épp ettől olyan szép az egész, mert előbb vagy utóbb mindenki megtalálja a listán, ami az ő személyiségéhez és ízléséhez passzol.
Azt hiszem, így tudnám a legjobban leírni, hogy mégis milyennek látnak engem a többiek; egy ízletes kávénak, mely tökéletesen megfelel az ő igényeiknek, melyre olyan szórást vagy bármi más nyavalyát kérhetnek, amihez csak kedvük van. Mert elég egy csillogó mosolyt villantanom feléjük, s máris csorog a nyáluk, szívük megszaporázza lüktetésének ütemét, és szinte már érzik a függőséget okozó koffein szédítő hatását, pedig még bele se nyalintottak forró, vagy épp jeges italukba. És igen, akárcsak a kávé, én is lassan és alattomosan támadok, mert mialatt ők vígan élvezik az ízét és felpezsdítő hatását, az a bizonyos koffein mérgezni kezdi a mellkasukban szorgoskodó ketyerét, akárcsak elméjüket, s megannyi álmatlan éjszakával átkozza meg őket.
De ők mindezt észre sem veszik, mert az az illat, az a kellemes melegség, vagy épp jeges felfrissülés túlságosan csábító számukra, szinte ellenállhatatlan.

Még mindig a kávézóban vagyunk. Már eldöntötted, mit kíván szemed s szád, csak várod a pillanatot, hogy végre beszámolhass erről a pult mögött sürgölődő baristák egyikének, ki tettetett lelkesedéssel fogja felvenni rendelésed; számításai szerint az előző ötven vendéghez hasonlóan te magad is az egyik időszakos italt fogod megrendelni, ennek elkészítését pedig már olyannyira unja, hogy titkon a felmondást fontolgatja. Miközben az előző vásárlónak átnyújtja az elkészült forró kávét, azon gondolkodik, vajon helyben fogyasztasz vagy elvitelre fogod e kérni. Már-már elkezd méregetni, keresi rajtad a sietség jeleit, de te oly’ nyugodtan várakozol a sor legelején, hogy úgy véli, te nem rohansz sehová, s ott helyben fogsz az egyik asztalnál ücsörögni legalább egy órán át. Így hát odalép hozzád, s megkérdezi, mit adhat.
Választott kávéd - legyen az bármi - nevét s részleteit feljegyzi magának, elismétli utánad, s megkérdi, hogy elviszed-e. Miután megtudja, hogy tovább fogod boldogítani az ott dolgozókat a jelenléteddel, azt is megérdeklődi, hogy számlára írja az italod árát, vagy szeretnéd-e azonnal kifizetni. S te, ki annyira gyors észjárású vagy, már elő is veszed pénztárcádat, hogy megkíméld őt a bonyodalmaktól, s hogy a kávé elfogyasztása után azonnal elhagyhasd a helyszínt.
Olyan furcsa, hogy az emberek csak úgy megbíznak egymásban. Hiszen te, aki nem törődik az ételek s italok pontos tápanyag értékével, te, aki nem olvassa el a vásárolt élelmiszerek összetevőinek listáját, hatalmas bizalmat fektetsz ebbe a baristába, ki egyébként számodra idegen. Bizonyára úgy gondolod, egy ilyen helyen nem eshet bajod. Pedig fogalmad sincs, hogy az a kedves személy a pult mögött pontosan mennyi koffeint pumpál a neked készülő italba, hogy édesítővel, cukorsziruppal vagy kristálycukorral édesíti-e, hogy miféle turpisságokkal éri el, hogy az a cseresznyevirág latte rózsaszín legyen, vagy hogy a sütőtökös fűszerezés tényleg hasonlítson a sütőtök őszies ízére. Mert nem figyelsz rá, s nem értesz ahhoz a mesterséghez, melyet ő munkájaként napi szinten űz. Ő egy szakértő, ezért hagyod, hogy végezze dolgát, s nem teszel fel ostobának tűnő kérdéseket. Sőt, még szimpatikus is neked, mert mosolyog rád és precíz. Talán szemének csillanása és kedves, lágy hangszíne is gyorsan befészkeli magát a szíved egyik sötét sarkába.
S ahogy ő végre átadja neked frissen készült, tökéletes italodat a szív alakú habdíszítéssel, vagy a lágyan csörgedező jégkockákkal, de vígan veszed át eme ínycsiklandozó mérget, bele se gondolva abba, hogy azért fizettél ennek a helynek, s alkalmazottainak, hogy megrövidítsék életedet néhány perccel, órával, nappal vagy évvel. Még meg is köszönöd a kiszolgálást. Ironikus, nemde?

Alig, hogy betettem a lábam a bejárati ajtón, egyenesen szüleim dolgozószobája felé vettem az irányt, menet közben kitúrtam táskámból egy köteg papírt, s előbbit levágtam a fal mellé. A bőröndöm már rég a szobám felé vezető lépcső mellett várakozott.
Belökve egy újabb akadályt jelentő ajtót, a bocote íróasztal elé léptem és annak sík felületére csúsztattam az aktát, közben mögötte ücsörgő édesanyám kérdő tekintetét viszonoztam egy szúrós pillantással.
– Tessék, megszereztem – jelentettem ki az egyértelműt. – Azért igazán eljöhettetek volna értem, hogy ne kelljen idáig taxiznom – fűztem hozzá, de ő erre inkább nem is felelt, s csak szó nélkül nyúlt a zsákmányért, hogy azt fellapozva alaposan szemügyre vegye a benne rejlő titkos információkat. Először csak hümmögött, majd felfedezni véltem egy apró mosolyt a szája sarkában, mielőtt ismét rám nézett volna.
– Szép munka, drágám – mindössze ennyit mondott köszönet gyanánt. Kék íriszei épp olyan hidegséggel csillogtak, mint sajátjaim.
– Ugye tudod, hogy majdnem ott hagytam a bugyimat, csak azért, hogy ezt haza tudjam hozni neked? Undorító volt. Szinte szó szerint le akarta dugni a nyelvét a t-…
Mielőtt befejezhettem volna, ő leintett, s úgy folytatta, hogy közben le sem vette szemeit az aktáról.
– Nem akarom hallani a részleteket. Tudod jól, hogy nem értek egyet a módszereiddel.
– Nem te mondtad még anno, hogy ki kell használnom, hogy ilyen szép vagyok? – mosolyogtam rá csintalanul, közben felcsüccsentem az asztalára. Lábaimat előre-hátra lóbálva próbáltam elolvasni, mi volt a titkos fájl lapjaira írva, de merő véletlenségből anya éppen akkor csukta be azt. – Ha nem csábítottam volna el a profot, most nem lenne mit olvasgatnod lefekvés előtt – biccentettem felé állammal.
Anyám felsóhajtott, s kissé megingatta fejét, mielőtt végigpillantott volna rajtam.
– Igazad van. De se én, se apád nem örülünk annak, hogy ilyesmiket csinálsz. Ehhez mégiscsak túl fiatal vagy.
– Ki szerint? – vágtam vissza grimaszolva. Nem hibáztattam azért, hogy aggódott, de tökéletesen kontrolláltam a helyzetet, mint mindig.
– Azok szerint, akik szeretnek. Ráadásul ez az egész keveredés a csőcselékkel… Ellenkezik azzal, amiben hiszünk. Néha azon kapom magam, hogy kételkedni kezdek a szándékaidban. – Aucs. Ez utóbbi azért kicsit fájt.
– Ez azt jelenti, hogy valamit nagyon jól csinálok – forgattam a szemeimet. Annyira jól játszottam a szerepemet, hogy még a saját szüleim se tudtak átlátni rajtam. – Ne felejtsd el, hogy mindent azért teszek, hogy azok az idióták megbízzanak bennem – magyaráztam, közben lelöktem magam az asztalról.
Ahelyett, hogy folytattam volna vele a beszélgetést, inkább a kijárat felé vettem az irányt. Semmi kedvem nem volt egy újabb kioktatáshoz, pláne így, hogy éppen csak beestem a lakásba.
– Örülnék, ha nem kellene az egész téli szünet alatt ezt hallgatnom. A családommal szeretnék karácsonyozni, nem a főnökömmel. – Még ennyit hozzáadtam a beszélgetéshez, mielőtt kiléptem volna az ajtón, amit aztán magam mögött belökve fel is szaladtam a szobám rejtekébe.
S odafent, ahol már senki nem zavart, a kedvenc dalomat elindítva ledőltem az ágyra, azon agyalva, hogy vajon a gitáromat babráljam, vagy inkább készítsek néhány csípős fotót, amikkel elcsavarhattam a Durmstrangos fiúk és lányok fejét?
Nem bírtam megállni, hogy ne mosolyodjak el.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem vagyok egy feltűnő jelenség. Hazudnék akkor is, ha azt állítanám, hogy szívesebben megbújok az árnyak közt, minthogy villogtassam magam mások előtt. Sőt, még az is egy csúnya hazugság lenne, ha úgy tennék, mint aki nem élvezi a figyelmet.

Természetes szőkének születtem, szinte egészségtelenül fehér bőrrel és jeges kék szemekkel. Eleinte szüleim úgy vélték, talán albínó vagyok, mert még a szemöldököm, s szempilláim is majdhogynem fehérek voltak. S bár az idő múlásával néhány árnyalatot sötétedtek, akárcsak a hajam, teljesen sosem barnultak be. Utóbbit mostanra kivilágosíttattam, mert tetszik, hogy ettől sápadtabbnak tűnök, és mert így sokkal ártatlanabbnak is látszom első ránézésre.
Gyakori hibáim egyike, hogy szeretek játszani a külsőmmel; néha feltűnő, vibráló árnyalatokat festek szőke tincseim közé hajszínezővel, sminkem mindig kifejező és a maga módján drámai. Öltözetem színskáláját mindig ezekhez igazítom, hol maszkulin, hol feminin stílusban, mert mindkettő vagyok, s mindkettő leszek. Színes megjelenésemnek köszönhetően még vonzóbban hatok a tekintetnek, talán ezért nem félnek odajönni hozzám egy-egy beszélgetésre még a számomra idegen diákok sem. Mindez nem trükk; ha nem lennék a jelenlegi pozíciómban, valószínűleg akkor is ugyanilyen stílusban látnál a Durmstrang - vagy épp a Roxfort - folyosóin.
Egyébként kislányos külsőm ellenére az átlaghoz képest igencsak magasra nőttem az utóbbi években; állíthatom, hogy idén sikeresen megütöttem a százhetvenhat centimétert, bár ezt pontosan nem mértem meg sosem. Úgy gondolom, épp elég rám nézni és máris észreveszi mindenki, hogy egy zsiráf vagyok. Nem mintha ezzel gond lenne, szerintem a magas lányok kimondottan szexik.