Bár az időjósok kellemes, napsütéses tavaszi délelőttöt ígértek Roxmorts lakosainak és látogatóinak, a valóság - mint olyan sokszor - keresztülhúzza mindenki számításait. Még csak éppen elkezdenek kipakolni a standok tulajdonosai, éppen csak elkezdik felállítani a színpadot a főtéren, amikor sötét viharfelhők gyülekeznek a hegyek irányából érkezve, pontosan a falu felett. Hozzászoktak már Roxmorts lakói, az utóbbi időben sokkal gyakoribbak a zord viharok és ködös napok, mint korábban - nem meglepő, hiszen a Minisztérium sokszor küld errefelé dementorokat a terrorveszélyre hivatkozva. Ez azonban senkit sem tántorít el attól, hogy megtartsák az első Nagy Karrierbörzét. A roxforti reggelit követően elkezdenek leszállingózni a faluba az első diákok. Az iskolai birtok határában aurorok fogadják őket, egyesével megmotoznak minden tanulót, elkérik a szüleik és házvezető tanáruk által aláírt igazolásaikat, amelyek tanúsítják, hogy lemehetnek Roxmortsba - aki nem rendelkezik ilyen papírral, az szerencsétlen (vagy talán szerencsés?) módon kénytelen ezt a napot a kastélyban tölteni. Még szigorúbb a beléptetés a varázslófaluban. A hopp-hálózattal érkezőket azonnal, éppen csak a kandallókból kilépve átkutatják és igazoltatják a rend éber őrei, szintúgy azokat, akik gyalog lépik át a falu határát. Egyetlen lélek sem teheti be engedély nélkül a lábát Roxmortsba, komoly védővarázslatok őrzik a települést, amelyek sem befelé, sem pedig kifelé nem engedik a hoppanálást és a zsupszkulcsok használatát, csak és kizárólag az ellenőrzőpontokon lehet bejutni. Természetesen a védelem nem tökéletes. A Minisztérium emberei nem tudják, hogy a Magic is Might tagjai már hetekkel ezelőtt felkészültek erre a napra: a Szellemszálláson fekete, csuklyás egyenruhát és csillogó, ezüst maszkokat helyeztek el, amelyek egytől egyig mitológiai lények arcát idézik, vicsorgó agyarakkal, hegyes szarvakkal, dühösen kitáguló orrcimpákkal, rémisztő szemnyílásokkal. A szervezet nem akar nyílt összecsapást, csupán rá szeretnének ijeszteni az emberekre, hergelni akarják a Minisztériumot és legfőképpen felhívni a társadalom figyelmét arra, hogy a kormány alkalmatlan a védelmükre és nem hisz a szólásszabadság eszméjében. Persze mindig fel kell készülni a legrosszabbra, nem csoda hát, hogy a falu szélén található évtizedek óta üresen álló, romos házban egy bűbájjal láthatatlanná változtatott zsákban elrejtették a Munter család mágikus lőfegyvereit, robbantásra és összezavarásra alkalmas bájitalokat, illetve egy ősrégi, színarany mágikus kést, amely képes átvágni bármely védőbűbájon, ezzel pedig tökéletes eszközzé válik a gyors szökésre. A Mágiaügyi Minisztérium minden óvintézkedés ellenére fél egy ekkora tömegrendezvénytől, ezt mi sem bizonyítja jobban, mint a faluba kirendelt több tucat auror, akik nem csak a beléptetési pontokon őrködnek. Aki szemfüles, észreveheti őket a hömpölygő tömegben: ott vannak a színpadnál, a legsűrűbben rakott standok környékén, az üzletek falának támaszkodva, a házak tetején kémlelve.
★ ★ ★
A rendezvény zökkenőmentesen indul. A főtéren felállított nagy színpadon folyamatosan váltják egymást a zenekarok és az előadók, a standoknál rohamosan fogynak a szórólapok, Roxmorts üzletei több eladást bonyolítanak le néhány óra alatt, mint máskor egy egész hétvégén. Talán éppen a prospektusokat bújod, talán veszel egy vajsört magadnak és a barátaidnak, talán azon gondolkozol, mire költsd el a Mézesfalásban az utolsó galleonodat, talán éppen azon tűnődsz, hogy már ideje lenne hazamenni vagy vissza a Roxfortba, amikor szemerkélni kezd az eső. Lehet, hogy Leperex bűbájt használsz, lehet, hogy a fejedre húzod a kapucnidat - és emiatt megeshet, hogy észre sem veszed a tömegben egyre gyakrabban fel-felbukkanó fekete taláros, csuklyás alakokat, akiknek az arcát ezüstösen csillogó, állatias maszk takarja -, de az is lehet, hogy egyszerűen csak hagyod, hadd áztasson bőrig az egyre fokozódó eső. Mikor a színpadra új ember lép fel, talán azt gondolod, csak felszólítanak majd mindenkit, hogy húzódjon fedett helyre a vihar elől. Aztán meghallasz egy határozott, mágikusan felerősített hangot az emelvény irányából: - Kit véd az a kormány, amelyik egy ártatlan fiatal halála felett huny szemet pusztán azért, mert aranyvérű volt? Kit véd az a kormány, aki a szólásszabadságot lábbal tiporva békés tüntetőket vitet el, csak mert nem ért egyet velük? - Ha a színpadra nézel, láthatod, hogy egy magas, rövid szőke haját rendezetten hátrasimító nő áll a mikrofonnál. Talán már láttad a Reggeli Prófétában, Nyx Selwynnek hívják, a pár napja megalakult Walpurgis nevű párt elnöke. Sokan neo-halálfalónak kiáltották ki őket, de bizonyítékuk nincs rá, hogy a pártnak bármi köze lenne illegális tevékenységekhez. Csak az aranyvérűek elleni diszkriminációt akarják megszüntetni és el akarják törölni a Varázstitok-védelmi Alaptörvényt, ki tudja, lehet, a lelked mélyén még te is egyetértesz velük. Hiszen nem lehet minden aranyvérű velejéig romlott, nem igaz? És néha tényleg annyira kényelmetlen bujkálni a muglik elől, az az ócska törvény inkább a varázstalanok érdekeit védi, nem a tiédet, ugye? De az is lehetséges, hogy a hideg kiráz ettől a nőtől, valóban van benne valami különös, valami igazán vérfagyasztó a tekintetében, az őt körüllengő aurában... De el kell ismerned, jól szónokol - bár mintha a rendezvény szervezői is össze lennének zavarodva, hiszen nem ők hívták ide a politikust, hogy szóljon a nagyközönséghez. - Az unokaöcsémet, Devon Selwynt azért gyilkolták meg, mert aranyvérű. A kormány hallgat róla, a médiát nem érdekli, de mi nem fogunk hallgatni. Nem fogunk hazudni és bujkálni, hiszen erre kényszerítenek minket évszázadok óta, nem igaz? Rettegünk, korlátok közé szorítjuk magunkat és mégis miért? Olyanok védelméért, akik hosszú éveken át máglyán akartak megégetni minket? Őket védjük és a saját, tisztavérű fiataljainkat hagyjuk erőszakos halált halni? - Mrs. Selwyn beszédét a tömegből egyszerre fogadja egyetértő és felháborodott morajlás. Ha körbenézel, most már biztosan látod a fekete ruhás alakokat. Hiába próbálsz a csuklya alá nézni, az arcukból semmi nem látszik, a maszk rései mögül éppen csak egy-egy szempár villanhat rád. Talán kezdesz félni, talán csak kíváncsiságot érzel, talán csak izgalmat, mert te is egy vagy a maszkos alakok közül és ismered a tervet. A tervet. Azt a tervet, aminek biztos nem része, ami ezután történik. Újabb ember lép fel a színpadra. Széles vállú, majdnem két méter magas, nagydarab férfi, durva vonásait még keményebbé teszi az elszánt homlokráncolás. Gregory Goyle az - bár lehet, fogalmad sincs róla, ki ez a férfi. Goyle elveszi a mágikus mikrofont Mrs. Selwyntől, a törékeny nőnek esélye sincs ellenkezni, dühösen rázza a fejét, látod, hogy az ajkai mozognak, valószínűleg próbálja elzavarni Gregory Goyle-t, de hiába. - Éljen a Sötét Nagyúr, éljenek a tisztavérű varázslók! - ordítja bele a mikrofonba a férfi. Aurorok indulnak meg a színpad felé, a színes egyenruhások utat törnek maguknak, de nem érnek oda időben. Mire bárki észbe kaphatna, Goyle a színpad elé hajít egy mágikus bombát, a robbanás az első sorokban állókat méterekkel hátrarepíti és megégeti, a hatalmas robaj megrázza az egész főteret. De itt még nincs vége az ámokfutásnak, mielőtt az aurorok leteperhetnék Goyle-t, a bomba maradványaiból sűrű, fekete füst kúszik elő, másodpercek alatt teljes sötétségbe borítva Roxmorts utcáit. Elszabadul a pokol, sikítozó emberek lökdösik egymást, menekülnek, amerre érik. Bárkivel is érkeztél, bármerre is akartál elindulni, most valószínűleg csak sodródsz az emberek áradatával. Fényt csak a pánikszerűen kilőtt varázslatok villanásai jelentenek, a színes fénycsóvákban fel-felvillannak melletted ismerős és ismeretlen arcok. Mikor végre percek múltán szertefoszlik a sötétség, teljesen máshol találod magad, mint ahol korábban voltál. És ha felnézel az égre, láthatod a dühös, szürke viharfelhők között kirajzolódó koponyát és kígyót. A Sötét Jegyet.
@Theo Nott jól ismeri a Sötét Jegyet, éppen elégszer látta már apja karján a koponyát és kígyót formázó heget a forró nyári napokon, mikor a férfi sem bírta már tovább a meleget és muszáj volt feltűrnie az ingujját, bármennyire is ódzkodott ettől. Azzal azonban Theo sosem számolt, hogy egyszer ezt a rémes jelet majd az égen kell látnia, ennyi évvel a Sötét Nagyúr bukása után. Theo elveszíti a tömegben Rowan Crowley-t, viszont mire a sötétség szétoszlik, @Hollyn Shelbyvel sikerül egymás mellett maradniuk. Hollyn tekintete azonnal megakad három földön heverő kislányon, legfeljebb harmadéves roxfortosok lehetnek, a fejükön találták el őket a leomló törmelékdarabok. @Rose Granger-Weasley eközben elszakad Fredtől, szétválasztja őket a hömpölygő embertömeg. Az egyik épület falának simul, hogy ne tarolják le, azonban ez nem jó ötlet, éppen csak centiméterekkel mellette csapódik a háznak az az átok, amely miatt a téglák darabokra robbannak és eltalálják a kislányokat. Ekkor ér a helyszínre az idősebbik @Theodore Nott, aki éppen megragadná a fia karját, hogy elrángassa a veszély sűrűjéből, azonban észreveszi a sérült gyerekeket és kénytelen tervet módosítani. - Biztonságos helyre kell vinni őket - mutat a három sebesült lányra az egyetlen jelen lévő felnőtt.
Első kör vége: 2022. június 4. (Addig annyi reagot írtok és olyan sorrendben, amennyit szeretnétek, ha mesélőre lenne szükségetek közben, akkor jelezzétek a staff felé)
Hollyn Shelby and Rose Granger-Weasley varázslatosnak találta
Vendég
Szomb. Május 14, 2022 2:09 pm
Hollyn & Rose & Theodore & Theo
Lux in tenebris
Végül mindenkit leráztam, vagy maguktól koptak le, ugyanis nem volt hangulatom senkihez se. Túl boldogok, vidámak és érdeklődőek voltak az embereket a környezetemben, amitől a hányinger kerülgetett engem. Egyedül Sebastian arcán ült szórakozott vigyor, esküszöm, hogy soha az életben nem láttam még ennyire izgatottnak, mint a mai napon, amikor a kis mardekáros bandájával közrefogtak és a vértisztaságról sutyorogtak körülöttem. Nem igazán figyeltem rájuk, nem érdekelt az a sok faszság, amely elhagyta a szájukat, így csak örültem neki, amikor a fojtogató légkör megszűnt, amikor a sleppjével elkotródott. A tekintetem egy pillanatra összeakadt Hollynéval, de nem mentem oda hozzá, mert rohadtul tele volt a tököm a világggal, így a standok körül bámészkodtam, miközben egy szál cigarettára gyújtottam rá. Már kezdett helyreállni a nem létező lelki békém, s azon is elgondolkoztam, hogy megkérdezem Shelby-t a jövőbeli terveiről, amikor összeakadtunk az átoktörők standjánál, amikor mindketten elemeltünk egy-egy prospektust, csakhogy semmi nem mehetett simán. A pódium felé vándorolt a pillantásom, amikor Nyx Selwyn hangja ütötte meg a fülemet. Ismertem a nőt, tele volt vele a sajtó manapság, sőt épp annnyira robbant be a köztudatba, mint apám az idióta furkászos megmozdulásával. Egyikről se akartam tudomást szerezni, s mégis az arcomba tolták mindazt. A szemeimet forgatva távolodtam el a prédikálóktól, azonban amikor egy férfi beordít a mikrofonba. Hátrafordultam, s abban a pillanatban kirázott a hideg ahogy meghallottam a Sötét Nagyúr emlegetését. Kitört a pánik. Magam sem tudtam követni, hogy pontosan mi történt, csupán annyira emlékszem, hogy a káoszban lökdösni kezdtek az emberek, s még inkább elkeveredtem az ismerős arcoktól. Egyedül annyi lélekjelenlétem volt, hogy pajzsbűbáj vonjak magam köré az esetleges átkok miatt, s a varázslat szinte azonnal megtört, amikor az égen megpillantottam azt az ismerős szimbólumot, amely apám karján virított, mióta az eszemet tudtam. - Lehetetlen - suttogtam halkan, szinte teljesen lebénulva a döbbenettől. Nem vettem észre a közelemben lévő Hollynt, ha szólt is hozzám akkor sem jutottak el a tudatomig a szavai, ahogy a bajba jutottak is a látóterem szélére sodródtak. Nem tudtam levenni a szememet a halálfejről, mert egyszerűen olyan bizarrnak és abszurdnak hatott, hogy ilyen egyáltalán megtörténhet a mai világban. Egyedül apám jelenléte zökkentett ki ebből az állapotból, és undorodva pillantottam rá, amikor meghallottam a hangját. - Nekem te ne parancsolgass! - sziszegtem mérhetetlen gyűlölettel a hangomban, de a pillantásom nekem is a sérültekre vándorolt onnan pedig Hollynra. - Tudsz fedezni, amíg értük megyek? - kiáltottam oda a hollóhátas lánynak, miközben egy újabb felém repülő átkot igyekeztem kivédeni. - Hagyd! Megoldom, segíts Granger-Weasleynek és fussatok a kastély irányába! - címeztem a szavaimat továbbra is Hollynnak, miközben félreugrottam egy újabb repülő tégladarab elől. Apámat továbbra is figyelmen kívül hagytam. Sosem érdekelt az ő véleménye, most sem terveztem hallgatni rá, bár abban egyet értettünk, hogy nem hagyhattuk őket sorsára. Az alsóbb éveseknek szüksége volt ránk, és mertem remélni, hogy Hollyn Granger-Weasley-vel együtt ki tudja kerülni a tömeget, ha továbbra is a fal mellett haladnak. Én azonban bevetettem magam az események sűrűjébe, senki nem tudott feltartani, hiszen a szemeim előtt lévő három sebesült nagyobb prioritást élvezett, mint az életképtelen és faszkalap apám. Semmi más célom nem volt, csakhogy elérjek a sérültekhez, és megpróbáljam kivinni őket onnan, mielőtt agyontapossák őket.
“I like the darkness. There's something to the feeling of not knowing your surroundings, not seeing the color of things as they appear, but as they truly are. There's something about the unknown, the quiet, the cold. There's something unspoken about the dark, something I can never quite put words to. Something terrifying yet beautiful.”
Nem igazán várok senkire, úgy vagyok vele, minek ahhoz társaság, hogy végignézzek pár standot meg prospektust? Megy az nekem egyedül is. A faluba vezető úton legalább nyugiban el tudok szívni egy szál cigit, anélkül, hogy bárki az orrát ráncolná mellettem a füst miatt. Aztán, miután átvizsgálnak a drága auror urak – akik amúgy az utóbbi hónapokban mintha mindenhol ott lennének, de szó szerint MINDENHOL - már zsebre dugott kézzel járom végig a néznivalókat. Kíváncsi vagyok a felhozatalra, de tulajdonképpen már akkor is konkrétan tudtam, hogy pontosan mit is akarok megnézni, amikor elhagytam a kastélyt.
- Nott – biccentek rezignáltan Kócos felé, mikor felismerem, ki is tévedt mellém az átoktörő szakmát népszerűsítő asztalnál. Végigfut az agyamon, hogy lehet, vennem kellett volna neki egy fésűt karácsonyra, amíg együtt voltunk. Meg hogy esetleg rákérdezhetnék, hogy ugye nem átoktörőnek készül ő is? De a következő pillanatban már elvonja a figyelmemet a pódiumon kialakult kis közjáték. - Mert pont más sem hiányzik... - motyognám az orrom alatt a lenyalt hajú boszi beszédét hallva, de hirtelen egy tagbaszakadt negyvenes varázsló váltja őt a mikrofonnál, és ami ezután következik, azt már nehéz rendesen figyelemmel követni. Egyik pillanatban még csak vitatkoznak, meg a Sötét Nagyurat éltetik - ez most komoly? - aztán káoszba és sötétségbe torkollik minden. Menekülnék, húznám el a csíkot, de az orromig sem látok, és mire valamelyest tisztul a kép, az első, amit megpillantok, a három kiscsaj kiterülve néhány méterrel előttünk a földön. - Basszus! - szalad ki a számon, de aztán Nott vonja magára a figyelmemet ismét, amint összevitázik egy idősebb fószerrel, és a homlokom hamar ráncba szalad.
- Persz... - bólintanék a kérdésére, hogy fedezném-e, de mielőtt végig mondhatnám a szót, ő már máshogy gondolja. - Istenem! Te tényleg egy tipikus hülye Griffendéles vagy! - ingatom a fejemet azt látva, hogy végül segítséget nem várva egyedül rohan hősködni. A marha! De nem habozok én sem, pajzsbűbájt vonok magam köré, és futva indulok utána.
- Hé, Rose! Megvagy? - kiáltom oda Weasleynek, mert az egyik átok nem messze tőle csapódott be a falba, és innen nem látom, hogy van. Ha segítségre szorulna, itt vagyok, ellenkező esetben megpróbálnám hasznossá tenni magamat a sérült harmadévesek mellett. Ami azt illeti, egy vingardium leviosával odébb is emelek róluk egy-két kisebb-nagyobb törmelékdarabot.
Egész délelőttön át tartó jópofizás - másoknak rémálom, nekem napi rutin, bár ebben a töménységben még én is kezdtem érezni, ahogy a percek ólomsúlyú múlásával kezd lemerülni a szociális elemem. Rengeteg kiosztott szórólap, fotózkodás, "szavazz a Lumosra", "lépj be az Ifjúsági Tagozatba", "igen, az tényleg egy igazi furkász volt" és "nem, nincs nálam a furkász, de jó gazdát találtam neki" után kezdtem visszasírni a negyvennyolc órás ügyeleteket a Szent Mungóban - pedig egyszer, egy különösen durva éjszaka után a Varázslati Traumákon az egyik szemetes láda megszólalt Dolores Umbridge hangján. Vagy legalábbis hallani véltem, és ez volt az a pont, amikor inkább elaludtam egy forgós széken két mágikus csonkolás és egyéb finomságok ellátása között. Ez máshogy volt kimerítő és felelősségteljes, bár az is lehet, hogy csak kezdett eljárni felettem az idő és túl a negyvenen már kevésbé bírtam az egész napos rohanást, mint annak idején élettel teli huszonévesen. Pontosabban élettel akkor sem voltam tele, de legalább kevesebbet fájt a hátam, Merlinre... Éppen csak pár percre hagytam ott a Lumos Mozgalom standját az egyre erősebben záporozó esőben, hogy szerezzek magamnak egy jó erős kávét a Bean There-ből - persze erre ott volt fél tucat lelkes gyakornok is, de őszintén szólva már a lelkemet eladtam volna, hogy pár percre elszakadjak onnan és kicsit megmozgathassam a tagjaimat, meg természetesen a kényszeredett műmosolytól görcsbe állt arcomat -, amikor meghallottam a vérfagyasztóan ismerős hangot a színpadról. Nyx Selwynét először, bár túl nagy jelentőséget nem tulajdonítottam a klimaxos kurva feltűnési viszketegségének, éppen csak átfutott az agyamon, hogy ha Non itt lenne most mellettem, akkor tökéletes összhangban forgatnánk a szemünket és szavak nélkül kommunikálnánk egymás felé: már megint kezdi... Mert aranyvérű körökben már milliószor végighallgattuk ezeket a soha véget nem érő monológokat a vértisztaságról, a muglik elől bujkálásról, a csúnya gonosz Minisztériumról, és kicsit talán mind egyet is értettünk vele, mert Merlinre, tényleg ott rúgott belénk a kormány, ahol ért, de ettől még egyikünknek sem jutott eszébe olyan pártot alapítani, aminek a logója akár egy életnagyságú Sötét Jegy is lehetett volna. Egyszóval Nyx Selwyn annyira hidegen hagyott, mintha csak Russel Briggs újabb ötéveseket idéző, toporzékolós hisztijét kellett volna végighallgatnom "politikai vita" címszóval (viszlát, minőségi politizálás, viszlát vitakultúra, üdv újgazdag nyivákolás!). A következő hang hallatán azonban földbe gyökerezett a lábam és már nem volt szükségem kávéra ahhoz, hogy a vérnyomásom az egekbe szökjön. Gregory Goyle. Az az ostoba, trollméretű barom, aki sosem tudott elszakadni élete fénykorától, a tiniként terrorizált sárvérűektől és a Sötét Nagyúr imádatától... Nem, ezt nem gondolhatta komolyan, még ő sem, még neki sem lehetett ilyen limitált a szürkeállománya, egyszerűen nem. De soha ne mondd, hogy soha. A bomba hangja még ilyen távolságból is dobhártyaszaggató volt, a mindent ellepő fekete füst olyan gyorsan kúszott végig az utcákon, hogy reagálni is alig volt időm. Pálcát rántottam, de az egyszerű Lumos bűbáj semmit sem ért, nem tudott áthatolni a sötétségen. Éreztem, hogy emberek jöttek nekem, tapostak a cipőm orrára, sodortak magukkal, hiába próbáltam stabilan a helyemen maradni. Hiszen mégis hova menekültem volna vakon egy körülzárt faluból? És egyáltalán miért akartam volna menekülni, amikor azt sem tudtam, mi a franc folyt itt? Egyetlen nagyon szilárd gondolat fogalmazódott csak meg bennem: elő kellett kerítenem Theót és Tabbyt, mielőtt a hülye fiam megöleti magát, a lányomat pedig agyonzúzza a pánikoló tömeg. Egyáltalán minek voltak itt aurorok, ha még arra sem voltak képesek, hogy megállítsák a sikoltozva rohangáló embertengert? Aztán szertefoszlott a sötétség, és ha azt hittem, hogy a pánik tetőfokát a bomba és a belőle kiszálló füst okozta, akkor hatalmasat tévedtem. A mellkasom összeszorult az égen kirajzolódó Sötét Jegy láttán, ösztönösen a bal karomhoz kaptam és egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy feltűröm a zakóm ujját, de végül nem tettem meg. Nem fájt a Jegy, nem égette a bőrömet, nem lehetett az, amire gondoltam. Nem, ez csak valamelyik nosztalgiázó ökör műve volt, talán Goyle lőtte fel, mielőtt az aurorok a földre teperték, nem volt itt semmi visszatérés, semmi igazi halálfalósdi... De attól még az emberek megőrültek, a fiam nem lett értelmesebb, Tabby pedig nem vált talpraesettebbé. Mély levegő, gyerünk, túlélted egy órája a naftalinszagú öregasszonyt is, aki molesztált, miközben közös fotót csináltatott... És mellesleg a roxforti csatát is. Minden rendben lesz. A gyerekek is rendben vannak. Éreztem, ahogy az élet lassan visszatért a lábamba, utat törtem magamnak a tömegben, hárítottam a felém száguldó fénycsóvákat, engem is meglepett, hogy a régi reflexek milyen könnyedén éledtek újra. Olyan volt ez, mint a seprűn repülés, nem lehetett elfelejteni - vagy legalábbis nagyon reméltem, mert a saját időszakos halálvágyam most kifejezetten felszín alatt maradt, túl sok adrenalin munkálkodott bennem ahhoz, hogy ne üsse fel a fejét bennem valami kis életösztön. Vagy inkább valami satnya apai ösztön, mert azt hiszem, a saját testi épségemnél jelenleg sokkal jobban izgatott, hogy megtaláljam a gyerekeket és biztonságba vigyem őket, mielőtt még egy átok lerobbantotta volna valamelyik testrészüket. Hogy a vártnál hamarabb meglett-e Theo vagy csak az én időérzékelésem torzult a stressztől, azt nem tudtam megítélni, de hatalmasat dobbant a szívem a megkönnyebbüléstől, mikor megláttam a fiam esőtől csatakos madárfészekszerű haját és vékony alakját hátulról. De nem volt minden gyerek ennyire szerencsés, a tekintetem megakadt a földön fekvő törékeny, sérült testeken, a három kislány nem lehetett több tizenhárom évesnél. Persze, hogy ők estek áldozatul, mindig az ártatlanok sérülnek... - Biztonságos helyre kell vinni őket - mutattam a három kislányra, egyrészt Theohoz, másrészt a mellette álló ismeretlen szőke diáktársához intézve a szavaimat. Theo biztosan nem verte be a fejét menekülés közben, nyilván az első dolga volt visszaugatni, mintha még ez a szörnyű helyzet is az ő személyes kis hisztijéről és komplexusairól szólt volna. Egyszerűen elengedtem a fülem mellett a megjegyzését, de mielőtt bármi józan észt próbálhattam volna számon kérni rajta, már bele is vetette magát az események sűrűjébe. - Édes Merlinem, miért kellett nekem teherbe ejtenem anyádat? - tettem fel a költői kérdést tökéletesen egyszerre a hollóhátas lány kifakadásával. Nem is Theo lett volna, ha nem csinál valami meggondolatlan, irracionális és öngyilkos ostobaságot. Apja fia. Habozás nélkül a két gyerek után indultam, ahogy Theo lehajolt az egyik ájult kislányhoz, egy Protegóval hárítottam egy felé száguldó vörös fénycsóvát. Bár hogy honnan jött, azt nem tudtam felmérni és időm sem volt rá, tulajdonképpen nem is számított, itt minden kilőtt átok könnyedén célt téveszthetett, éppen ezért nem akartam támadni, amíg nem volt feltétlenül muszáj. Leguggoltam az egyik ájult gyerek mellé - a pulzusa rendben volt, a fejét ért ütés nem tűnt kritikusnak, de ennél alaposabb medimágusi szakvélemény felállítására nem volt időm, csak felkaptam a kislányt a földről, reménykedve benne, hogy nem okozok neki fájdalmat a hirtelen mozdulattal. - Te ott, Weasley, segíts a lánynak felemelni a harmadikat - fordultam a harmadik, látszólag teljesen ép gyerek felé, akit csak ebben a másodpercben vettem észre. Igazából nem tudtam, hogy tényleg Weasley-e, de annak nézett ki és jelenleg egyetlen szabad idegsejtem sem maradt, ami a polkorrektségért felelhetett volna. - Ketten elbírjátok, ne lebegtessétek, a pálcátok inkább maradjon szabadon. Ha Theo már megint közbeszólt, azt továbbra is figyelmen kívül hagytam. - Arra szabad az út - indultam el az egyik szűk mellékutca irányába. - Ha megint elsodor a tömeg és rátok támad valamelyik maszkos őrült, hazudjátok magatokat aranyvérűnek. Nottnak, Averynek, Rosiernek, Parkinsonnak, teljesen mindegy, csak higgyenek aranyvérűnek. Ez nem a roxforti párbajszakkör, ezek nem Capitulatusokkal dobálóznak, eszetekbe se jusson harcolni velük. Neked, Theo, különösen ne. Csak remélni mertem, hogy a saját fajtájuk vérét tényleg nem akarják kiontani.
Hollyn Shelby and Rose Granger-Weasley varázslatosnak találta
Nobody ever died of a feeling, he would say to himself, not believing a word of it, as he sweated his way through the feeling that he was dying of fear. People died of feelings all the time, once they had gone through the formality of materializing them into bullets and bottles and tumours.
A lehető legszorosabban simultam egy bolt, egy kis ház, vagy bármi, ami a közelben volt és megtudtam benne kapaszkodni annyira, hogy ne sodorjon el tömeg, falához, miközben próbáltam felidézni, hogy mi is történt az elmúlt két járom. Másodpercben… percben… órában? Voltaképpen a leghalványabb elképzelésem sem volt arról, hogy mennyi idő telt el, ahogy az események pontos láncolata is összemosódott. Tudtam, hogy Freddel az Akadémia egyik standjánál álltunk - medimágia talán, de nem tettem volna le rá megszeghetetlent -, amikor valaki szónokolni kezdett a pódiumon. Politikáról, ezt is tudom, mert furcsának találtam; meg is akartam jegyezni az unokabátyámnak, hogy figyelje csak meg, ezt a nőt tuti kényszerzubbonyban rángatják majd le onnan az aurorok, mert amit csinál, nem lehet a program része, de erre időm se volt. Mire szólásra nyitottam volna a szám, valaki más vette át a helyét, a világ pedig sötétbe és káoszba borult. Hiába kiabáltam Fred nevét, ahogy csak tudtam, nem érkezett válasz. A hangom tova veszett a többi jajveszékelés között. Megfordult ugyan a fejemben, hogy egy patrónus segíthetne a helyzeten - már a sötéten, ami körülvett mindent -, de nem rántottam pálcát. Kockázatosnak ítéltem. A sodró tömegben így könnyedén veszthettem volna el az egyetlen fegyverem, amivel rendelkeztem. Most tényleg, úgy igazán nagyon tényleg megtámadtak minket? Őrültségnek tetszett a gondolat, őrült logikátlanságnak, de… a hangok, az átkok, a füst, a por és a sötét mégis ezt bizonyították. A valóság mintha megremegett volna körülöttem. Hirtelen nem vágytam másra, csak arra, hogy a Roxfort falai között lehessek és nézzem, ahogy René és az alsósok köpkő-bajnokságot rendeznek. Undorító elfoglaltságnak találtam ezt, ezért is nem maradtam és figyeltem őket a távolból egy könyvvel, jól leplezve, hogy valóban figyelem őket. Lehet a térdeim fel is adták volna a küzdelmet - amúgy mikor lett megint világos? -, ha hirtelen nem robban mellettem egy Merlin se tudja milyen átok. A Protego, hogy ne találjon el törmelék, reflexszerűen jött, pedig sose volt szükségem rá. Legalábbis nem így de… Granger voltam és Weasley. A szüleim háborús hősnőkként vonultak be a történelembe, nem remeghettem kétségbeesetten, mint egy kisgyerek várva, hogy valaki - Apa, Fred vagy bárki más - megmentsen. - Persze, Holly….n - válaszoltam a hozzám intézett kérdésre meglepően határozottan. Már-már én is elhittem saját magamnak, hogy másodpercekkel korábban nem akartam magzatpózban, zokogva a földre rogyni a káosz kellősközepén. És még azt se felejtettem el, hogy Hollyn nem szereti ha Holly-nak hívom. Tíz pontot a Hollóhátnak, de azzonal! - Granger-Weasley - nyomtam meg szándékosan Anya nevét, miközben mozdultam, hogy segítsek nekik. Ránk is omolhatott éppen a világ Sötét Jegyestől, neo-halálfalóstól, mindenestül, akkor sem türhettem, hogy Mr. Nott - a furkászos fazon az újságból, én felismertem őt és a nevét is tudtam, hah! - csak Weasleynek nevezzen. A Rosetól nagylelkűen hajlandó voltam eltekinteni, a Grangertől ellenben nem. Bár nem tudtam, hogy mennyire van igaza, de jobb ötlet híján csináltam amit mondott. - Tegyük a karjait a nyakunk köré, mármint egyiket a tiéd, másikat az enyém köré, úgy elbírjuk - pillantottam Hollynra, gyorsan elvetve azt az ötletet, hogy a lábainál és a kezeinél emeljük fel szegényt. Úgy a feje túl könnyedén szenvedhetett volna bármilyen sérülést a beton, de tulajdonképpen bármi más által. - Pedig Harry bácsi gyakran mondja: az az egyik leghasznosabb varázsige, állítása szerint ő is sokszor használta annak idején, megmentve így a saját és mások életét, a szüleimét is - jegyeztem meg Mr. Nott szavaira. Nem illetlen akartam lenni vele, lévén ő volt itt az egyetlen felnőtt, vélhetően több varázslatot tudott, mint Hollyn, Theo és én összesen, de azért… ha Harry bácsi azt mesélte, akkor inkább neki hittem, nem egy ex-halálfalónak. Neo-halálfalók. Sötét Jegy. Támadás. Theodore... Nott. - Állj! - emeltem fel a hangom, egyszerre szóltam mindenkinek, akikkel egy csapatba vert a Sors; tekintetem azonban le sem vettem az egyetlen felnőtt férfiról. Próbáltam kitalálni, hogy mi járhat a fejében, mire gondolhat. Miért cselekedhet. - Mi a garancia arra, hogy bízhatunk önben Mr. Nott? Hogy Hollynt, engem és ezt a három lányt, akik nyilván félvérek vagy mugli születésűek, nem egyenesen a karjaikba vezet? - szegeztem neki a kérdést, kérdéseket. - Ugyanaz a jel díszeleg a karján, mint az égen. Miért - nyeltem egy nagyot, kicsit a kezem is megremegett -, miért lenne most más, mint akkor? Én bízni akarok magában Mr. Nott, tényleg, úgy igazán tényleg bízni, mert akkor minden könnyebb, de… csak a szava most nem elég. Remélem, megérti... Lehet Anya és Apa nem örülnének a szavaimnak, azt mondanák, hogy nem erre neveltek, lehet így is volt. Én se akartam őket kimondani, nem estek jól, Merlin rá a tanúm, ha csak rólam lett volna szó, talán eszembe sem jut. De… itt volt Hollyn is, meg ez a három szegény lány, dacosnak kellett lennem, olyannak, ami miatt Anya mindig nagyokat sóhajtozott. - Keressük meg Apát, ő is itt van valahol. Egészen biztosan tud segíteni. - Ha Mr. Nott tényleg velünk volt, ez ellen nem lehetett kifogása.
u
Holden Briggs and Hollyn Shelby varázslatosnak találta
Vendég
Hétf. Május 16, 2022 4:19 pm
Hollyn & Rose & Theodore & Theo
Lux in tenebris
Annyi, de tényleg annyi felnőtt ember rám találhatott volna, de persze, hogy az egyetlen nemkívánatos személy az életemben bukkant fel osztani az észt. Mert ugyebár az kurva jól ment neki, ha már apának csapnivaló volt. Kelletlen fintorral állapítottam hát meg, hogy a kitörő káoszban is apámnak beindult a Theodore-detektora, és menten rám talált. Nem tudott volna mondjuk valakinek másnak a nyakán lógni, hátha engem megöl egy átok? Igazán hálás lettem volna neki. Mégis a duzzogásomról elterelte a figyelt a három sebesülttel, illetve Hollyn is itt toporgott a közelben. Neki biztosan nem lett volna szép látvány, ha előtte loccsantják szét a fejemet, bár… Ki tudja? Lehet élvezte volna, azok után, ahogy téli szünet óta viselkedett, nem csodálkoztam volna ezen sem. Ha bármit is mondtak, akkor egyáltalán nem hallottam meg, ugyanis szinte azonnal belevetettem magamat a tömegbe. Úgy gondoltam, védőbűbájokkal vacakolni időpocsékolás lett volna, kellően vékonynak és fürgének tűntem ahhoz, hogy megpróbáljak átslisszolni az emberek között. Meg aztán, bíztam benne, hogy esetleg Shelby fedezett engem, mert ha apámon múlt volna… Inkább nem is akartam mindebbe belegondolni. Lefékeztem a lányok mellett, s csupán ekkor húztam elő a pálcámat, hogy egy védőburkot varázsoljak köréjük, mielőtt még a tömeg széttaposná őket. Kapkodtam a fejemet, hogy melyikük festett a legrosszabbul, de bassza meg, nem voltam medimágus, hogy értsek ezekhez. Végül találomra nyúltam az egyikükért, akinek a feje is vérzett, és őt próbáltam meg a karjaimba venni, mire a többiek is csatlakoztak a bulihoz. − Ez az, Granger-Weasley, fater, ne legyél már ennyire figyelmetlen – szúrtam oda, amikor a kis vörös kijavította az öregemet. Természetesen, engem ignorált – már-már hobbit űzött ebből az öreg −, így a sérült lány háta és térdhajlatai alá nyúltam, hogy felemelhessem őt. Nem voltam annyira erős, de egy darabig tudtam volna őt így cipelni, hiszen nem volt magánál, nem tudott volna járni. Szórakozottan felhorkantottam Granger-Weasley szavaira, miközben felé és Hollyn felé sandítottam, hogy ketten elbírják-e a harmadik lányt. Mondjuk, nem tudtam volna segíteni nekik, hiszen én magam is elfoglalt voltam. − Jó, akkor majd azt mondom, hogy Avery vagyok, vagy Lestrange – vetettem még oda apámnak, bár tudtam, hogy a bámulatos tanácsa nem nekem szólt, hanem a lányoknak, mégis lépten-nyomon szerettem az orra alá dörgölni, hogy mennyire nem akartam a családjának a részese lenni. − Egyébként meg ne nézz már gyökérnek! – forgattam meg a szemeimet, hiszen nem voltam Mulciber bandájának a fogyatékos tagja, akik lépten-nyomon átkokkal vagdalkoztak, három sebesülttel és két lánnyal az oldalamon meg aztán értelme nem volna harcba szállni. − Apám lehet, hogy fogyatékos Granger-Weasley, de nem neonáci. Ezért én vállalok garanciát – pillantottam Rose-ra, akinek ugyan jogos volt a felvetése, de ha valamennyire ismert engem és Tabbyt, akkor tudhatta, hogy magasról szartunk a vérségi kérdésekre. − Nincs időnk megkeresni az apádat, biztonságos helyre kell vinni a sérülteket – emeltem fel a hangomat, hogy túlharsogjam a közeli robbantást, miközben behúztam a nyakamat. – Ha azt mondod fater, hogy a mellékutca irányába még biztonságos, akkor arra megyünk. Hollyn, ki kell vinnünk a lányokat, Rose, szükségünk van rád. A két lány felé fordultam, miközben egyszer az életben hallgattam az öregemre, és a korábban mutatott irány felé tettem egy lépést, majd visszafordultam a faszfej apám felé. − Mi gondoskodunk a lányokról, te keresd meg Tabbyt! Ő is itt van valahol! És ne fossál, nem fogok hősködni – intettem az állammal a káosz irányába – ennek a mozdulatnak köszönhetően ismét meg kellett ráznom a fejemet, hogy az arcomba hulló hajtincseket eltüntessem onnan. Ennyire még én sem voltam ostoba, ezeket a lányokat, Hollynt, Rose-t sürgősen el kellett vinni innen, és bármennyire is fájt kimondani, de ez a nyomorék geci nem maradhatott velünk, mert ő volt az egyetlen, akinek lehetősége adódott megmenteni a nővéremet.
“I like the darkness. There's something to the feeling of not knowing your surroundings, not seeing the color of things as they appear, but as they truly are. There's something about the unknown, the quiet, the cold. There's something unspoken about the dark, something I can never quite put words to. Something terrifying yet beautiful.”
A Theo miatti kifakadásommal párhuzamosan a társaságunkban tartózkodó felnőtt is a nemtetszését fejezi ki a srác felé. A szavait hallva a homlokomat ráncolva, elfintorodva pillantok a pasasra. Ez volna Theo apja? Ó, igen, már látom is a hasonlóságot. Az idősebb Theodore Nott, valami politikus, képviselő talán, aki a Próféta szerint eléggé oda van a furkászokért. De több figyelmet nem szentelek neki egyelőre, mert már a sebesült diáklányoknak próbálnék segíteni én is. Épp elgondolkodnék, hogyan is volna legegyszerűbb felemelni őket úgy a földről, hogy szükség esetén a pálcánkat is használni tudjuk, amikor Granger-Weasley - véletlenül sem csak Weasley, gyors mentális jegyzetet készítek erről magamnak, mert ha elkerülhetem, inkább nem szeretném, hogy úgy nézzen rám, mint Theo faterjára - előáll egy használható ötlettel.
- Oké, csináljuk! - bólintok, és az egyik lányt már emeljük is fel a földről, majd a csajszi egy karját áthúzom a vállam felett. Meg is indulunk abba az irányba, amerre Nott Sr. mutat, de egy pillanatra muszáj megtorpannom, amikor meghallom a nagyszerű javaslatát.
- Hát ez szuper ötlet, öreg, hálás köszönet a fantasztikus túlélőtippért. Esetleg örökbe is fogadna? - Kicsit sem vagyok szarkasztikus, ááá, dehogy! Na, nem mintha ne volna logikus a tanácsa, sőt! Az eszemmel tudom, hogy igaza van, és ebben az őrült szituációban nem volna okos dolog hangoztatni, hogy anyám mugliszületésű, de attól még kurva sértő a helyzet, és nem vagyok elragadtatva tőle, hogy le kell tagadnom a családomat ahhoz, hogy túléljek.
Rose Harry bácsijákáról szóló anekdotájára viszont inkább már nem mondok semmit, a jelenlevők közül jelenleg a háztársamat bírom a legjobban, ezért nem szeretném leoltani az ő fejét is. Így csupán egy enyhe homlokráncolással adom a világ tudtára, hogy milyen nagyra tartom Potter bácsit meg az okosságait. Aztán másodszor is megtorpanunk, mikor Rose felteszi a nem is annyira irreleváns kérdéseit. Magam is némi gyanakvással várom az öregebb Nott válaszait. Helyette azonban Theo szólal meg ismét, és nem tudom megállni, hogy ne nevessek fel, amikor fogyatékosnak nevezi a saját apját, mert kezd nagyon-nagyon abszurd lenni ez a helyzet.
- Na jó, és mégis hol van az a biztonságos hely? - kérdezem immár kissé kifakadva, majd a következő szekundumban ki is védek a pálcámmal egy felénk közelítő átkot. Jelenleg eléggé úgy néz ki, hogy az egész rohadt falu csatatér lett. Azt pedig meg nem tudnám mondani, hogy Theo kijelentése-e a nevetségesebb, ami szerint nem fog hősködni - nincs tíz perce, hogy mindenféle védelem nélkül belerohant a veszélybe, - vagy az, hogy a borzas hajától pont annyit lát, mint az előbb a bomba okozta sötétségben. - Esküszöm, ha ezt túléljük, és épségben visszajutunk a kastélyba, első dolgom lesz lenyírni a hajadat – ingatom a fejemet hitetlenkedve. Amúgy a szarkasztikus felszín alatt valóban aggódom, nem is annyira magamért, hanem azért a tökfej Hugh-ért, akinek pont ma kellett kiruccannia ide az öcsénkkel. Remélem, még egyben vannak mindketten, akárhol is vannak.
Szokatlan volt ez a fásultságot váltó, hirtelen adrenalinlöketből táplálkozó életösztön, semmi tompaság, semmi érdektelenség, semmi halálvágy, csak az utoljára tinikoromban tapasztalt, mindent elsöprő élni és tenni akarás. Ki kellett jutnom innen. Nem, pontosítok: ki kellett juttatnom innen a családomat. Nem voltam az Év Legjobb Apja és Férje Díj várományosa, de most mindent felülírt az ösztön, hogy meg kellett védenem őket. Legfőképpen az én hülye, hőskomplexusos, szuicid fiamat, aki nyilvánvalóan az események sűrűjében tette éppen kockára a saját bőrét, ahelyett, hogy a nővérét karon ragadva elkotródtak volna a veszélytől minél messzebb. De Theo nem ilyen volt, ő nem volt olyan gyáva, mint én tizenhat évesen - és erre bármikor máskor, szép csendben büszke lettem volna, de nem most, amikor minden védelem nélkül berohant a párbajozó tömeg közepébe, megmenteni három vadidegent. Ha Non itt lett volna, biztosan felgyújtja a fiunk botrányos haját (arra egyelőre gondolni sem mertem, hogy a feleségem talán mégis kijött a Próféta standjához és most ő is veszélyben volt). A vörös kislány szavai rántottak ki az egyre negatívabb vizekre sodródó gondolatok közül. Granger-Weasley. Nyilván, hát persze, mégis ki másba futottam volna bele, mint Hermione kibaszott Granger tudálékos lányába? Hogy is nem vettem észre a hasonlóságot? Még a homlokát is pontosan ugyanolyan idegesítően mindentudón ráncolta, mint az anyja... Édes Merlinem... - Felőlem aztán Hollóháti Hedvig is lehet a neved, csak ne ölesd meg magad... - Mert azóta rettegek anyádtól, hogy bemosott egyet Dracónak, ezt azonban inkább nem tettem hozzá hangosan, nem kellett egy tizenöt-hat éves forma tininek tudnia, hogy az anyja hogyan ijesztette halálra a Mardekár kiskirályait. Medimágusi végzettség sem kellett volna hozzá, hogy tudjam, egyikünk sem a legszakszerűbb és legbiztonságosabb cipelési módszert választotta a sérült kislányok elmozdítására. De jelenleg nem volt időnk ilyesmin merengeni, hordágyat teremteni a semmiből - amit aztán egy kósza átok könnyedén eltalált volna -, csak el kellett vinnünk a sebesülteket a közvetlen veszély közeléből. A bennem lakó, mostanság politikusra cserélt medimágus bármikor máskor az arcát kaparta volna nemcsak attól, ahogy a három kamasz cipelte a társaikat, hanem tulajdonképpen attól is, ahogy én átdobtam az egyik ájult kislányt a vállamon, más választásunk azonban nem volt, szabadon kellett hagynom a jobb karomat, a puszta tekintetemmel még nem tudtam átkokat szórni (nem voltam Pansy Parkinson). - Valóban hasznos, de tudod mi hasznos még? A főbenjáró átkok. És ezek a maszkos őrültek olyan könnyedén dobálóznak Avadákkal, mint más egy lefegyverző bűbájjal. Harry bácsi pedig csak azért élte túl a háborút, mert piszkosul szerencsés volt. - Nem akartam sem megbántani, sem megijeszteni egy amúgy is rémült tinilányt, de mégis mit kellett volna mondanom neki? Hogy ne aggódjon, egy Capitulatus majd most is mindent megold és a csúnya-gonosz halálfalók elbuknak egy csapat elszánt tinédzser erőfeszítései miatt? Inkább sértődjön meg, mint hogy a szülei nyomdokaiba lépve valami olyat csináljon, amit megbánni sem lesz ideje, mert még előtte megöli valaki, akivel nekem ilyen-olyan módon összekapcsolódott a családfám. Mert abban egy másodpercig sem kételkedtem, hogy több rokon volt az ezüst maszkok alatt, mint azt szerettem volna beismerni. Theo megjegyzését egyszerűen figyelmen kívül hagytam, ez nem a megfelelő időpont volt arra, hogy azon vitatkozzunk, kereshet-e magának új családot vagy sem. - Hogyne, biztos a feleségem is odáig lesz a boldogságtól, hogy lesz még egy hisztis kamasz otthon - forgattam a szemem. Nem láttam értelmét, hogy tovább győzködjem akár a lányt, akár bárkit arról, mennyire fontos most elhitetniük a támadókkal, hogy közéjük tartoznak. Két tini apjaként már rég megtanultam, hogy észérvekkel győzködni valakit, akinek az agysejtjei helyén is hormonok és dac munkálkodtak, meddő próbálkozás volt. Aztán megszólalt a Weasley lány. Bocsánat, a Granger-Weasley lány. Ha eddig akár kicsit is kételkedtem benne - amúgy nem -, hogy tényleg Hermione Granger lánya volt, most teljes meggyőződéssel hittem neki. Senki más nem tette volna fel ezt a különben kínosan logikus kérdést a káosz kellős közepén. Tudtam, hogy nem kéne rosszul éreznem magam, mégis, a másodperc egy törtrészéig sikerült utat találnia minden önutálatnak, amit a földi pokol kitörése óta sikerült lelki parafadugó alatt tartanom. Önkéntelenül pillantottam le a bal karomra, hiába tudtam, hogy az ing és zakó ujja elfedte a Sötét Jegy után maradt heget. - Nincs garancia - ráztam meg a fejem. - De gondolkodj logikusan, szerinted bárhova is el kéne vinnem két vasággyal negyven kilós kislányt és három ájult gyereket, ha ártani akarnék nektek? Mégis minek törném magam, ha itt helyben megölhetném bármelyikőtöket, mert ne haragudj meg, MiniHermione, de remélem te sem feltételezed, hogy akármelyikőtöknek is lenne esélye ellenem. Egy átok becsapódott mögöttünk pár méterrel, reflexből láthatatlan falat húztam a három gyerek háta mögé, hogy a szanaszét szálló macskakövek ne találják el őket. - Édesanyádék és Dumbledore is megbíztak Perselus Pitonban. Mást nem tudok mondani - ingattam továbbra is a fejem. - Ha el akarsz menni, nem foglak erőszakkal itt tartani, de az apádhoz sem foglak elvinni. Ismerem Ronald Weasley-t és a nyakamat tenném rá, hogy éppen a harc sűrűjében van valahol, ahol neked semmi keresnivalód. Bármikor máskor jót nevettem volna a másik lány megjegyzésén, mert végre valaki rajtam és Nonon kívül is kimondta, hogy a fiamra ráfért volna egy alapos hajvágás - bár mostanában keveset hangoztattam, annak a reményében, hogy talán éppen ezért lesz hajlandó levágatni azt a madárfészket a feje tetején. - Vissza kell mennetek a Roxfortba, az iskola védelmén már nem jutnak át, bárkik is ezek. Mert nem halálfalók, Selwyn és Goyle sosem voltak azok. - Én már csak tudtam, pont elégszer ültem apám mellett a gyűléseken ahhoz, hogy megjegyezzek minden nevet és arcot, akik Sötét Jeggyel a karukon itták a Nagyúr minden szavát. Nagyon jól tudtam, hogy ez kiknek a műve, minden galleont feltettem volna a gringottsi széfemben arra, hogy Corban Yaxley éppen halálra röhögte magát a villájában San Franciscóban. - Neki sürgősen ellátás kell - mutattam a Theo karjában tartott lányra. - Fektessétek majd le és emeljétek meg a fejét, semmiképp se lógjon. Ha nem találtok senkit, aki el tudja látni a fejsérülését, akkor Expurgo bűbájjal tisztítsátok ki a sebet és Ferulával kötözzétek be a fejét. Mást ne csináljatok és próbáljátok minél kevesebbet mozgatni. A Szellemszálláson keresztül vissza lehet jutni a birtokra és régen volt egy átjáró a vonatpályaudvaron is, egy szobor mögött, az egyenesen az első emeletre visz a Roxfortban. Siessetek, addig én megkeresem Tabbyt. Ha belefutsz valakibe, aki ártani akar nektek, mondd meg, hogy Reginald Rappaport unokaöccse vagy, érted, Theo? A mellékutca házsorának végére érve megtorpantam, kinéztem az egyik épület mögül. Egyetlen maszkos baromtól eltekintve tiszta volt a terep, hátulról eltaláltam egy Everte Statummal, kétszer megpördült a levegőben a férfi - talán az volt -, mielőtt a pálcája kirepült volna a kezéből. Ideje sem volt utána nyúlni, még előtte eltalálta a gyerekkori specialitásom, amitől a pasas önkéntelen kacsatáncot lejtve, akarata ellenére elindult a főutca felé. Szívem szerint leátkoztam volna a fejét is a helyéről, de jelenleg nem mertem egyetlen olyan átkot sem kilőni, ami célt tévesztve ártatlanban tett volna kárt. - Tiszta a terep, gyerünk, fussatok! Vigyétek őt is - nyújtottam feléjük az ájult lányt, akit eddig én cipeltem. - És valaki rakja el azt a pálcát is, később még jól jöhet. A hátam mögül, a pánikoló tömeg zajain át is tisztán hallottam, hogy valaki felbődült: Nott, te rohadt véráruló, most kicsinállak, csak egy sürgető mozdulattal jeleztem a három gyereknek, hogy nagyon gyorsan tűnjenek el innen, majd én megoldom egyedül.
Hollyn Shelby and Rose Granger-Weasley varázslatosnak találta
Nobody ever died of a feeling, he would say to himself, not believing a word of it, as he sweated his way through the feeling that he was dying of fear. People died of feelings all the time, once they had gone through the formality of materializing them into bullets and bottles and tumours.
A hirtelen felbukkanó maszkos férfi elszakítja a társaságtól @Theodore Nottot. A fia, @Theo Nott és @Hollyn Shelby eleget tesznek a férfi utasításának, a sérült lányokat magukkal cipelve tovább haladnak a Roxfortba visszavezető titkos átjárók felé. (Mesélői instrukció: KicsiTheo és Hollyn a 8. csoportban folytatják a játékot!) Azonban @Rose Granger-Weasley nem képes hátrahagyni a párbajozó Mr. Nottot, az átkok záporában - amelyek között főbenjárók is akadnak szép számmal, ugyanis a maszkos alak gyilkolni akar - sikerül a neo-halálfaló háta mögé férkőznie és lefegyvereznie őt, amíg az idősebb Theo Nott támadásainak hárításával van elfoglalva. Ez éppen elég ahhoz, hogy Theodore elkábítsa a támadóját, majd egy Incarcerandus varázslattal meg is kötözze. A földre hulló varázspálcáját elteszik. Ekkor ér a helyszínre @Rhiannon Nott, aki ezidáig a családját kereste a káoszban. A házaspár megkönnyebbülten öleli át egymást, de nincs idejük örülni: újabb maszkos bukkan fel tőlük nem messze, ezúttal azonban nem egyedül, ugyanis...
Amíg Rose és Theodore a neo-halálfalóval viaskodtak, @Caroline Dolohov egy lángoló épület eloltásában próbált segédkezni elementalista képességével. Ekkor pillantotta meg a sebesült, egyik karját használni képtelen, viharmadár maszk mögé bújt @Reginald Rappaport - Imperius-átkot szórt a lányra, hogy fegyverként használhassa, kompenzálva saját súlyos sérülését.
Carol képtelen küzdeni az Imperius ellen, marionettbábuként teljesíti Rappaport minden kívánságát. Ezúttal is felemeli a kezét, mintha zsinóron rángatnák, majd forró lángokkal borít be maga körül mindent. Rose, Rhiannon és Theodore előtt áll a döntés, hogy menekülnek vagy megpróbálják megállítani a pusztítást.
Második kör vége: 2022. június 25. (Addig annyi reagot írtok és olyan sorrendben, amennyit szeretnétek, ha mesélőre lenne szükségetek közben, akkor jelezzétek a staff felé)
Rose Granger-Weasley and Rhiannon Nott varázslatosnak találta
Nem igazán értettem Theo és Mr. Nott szóváltásait, amelyek külső szemlélőként legalább olyan kemény csatározásoknak tetszettek, mint a körülöttünk kirajzolódó kisebb-nagyobb párabajok és harcok. Pontosan ezért - már a nem értés okán - láttam jobbnak hallgatni és inkább azzal a szegény lánnyal foglalkozni, akit Mr. Nott Hollynnal a mi gondjainkra bízott. Nyilván tisztában voltam azzal, hogy nem a lehető szakszerűbb az, amit csináltunk, arról ne is beszéljünk: ahogy csináltuk, de nem volt választásunk. Vagy ez vagy semmi. A világ gyilkos átkokból, törmelékekből és jajveszékelésekből tevődött össze, az idő luxusnak számított. Vajon Anya és Apa is így érzete magát ‘98-ban? fogalmazódott meg bennem akarva, akaratlanul is kérdés. Meséltek azokról az időkről, bár nem részletekbemenően, mindenre kitérve, inkább csak felszínesen, kapargatva a mélyebb rétegeket. Hiába kérdeztem, előfordult, hogy az ezekre adandó válasz elmaradt, inkább kitértek előle és terelték a témát más irányokba. Nyilván okkal, nyilván én magam sem firtattam, hiszen olvastam a kimondott és elhalgatott sorok között, most mégis azt kívántam bár így kissé erőszakosabb volna. Talán, nagyon talán, de szolgálhattak volna valami hasznos, mármint úgy igazán hasznos tanáccsal. De élnem kell a gyanúperrel, hogy sosem gondolták: egyszer én is olyan szituációba kerülhetek, mint ők akkor. Jó, hozzátartozik a dolgokhoz: én se gondoltam rá, nyilván, hiszen ha így lett volna, akkor egészen biztosan felkészülök és bevállalok még minimum egy elsősegélynyújtó szakkört az amúgy is sok elfoglatságom közé. Csak és kizárólag a helyzet súlyosságára való tekintettel voltam hajlandó visszafogni magam meg azt a hatalmas nagy szám - ahogy Anya alkalom adtán hívta - és csak grimaszolni. Hívhatta akár szerencsének is - ahogy azt a keserű, rossz vesztesek tették általában! - , mégis megmásíthatatlan, mindenki által ismert és elfogadott tény volt, hogy Harry bácsi annak idején megnyert egy háborút, legyőzte a legádázabb sötét varázslót, akit ezt a szigetország csak ismert (a szüleimmel karöltve, vállt vállnak vetve, ami nyilván a legfontosabb része a történetnek, természetesen). Mindez alatt ő mit is csinált? Oh, már tudom! Támogatta azt a csávót akiből por és hamu lett, aztán pedig, amikor minden borult, mint kártyavár a szélben, feldobott mindenkit, akit csak tudott, hogy elkerülje az Azkaban dementorjainak szívjes, csókokban gazdag vendégszetetetét, megcsinálhassa a mogorva fiát és furkászt nyomhasson Russel Briggs arcába, ezzel öt perc hírnevet szerezve a Próféta hasábjain. Hatalmas karrier, mit ne mondjak… - Az nem elég. Minden szülőnek van titka a gyerekek előtt. Bármilyen kevésre is tartod őt - erre nem volt nehéz rájönni, elég volt csak egy kicsit belehalgatni a beszélgetésükbe, márha lehetett egyáltalán annak nevezni azt, amit - neki attól még lehet ez. Akármilyen rossz is volt a helyzet könnyedén, másodpercek alatt válhatott volna még rosszabbá is, például úgy, ha neo-halálfaló fogoly lesz belőlünk, jobb esetben. Rosszabban pedig áldozat - esetleg mártír, elvégre az azért magasztosabban hangzik -, akiket kidobhattak a főtér közepére, annak bizonyságáúl: hogy milyen erősek és félelmetesek is ők, mintha volna abban bármi dicsőség, erő vagy bátorság, hogy legyőznek és megölnek pár diákot. Adott esetben, Hollynt, ezt a három szegény lányt és engem ugyebár, de biztos volt itt már jó pár áldozata ennek a balhénak. Jobban belegondolva… Merlin gyere le az égből! Hát ki vezeti ezeket? Őszintén: nem tudtam, nem is érdekelt, az életem jobban féltettem; de az eddigiek alapján egy tizenöt éves, hormontúltengéses, háborús történeteken felnőtt tini és egy értelmi fogyatékos felnőtt között ingadoztam. - Szóval most Perselus Pitonhoz hasonlítja magát? - szaladtak magasba szemöldökeim egy pillanat alatt, másra nem reagáltam, mert voltaképpen igaza volt… úgy nagyjából. Akadtak pontok, amelyekbe bele tudtam volna kötni, de sem a hely, sem pedig az idő nem volt erre megfelelő. - Erős hasonlat, mit ne mondjak - tettem még hozzá azért a miheztartás végett, de nem ellenkeztem. Ha nem is szavaztam teljes bizalmat Mr Nottnak, hajlandóságot mutattam a csapatmunkára, legalábbis egyelőre. Arról nem is beszélve, hogy milyen ember lettem volna, ha ott hagyom Hollynt egyedül, egy bizonyítottan ex-halálfalóval?(Jó Theoval, de ő ebben a képletben vajmi keveset számított.) - Tessék - húztam ki egy rózsaszín hajgumit az egyik copfból, majd nyújtottam azt egyenesen Theo felé -, ne azon múljon az életed, hogy nem látod a feléd süvítő átkot. Így is túl sok már az egy napra jutó értelmetlen halálok száma. Ezt még akkor is így gondoltam, amikor egyértelművé vált számomra, hogy bár Mr. Nott azt mondta: ezek nem halálfalók, mégis tudta kik, hiszen azt mondta a fiának, hogy ha találkozna valakivel, mondja azt, hogy valami Gina Rappaport, vagy ki a csuda rokona. A mondat elejét nem értettem teljesen, az elveszett a káoszban. Nem tudtam ez mennyire fontos vagy jelentős, de elraktároztam. Úgy véltem, ha túléljük ezt a Poklot, akkor még hasznos információ lehet, akár anyának, akár Harry bácsi nak és az aurorjainak. Biztosan baj volt a fejemmel - vagy egyszerűen csak Ron Weasley lánya voltam, ezt voltaképpen mindig fel tudtam hozni indokként, ha valami logikátlan ostobaságot műveltem, pedig szerintem apa igen is nagyon menő volt -, mert annak ellenére, hogy határozottan nem bíztam Mr. Nottban, ahogy visszanéztem a féligmeddig biztonságosnak tetsző menekülő útvonalról, hallottam és láttam is, amint szépen sorjázzák őt veszélyesebbnél veszélyesebb varázslatokkal. Halálosokkal is. Menekülj! sikította hangosan minden porcikám és a józan eszem karöltve, ellenben a szívem, az a nagy és buta szívem mást mondott: Menj! Segíts! Ne hagyd!. A lábaim magutól indultak meg vissza, a biztos veszélye. Éppen csak annyit vetettem oda Hollynnak és Theonak, hogy ők fussanak, ne foglalkozzanak velem. Úgy gondoltam, ebben a káoszban ez nem nehéz, sokkalinkább normális, hisz az emberek előbb mentették a saját életüket, mint ex-halálfalókét. Én mégis… én… nem tudtam volna magára hagyni Mr. Nottot úgy, hogy tudom: biztosan meghal (vagy legalábbis elég nagy eséllyel). Hiába állította be magát hatalmas varázslónak, nem úgy tűnt, mint aki az elmúlt évtizedekben erre a balhéra és főbenjáró átkok használatára vagy éppen kivédésére gyúrt volna. A térdeim remegtek, a kezem remegett, a gyomrom remegett és szentül hittem benne, hogy ha most nem látom viszont az ebédem, akkor már soha. A férfi - már a feketurhás, maszkos - nem vett észre, oldalra sem fordult, minden figyelmét a vér árulónak titulált Mr. Nottnak szentelte, így könnyen - már-már túl könnyen - sikerült mögé férkőznöm. Szorosan fogtam a pálcám, majd lendítettemfelé a kezem, mielőtt ismét egy gyilkos átokkal próbálkozhatott volna. - Capitulatus! - Eredetileg egy Incendio-t akartam használni, de úgy gondoltam, ez valahogy stílszerűbb. Már éppen közöltem volna Mr. Nottal, hogy a Capitulatus 1:0-ra vezet vele és a nevetséges, a vesztesek keserűségből adódó lenézésével szemben, amikor egy vörös nő viharzott be a képbe és vetette magát a férfi nyakába. Na jóóóóóóóóóó, álljon már meg a menet egy pillanatra! Ez a pali képes volt engem egyszerűen csak Weasleynek nevezni, mert vörös a hajam - és agyam is van meglepő mód, pont ezért tudom, hogy ez vezette, nem pedig az, hogy felismert volna, - holott Mrs. Nott - vagy csak egy nő, aki szeretett volna Mrs. Nott lenni, részletkérdés, nem a Próféta voltam, hogy viszonyok és félrelépések után nyomozzak - pontosan ugyanilyen színekkel rendelkezett és ehyértelműen nem volt Weasley? Hát kérdeném én, ha lenne időm: hol marad itten a polkorrektség és más nagy, magasztos eszmék, amiket a Mr. Nott féle-fajta politikusok harsogtak? De, ahogy mondtam is, időm az pont nem akadt felesleges, mert a nagy és könyvekbe illő egymásra találást egy tűzcsóva szakította félbe, ami csak azért nem égetett meg, mert kellően alacsony voltam, így az elszállt felettem. - Szóval, hogy szabadítjuk ki Carol Dolohovot - mert lássukbe: minden kétséget kizáróan jogosan vagyok nem egészen teljesen biztos abban, hogy Mr. Nott tisztában van a szőke lány kilétével - és fegyverezzük le a félkarú rablót? - lépkedtem hátrébb és hátrébb, lehetőleg a felnőttek háta mögé, hogy a tűz biztosan ne égessen meg. - Esetleg csinalhátnák belőle kartalan rablót, akkor nem tudna pálcát lóbálni - hiszen megölni bár egyszerűbb lenne (talán), de meglehetősen kegyetlen is. Jobb akartam lenni, mint ez a minket támadók, azonban csak kósza ötleteket dobtam fel, lévén a társaságunkban (elvileg) két felnőtt is tartózkodott. Igaz, Hermione Granger lánya voltam, de mégsem várhatták tőlem, hogy én mentem meg a napot… megint. Legalábbis a segítségük nélkül semmiképpen sem. Az pedig remélem eszükbe sem jutott, hogy magára hagyják a lányt, mert... az igazán gonosz lett volna tőlük.
u
Theodore Nott and Rhiannon Nott varázslatosnak találta
Nem voltam önfeláldozó ember. Sok minden egy tévút volt az életemben, de szögezzük le, hogy a Teszlek Süveget annak idején nem kellett sem megzsarolnom, sem körbeudvarolnom azért, hogy a Mardekárba tegyen. Nem voltam az altruizmus két lábon járó mintaszobra, nem volt hőskomplexusom, sem emberi pajzs fétisem, nem véletlenül kerültem el annak idején igencsak nagy ívben az aurorképzőt - de a gyakori látszat és az általános közvélemény ellenére nem voltam sem gyáva, sem önző, sem érzéketlen. Tudtam, mikor kellett háttérbe szorítani a személyes érdekeket és előtérbe helyezni másokét: a fiamét, a lányomét, és azokét az ártatlan gyerekekét, akik pont ugyanolyan áldozatai voltak ennek az egész őrületnek, amilyenek huszonöt éve mi is voltunk. Vagy legalábbis a korosztályom nagy része... Magamra nem tudtam ártatlan áldozatként gondolni, de ez egy olyan kérdés volt, aminek a mély analízisére nem ezt találtam a legmegfelelőbb alkalomnak sem gondolatban, sem pedig hangosan, éppen ezért nem éreztem szükségét, hogy Hermione Granger tudálékos lányának magyarázkodjak az okokról, amik végül majdnem egy azkabani celláig sodortak. - Csak részben. Perselus Pitonnal ellentétben én szoktam hajat mosni. - Csak egy halvány mosolyra futotta, mert bár szerettem volna oldani a levegőt egyre jobban megülő feszültséget, nem tudtam kizárni a gondolataim közül a megmásíthatatlan tényt, hogy Perselus Piton hogyan végezte. Félreértés ne essék, nem a saját bőrömet féltettem - talán egy hősi mártírhalál részben feloldozott volna a bűneim hosszú listája alól -, egyszerűen csak elborzasztott, ami az egykori házvezetőmmel történt. Az én szememben nem Potter, nem Weasley és nem Granger voltak a legnagyobb hősök, hanem Piton. És bár a Granger-Weasley kislány hangjában megbújó félreérthetetlen élre semmit nem reagáltam, valójában én sem gondoltam, hogy valaha felérhetek egy ilyen ember tetteihez. Jelenleg azonban nem is akartam, beértem volna azzal a nagyon egyszerű aprósággal is, ha sikerül életben tartanom a fiamat és ezt a csapat kislányt. És ha ehhez az kellett, hogy hátramaradjak egy maszk mögé bújt nyomorulttal, aki nyilvánvalóan holtan akart látni, hát Merlinre, készen álltam rá. Nem voltam Harry bácsi, de ennyivel kellett beérniük. Az első zöld fénycsóva alig fél méterre tőlem csapódott bele egy ház falába. Ezt követte még egy, majd még egy. Nem győztem elhajolni a gyilkos átkok elől, az utca tereptárgyait magam elé rántva, hogy pajzsként szolgáljanak a mágiával kivédhetetlen főbenjárók ellen. Ahogy alkalmam nyílt rá, visszatámadtam, de a neo-halálfalóval - akinek a kilétére lett volna tippem a hangja alapján - ellentétben én nem akartam és nem tudtam az ölésre hagyatkozni. Soha nem voltam rá képes, megkockáztattam volna, hogy a varázspálcám épp oly alkalmatlan volt rá, mint én magam. És éppen ezért hátrányból indultam, ha önmagában majdnem huszonöt békességben töltött év és egy bipoláris zavartól mostanra töredékére redukálódott, letompult mágia nem lett volna elég hátráltatás. És talán, de tényleg csak talán ott motoszkált mindvégig a túlélő üzemmódra kapcsolt gondolataim felszíne alatt, hogy mi lenne, ha leereszteném a pálcám és egyszerűen nem küzdenék? Hát nem ezt akartam szinte egész életemben? Csak egy pillanat lenne az egész, nem nekem kéne megtennem, úgysem voltam soha elég bátor hozzá, hogy a kúria legmagasabb ablakaiban üldögélésnél, a vénáimra vagy tetőgerendákra vetett tűnődő pillantásoknál tovább jussak, csak a halálvágy volt állandó... De azt hiszem, az ösztönök felülírnak sok mindent, a pillanatnyi, adrenalintól túlfűtött másodpercekben mindenképp, mert bármilyen kilátástalan is volt a helyzet, újabb és újabb zöld fénycsóvát hárítottam vagy ugrottam el előle, újabb és újabb átkot küldtem a rohadék felé. Aztán a magasba emelt pálcája hirtelen a Sötét Jeggyel elcsúfított ég felé repült, és én csak azután azonosítottam a lefegyverző-bűbáj feladóját, hogy elkábítottam és megkötöztem a maszkos alakot, a pálcáját pedig egyszerűen zsebre vágtam. - Hát te tényleg Granger és Weasley is vagy... - Mielőtt azonban megköszönhettem volna a segítséget, mert Merlinre esküszöm, tényleg ki akartam mondani, őszintén és nem kertelve, meghallottam a nevemet, és az ismerős hang hallatán szinte minden más veszített a prioritásából. Úgy szorítottam magamhoz Nont, mintha az életem múlt volna rajta. Nem kellett volna itt lennie, úgy volt, hogy nem lesz itt, eddig abban a megnyugtató hitben ringattam magam, hogy legalább érte nem kellett aggódnom... és mégis, a stressz újabb hullámai helyett csak otthonos melegség töltött el, ahogy átöleltem és magamba szívtam a parfümje oly jól ismert virágos illatát. - Theót már megtaláltam, az előbb indult el egy lánnyal a Szellemszállás felé. Tabby viszont fogalmam sincs, és biztos vagyok benne, hogy egyedül nem fog visszajutni a Roxfortba. - Mielőtt azonban bármi mást mondhattam volna a gyerekeink megmentéséről, lángok csaptak fel körülöttünk, az utolsó pillanatban húztam fel egy pajzsbűbájt, a tűz melegét még így is éreztem. Ösztönösen álltam a feleségem elé - nem mintha azt feltételeztem volna, hogy egyedül nem boldogult -, úgy helyezkedve, hogy Granger kislánya kettőnk mögé kerüljön. Hermione Grangerrel nem lettünk legjobb barátok az évek alatt, de egy dologban biztos voltam: fordított helyzetben ő is bármi áron megvédené az én gyerekeimet, ahogyan most Nonnal nekünk is minden tőlünk telhetőt meg kellett tennünk, hogy Rose épségben megússza ezt... hát bármi is volt ez, ami éppen történt. Az összeroncsolódott karú neo-halálfalóval ellentétben Caroline Dolohovot azonna felismertem, hogy is ne azonosítottam volna be azonnal, amikor milliószor láttam már az aranyvérű bálok, fogadások, kerti partik, esküvők és temetések sokaságán, ahogyan az utóbbi években a Helios Színház színpadán is. - Az Imperiushoz nem kell feltétlenül pálcát lóbálni, és van egy olyan érzésem, hogy neki biztosan nem kell. Először Carolt kell ártalmatlanná tenni, mielőtt élve felgyújt mindenkit. - Nem bírtam eloszlatni a gondolataim közül a különös érzést, hogy volt valami hátborzongatóan ismerős a leszakadt karú alakban, de persze, ez egy ezüst maszk és fekete köpeny alá rejtőzve csupán egy zavaró megérzés volt. - Ezt majd én megoldom. Szívem, tiéd a kripli barátunk... Te pedig maradj ki ebből, Granger-Weasley, most már tényleg. Egyikük válaszát sem vártam meg, csak a pajzsbűbájt fenntartva elindultam Carol Dolohov felé. Nem akartam ártani neki, sem fájdalmat okozni, sem kiütni - amíg nem volt muszáj -, de szerencsére ex-medimágusként volt egy sokkal használhatóbb ötletem. Nem volt másra szükségünk, csak hogy képtelen legyen elemi mágiát használni, ehhez pedig elég volt egy rutinból használt és számomra rémegyszerű, lórúgásnyi érzéstelenítő bűbáj a karjaiba. A tervem legalábbis ez volt, ideális esetben maradandó égési sérülések elszenvedése nélkül...
Rose Granger-Weasley and Rhiannon Nott varázslatosnak találta
Nobody ever died of a feeling, he would say to himself, not believing a word of it, as he sweated his way through the feeling that he was dying of fear. People died of feelings all the time, once they had gone through the formality of materializing them into bullets and bottles and tumours.
Segíteni akartam, életemben talán nem először, de most egész biztosan őszintén. Éreztem, hogy őszinte, hogy itt a hasznomat veszik majd. Az is megeshet - meg is esett -, hogy az első próbálkozásom teljesen meddő volt, sőt éppen az ellenkezőjét értem el vele, mint terveztem, de ez nem jelentette a világ végét. Hinnem kellett ebben, így amint a két kissrác kiszabadult a szénné égett Mézesfalásból, én el is fordultam, hogy máshol segítsek. Akadt itt még lángokban álló épület, olyan is, amit nem én gyújtottam fel. Odaléptem az egyikhez, a legközelebbihez, ami éppen az imént kapott lángra. Itt még nem olyan nagy a baj, talán segíteni is tudok rajtuk, ha bent ragadt volna valaki. Megálltam a lángok előtt, egy átlagos embernek talán túlságosan is közel, én viszont nem éreztem fájdalmat a lángoktól, csak kellemes, jól ismert meleget. Elsőre tanácstalannak éreztem magam, fogalmam sem volt hol kezdjem el, nem bíztam magamban, a képességeimben, a kontrollomban. Gondolkodni azonban nem volt sok idő, így vettem egy mély levegőt és felemeltem a kezeimet, hogy azokon keresztül próbáljam meg magamhoz gyűjteni a lángokat. Csak nyugalom, higgadtság, hidegvér, fókusz. Vagy tudom is én, milyen szavakat kántált nekem Holden Briggs, amikor minden erejével azon volt, hogy ne robbantsam fel, mint egy két lábon járó dinamit. A lényege mindenesetre ez volt. És úgy tűnt, működik is. A tűz lassan, különös folyamként indult el felém, mint amikor a láva csordogál ki egy élő vulkánból. Ez egyszer tettem valami jót és hasznosat, aminek tényleg értelme is volt… nagyjából öt percig. A folyam elállt, én pedig elléptem az épülettől - akaratomon kívül. Nem igazán tudatosult bennem azonnal, hogy mi történik, nem is hallottam a varázsigét, vagy láttam, hogy ki szórta rám az egyik Főbenjáró átkot. Csak annyit láttam, mint a saját testem foglya, ahogy az én kezeim szórják a lángokat, ártanak embereknek és gyújtanak fel épületeket, ez ellen pedig semmit nem tehetek. Ellenkeznem kellett volna, tudtam, hogy ez lenne a feladatom, ellenállni, amennyire csak tudok, de képtelen voltam rá. Eluralkodott rajtam a pánik, ahogy alig két év után ismételten kiszolgáltatva éreztem magamat, mert valaki ezúttal is úgy gondolta, kénye-kedve szerint tehet azt a testemmel, amit csak szeretne. Nem kaptam levegőt sem, legalábbis azt hittem, hogy nem kapok, hogy az Imperius még a légzésemet is leállította - ennyit arról, hogy a cigi fog egyszer sírba vinni. Csak akkor vettem tudomást a felém haladó alakról, amikor már egészen közel járt, a belőlem áradó forróság pedig mintha őt támadta volna legnagyobb erővel. Theodore Nott volt az, az idősebbik és a szimpatikusabb, ismertem a családjukat, hála a belterjes arisztokráciának. Szerettem volna odakiáltani, hogy sajnálom, hogy nem akarom bántani, hogy meneküljön, de azt is, hogy segítsen rajtam, mert nem árthatok ennél is több embernek. Azt hiszem, ha képes lettem volna rá, már zokogtam volna.
- Baj van, Rhi – egy hívással kezdődött minden. Azért van annak némi előnye, hogy a Prófétánál is vevők voltak az emberek – a kollégáim – arra, hogy beszerezzünk pár magnix mugli kütyüt. Howland telefonált még kora reggel, mondván, rájött a cifrafosás, hogy őt idézzem, úgyhogy kellett egy beugró a helyére a Roxfort melletti kis faluba a nyíltnapra. Fogalmam sincs, hogy miféle indíttatásból vállaltam el a melót, használhatnék olyan magasztos és egyben közhelyes jelzőket, mint, hogy egyfajta hatodik érzék-, vagy boszorkányos megérzés mozgatott, és vett rá arra, hogy én menjek ki a helyszínre, de valójában egyszerűen arról volt szó, hogy nem akartam mást ezzel terhelni, így a nyakamba vettem a feladatot, és Roxmortsba hoppanáltam, ahol alapos átvilágítás után bebocsájtást nyertem a helyszínre. Nem mondom, hogy a nevem hallatára-, vagy a blézeremre tűzött kártyámról leolvasva nem rándult meg az auror arcán egy ideg, annyi idő után, azok után, hogy Theo és én nap, mint nap azt próbáljuk bizonyítani, hogy nem vagyunk olyan szar arcok, mint a családunk élő-, vagy holt tagjai. Aki egy kicsit is otthon van-, és még követni tudja az aranyvérűek szövevényes kapcsolatainak, összegubancolódott, pókháló szerű szálait, az azt is tudja, hogy kikhez tartoztam az előtt, hogy Nott lettem. A szar arcokhoz. Foghatnám újra a megérzéseimre, de egyszerűen nem tudok nem arra gondolni, hogy valaki figyel a tömegben, hogy valakinek a tekintete a tarkómra tapad, hogy minden lépésemet, minden mozdulatomat figyeli. Nem tudom, hogy honnan ered ez a cseppet sem idegen érzés: néha, amikor vele találkozom, a másik férfivel, akkor is ezt érzem, de ő soha, senkitől nem kapott fenyegetést, és engem sem keresett meg sem a Rappaport család egyik gyalogja, sem pedig más – egy szövetségesük, vagy egy riporter, aki kapott egy fülest, és a hírnév reményében megindult a forró nyomon - a jogos váddal, miszerint megcsalom a szeretett férjemet. A figyelmem mindenre kiterjed, elmosolyodok, amikor megpillantom Theodore-t a standjánál, de ő nem vesz észre engem a tömegben, mert éppen lelkesen és odaadóan hirdeti a pártja kampányát a hegyezett fülek, érdeklődő tulajdonosainak. Nem akarom megzavarni, úgyhogy újra az emberek alkotta masszába vegyülök; nincs nehéz dolgom, leszámítva az égővörös hajamat, a termetem nem árul el, főleg, hogy ide azért mégsem szambázhattam ki magas sarkúban. Hirtelen borul be, és lesz olyan ez az egész, kibaszott parádé, mint egy hordó, de nem a vízzel teli fajta - a pódiumon állók, ismerős arcokkal, a szikra, amik a lőport keresik. A robbanásnak csak a fényét látom, de a hevét nem érzem a bőrömön, csupán az apró szilánkokat, de azt sem fogom fel, ha felhasították a bőrömet, mert csak arra tudok gondolni, hogy, ha elég gyors vagyok, ha elég jó vagyok, visszaszoríthattam volna a lángokat, oltalmam alá véve a színpad közelében állókat, és a lángokat az emelvényen állók ellen fordíthattam volna. A sikítás, a halálhörgés, az elfúló lélegzetek, mind, mind arra a tragikus napra emlékeztetnek, és képtelen vagyok megmozdulni, tenni valamit, mondani bármit is, vagy csak sikítani. Az elmémet elöntik a sikolyok, ragacsos masszaként folynak le a koponyám falán, megtapadva rajta, és sokáig visszhangozva; önkéntelenül is a fülemre szorítom a kezemet, mintha azzal kizárhatnám a halál melódiáját, az emlékek keserű utózöngéjét, mely egyre csak erősödik, és elegyedik a jelennel. Akkor térek észhez, amikor valaki, vagy valami hatalmas erővel tarol le a lábaimról, amikor pedig a sötétségbe nézek, és a felhasított világ nem csak elcsendesül, elnémul, hanem, mintha meg is szűnne létezni teljesen. Egy pillanatra azt hiszem, hogy most tényleg, komolyan megtettem, amitől a legjobban félek: felgyújtottam az egészet, a pillanat század-, ezred része alatt, mint, ahogyan a vörös óriások is elpusztítanak mindent maguk körül. Hirtelen villan be – mint egy világítótorony-, vagy, mint az otthoni kandallóban ropogó tűz fénye – Theodore, Theo és Tabby arca. A falu pedig újra életre kel: kézzel foghatóak volnának a földön fekvő, élettelen-, de még meleg testek, az emberek egymást lökve, taposva, tiporva törnek utat maguknak, a varázslatok, a rontások, az átkok úgy röpködnek, mint a hullócsillagok augusztusban, az égett hús és haj szaga az orromban robban. Menekülés helyett azonban a férjemet és a gyerekeimet keresem. Minden idegszálammal azon vagyok, hogy megnyugodjak, mert, ha elvesztem az önuralmamat, akkor csak még nagyobb alakot és formát öltene a káosz és a tragédia, és nem kevésbé vetne jó fényt ránk nézve sem: a neo-halálfalók titkos fegyveréről harsogna a Próféta, miközben Theo és én megkapnánk az apja régi celláját. Meg kell nyugodnom, és ezért mindent megteszek, próbálom kizárni az emlékeket és a gondolatokat a fejemből, a megtörtént-, és a még-, illetve remélhetőleg be nem következett dolgok képét. A percek gyötrelmesen lassan telnek, még úgy is, hogy a világ mintegy felgyorsult körülöttem, mintha órák teltek volna el azóta, hogy fellöktek, egészen addig a pillanatig, hogy meglátom Theodore-t, amint egy maszkos alakkal viaskodik. Nem kiabálok oda, nem akarom elvonni a figyelmét – micsoda déjá vu - hanem futásnak eredek a tömegben, pálcával a kezemben, felkészülve a váratlan rajtaütésre, de mielőtt kiszórtam volna az ártást, valaki megelőzött. - Theo! – szinte a férfi nyakába ugrok. Csak egy kicsit. Csak egy szívdobbanás erejéig. A mentsváram, az egyetlen ember ezen a kibaszott planétán, aki nem retteg tőlem, annak dacára sem, hogy tudja, hogy mit tettem, hogy mire vagyok képes, az egyetlen, aki képes megnyugtatni, aki az egyetlen, biztos pont ebben a rohadt világban. – A Szellemszállás felé? Miért nem az iskolába, hiszen...? – csak a szememben láthatta, a gyűlő könnyekben, hogy mennyire féltem őket, hogy mennyire kétségbe vagyok esve, hogy bármit megtennék értük, és érte, Theodore-ért, hogy hatalmas önuralomra van szükségem ahhoz, hogy ne boruljak ki – és ezáltal ne boruljon lángokba minden. A felcsapó tűz azonban nem az én művem, Theo pajzsát erősíti az enyém, aztán egy egységként állunk a hasonszín hajú lány elé. - Carol – suttogom magam elé, de tekintetem hamar elvándorol meggyötört arcáról a mögötte álló, maszk mögé bújt, gerinctelen féreg felé, aki irányítja a fiatal nőt; e gondolat nyomán olyan szorosan szorítom ökölbe a pálcát tartó kezemet, hogy a körmeim a tenyerembe vájnak. – Theonak igaza van, talán nagyobb esélyünk van ellene, ha Carolt leszedáljuk előbb, és aztán foglalkozunk komolyabban a félkarú rablóval – bólintok a férjem szavai nyomán. – Én pedig elvonom egy kicsit a barátunk figyelmét. Te menj fedezékbe – nézek Granger-Weasley-re, ajkam szegletében megbúvó mosollyal. – Az Aguamentit biztosan ismered – nyilvánvalóan, hiszen a szülei háborús hősök, élő legendák, Nagy Britannia üdvöskéi, az anyja Hermione Granger személyesen! -, használd is – kacsintok rá, még mielőtt a maszkos férfi felé iramodnék. Először csak játszadozok vele, annak reményében, hogy magamra vonom a teljes, megtisztelő figyelmét, és, ha nem is egészen, de megszűnik a hatalma Carol fölött annyira, hogy Theo közelebb férkőzhessen hozzá. A pálcámból vörös fénycsóva robban ki, aztán egy sárga, meg kék; nem hagyok a szarházinak időt még arra sem, hogy levegőt vegyen. Minden igyekezetemmel azon vagyok, hogy inkább velem foglalkozzon, semmint Carollal vagy Theóval. Azt persze most még én sem tudom, hogy, amikor felém fordítja a fejét, miért időzik rajtam a tekintete egy szemvillanásnyival több ideig, mielőtt kiszórná az átkot, amit kivédek, és a következőt is, és az az utánit is. Szemem sarkából Theodore-ra nézek, és, ha lenne időm, a Granger-Weasley lányt is keresném, de újra a sötét varázslóra függesztem tekintetemet, és lövök felé egy Reductót is, a rend kedvéért.
Az életem első tizennyolc évét konstans félelemben töltöttem el - egy pszichomágus egyszer azt mondta, hogy ez lett a természetes közegem és nem tudok mit kezdeni a békével. Talán igaza volt, nem tudom, néhány hónap után elfelejtettem elmenni a megbeszélt időpontra, aztán az azutánira és az azutánira is. Csak a szokásos. De most, ahogy szinte régi ismerősként üdvözöltem a káoszt és halálfélelmet ebben a földi pokolban, rá kellett ébrednem, hogy igen, tényleg ez volt az, amit mindennél jobban ismertem és sokkal jobban kezeltem, mint a hétköznapok monoton biztonságát, ahol mindig lesben állt annak a lehetősége, hogy minden tönkremegy. Mindig akkor omlottam össze, amikor lényegében minden rendben volt körülöttem. Évek óta nem voltam olyan éber, mint most, és ha nem lettem volna tudatában annak, hogy a gyerekeim és most már a feleségem is életveszélyben volt, talán még élveztem is volna az adrenalinfröccs ismerős érzését. De Theo, Tabby és Non nagyon is itt voltak, ahogyan Rose Granger-Weasley is, és látszólag a vörös kislány életben tartásának nem éppen kellemes feladata rám és a feleségemre maradt. Bár meg kell hagyni, ügyes gyerek volt és legalább annyira bátor, mint a szülei - de sajnos az ügyesség és vakmerőség keveset ért, ha egy csapat eszelős pontosan olyanokra vadászott, mint ő. Nem elég, hogy félvér volt, de még olyan embereknek is a gyereke, akiket a Magic is Might szívesen ízekre szaggatott volna. Vagy... élve felgyújtott volna. - A Szellemszállásról indul egy titkos járat vissza a roxforti birtokra, majd később elmagyarázom. - Ez nem a legjobb alkalom volt arra, hogy megosszam Nonnal a kastély hét év alatt felfedezett titkait, otthon, egy-egy pohár whisky és egy jó vacsora társaságában megfelelőbb lett volna a pillanat, mint a mindent felemésztő lángcsóvák között. Nem kellett bemutatni, mire képes egy elemi mágus. Seamus Finnigan trükkjei önmagában elegendők lettek volna ahhoz, hogy tudjam, hogyan pusztíthatnak ezek a lángok - de nem ő jutott eszembe (pedig mennyire örült volna az az idióta, hogyha a lángok láttán rá gondolok), hanem Non története. A felperzselt növényzet, házak és emberek, amit bár sosem láttam, de elképzelni is bőven elég volt. Bár azt hiszem, feleennyi fantáziával megáldva sem okozott volna gondot megérteni, milyen tragédia történt akkor, elég volt a feleségem szemébe nézni, hogy tudjam, élete legborzalmasabb napja volt. Ma nem történhetett ez, végképp nem Carol Dolohov keze által... már ha egyáltalán nevezhettük az ő munkájának azt, amit az Imperius átok hatása alatt tett. - Igen, bármi is történik, maradj fedezékben, anyád kitekerné a nyakam a Minisztériumban, ha felgyulladnál mellettem. - Nem Hermione Granger haragjától féltem (bár az tényleg szörnyű volt), de nehezemre esett volna hangosan is kimondani, hogy érdekelt egy gyakorlatilag vadidegen kislány sorsa és nagyon is a szívemre vettem volna, ha megsérül. Azért minden puhány érzelgősségnek van egy határa... A pajzsbűbáj megvédett ugyan a lángoktól, de a meleg elviselhetetlen volt, és tudtam, hogy elég lenne egyetlen másodpercre is megszüntetnem a varázslatot ahhoz, hogy szénné égjek. Nagyszerű, tényleg, igazán nagyszerű. A legrosszabb napjaimon megfogalmazott öngyilkos gondolataim között sem szerepelt az élve elégés lehetősége, és ilyen közel kerülve hozzá még kevésbé találtam kívánatos halálnemnek - abba pedig bele sem akartam gondolni, hogy a felgyújtásom után még hányan válnának a lángok martalékaivá, ha nem teszek valamit. Aztán hirtelen, még ha csak néhány másodpercre is, de Carol Dolohov leeresztette a karját, a tűz pedig csupán az éghető felületeken maradt meg. Nem haboztam, könnyedén bénítottam meg - túl könnyedén is. Éreztem, hogy valami nem volt rendben, hogy egy gyerekeknek szóló ócskán megírt történetben sem győzedelmedett volna ilyen egyszerűen a jó (vagy legalábbis az a fél, aki nem ártatlan civilek széndarabbá alakításában lelte örömét). Ahogy oldalra fordultam, hirtelen nyilvánvalóvá vált, ki volt a maszk mögött. Nem vette le, nem hallottam a hangját, de tudtam. Elég volt ránéznem a megmaradt, felemelt karjára, ahogy a feleségem felé mutatott, kipréselve a tüdejéből minden levegőt, anélkül fojtogatva, hogy csökkentette volna maguk között a több méter távolságot. Egyetlen embert ismertem, aki képes volt erre. - A kurva anyádat, Reginald, a jó kurva anyádat... - A tőlem szokatlan szitkozódást azonnal egy nonverbális Expulso követte, egyenesen Reginald lába felé célozva. Nem érdekelt, hogy kivédi-e, lerobban-e a lába, csak az számított, hogy eleressze Nont. Szerettem volna megragadni Reginald maszkos fejét, addig ütni a legközelebbi ház falába, amíg eszméleténél volt, még engem is meglepett a rég nem érzett, elnyomhatatlan harag, ami szinte azonnal elborította az agyamat. Reginald megtestesített mindent, ami valaha tönkretette az életemet, mindent, amitől óvni akartam a családomat, és abban a pillanatban csak egy dologban voltam biztos: innen Reginald Rappaport csak akkor megy el bilincs nélkül, ha hullazsákban viszik haza, ha beledöglök, akkor is. A házassági esküm nagy részét nem tartottam be, de egy pontjából biztosan nem akartam engedni: vigyáznunk kellett egymásra. Még akkor is, ha az esküvőnk napján nem egészen így képzeltük el egymás védelmezését...
Rose Granger-Weasley and Rhiannon Nott varázslatosnak találta
Nobody ever died of a feeling, he would say to himself, not believing a word of it, as he sweated his way through the feeling that he was dying of fear. People died of feelings all the time, once they had gone through the formality of materializing them into bullets and bottles and tumours.
Soha nem volt részem még csak hasonlóban sem. A szüleim egészen addig nem engedtek Nagy-Britanniába-, és a Roxfortba, amíg el nem csitult a háború. Ők azt mondták, hogy ezt a saját érdekemben, az én védelmem okán teszik, hogy félnek és féltenek, de valójában nem engem féltettek. És nem azért, mert tudták volna, hogy mire vagyok képes-, vagy éppen azért, mert tudták, mire vagyok képes, éppen ezért azt a részemet hét lakat alá záratták a hopi sámánnal, és az az erő, az a mindent elsöprő, pokoli mágia, ami egészen addig bennem pulzált, megszűnt létezni. Így ugyan ártani sem tudtam senkinek, de megvédeni sem magamat. Valójában fogalmuk sem volt, hogy mire vagyok képes, hogy valójában tehetséges vagyok, és sok mindent tudtam már akkoriban is a szorgalmamnak és a tanulás iránti olthatatlan vágyamnak köszönhetően, hogy mennyi órát-, és különórát vettem fel, előbb az Ilvermornyban, később pedig a brit varázslóiskolában. Ők soha nem kérdezték, én pedig soha nem dicsekedtem el nekik magamtól. A családom, a szüleim nem engem féltettek, hanem a remekbe szabott, nyélbe ütött házassági szerződést. Mert, hát, mi lett volna azzal, ha a Rend, vagy bárki megöl, miközben a leendőbeli férjem-, és Voldemort mellett ölöm halomra a mocskos sárvérűeket? Noha ennek sem voltak tudatában: soha nem tettem volna ilyesmit, és soha nem is tervezek hasonlót. Mindennek dacára mindkét nevem – a leánykori-, és a férjezett egyaránt – megbillogoztak. Szeretném azt hinni, és abban bízni, hogy nem egy életre, hogy még okozhatok meglepetéseket, hogy rájönnek, a név és a vér valójában nem minden, de nehéz lemosni magamról egy dinasztia minden mocskát, és az alvadt vért, ami valósággal a bőrömre tapadt. Nos... most eljött az ideje, hogy bizonyítsak. - Jó, értem – nem kérdőjelezem meg a férjem szavait, ő egyértelműen jobban ismeri Roxfort titkait, és titkos ajtóit, szobáit, folyosóit, és egyéb helységeit, mint én. Bízok a gyerekeim találékonyságában és bátorságában is, de ezek az emberek nem szarral gurigáznak, és a Szellemszállásig el is kell jutni valahogyan – tekintetem egy gyorsan múló pillanatra a roskadozó ház vélt irányába réved -, végig ezen a káosszal kikövezett úton, át a földi poklon, és hirtelen olyan messzinek tűnik a düledező épület, hogy szívem szerint a nyomukba szegődnék. De az eszem tudja azt, amit egyelőre csak a zsigereimben érzek, és, amit a szívem csak nehezen akar elfogadni: nagyobb hasznomat veszik itt, a férjem, és a kislány, mintha vaktában a gyerekeim után kutatnék-, és rohannék a semmibe. A felénk robogó futótűz fényét látom, de a bőrömet nem nyaldossák a nyelvek hője sem. Nem szeretném, ha Carol Dolohovval megtörténne, ami velem is megtörtént, nem akarom, hogy egy életre a lelkére száradjon, lemoshatatlanul, ki tudja, hányak halála. Nem lekezelőnek-, és nem utolsónak szánt szavaimmal hagyom magára Granger-Weasleyt, és roppantul örülnék neki, ha nem akarna a szülei nyomdokába lépni, legalábbis, nem így, nem itt és most, a tűzviharban, azzal a faszkallantyúval szemben. Gyorsan cselekszem, szinte robotpilótára kapcsol az agyam, nem válogatok a varázslatok közül, amik az eszembe jutnak, amivel árthatok a félkarú rablónak, amivel magamra vonhatom a figyelmét, elterelve Carolról és Theóról. Az támadások, a rontások, az ártások és az átkok célt érnek, mindenféle értelemben: annyira kell koncentrálnia a pajzsbűbájra, hogy nem fogja tudni fenntartani ezt is, meg az Imperiust is. Aztán rám néz. Egyenesen a szemembe, amit legfeljebb csak sejthetek, hiszen a maszk szurokfekete szemgödre nem enged az íriszeibe nézni. Gyáva féreg – ezt akarom mondani. Elnyílnak az ajkaim, de egy halk nyikkanáson kívül más nem hagyja el a torkomat. A levegő a tüdőmben reked. Semmit sem kell mondania, hogy tudjam, a fivérem lapul a maszk jótékony takarásában. Csak ennyit tudsz? – hogy valóban megkérdezi-e, vagy csak a fejemben szólal meg, netán egy emlék hangfoszlányai bontakoznak ki a hallójáratomban, nem tudom megmondani, de ezer közül is felismerném a hanghordozást, a hanglejtést, a becsmérlő, lenéző intonációt, valósággal látom magam előtt, ahogy a szája maliciózus mosolyra görbül, ahogy röhög rajtam. És vagy ettől, vagy a szorítás miatt elfog a hányinger. Minden levegővételért meg kell küzdenem, kínosan ügyelve rá, hogy egyszerre elég oxigénhez jussak, és ne ájuljak el, valamint, hogy a tüdőm ne feszüljön bordáim alkotta ketrecének. A csontjaim recsegnek és ropognak a testemben a grandiózus, elementális nyomástól, ami láthatatlanul, ólomsúllyal ereszkedik és nehezedik a testemre. Könnyű szerrel törhetné szilánkosra a csontjaimat, óriási, végzetes károkat okozva, ha akarna, kettétörhetne. Érzem, ahogy az ereim szinte pattanásig-, a bőrömnek feszülnek, az orromból vér cseppen a felperzselt földre, a pálcát tartó kezem pedig ökölbe szorul, úgy kapaszkodok a mahagóniba, mintha az életem függne tőle. Valószínűleg, ha nem szorongatna-, és ezzel együtt tartana, már rég térdre rogytam volna előtte, mint, ahogyan azt mindig is elvárták, ahogyan azt mindig is tennem kellett volna. Most majd megmutatja, hogy mindvégig igazuk volt, hogy talán fele olyan jó sem vagyok, mint, amilyen lenni szeretnék, hogy nem vagyok egyéb, csak az a gyenge kislány, akinek láttak. Biztos vagyok benne, hogy Theo hangja, és közelítő alakja nem csupán tévképzet: soha nem hagyna magamra, soha nem hagyná, hogy bántódásom essen, és az élete árán is megvédene, ahogy mindezt én is megtenném őérte. Megpróbálom megállítani. Megpróbálok mágikus falat emelni a felém rohanó férjem elé, rávenni, hogy vigye innen Carolt és a Granger-Weasley kislányt olyan messzire, amennyire csak lehetséges. Csak akkor kapok levegőért, amikor Theo átka eltalálja Reginaldot és egy pillanatra enyhül a szorítás. Az éltető levegő nyomán végigfut a gerincfüzéremen a borzongás; olyasmi, mint, amikor az ember megégeti magát, de ez, amennyire idegen és ijesztő, éppúgy jóleső is. Zúg a fejem és a világ zajai tompán jutnak el hozzám, miközben addig kapkodom a levegőt, ameddig csak bírom, tekintetemmel a férjemet és a lányokat keresem – a kábulattól először észre sem veszem, hogy a tenyeremben szikrák pattognak.
Kezdem egyre kevésbé érteni a körülöttem történő dolgokat. Az agyamat elborítja a pániktól kialakuló köd - Merlinre, de jó lenne most egy bitang erős füves cigi, gondolom, mintha az ebben a szituációban is tudna segíteni. Érzékelem még, hogy elernyednek a karjaim, hogy megszűnik az ismerős melegség, ami eddig átjárta őket, és teljesen elbénulva hullanak a testem mellé. Szeretnék örülni neki, hogy végre szabad vagyok, de nem sikerül, egyszerűen képtelen vagyok, amikor minden még működő idegszálam azon van, hogy menekülni tudjon. Nem tudom igazán megmondani, hogyan és mikor sikerült kiszabadulnom az Imperius béklyójából, talán az agyam pánikfunkciója volt ennyire erős, hogy a legyengült átkot (miért gyengült le? Nem is tudnám megmondani) megtörje. Mindegy is, mert a lényeg csak az volt, hogy végre én használhattam a lábaimat és volt lehetőségem a menekülésre. Egyáltalán nem foglalkoztam a többiekkel, nem voltam képes rá, hogy még erre is figyeljek, amikor a tüdőm mintha semmi levegőt nem tudna befogadni, a térdem reszket, a szívem retteg a haláltól, az agyam pedig csak arra gondol, hogy el kell tűnni innen. A legelső búvóhelyet, amit találtam, megcéloztam, inkább ösztönösen, mint tudatosan. Két égő ház közötti apró rés, az egyik már majdnem teljesen leomlott, de az a fal, még állt, éppen elég ahhoz, hogy ott bent biztonságban érezzem magam… vagy sem. Úgy rogytam le a földre, mint egy rongybaba, összehúztam magam egészen kicsire, és hagytam, hogy teljesen eluralkodjon rajtam a pánikroham. Jobb, ha nem hátráltatom, legyen minél hamarabb vége, most úgysem tudok gyújtogatni. Nem tudnám megmondani, mennyi ideig tartott, az időérzékelésemet teljesen elveszítettem, de az biztos, hogy nem angol szavakra ébredtem. Mégis ki beszél itt oroszul? Felküzdöttem magam ülő helyzetbe, az arcomról csak a vállamba tudtam törölni a rátapadt sarat, és figyeltem. Nem hallottam sokat, de éppen elég volt ahhoz, hogy tudjam, mit kell tennem. Felálltam, vártam egy kicsit, amíg a légzésem teljesen helyreállt, aztán kiléptem az égő romok közül. Meg kell keresnem Holden Briggset.
- Ha csak ennyi lenne a különbség… - dünnyögtem az orrom alatt halkan, ahhoz merővéletlenségből mégis pont elég hangosan, hogy Mr. Nott meghallhassa. Nem mintha bajom lett volna vele - már azon kívül, hogy nem kicsit diszkriminatív mód csak Weasley-nek nevezett a vörös hajam okán, pedig én Granger-Weasley voltam - egyszerűen csak úgy gondoltam, jobb ha tudja: a hősök és nem hősök táborából ő a múltja alapján nem az előbbi sorait gyarapította. Ez mondjuk még változhatott és változni is látszott, sötét jegy maradvány a karján ide meg oda. Legalábbis az határozottan bizalomra adott, hogy az eltarantellázó köpenyes alak - akit nem mellesleg ÉN fegyvereztem le, szóval Mr. Nott MIATTAM volt életben, ami azt jelentette, hogy tartozott nekem… azt hiszem, legalábbis. Elég új és szokatlan volt még ez a megmentem valaki életét dolog. Anyáékkal ellentétben nem - eddig - nem akarta valaki minden évben kinyírni az iskola diákjait, vagy ha mégis, akkor nem én voltam az, akinek ezt jobbára meg kellett akadályoznia. Mostanáig. (Bár most sem a barátaimat mentettem, csak Mr. Nottot, így nem tudom ezt mennyire lehetett beleszámítani a kvótába.) - De amúgy… a… köpenyes, karnevál-szökevények nem tudnak erről a járatról? Ha maga ismeri, akkor más is, nem? - kérdeztem hirtelen, kissé szégyentelenül, megszakítva a kettejüket körüllengő különös idillt (tuti a felesége, de minimum a szeretője ez a nő!), hiszen meg sem próbáltam elrejteni, hogy hallottam a beszélgetésüket. Nem mintha amúgy szándékos lett volna, hanem Merlinre, itt ájuldoztak egymás karjaiba előttem, éppen csak egy karnyújtásnyira. - Tuti, hogy annyira biztonságos, mint mondja? - Oké, lehet ez előbb is eszembe juthatott volna, de mentségemre szóljon jobban: lefoglalt az életmentés, és lehet befoghattam volna a szám hogy ne hozzak frászt Theo szüleire (?), de… ja, erre képtelen voltam, ezt Anya is megmondhatta nekik. (Mármint nem most, hanem úgy általánosságban.) - Ezer örömmel, ha meg tudják nélkülem oldani - pillantottam egyik Nottról a másikra. Őszintén, nem tettem volna sok sarlót vagy knutot arra, hogy sikerül nekik, de az esélyt meg kellett adni még egy ilyen szorult szituációban is, arról nem beszélve, hogy mögöttük bujkálás kifejezetten biztonságos opció volt. Mármint… abból kiindulva, hogy ebben a helyzetben mit is értettünk a biztonságos alatt. Lehet a családom túlnyomó része szuicid hajlamokkal büszkélkedhetett - nem hiába volt szinte mind Griffendéles - és ezeknek kiélésének hódolt is, de én nem tartoztam közéjük. Szerettem a kalandokat, mértékkel, módjával, olyan keretek között, amelyek védték az életet - még ha a testiéppséget nem is feltétlen. Mrs. Nott (megelőlegeztem neki, mert könnyebb megszólítási lehetőség volt, mint a Mr. Nott felesége vagy potenciális szeretője) szavaira csak bólintottam. Válaszolni se lett volna időm, mert a tüzes pokol a szó minden értelmében, szabadult el körülöttünk. A lángok melege kellemetlen érzést hagyott maga után a bőröm szinte összes szabad felületén. Nem ért el hozzám, mégis égetett. A füst, az égéstermék amit a lengoló tárgyak sokasága hagyott magaután, marta torokom, a látásom is elhomályosodott; könnyeztem. Nem tudtam mit tehetnék, vagy mit kéne tennem. Mr. és Mrs. Nott egységesen - úgy nagyjából - lendültek támadásba a félkarú rabló ellenében. Egyikük érte, a másikuk Carolért ment. Legalábbis a stratégiáik ezt - vagy valami ilyesmit - sugalltak, de… egyik se volt különösebben jó ötlet, azt hiszem. Carol Dolohovot elég hamar - a mi szemszögünkből legalábbis, az övé már más kérdés - sikerült kiszabadítani, aki mint valami hisztériás elmeháborodott, el is szalad. Döbbentem állva néztem utána, megállapítva, hogy ő sem lehetett a legélesebb kés ebben a fiókban. Értem én, tuti szar lehetett, ha az embert olyasmire kényszerítik, amit nem akar, de… ez a reakció nem több, csak öngyilkosság, én pedig, még ha egy pillanatra el is játszottam a gondolattal, hogy utána megyek, megkeresem, megnyugtatom, segítek neki, nem tettem. Leküzdöttem a késztetést. Ennél többre értékelem az életem - meg rémlett valami arról a megállapításról, hogy ebben a családban én vagyok az egyik okos lány, aki rendelkezik túlélő ösztönökkel - , arról nem is beszélve, hogy a Nott család láthatóan szorult helyzetbe került. Bárki is volt ez a dementor imitátor a 2 vs. 1 elleni küzdelemben (vagy csak 0.75, mert fél karja volt?) ő állt nyerésre, nem pedig azok, akikről legalább úgy sejthettem, hogy egy oldalon vagyunk. Elsomfordálhattam volna biztonságba, óvatosan, a romos házak és gőzölgő törmelékek mentén - nem öngyilkossági szándékkal, mint Carol Dolohov tette az imént -, de ennél azért több szív és bátorság szorult belém, mégis csak Hermione Granger és Ron Weasley lánya voltam - a nagyobb, a menőbb, a jobb. Szerencsére valahogy senki se figyelt rám, mindenkinek volt fontosabb dolga is, mint a fuldoklás vagy a (sikertelen) láb robbantgatás. Bár… na jó, legyen csak félig sikertelen, mert a vöröshajú, nem Weasley Mrs. Nott ha csak köhögve is, de a hangok alapján ismét kapott némi levegőt. Ezt, mármint a teljesen érdektelenséget, mintha csak egy láthatatlan köpenyt viselnék, kihasználva lopakodtam oldalra. Csak szépen lassan, a füst, a megragadt lángok és minden használható óvatos takarásában. A nyílt konfrontáció nem volt megoldás, nem egy tizenhat évesnek, aki tervezte megélni a tizen- és huszonhetet is. - Petrificus Totalus - szegeztem a pálcám egyenesen a félkarú, de nem féllábú rablóra. Egyszerű és kézenfekvő megoldás volt. Anya már elsőben használta ezt a varázslatot, én pedig amint megkaptam a pálcám kikönyörögtem, hogy tanítsa meg nekem! Nem mintha terveztem volna Longbottomokat mozdulatlanná varázsolni - nem is egyházban voltunk -, csak menő volt a gondolat, hogy én is tudok valamit, amit ő! Bár azt soha nem gondoltam, hogy egyszer így, ilyen helyzetben kell használnom. Szerintem Anya se, ha már itt tartottunk. - Minden rendben? - futottam oda enyhén köhögve (a sok füst, ugyebár) Mr. és Mrs. Notthoz, végül is velük csak nagyobb biztonságban voltam mint egyedül, arról nem beszélve, hogy hathatósabb védelmet nyújtottak, mint pár leomlott kavics. - Szóval… - köszörültem meg a torkom, a hangom karcos volt, kaparós, még, kissé rekedtes; nem kevés füstöt lélegeztem be, de talán nem is olyan vészesen sokat. Tekintetem a két felnőtt között ugrált, három, ha az újdonsült sóbálványt is beleszámítottam. Vajon milyen érzés lehet a mozdulatlanság börtönébe rekedni? Annyi mindent mondhattam volna. Megmentettem az életük, az önét másodszor Mr. Nott. Nem kéne alábecsülni, ahogy tették. Látják milyen jó, hogy nem menekültem. Ilyen és ehhez hasonló magasztos, fennkölt, kissé talán nagyzoló frázisok, de mégsem ezek számítottak. A legkevésbé sem, ugyanis akadt valami, ami sokkal, sokkal jobban érdekelt, de csak fél információkat hallottam: - Ő lenne a híres-neves Gina Rappaport, akire Theonak hivatkoznia kell, ha bajba kerülnek? Sokkal inkább tűnik férfinak mint nőnek.
u
Theodore Nott and Rhiannon Nott varázslatosnak találta
Annyi mindent szerettem és tudtam volna mondani Nonnak, de ez most a lehető legkevésbé alkalmas pillanat volt arra, hogy egymás törékeny lelki békéjét ápoljuk. Tudtam, hogy halálra aggódta magát a gyerekek miatt - én is, bár ez kívülről talán egyáltalán nem látszott -, hogy bármit megadna egy részletesebb beszmáolóért a fiunkkal történtekről és arról, milyen esélyei voltak innen épségben visszajutni a kastélyba. Azonban ez a beszélgetés még várhatott. Legalábbis én így ítéltem meg, de Rose Granger-Weasley-nek természetesen ismét közbe kellett szólnia, pontosan olyan tudálékos stílusban, mint eddig minden alkalommal, amikor rövid ismeretségünk során kinyitotta a száját. - Ők nem akarnak a Roxfortba jutni, onnan nem tudnak elmenekülni. És ha ők azok, akiknek gondolom őket, márpedig biztosan azok, akkor az elsődleges céljuk nem a diákok meggyilkolása, hanem a félelemkeltés. Ha esetleg eddig nem tűnt volna fel, a többségük nem titeket támad, egyszerűen csak elszabadult a káosz és mindenki átkokkal dobálózik. - Jobban ismertem Corban Yaxley-t, mint szerettem volna, abban pedig kicsit sem kételkedtem, hogy '98 óta biztosan nem ment át gyökeres változáson a személyisége. Yaxley kegyetlen volt, a szó minden értelmében, élvezte, tényleg őszintén élvezte, ha fájdalmat és szenvedést okozhatott - de nem volt meggondolatlan ember, minden cselekedetének megvolt az oka. Jelenleg pedig nem tudtam elképzelni olyan forgatókönyvet, ahol az öreg Corban meg akarta támadni a Roxfortot. Éppen ezért nem féltem, hogy Theoék a titkos alagutak egyikében a Magic is Might valamelyik tagjába futottak volna. - És különben is, a maszkosok többsége külföldi, nem ismerik a Roxfortot és a titkos alagutakat. A szavaimat csak alátámasztotta a tömeg zajain átszűrődő puskalövések dörrenése. A nyakamat mertem volna tenni rá, hogy kedves német barátaink voltak azok... - Úgy hallom, Munterék is tiszteletüket tették ma. Kedves tőlük, hogy időt szakítanak a grandiózus Munter-Karkaroff esküvő szervezése mellett erre is... - A leplezetlenül gúnytól csöpögő megjegyzés már csak a feleségemnek szólt, a Granger-Weasley lánynak nyilvánvalóan halvány fogalma sem volt a nyáron esedékes esküvőről. Hogy is lett volna, amikor a nagy nap gyakorlatilag inkább szólt az aranyvérű arisztokrácia krémjének felvonulásáról és a vértisztaság eszméjéről, mint az ifjú pár boldogságáról - akár ez a nap szolgálhatott volna a kis Sven legénybúcsújaként is. Azonban arra már nem maradt időnk, hogy mélyebben megtárgyaljuk, miért érezték szükségét északi ismerőseink Roxmorts feldúlásának. Carol Dolohov hatástalanítása könnyű feladat volt, azzal azonban nem számoltam, hogy a lány azonnal elmenekül majd. Nyilván, mert mégis kinek jutott volna eszébe ebben az állapotban cél és segítség nélkül elrohanni? Senkinek, nyilván, aki józan eszénél volt. Szerettem volna elkapni a karját, itt tartani valahogy, de ahogy a látóterembe kúszott Non fuldoklásának a letaglózó látványa, egyszerűen Carol kisodródott a gondolataim közül. Non épsége minden mással szemben prioritást élvezett, abban a másodpercben csakis az érdekelt, hogy segítsek neki (és hogy közben lehetőleg minél nagyobb kárt tegyek Reginaldban). A sógorom az utolsó pillanatban hárította a felé küldött robbantóátkot - a lába megmaradt, azonban a Non tüdejét összepréselő elemi mágia is megszűnt, Reginald fejéről pedig a kis híján későn blokkolt átoktól lerepült az ezüst színű, viharmadarat formázó maszk. Sápadt volt a vérveszteségtől, de ettől nem tűnt gyengének, hajtotta valami olyan indulat, amit én elképzelni sem tudtam, noha megszámolni sem tudtam, hányszor láttam ehhez hasonló haragot és erőszakos szándékot apám arcán. Felemelelte a pálcáját és nonverbálisan átkot küldött felénk. Mindenre felkészültem, a legrosszabbra számítottam, azonban a felhúzott pajzsbűbájomról csak egyetlen varázslat pattant le: ugyanis nem volt alkalma újabb támadást indítani. Katonásan vigyázzba vágta magát, majd egyszerűen elvágódott a földön. Amatőr hibát vétett, a túlzott önbizalommal megáldott profik tipikus hibáját, egyszerűen nem vett tudomást valakiről, akit semmire sem tartott. És ez jelen esetben egy lángoló vörös hajú, félvér kislány volt, aki egy egyszerű sóbálvány átokkal találta el hátulról. - Jól vagy? - Non keze után nyúltam, de abban a másodpercben el is rántottam a karomat: égetett az érintése. - Minden rendben, látod? A bátyád már ártalmatlan, a két lánynak sem esett baja, megkeressük a gyerekeket és eltűnünk innen, jó? Hamarosan a mólón isszuk majd a Manhattaneket, nem lesz itt semmi baj. Most éreztem először valódi félelmet azóta, hogy az égen megjelent a Sötét Jegy. Hiába tudtam eddig is, hogy a családom megsérülhet, hogy mennyire félnek mind, ennek a súlya csupán most kezdett maga alá temetni. Nagyot nyeltem, vettem egy mély levegőt... és egyszerűen elnyomtam a félelem túl jól ismert érzését. Ha valamiben igazán tehetséges voltam, az ez volt. Nem pánikolhattam, Nonnak stabil támaszra volt szüksége és ezúttal nem csak azért, mert a lelki békéjét féltettem... Rose szavai váratlanul értek, másodpercekbe telt, amíg eljutott a tudatomig, hogy mégis mi a Merlinről beszélt. Összenéztem a feleségemmel és talán a stressz, talán a helyzet abszurditása miatt, de kitört belőlem a röhögés. - Gina Rappaport? Hallod, Non, a bátyádból Gina lett. - Kárörvendő mosollyal fordultam a földön fekvő sógorom felé. - Amúgy igazából Reginald a neve, de amennyire kevésre tartja a nőket, tökéletes lesz neki a Gina is. Mellesleg ő a MACUSA aurorparancsnoka, szerintem több embert megölt már, mint maga a Sötét Nagyúr, úgyhogy lesz mivel felvágnod a Roxfortban. A gondolat, hogy Reginald földre került és végre megkapta a méltó büntetését, kellemes, lélekmelengető elégedettséggel töltött el... vagyis töltött volna, ha nem motoszkál a fejemben a jogos, negatív gondolat, hogy ezt semmi sem garantálta. Reginald túl fontos volt ahhoz, hogy a társai hagyják aurorkézre jutni, hacsak... hacsak nem tettünk érte, hogy itt és most bilincsbe verjék az aurorok (vagy valami hasonlót tegyenek a megmaradt egy kezével). - Tűnjünk innen, de előtte még... - Közelebb sétáltam Reginaldhoz, félrerúgtam a varázspálcáját és nemes egyszerűséggel az arcába tapostam. Hallottam az orra reccsenését, miközben az égre szegeztem a pálcámat: - Morsmordre! - A szürke esőfelhők közül kirajzolódott egy újabb Sötét Jegy fenyegető koponyaalakja, a szájából tekergőző kígyóval, pontosan felettünk. Huszonöt éve egyszer sem használtam ezt a varázslatot, mégis úgy ment, mintha tegnap lett volna az utolsó alkalom. A hideg is kirázott tőle. - Üdv Angliában, sógor, és jó szórakozást a brit kollégákkal. Fél percen belül mind ide sereglenek majd. Biztos voltam benne, hogy az összes közelben lévő auror fejvesztve rohan majd a második Sötét Jegyhez. Milyen elégedettek lesznek majd attól, amit, pontosabban akit alatta találnak...
Rose Granger-Weasley and Rhiannon Nott varázslatosnak találta
Nobody ever died of a feeling, he would say to himself, not believing a word of it, as he sweated his way through the feeling that he was dying of fear. People died of feelings all the time, once they had gone through the formality of materializing them into bullets and bottles and tumours.
Tökéletesen tudatában vagyok annak, hogy most egyáltalán nincs időnk arra, hogy megvitassuk a nap eddigi eseményeit, mint, ahogyan azt otthon tennénk, egy üveg bor társaságában a mólón, vagy a szalonban, úgyhogy be kellett érnem azzal a kevés-, de lényegre törő beszámolóval, amivel Theo most szolgálni tud. Nem feszegetem tovább a témát, mint, ahogyan azt a vörös hajú, ifjú titán teszi, de nem hibáztathatom: a Nott névnek manapság sincs olyan megbízható csengése, mint, például, a Weasley-nek, vagy a Grangernek, vagy a kettőnek együtt, csak, hogy néhányat említsek. Jól ismerem én is ezeket a szarháziakat, akik ezért az egészért felelősek, személyesen, nem egy-, és nem két lejárató cikket írtam róluk – természetesen csak és kizárólag álnéven, nehogy Theodore hírnevén csorba essen -, hasonló dolgokat gondolok-, és akarok mondani, mint a férjem, de csak bólintok szavai nyomán. Aztán kisvártatva, mintha csak Mr. Nott szavait akarnák akaratlanul is alátámasztani, puskák dörrentek el a távolban. - Munterék – duruzsolom, amikor Theo is megszólal. – Előbulit tart a német arisztokrácia – teszem hozzá, nem kevésbé gúnyosan. Felhergelik magukat, mondhatnám így is. Hiszen milyen kurva jó beszédtéma lesz majd ez is a grandiózus esküvő alkalmával, micsoda faszméregetések születnek majd ebből! Te hány muglit lőttél ki? Tízet. Oké, oké, de melyik lövés végzett velük? A fej csak nyolc pontot ér, a gyomor tizenötöt, mert legalább hosszan elnyúló szenvedésre kárhoztattad a sárvérű söpredéket. Felfordul a gyomrom, már magától, a gondolattól is, attól meg aztán végképp, hogy nekünk ezt premier plánból végig is kell majd hallgatnunk a nyáron esedékes esküvő alkalmával. De valószínűleg ez a diskurzus is egy másik alkalomra fog maradni; szintén otthonra tartogatjuk. Elképzeljük majd a forgatókönyvet – beleértve a legrosszabbat is -, ami az esküvőn történhet, felkészülünk rá lélekben, minden bizonnyal kiröhögjük őket, és gúnyt űzünk belőlük, mint, ahogyan azt a mumusokkal is szokás tenni, és, amikor majd ott leszünk, már talán - de nem biztos - könnyebb lesz. Most azonban fontosabb dolgunk is akad, semmint az aranyvérű csürhéből viccet csinálni, többek között megvédeni Rose Granger-Weasleyt – mostanra lett időm és kapacitásom összerakni, hogy csak és kizárólag ő lehet az -, és Carol Dolohovot, miközben a viharmadár maszkos férfit kiiktatjuk. Mindketten tudjuk, hogy mindenkinek jobb lesz, ha az ex-medimágus férjem foglalkozik a Dolohov lánnyal, miközben én-, ha nem is tudom leszedni-, legalább a neo-halálfaló figyelmét elterelem. Bárhogy. Bármivel. Kegyetlenül indulok meg felé. Megállíthatatlanul, mint valamiféle robot, amit pusztításra programoztak be. De nem leszek sem nagyravágyó, sem pedig irigy: az auroroknak tartogatom azt a magasztos érzést, hogy elkapják, és a Wizengamot elé citálják. Aztán Azkabanba. Oda, ahova a magafajták valók, a dementorok hideg ölelésébe, ahol egy nap majd megkapja azt az utolsó, szeretetteljes csókot is. Nem akarom megölni, egészen addig, amíg meg nem akad rajtam a tekintete, és ezzel egyidejűleg bennem a levegő szabad áramlása is elakad. Az emlékek sötét folyama úgy áramlik végig az elmémen, mintha tényleg, komolyan, és nem kevésbé klisésen, leperegne előttem az életem filmje – az a szakasza biztosan, amit a családom megpróbált tönkretenni, hogy egy életre megnyomorítsanak. Ugyanebben a pillanatban a tűz is végigrobog az ereimben és az egész testemen, bizonyítva, hogy nem lehet csak úgy elnyomni, eloltani, elpusztítani, mint a hétköznapi lángokat, melyek kialszanak, ha nem kapnak elég oxigént. Oh, de nem ám: ez csak erősebb lesz, irányíthatatlanabb, megfékezhetetlenebb. Túl régóta van már hét lakat alá zárva ahhoz, hogy csak úgy parázsként pislákoljon. Theo persze nem állt meg, bármennyire is szerettem volna távol tartani őt attól, amitől rettegtem: a szabadjára engedett lángnyelvek, égető forróságától. A földre rogyok, mély levegőt veszek, újra és újra, és nem érdekel a füst, ami a tüdőmbe mar. A színek és a fények éles játéka villan fel körülöttünk, de a hangokat nem hallom tisztán, nem kivehetők. Úgy érzem, hogy széthasadok, hogy a fájdalomtól, a levegő teljes hiányától, a tűztől a bőröm bármelyik pillanatban felrepedhetne, mintha valóban olyan tökéletes porcelán lenne, mint, amilyennek látszik. Theo érintése rángat vissza a valóságba, bár a kérdést nem hallottam, csak azt veszem észre, hogy úgy rántja el a kezét, mintha izzó vashoz ért volna – és, talán így is van. Csak most nézek a kézfejemre, a tenyeremre, ahogy felemelem a kezemet, megfordítva azt. - Sajnálom, nem akartam, Theo – a férjem hangja olyan, mint egy feneketlen kútba lekiáltott szavak visszhangja. Akármennyire is szerettem volna utána kapni, hozzáérni, nem tettem. A kérdései-, és vigaszára csak most bólintok, halovány mosollyal nyugtázva a Manhattanek és a móló távolinak tűnő, idilli képét magam elé képzelve. Bárcsak ott lehetnénk most. Vagy bárhol máshol. A gyerekekkel, még Theónak is elnézném a morc képét, hogy az apjával egy légtérben kell lennie – mintha az olyan szörnyű volna. A földön fekvő fivéremre vezetem opálos pillantásomat, ami most inkább egy gyilkosé-, semmint azé az úrinőé, akinek lennem kellene; a kezem, amin eddig támaszkodtam, önkéntelenül is ökölbe szorul, akár a gyomrom. Eddig soha nem tett ilyet. Bántott, igen, korábban is, minden lehetőséget megragad rá a mai napig, hogy belém rúghasson, de sosem fajult idáig a dolog. Ezidáig soha nem éreztem azt, hogy képes volna megölni engem. És, ha engem összeroppantott volna, nem okozna gondot neki a családomat, a Nottokat is szilánkosra törni, hogy ne maradjon belőlük egyéb, csak egy kupac, felismerhetetlen, csontokból-, és húsból álló massza. Az eddig érintetlen fű lángokra kap az érintésem nyomán, miközben felegyenesedem, és már indulnék is Reginald felé, mint valami elfajzott vadállat. Rose menti meg a fivéremet, a rá-, és a szavaira összpontosuló figyelmem. Theóval egyszerre nézünk egymásra, és, bár nem tűnik egyikünk sem normálisnak, pláne annak fényében, hogy milyen szörnyűségekre gondoltam, és mit szerettem volna tenni az imént Reginalddal. Már-már jóízűen, kajánul nevetem el magam, miközben letörlöm az orromból a számra, az arcomra folyt vért. - Köszönöm – nézek a hasonszín lélektükrökbe, a lány felé fordulva, és ő minden bizonnyal azt gondolja, hogy azért vagyok hálás, hogy lebénította a testvéremet, de valójában sokkal inkább azért, hogy most, a felbukkanása révén nem vált belőlem gyilkos, tüzes szörnyeteg. – Mindkettőtöknek – most pillantok jelentőségteljesen a férjemre, hiszen nélküle sem lehetnék most itt, ebben biztos vagyok. – És nem mellesleg az egyik legerősebb levegő elementalista, akit ismerek – talán az egész világon, de nem akarom ilyesmivel simogatni az amúgy is hizlalt egóját. – A barátai biztosan nem lesznek elragadtatva a ténytől, hogy Rose Granger-Weasley tette ártalmatlanná – sandán mosolygok a lányra. Nem követem Theodore-t Reginald teste mellé, mert félő, hogy újra eluralkodik az elmémben a vörös köd, ami csak sötétséget szülne, az pedig csak oda vezetne, hogy minden hiábavaló volt-, és lesz, mert a bátyám a lángok martalékává válna. Felszedem a földről a mahagóni pálcát, ami, érdekes módon, szintén nem kap lángra, ahogyan bennem sem okoznak kárt a pattogó szikrák, vagy a tűz. Messzebbről figyelem, ahogy a férjem pálcájából az égre kúszik a koponya, annak a szájából pedig a kígyó, ezzel is okot adva az auroroknak, hogy megnézzék, mi történhetett itt. - Gyertek, drágám, Rose, menjünk innen – nyúlok felé, de nem érek hozzá, csak magam elé terelem, hogy még véletlenül se kerüljön látótávolságon kívülre.
Az égen megjelenő Sötét Jegy valóban a helyszínre vonzza az aurorokat - mire @Rose Granger-Weasley, @Theodore Nott és @Rhiannon Nott eltűnnek az utca végén, addigra a minisztérium emberei már az imént megidézett Sötét Jegy alatt állnak. @Reginald Rappaportot letartóztatják. Ezt azonban már nemcsak ők, hanem @Caroline Dolohov sem látja, a lány eddigre már több sarokkal arrébb jár. (Mesélői instrukció: Carol a 6. csoportban folytatja a játékot.)
Eközben @Draco Malfoy a Szellemszállás irányába igyekszik, de mielőtt még a mellékutcába érhetne, észreveszi a földre roskadt @Desiree Frye-t, aki egy élettelen fiú testét szorongatja és próbálja futásra bírni. Draco előtt áll a döntés, hogy elrángatja-e a lányt a holttesttől vagy ebben a kiszolgáltatott helyzetben hagyja. A jelenetet a Nott házaspár és Rose felbukkanása zavarja meg. Draco és Notték csupán néhány mondatot tudnak váltani egymással, ez a pillanatnyi figyelmetlenség is elegendő ahhoz, hogy bekövetkezzen a baj: két fénycsóva cikázik el mellettük, Rose és Desi testére szoros kötelek csavarodnak, erős rántást éreznek és mire kettőt pisloghatnának, már két maszkos alak szorítja őket magukhoz és méterekre kerülnek attól a ponttól, ahol ezelőtt álltak. (Mesélői megjegyzés: A maszkosok Josef és Hans Munter.) - Ez Lily Potter, láttam róla fotókat - szólal meg az egyikük németül, és Rose érzi, hogy valami hideg, fémes tárgy nyomódik a gerincének. Ha hátrapillantanak Desivel, láthatják, hogy az egyikükre drágának tűnő vadászpuskát szegeznek, míg a másikuk torkának varázspálcát nyomnak. - Elvisszük Typhonnak, még hasznára lehet Potter kölyke. Theodore felismeri a két férfit - a hangjukat rengetegszer hallotta már, ahogyan a hátukra vetett és kezükben tartott lőfegyvereket sem nehéz beazonosítani. - Az nem Lily Potter, hanem a lányom - vág közbe Theodore először németül, majd angolul is megismételve a mondatot, hogy biztosan értse Rose és Desiree is. Munterék évek óta nem látták Tabitha Nottot, csak abban bízhatnak, hogy a hasonlóság Rose és Rhiannon hajszíne között elég meggyőző lesz. - A másik lány pedig az unokatestvérem, Lyra Rosier. A két Munter összenéz egymással. - Az előbb egy szőke lány vallotta magát Lyra Rosiernek - válaszolja Josef gyanakvástól és német akcentustól kemény hangon. Rose, Desi, Non és Draco előtt áll a döntés: beleállnak a hazugságba vagy megkockáztatják a támadást, amit a két lány szinte biztos, hogy nem úszna meg ép bőrrel.
A kör vége: 2022. augusztus 14. (Addig annyi reagot írtok és olyan sorrendben, amennyit szeretnétek, ha mesélőre lenne szükségetek közben, akkor jelezzétek a staff felé)
Csak és kizárólag azért nem akadtam fent olyan elhanyagolhatónak nem nevezhető részleteken, mint hogy Mr. Nott ismerte ezeket az alakokat és sejtette, hogy mit akarnak, mert egy eléggé félre nem érthető módon - gyilkos átkok repkedtek ott, nem csak kedves stuporok! - megpróbálta megölni. Aztán ez a tábor - már az öljük meg Mr. Nottot a káosz kellős közepén, mert jobb dolgunk amúgy sincs elvet erősítők tábora - hirtelen két fősre gyarapodott, ugyanis Gina - mint kiderült inkább Reginald, de ellenségeknek most már csak Gina - is az életére pályázott. Az övére meg a feleségére - pedig én komolyan inkább a szeretőre voksoltam volna! -, aki amúgy Gina húga is volt, mint elég hamar kiderült. Merlinre, komolyan ki értette ezeket az aranyvérű viszonyokat?! Mindenünk a vértisztaság és a saját fejük a seggükben, e tekintetben más vélemény nem is létezik, de azért közben írtanák is a fajtájukat - mivel ők nyilván valami árja fajnak gondolták magukat csak mert a szüleik felfértek egy családfára már a házasságuk előtt is -, mintha kötelező volna. Határozottan kezdem örülni annak, hogy hozzájuk képest én csak egy utca macska voltam, pedigrés igazolvány és az agybaj legkisebb jelei nélkül. - Ah semmiség, ez egy elsős varázslat, bárki megtudta volna csinálni - legyintettem lerázva magamról a köszönetet és hálát, tényleg nem tartottam én ezt olyan egetrengető dolognak. Lehet Gina valóban egy olyan nagyon erős varázsló volt, ahogy azt mondták, biztosan náluk rejlett az igazság; én nem ismertem őt, ennek ellenére határozottan állíthattam, hogy elég gyenge kés volt ő a fiókban. Vagy csak elbizakodott, egy kutya végső soron. - A lényeg, hogy maga rendben van. Nekem aztán nem kellett kétszer mondani, hogy hagyjam ott a sóbálvánnyá merevedett Ginát egy Sötét Jeggyel a feje felett, és menjek velük. Jobb társaságnak tűntek, mint a csávó, aki meg akart minket - csak őket? - gyilkolni, még akkor is, ha ő éppen - hála nekem! - magatehetetlen volt. A nyugalom azonban, már ha a mindent körülvevő káosz viszonylag csendes perceit, ahol nem minket támadtak, hanem mi hallgattuk mások segélykiáltásait és halálsikolyait, nem tartott sokáig. Befordulva a sarkon egy szürreális jelenet bontakozott ki előttünk. Mr. Malfoy állt ott, egy lány pedig, akit ismertem a földön térdelt egy test előtt. Félre ne értsetek, nem nagyon, csak így névről, pár közös óráról és a kviddics meccsekről, hiszen tagja volt a Hugrabug csapatának. Sebastian Mulcibert valahogy mindig sikerült erős gurkókkal megküldenie, de Renét sehogy se tudta megvédeni. Sanda gyanúm volt, hogy ez utóbbit direkt tette - még fájt volna neki a szakítás? -, nem is véletlen. Ennek, és minden másnak az ellenére oda akartam szaladni hozzá, hogy megkérdezzem: mi történt, jól van-e, ki az a fiú, akit olyan vehemensen szólíthat és tudunk-e nekik segíteni. Amikor azonban lépni akartam, tenni valamit, nem csak állni és bujkálni, elkaptak. Olyan gyorsan történt, mint minden ebben a pokoli förgetegben. Mire felocsúdtam, alig tudtam mozdulni, csak a fejem forgatására voltam képes semmi másra. Egyszerűen csodálatos… - Miért hiszi azt mindenki, hogy ha valakinek vörös a haja, az csakis Weasley vagy Potter lehet?! - fakadtam ki, ez amúgy helyzettől függetlenül tényleg érdekelt. - Ma már maga a második. Komolyan, ez valami mély, generációkon átívelő trauma a Weasley családdal szemben, ami minden vöröshajú emberen csapódik? - pillantottam hol az egyik, hol pedig a másik német fickóra. Fogalmam sincs miről krákogtak - mert lássuk be: a német nyelv olyan volt, mintha valaki félrenyelve köhögött volna folyamatosan, megküzdve így minden egyes levegővételért, így az életben maradásért is -, de Lily nevét azért még így, ilyen körülmények között is tisztán értettem, felismertem. Mr. Nott, azt hiszem, csak a helyzetet akarta menteni a hazugságaival, amit esküszöm értékeltem is, még egy hálás pillantást is küldtem volna felé, ám kiderült, hogy hibát vétett, noha ezt nem róhatta fel neki senki. Kivételesen. Nem tudhatta, hogy Herr és Herr korábban már összefutottak Lyra Roseierrel vagy… valakivel legalábbis, aki szintén neki adta ki magát. Az igazi Lyra ugyanis barna volt, ha mást nem is - mert mást amúgy tényleg nem -, ezt mindenképpen tudtam róla. A szénánk, ha eddig rosszul állt, hirtelen csapnivalóan rosszra váltott. Mintha a fegyver is kicsit mélyebbre fúródott volna a hátamba. Oldalra sandítottam. Mellettem Desiree állt pontosan olyan kellemetlen, kétségbeejtően veszélyes szituációban, mint amilyenben én is voltam. Vettem egy mély levegőt, majd még egyet. Kifúj, lassan, nyugodtan. Nem engedhettem a pániknak, a halál félelemnek és semmi másnak, hogy eluralkodjon rajtam, a gyeplő az én kezemben kellett maradjon, pedig Merlinre de könnyű lett volna átengedni magam ezeknek az érzelmeknek. Mennyire egyszerű, kényelmes (és halálos), de nem tehettem, ahogy a családomra se gondolhattam. Fredre, aki valahol itt volt, mert elkísért. Lilyre, akiről nem tudtam itt van-e, de ha igen az nem jelentett jót neki, ismerték, tudták ki ő. Kinek a lánya. Apára, aki biztosan a dolgok sűrűjébe vetette magát, ahogy mindig tette. Ki kellett zárni őket és csak magamra magamra koncentrálni, arra, hogy augusztusban el akartam fújni Molly nagyi tortáján azt a tizenhét gyertyát. - Ahh - hördültem fel hirtelen -, nem hiszem el, hogy ennyire vak vagy, Apa! - fúrtam a dühös, mégis kérlelkő - ne adjon fel, segítsen, ússzon az árra, ahogy én is - tekintetem Mr. Nottéba. A hangsúlyom ahhoz volt hasonló, amelyet korábban hallottam Theotól. Nem túl tiszteletteljes és kissé felháborodott, helyenként pedig számonkérő. Merline, ennek a családnak komolyan valahol nagyon félrement a dinamikája. Persze, viselkedhettem volna úgy, mint a valódi Tabitha Nott, ledvesen és meghunyászkodva, az életemért könyörögve, de… az sehova se vezetett volna. Hinnem kellett abban, hogy ha Mr. Nott azt bátorkodta állítani: a lánya vagyok, akkor ezek a férfiak nem ismerték olyan alaposan őt, a családját, a valódi lányát. - Hogy keverhetted össze Lyra Rosiert Maisy Crouch-al?! - mert jobb név, akiről talán Desiree olyan állapotban, amilyen volt is, tudhatott valamit, csak egy keveset, hogy higgyenek neki, nekem, nekünk - mégis csak egy kviddics csapatban játszottak, vagy mi - és talán a jelenlévők számára sem ismeretlen teljesen, nem jutott eszembe. Csoda hogy ezt előkaptam valahonnan. Ez életösztön, ugyebár. - Persze, nem tudhattad, hogy Lyra most már szőke, mert úgy érezte, kellene egy kis változatosság. Metamorfmágia - magyaráztam a fogvatartóimnak, mintha régi jó ismerősök volnánk egy félreértés kellős közepén, amiről tudom, hogy rendezni fogjuk. Amúgy a leghalványabb fogalmam se volt arról, hogy Lyra Rosier valóban metamorfmágus-e, de nem is érdekelt. - Azóta nem volt nálunk, de azért arc alapján ennyire összekeverni a rokonokat. Lassan tényleg érik már az a szemüveg, bármennyire is kardoskodsz ellene, hogy nem kell az, látsz te rendesen. Most az életem múlhat azon, hogy nos... nem - húztam el a szám elégedetlenül. Legyünk őszinték: halvány lila smukkom se volt róla, hogy itt ki kinek a rokona, de ahogy össze-vissza, körbe-körbe házasodott mindenki az arisztokrácia köreiben egészen biztosan nem lőttem annyira messze. Legalábbis ebben reménykedtem, mert más már nem állt köztem és a puska csövében várakozó golyó között, amit a Herr szerintem a legkisebb hibára is felfigyelve a hátamba eresztett volna. - Egyébként Herr Munter - talán, az előbb Mr. és Mrs. Nott ezt a családot emlegette - és… Herr Munter… vagy Herr Vogel? - pillantottam először az első, korábban németül hadováló, majd a második, ezidáig némasági fogadalmat tett maszkabálos figurára, mintha valóban próbálnám őt felismerni így, a lepel takarásában is. Ami pedig a Vogel család említését illeti: csak tipp, de őket legalább biztosan ismertem. Tanultuk róluk - vagy is csak Anton Vogelről, de ez részletkérdés - Avery óráin, hogy nagy grindelwald támogatók voltak azokban az időkben - majdnem elcsaltak egy választást is, csak aztán nem sikerült - és mivel korábban megannyiszor kifejtettem már, hogy minden náci rokona a másiknak így… talán nem volt olyan rossz felvetés ez sem. - Elnézést, ez a maszk és köpeny kicsit nehezíti a felismerést. Mondjuk, nekem legalább van indokonom, de magának! Engem nem takar semmi, csak egy, maximum egy kis por, meg hamu és mégis egyből, végig se gondolva, csak mert ismerősnek talált, Lily Potternek titulált, holott a múltkori bálon váltottunk pár szót a svédasztalnál, a desszertek mellett, amikor ugyanazért nyúltunk. Nem gondoltam, hogy ennyire felejthető lennék. - Ígyekeztem némi sértett élt csempászni a hangomba, mintha ez a jelentéktelen, felejthető kis epizód valóban megtörtént volna a közelmúltban. Mintha engem nem egyszerűen csak elfelejtettek, hanem még, mint egy sértés gyanánt össze is kevertek volna egy félvérrel. Aki nem mellesleg amúgy a rokonom volt… - Mindegy, azt akartam mondani, hogy megértem a bizalmatlanságuk. Ha nem tudnám biztosra, hogy ki vagyok én és ki a mellettem álló lány, akkor magam is megkérdőjelezném, főleg Apa szavai után. Komolyan, nem véletlen szokták mondani, hogy nem csak Anya szépségét, de eszét is örököltem. Szerencsére. De kérdezzék meg őket erről. Anya el fogja tudni mondani, hogy éppen csak most értünk ide, Reginald bácsit és Theot keressük - vagy nem, mert előbbit auror kézre juttattuk, de ez lényegtelen, a németeknek ezt nem kellett tudniuk, elég volt azzal tisztában lenniük, hogy tudom: Gina elvileg a nagybátyám -, akkor botlottunk bele Mr. Malfoyba, Maisybe meg a rokonába - intettem a földön fekvő fiú felé, akiről sejtelmem se volt kicsoda, de kellett rá magyarázat miért volt Desiree ennyire kétségbeesett miatta. Nem hagyhattam lyukakat a történetben. Egyet sem. Az egésznek olyan pontosan kellett összeállni, mint a puzzleknek, amiket apával rakosgattunk ki néha napján. - Az aurorok megtámadták őket, csak mert aranyvérűek. Mióta kitört a káosz, mindenkit támadnak és gyanúsítanak, aki közénk tartozik - tudtam, hogy Harry bácsi emberei sose tennének ilyet, profibbak, jobbak ennél. Ők védtek, nem bántottak, de úgy hittem: kis rásegítéssel ez a két csőlátású német lazán bekajálja ezt a légbőlkapott történetet. - Igaz, Mr. Malfoy? - néztem Draco Malfoyra, aki egészen biztosan tudta, hogy ki vagyok, ahogy azzal is tisztában lehetett, hogy a valódi Anyukám haragja és jobbhorga fájdalmasabb, mint az, ami akkor várt rá, ha lebukik a hazugságával a mögöttem pöffeszkedő két német előtt. - Ha engem kérdeznek, bár tudom, nem kérdeztek, talán nem is érdekli önöket egy kislány véleménye, de szerintem nem egymást kéne támadni és a saját sorainkat gyengíteni, hanem azokat, akik ezt teszik velünk - fújtam egy nagyot elégedetlenül, remélhetőleg kiválóan imitálva a dühöt. Done, ennyi volt. Én ennyit tudtam hozzátenni a dolgokhoz, már csak abban reménykedhettem - én is és Desiree is -, hogy a felnőttek nem rontják el a dolgokat, megint. Bár… ha ebben volt minden bizodalmam az már régen rossz volt. Tudtam, annyira tudtam, hogy a suliban kellett volna maradnom és René köpkövezését néznem - mintha érdekelne.
u
Theodore Nott and Rhiannon Nott varázslatosnak találta
Csak nézem, nézem a fivérem bálvánnyá vált testét. Ez volna a tökéletes alkalom, olyasmi, amilyen valószínűleg soha többé nem lesz. Elégtételt éreznék-e, ha Azkabanban rohadna meg, ha a dementorok kiszippantanák belőle a lelkének utolsó, alávaló, romlott cseppjét is? Bánnám-e a napot, amikor nem én tettem pontot kettőnk történetének végére? Zavarna-e, hogy magatehetetlen, hogy képtelen menteni az irháját - azt a sokat érőt -, vagy egy pillanatig sem tudna harcolni az életéért? De, hiszen mennyire sorsszerűen teátrális lenne, mennyire fennkölt: ami tűzben kezdődött, az tűzzel ér véget. A feltételezés rángat vissza a valóságba, ami kedves és naiv volt Rose részéről, miszerint rendben vagyok – kurvára nincs rendben itt semmi, beleértve engem is. Ha sok időnk lenne, és tényleg, komolyan el akarnám mesélni Rose-nak, a magyarázatot egy nagyon régi, nagyon személyes élménnyel és történettel, amikor Reginald valósággal, anélkül, hogy sejtettem volna, mire készül, ráuszít arra a városkára, ezzel is elérve azt, hogy a családom – élén az apámmal – ne csupán megvessen, hanem féljen tőlem. Féljen annyira, hogy elzárják azt a kis, éteri részecskét, ami arra volt hívatott, hogy azzá tegyen, akinek mindig is lennem kellett volna. Aztán nem maradt egyéb, csak a megvetés. A keserű mosolyok, a lenéző pillantás, a lesajnáló vállrándítás, az érdektelenség tompa villanása a szemeikben, amikor beszálltam az éjfekete hintóba, amit az a két, fenséges, aranyszőrű abraxan vitt egészen Nagy-Britanniáig. Gyanítom, ugyanez a vigyor ült az előbb is Reginald képén, amikor megpróbált végérvényesen és visszafordíthatatlanul összeroppantani. És neki volt oka – mondhatni -, de a többi faszkallantyú csak vaktában dobálózik rontásokkal és átkokkal, lövöldöznek, mintha a diákok, a tanárok, és a kitelepültek mind, mind leölésre szánt vadállatok volnának. Trófeák, amelyeket kiakaszthatnak a kegyetlenség képzeletbeli palotáinak csarnokaiba. Láttam a félelemtől-, és fájdalomtól eltorzult arcokat, a halálsikolyba fagyott, holt ajkakat, a vért, amely szinte patakokban folyt Roxmorts macskaköves utcáin, utat keresve maguknak a repedésekben. Mennyi gyerek vesztette el a testvérét, a barátját, a tanárait? Hány anya fog álmatlanul, sírástól görcsösen össze-összeránduló testtel forgolódni éjszaka? Mennyi apa fog véres bosszút esküdni, és, talán belebukni a hadjáratba? Mindezt miért? Hiszen mind láthattuk: a kifröccsent vér mindenhol, volt is bárkié, vörös. Semmi sincs jól, semmi sem normális, elfogadhatatlan és elborzasztó ez a sok fájdalom, szenvedés és halál, hogy még ma is ezen pörögnek, hogy értelmetlen dolgokat tesznek a vértisztaság intézményére hivatkozva. Hogy ennyi idő után sem tudják felfogni és elfogadni, hogy egyikük sem jobb a másiknál, hogy voltaképpen mind egyformák: óvodások, a homokozóban, a kislapáton meg a vödrön veszekedve, eltaposva egymás homokvárát. E gondolat nyomán úgy érzem, képes lennék felperzselni az egész világot. A férjem nyugtatása és a pillanatnyi, illó nevetés sem feledteti velem ezeket a képeket, és azt sem, hogy a gyerekeim is itt vannak valahol. Egek! Ki tudja, hol, és hogyan? Óhatatlanul is elképzelem, hogy Theo vagy Tabby most is éppen a bátyámhoz hasonló szörnyetegek karmaiban vergődnek, akik szíves örömmel átkísérnék őket a túlvilágra – Nott név ide, vagy oda, hiszen járulékos veszteség, biztosan lesz kire kenni, hogy a vértisztaság oltárán feláldozzák őket, lesz más, aurorok, akiket megvethetnek, akiket gyűlölhet az aranyvérű csürhe. Végül nem a tűz fénye vetül Reginald arcára, hanem a Sötét Jegyé, nekünk pedig mennünk kell, még mielőtt elözönlenék a helyszínt az aurorok, és az csak újabb kérdéseket vetne fel, és meglehet, hogy csuklókon csattanó bilincseket jelentene, nekünk viszont ennél fontosabb dolgunk is van: megmenteni Rose Granger-Weasleyt, megtalálni a gyerekeket, és magunkkal vinni mindenkit, akit csak tudunk a Szállás felé, onnan pedig a biztonságot jelentő kastély, ódon falai közé. Máskor, testvér, ez a mai volt a szerencsenapod. - Draco! – kiáltok a férfinek, akinek csak a tarkóját-, és az ezüst szőke üstökét látom, az arcát nem, de így is ezer közül is felismerném. – Nem sérültél meg? – kérdezem, amikor közelebb érünk. – Scorpius? Láttad Theót és Tabbyt? – kérdezem, miközben már le is guggolok a lány mellé, aki egy halott fiút szorongat, kínosan ügyelve rá, hogy ne simítsam önkéntelenül is a még mindig izzó tenyeremet a vállára. - Nem maradhatsz itt, kérlek, gyere velünk, biztonságba – duruzsolom a körülöttünk még mindig magmaként fortyogó káoszba, miközben fél füllel hallgatom Draco szavait is, de a következő pillanatban élesen villanó fénycsóva ragadja el mellőlem a lányt. – Ne! – mindennek dacára próbálok utána nyúlni, és elkapni, de kicsúszik az ujjaim közül. Azonnal felpattanok, és, amikor meghallom Theo hangját és félig-meddig megértem először a német-, majd teljesen az angol szavait, előrébb lépek, leengedett pálcával, már-már fegyvertelenül, de egy kicsit sem esdeklőn vagy kérlelőn csengő hangon megszólalva: - El a kezekkel a lányomtól – pislogás nélkül sziszegem egyik náciról, a másikra vonva acélos, ellentmondást nem tűrő pillantásomat. – Hogy veszik a bátorságot, hogy fegyvert fogjanak egy Nottra? Azt gondoltam, hogy... barátok vagyunk – csak most szelídül a hangom, undorítóan mézes-mázasra, ajkam szegletében mosoly rajzolódik ki, kissé jobbra biccentem a fejemet. És micsoda csoda, hogy eddig nem került szóba Lyra Rosier, aki valójában Maisy Crouch! Legalábbis most egy ideig még annak kell lennie, és bízom benne, hogy neki is van annyi lélekjelenléte, hogy nem árulja el sem magát, sem pedig minket. - Szerintem nem volna szerencsés még jobban felbőszíteni a Fawley családot, vagy Crouchékat – sokat sejtetőn bökök állammal a földön fekvő fiú felé, utalva arra, hogy nem vennék olyan könnyeden, pláne nem jó néven, ha ma esetleg két fiatallal megrövidülne a családjuk sora. - Sem Mulciberéket. Különben sem hiszem, hogy az volna a célunk, hogy egymásnak essünk, ráadásul tévedésből, amikor ennél sokkal többre és nagyobbra vagyunk hívatottak, amit csak úgy érhetünk el, hogy minél többen vagyunk, és egy egységként cselekszünk – sosem hittem volna, hogy egyszer a gyűlölt apám szavait fogom visszhangozni. Van valami egészen szürreális abban, hogy Rose ebben a helyzetben képes ráripakodni a férjemre – az ’apjára’ -, hogy időszerű volna beszerezni egy szemüveget, mindezt úgy teszi, hogy olyan tökéletesen leutánozza Theo megvető, félvállról odavetett stílusát – még, ha finomabban is teszi ezt, mint a fiam -, hogy borzasztóan nagy önuralomra van szükségem ahhoz, hogy ne szaladjon fel egyik, szép ívű szemöldököm a produkciót látva. Szinte hallani vélem mindannyiunk heves szívdobogását, miközben Rose mesélni kezd a bálról, meg a svédasztalról, ami még igaz is lehetne (!), és tudom, hogy csak képzelődöm, de bízom benne, hogy Munterék nem hallják, ahogy dübörög bordáink alkotta ketrecében. Elvégre, ezek nem ragadozók, csak azok akarnak lenni. - Úgy tűnik, Herr Munternek is szüksége van egy szemüvegre, drágám – jegyzem meg, inkább csak magamnak, félhangosan, semmint a társaságnak, vagy kifejezetten Theodore-nak, vagy esetleg Rose-nak szánva szavaimat. – De nagyon megnyugtatna vele, Mr. Munter, ha mégiscsak látta volna Theót, és a fivéremet, Reginald Rappaportot valahol ebben az őrületben – biccentek. – Hazudnék, ha azt állítanám, hogy az aggodalom egy kicsit sem hátráltató tényezőként hat rám, Herr Munter, de, hát... egy anyának a családja a legfontosabb, ugyebár. És egyikünk sem lenne elragadtatva a ténytől, ha a fiamnak és a bátyámnak bajuk esne az auroroknak hála, csak azért, mert elszakadtunk egymástól, és most egy apró tévedés miatt hátráltatnak és itt kell időznünk, ugye, szívem? – csak most pillantok Theóra a szemem sarkából. Ég óvjon mindenkit az anyák haragjától, nem igaz?– Úgyhogy engedjék el a lányomat, és Maisyt, ha egy mód van rá – nem kérdésként, nem kérésként, hanem egyenesen parancsként hangzik el a mondat.
Blaise-zel megteszünk minden tőlünk telhetőt, hogy feltartsuk a halálfalókat, így Finnigannek és Slughornnak legyen lehetőségük meglépni a zsákkal. Egy ideig úgy tűnik, a tervünk működik is, és a veszélyes anyagokat sikerülhet kijuttatni innen az erdő felé, mielőtt ránk robbanna az egész, aztán... Miközben azt figyelem, amint az egyik imperioval irányított maszkos ököllel üti eszméletlenre a másikat, és rá is épp egy kábító átkot küldenék, az elkerülni kívánt robbanás megrázza az egész utcát. Talán az egész falut. És ahogy a por kissé leülepszik, az égen egy újabb sötét jegy jelenik meg. Fantasztikus. Mintha egy nem lett volna elég.
Néhány pillanat erejéig fontolóra veszem, hogy esetleg Finniganék után eredjek, de hamar elvetem az ötletet. Ha túl is élték, ott most valószínűleg már keveset tehetek. A tőrt azonban még megszerezhetem. Remélhetőleg még nem késtem el vele. Leveszem a gázmaszkot, és miután egy bűbájjal tágítom a talárom belső zsebének űrtartalmát, elrejtem benne. Aztán sietős léptekkel indulok meg ismét a Szellemszállás felé, minden beígért segítség nélkül, de talán jobb is így.
Ám néhány lépés után a káoszból és a törmelékekből egy lány megtört alakja bontakozik ki, aki egy halott fiú testét öleli magához. Nem tudok csak úgy elsétálni mellette. Szeretnék, mennem kellene, hisz volna sürgősebb dolgom is, de akaratlanul is felvillan Scorpius képe a lelki szemeim előtt, aki talán szintén itt van valahol Roxmortsban, hasonló szituációban, és nem tudok szó nélkül tovább sietni.
- Rajta már nem segíthetsz. Állj fel, és mentsd magadat, mielőtt te is hasonlóan végzed! - Szólítom meg a lányt, de még én is érzem, hogy ez túl nyersre sikeredett. Ez az őrület, ami körülvesz bennünket, talán ismét megkeményít. Mély levegőt veszek. - Ha ennek vége... - mutatok körbe - valószínűleg vissza tudsz jönni érte. De most el kell engedned, és menekülni, amíg nem késő. - Próbálok kicsit hangszínt váltani, majd a kezemet nyújtom felé, hogy felhúzzam a földről, ha egyáltalán hajlandó elfogadni a segítségemet. Aztán egy ismerős hang üti meg a fülemet, és hamar abba az irányba fordulok.
- Non! Theo! Merlinnek hála, jól vagytok. - Pillantok el a vörös nő válla felett régi barátom felé is. Aztán megrázom a fejem. - Nem, sajnos egyiküket sem láttam. Azt sem tudom, hogy a fiam itt van-e – ismerem el elvékonyodó ajkakkal. - Van tippetek, ki volt az a megszállott, aki a második jelet is felküldte? - emelem az égre a tekintetem, majd vissza rájuk. Még jó, hogy nem lövik tele ezek az őrültek a falu légterét halálfejekkel, hogy egyértelmű legyen az üzenet. Mintha mindaz, ami itt történik, magában még nem volna elég.
Ismét a lány felé fordulnék, akit Non arra biztat, hogy tartson velünk, hogy biztonságba juttassuk, amikor hirtelen kötelek jelennek meg körülötte. Épp úgy, ahogy Granger Theoék társaságában tartózkodó lánya körül is. A meglepettségtől egyet hátra lépek, majd azonnal a varázslat és a német felkiáltás forrását keresem. Egy Munter. Persze, már csak ő hiányzott. A pálcát tartó kezem kicsit lejjebb engedem, mert tudom, hogy most kell igazán okosnak lenni, a másik karom azonban alig észrevehetően ökölbe szorul magam mellett. Yaxleynak és az egész csürhéjének egyértelműen teljesen elment az esze, ha valóban ez a tervük. Gyerekeket elrabolni.
Rose Granger-Weasley-t azonban nem ejtették a fejére, ez egyértelmű. Nem csak jó színésznő, de erősen emlékeztet is az anyjára. Ami miatt van benne valami enyhén bosszantó, mégis szórakoztató, főleg ahogy kiosztja Theot, és szemüveget javasol neki. A helyzet komolysága ellenére is enyhén mosolyra rándulnak az ajkaim.
- Nem kétséges, hogy az anyjára ütött - jelentem ki, mintha Nonról beszélnék magam is, megerősítve a hazugságukat, de valójában Grangerre célzok, és ezt Theo valószínűleg láthatja is a szemeimben, amikor felé pillantok. Bár így jobban megnézve ezek ketten nem csak a vörös hajukban hasonlóak, hanem a vérmérsékletükben is.
Mikor Rose megszólít, enyhén oldalra billentem a fejemet, majd kisebbet bólintok, de ezúttal nem szólalok meg, hogy ne hívjam fel a figyelmet az apró tévedésére, ami a németnek remélhetőleg nem tűnik majd fel. Hisz az igazi Tabitha Nott sosem szólítana Mr. Malfoynak, sokkal inkább Draconak vagy Draco bácsinak, tekintve, hogy a keresztapja vagyok.
- Tulajdonképpen találkoztunk a fiukkal. Épp az imént, az említett “másik Rosier lánnyal” volt, meg két másik kölyökkel. Aztán történt egy robbanás, és eltűntek a szemünk elől - árulja el váratlanul Munter, akinek talán tényleg eljutottak a tudatáig Non anyai aggódással teli szavai. Mindenesetre a puskát tartó kezeit mintha egy egészen kicsit lejjebb eresztené, és ez jó alkalomnak tűnik arra, hogy tovább győzködjük, üssük a vasat, amíg meleg.
- Herr Munter, be kell látnia, hogy Mrs. Nottnak igaza van - szólalok meg németül, és közelebb lépek. - Nem volna túl okos húzás aranyvérű gyerekeket rabolni, és magára haragítani a brit aranyvérű családok felét. Nem tenne jót az ügyünknek, nem igaz?
Lux in tenebris
Theodore Nott and Rhiannon Nott varázslatosnak találta
Ez nem történhet meg. Az, amit láttam, nem lehet valós. Világéletemben irigyeltem azokat az embereket, akik látták a thesztrálokat, hiszen a könyvekben látott illusztrációk alapján igazán gyönyörű, csodálatos lények voltak. Jelenleg azonban mindent megtettem volna azért, hogy még jó néhány évig ne lássam őket, ha cserébe nem esik meg a szemem előtt az, ami. Tudtam, hogy vége volt, de annyira igyekeztem tagadni, mint még semmi mást az életemben. Ott térdeltem a testvérem holtteste mellett, egyre elkeseredettebben és kétségbeesettebben rázva a vállait, félig síró hanggal, hogy keljen fel, csak keljen fel végre és fussunk el innen. Még a semmibe révedő, élettelen tekintete sem tudta elhitetni velem a valóságot. Egyedül a hátam mögül érkező férfi hangja zökkentett ki annyira a gondolataim és az érzéseim közül, hogy a könnyeimet nyeldekelve, de képes legyek elmozdulni Deacon mellől. Igaza lehet, később talán valóban vissza tudok jönni érte, akármennyire is fáj most itthagyni őt. A következő pillanatban pedig egy női hang ütötte meg a fülemet, észre sem vettem, hogy a kezeim még mindig Deacon felsőjét szorongatják elfehéredő ujjakkal. Szerettem volna rávenni magam a távozásra, tényleg így volt, de nem éreztem magam képesnek rá. Magamtól biztosan nem. Önkéntelenül is felsikoltottam, amikor megéreztem a rántást a testemre csavarodó kötelek által. A kezem, amennyire mozogni tudott, kitapogatta a farmernadrágom zsebében lapuló varázspálcámat, bár sejtettem, hogy semmire nem leszek képes használni. A számat is szóra nyitottam, de a díszes társaság tagjai előbb jutottak nálam szóhoz. - A rohadt életbe, ezek őrültek, úgysem engednek el! -fakadtam ki önkéntelenül, miközben még a sokadik győzködés után sem történt semmi változás, a fogvatartóink szkeptikusak voltak, én pedig egyre türelmetlenebb, idegesebb, rémültebb, zaklatottabb. El akartam tűnni innen minél hamarabb. Nem tudtam, mit fogok ezzel elérni, de nem állt szándékomban idegenekre bízni a sorsomat - habár Granger-Weasley még egész ügyesen kihúzott volna a szarból, neki legalább volt esze. Lehunytam a szemem, a következő percben pedig erőteljesen csaptak elő a testemből rózsatövisek, szétszaggatva az engem tartó mágikus köteleket, a Rose-t fogvatartókat is, illetve a két ember ruháit is megtépázva. Félreugrottam, a pálcámat előhúzva pedig pajzsot vontam magam elé a visszatámadástól félve.
El tudtam képzelni ennél kellemesebb szituációt is a gyerekkori legjobb barátommal való váratlan találkozásra - kevesebb halálsikollyal, füsttel, törmelékkel és lehetőleg több aranyáron adott whiskyvel. Jelen helyzetben azonban meg kellett becsülnöm már azt is, hogy Dracot négy ép végtaggal és látszólag sértetlenül találtam, nem pedig olyan állapotban, mint a földön élettelenül heverő fiút, akit rongybabaként rázogatott egy szerencsétlen, legfeljebb Tabbyvel egyidős lány, mintha ettől feltámadna és eltűnne a torkán keletkezett, kísértetiesen harapásra emlékeztető halálos seb. Abba már bele sem akartam gondolni, hogy mi tépte darabokra a fiú nyakát, mert egy Fenrir Greyback hasonmás lehetőségétől is triplaszaltót vetett a gyomrom. Non megelőzött a jelenlegi legégetőbb kérdéssel, Draco válasza pedig nem sok jót ígért. Csak remélni mertem, hogy Scorpius nem jött le Roxmortsba, a tejfölszőke hajával szinte világított volna a káosz közepén, és ahogy én is, úgy Draco is kihúzta annak idején a gyufát nem egy volt halálfaló-bajtársnál - ők pedig biztosan örömmel álltak volna bosszút Scorpiust felhasználva. - Én voltam az a megszállott... - Bármennyire abszurd és helytelen volt a káosz közepén, egy fiatal férfi holtteste mellett, mégsem bírtam magamban tartani a röhögést. - Ha élve kijutunk innen, majd elmagyarázom. Remélem, egy pohár whisky mellett. Azonban a whisky kellemes gondolata azonnal szertefoszlott, Rose és az ismeretlen, sötét hajú lány egy szempillantás alatt tűnt el mellőlünk, a lehető legrosszabb emberek karjai közé. Hiába viseltek ezüst maszkot, azonnal felismertem Munteréket: német párbeszéd, a kezükben és a hátukon átvetve fényesen csillogó minőségi puska. Egyikük sem Klaus és Sven volt a magasságuk és a hangjuk alapján, így kizárásos alapon maradt Josef és Hans - a tigrismaszk nyilvánvalóan Josef Munterhez tartozott, éppen elégszer hallottam már a közös vadászatok alatt arról beszélni, hogy a családjukban ki, mennyi idő alatt és milyen állat formáját tanulta meg magára ölteni. Jól ismertem Munteréket és tudtam, hogy bűntudat nélkül lőtték volna fejbe mindkét kislányt. Ösztönösen cselekedtem, nem volt időm átgondolni a szavaimat, csak elhadartam az első hazugságot, ami a gondolataim közé furakodott. Ha valamiben igazán tehetséges voltam, az a hazugságok hiteles tálalása volt, életem negyvenkét éve alatt tökéletesre fejlesztettem, minden nap szinte minden percét egy hazugságban éltem. Olyan könnyedén, olyan rezzenéstelen arccal hazudtam Rose Granger-Weasley-t a lányomnak, az ismeretlen diáklányt pedig Lyrának, mintha valóban én nevelgettem volna Granger lányát tizenhat-tizenhét éve és a rövid hajú idegen valóban az unokatestvérem lett volna. Akár működhetett is volna. Akár. De nyilván nem volt ekkora szerencsénk. Rose hazugsága pengeélen táncolt - csupán Maisy Crouch említésére remegett meg a léc, Maisy túl közeli rokona volt Mulciberéknek, akik köztudottan remek kapcsolatot ápoltak német barátainkkal -, de még ezen a ponton is menthető lett volna a történet. - Ezek a tinilányok, nehéz követni a divathóbortjaikat - varázsoltam őszintének ható mosolyt az arcomra, átkarolva Non vállát mintha valóban viccesnek találnám Lyra Rosier nemlétező hajszínváltoztatását és kamaszokat nevelő szülőként mindketten, egységben jót nevetnénk a gondolaton. Nem akartam tovább érvelni amellett, hogy az ismeretlen lány igenis Lyra volt, noha könnyebben lenyomtam volna Munterék torkán ezt a hazugságot, mint a rövidlátásom tényét, de jelen helyzetben az tűnt a legkevésbé öngyilkos vállalkozásnak, ha sodródtam Rose történetével. - Igaza van, Josef - bólogattam nagyokat. - Tényleg találkoztak, Provence-ban, Jean-Pierre Trefle-Picques esküvőjén. Sven még fel is kérte egy foxtrottra. A legjobb hazugságok azok, amelyek igazságból táplálkoznak, akár csak ez is. Valóban ott voltunk a provence-i esküvőn és Munterék fia valóban felkérte Tabbyt egy táncra. Rose Granger-Weasley persze soha nem tehette volna be a lábát a Trefle-Picques birtokra... - Nagyra értékelném, ha elengednék végre a lányunkat, hát nem látják, mennyire felzaklatják a feleségemet? - Tulajdonképpen tényleg felzaklatták őt. Csupán arról nem tettem említést, hogy Mrs. Nott felzaklatása általában nem egy tehetetlen sírógörccsel végződött, és bár szívesen néztem volna, ahogy a németek lángra kapnak, kár lett volna kockáztatni. Munterék viszont tudhatták azt az örök érvényű igazságot, hogy egyetlen anyát sem jó ötlet felidegesíteni, végképp nem a gyermekei biztonságával. - És szegény Maisy... ahelyett, hogy segítenének neki elvinni innen Balthazar holttestét, még zaklatják is. Ennél többet reméltem maguktól, mélységesen csalódtam. A halott fiú annyira volt Balthazar Crouch, amennyire én heteroszexuális Rose Granger-Weasley aranyvérű, de bíztam benne, hogy egy csupa vér, koromtól és törmeléktől koszos holttestet Munterék könnyedén Balthazarként azonosítanak majd. Közel jártunk a sikerhez. Láttam, hogy lejjebb eresztik a puskáikat és a varázspálcát, hogy talán még hajlandóak lettek volna segíteni megkeresni az imént elveszített gyerekeinket is, hogy Draco bizalmaskodó végszava szinte már rátette az i-re a pontot. Aztán a Lyrának és Maisynek hazudott lány egyetlen pillanat alatt mindent porrá zúzott. A rózsatövisek - mi a fene?! - pillanatnyilag összezavarták Munteréket, éppen annyi időre, hogy a két lány kitépje magát a karjaik közül. Hans Munter vérző kézzel emelte fel a puskát, én pedig reflexből cselekedtem. Fogalmam sem volt róla, milyen töltényeket hoztak magukkal, de gyanítottam, hogy olyat, ami könnyedén áthatolt az egyszerű pajzsbűbájokon, mint kés a vajon. Így hát nem is próbáltam láthatatlan falat húzni közé és a két gyerek közé, egyszerűen csak egy Invitóval kirántottam a kezéből a fegyvert, majd azzal a lendülettel, nemes egyszerűséggel térden lőttem - mert bárki, aki kevéske medimágusi ismerettel is rendelkezett, az tudta, hogy a térdlövés a legfájdalmasabb -, bízva benne, hogy Non vagy Draco közben hatástalanították Josefet, aki az öccséhez hasonlóan biztosan nem egy csiklandozó bűbájt szánt a két gyereknek. - Amneziálni kéne őket, ha túl akarjuk élni a kis Sven esküvőjét - böktem a puskacső végével a földön fetrengő és fájdalomtól ordító Hans felé. A németül, üvöltve káromkodó Hans Munterről a két lányra tévedt a pillantásom. - Ugye nem sérültetek meg? - A rövid hajú nem-Maisy Crouchnak szívesen tettem volna megjegyzést mind a türelmére, mind az értelmi képességeire vonatkozóan, de végül sikerült magamba fojtanom a sértést.
Draco Malfoy and Rhiannon Nott varázslatosnak találta
Nobody ever died of a feeling, he would say to himself, not believing a word of it, as he sweated his way through the feeling that he was dying of fear. People died of feelings all the time, once they had gone through the formality of materializing them into bullets and bottles and tumours.
Egész délelőttön át tartó jópofizás - másoknak rémálom, nekem napi rutin, bár ebben a töménységben még én is kezdtem érezni, ahogy a percek ólomsúlyú múlásával kezd lemerülni a szociális elemem. Rengeteg kiosztott szórólap, fotózkodás, "szavazz a Lumosra", "lépj be az Ifjúsági Tagozatba", "igen, az tényleg egy igazi furkász volt" és "nem, nincs nálam a furkász, de jó gazdát találtam neki" után kezdtem visszasírni a negyvennyolc órás ügyeleteket a Szent Mungóban - pedig egyszer, egy különösen durva éjszaka után a Varázslati Traumákon az egyik szemetes láda megszólalt Dolores Umbridge hangján. Vagy legalábbis hallani véltem, és ez volt az a pont, amikor inkább elaludtam egy forgós széken két mágikus csonkolás és egyéb finomságok ellátása között. Ez máshogy volt kimerítő és felelősségteljes, bár az is lehet, hogy csak kezdett eljárni felettem az idő és túl a negyvenen már kevésbé bírtam az egész napos rohanást, mint annak idején élettel teli huszonévesen. Pontosabban élettel akkor sem voltam tele, de legalább kevesebbet fájt a hátam, Merlinre...
Ez nem történhet meg. Az, amit láttam, nem lehet valós. Világéletemben irigyeltem azokat az embereket, akik látták a thesztrálokat, hiszen a könyvekben látott illusztrációk alapján igazán gyönyörű, csodálatos lények voltak. Jelenleg azonban mindent megtettem volna azért, hogy még jó néhány évig ne lássam őket, ha cserébe nem esik meg a szemem előtt az, ami. Tudtam, hogy vége volt, de annyira igyekeztem tagadni, mint még semmi mást az életemben. Ott térdeltem a testvérem holtteste mellett, egyre elkeseredettebben és kétségbeesettebben rázva a vállait, félig síró hanggal, hogy keljen fel, csak keljen fel végre és fussunk el innen. Még a semmibe révedő, élettelen tekintete sem tudta elhitetni velem a valóságot.
