rhiannon nott

Ahhoz képest, hogy Rappaport, eléggé kedves, ezt leszögezhetjük. Első blikkre szigorúnak, összeszedettnek tűnik, élek és sarkok rojtozzák, egy kicsit úgy tűnhet, mintha túlságosan fennhordaná az orrát, mintha nagyképű és beképzelt lenne, holott csupán távolságtartó – ami érthető: nem egyszerű életet szánt neki a sors; mondhatnánk azt is, hogy sznob, de ez nem is állhatna távolabb a valóságtól. Ennek valószínűleg az az oka, hogy nehezen enged közel magához bárkit is, ugyanis a tulajdon családja, akiktől a legkevésbé várná az ember, bántotta őt a legjobban, még, ha csupán verbálisan is.
Ne értse félre, nem várja sem a sajnálatot sem a megértést - meg is sértődne, ha szánakoznának fölötte -, van benne jó adag büszkeség és tartás is. Nem szívesen mutatja ki-, pláne nem ismeri el, ha valami fáj neki - legyen szó fizikai-, vagy lelki fájdalomról -, sem pedig azt, ha hibázik; makacs és önfejű. Hajlamos azt gondolni, hogy soha, senki megértésére-, végképp szeretetére nincs szüksége, és az emberek szemében is ilyen: egy megközelíthetetlen, márványból faragott szobor, aminek tüzes vér folyik az ereiben. Úgy hiszi, hogy nem a legtöbb-, hanem minden esetben igaza van, épp ezért eléggé megingathatatlan. Független ember, akit nehéz irányítani - éppen ezért nem is érdemes. Szókimondó és őszinte, annak dacára is, hogy gyakran kell különféle álarcokat felvennie, mióta Theodore Nott felesége lett, és, amióta közös titkokat őrizgetnek, amik soha nem láthatnak napvilágot. A szeretet, amit a férje irányába táplál, kétélű fegyver: egyszerre táplálja őt, biztos pont az életében, a világítótorony, a kikötő, minden, ami a családja sosem volt; és egyszerre az egyetlen olyan - a gyerekei mellett -, amivel meg lehet szorongatni. Értük bármit megtenne, kifordítaná a világot a négy sarkából, vagy felgyújtaná az egészet.
Azt persze ne feledje, hogy nincs veszélyesebb egy sarokba szorított bestiánál.
Távol áll tőle a felszínesség, semmit nem szeret, ami sekélyes, aminek nincsenek mélységei - így van ez az emberekkel is. Megveti a pletykákat, a rosszmájú találgatásokat és felvetéseket, az ítélkezőket, a zsarnokokat és az elnyomókat.
Erős és bátor (a Süveg is sokáig tanakodott azon, hogy vajon a Griffendélbe ossza-e), ugyanakkor rengeteg kétely lakozik az elméjében és a lelkében: jót tesz-e azzal, hogy nem hagyja el a férjét, jobb lett volna, ha egyáltalán meg sem szereti, jó anya-e, megérdemli-e a boldogságot, meddig tart még ki a gát, és ezekhez rettenetesen hasonló gondolatok.
Megbízható és hűséges társ, legyen szó bármiről, jó stratéga és megfigyelő, türelmes, feleslegesen nagyon ritkán cseveg semmitmondónak tűnő dolgokról, sokkal inkább információszerzés céljából. Általában jó előre látja, hogy mi fog történni a közvetlen-, vagy akár a közvetett közelében, és azt is tudja, hogy hogyan befolyásolhatja ezt ő maga - a családja védelme-, a nagyobb jó érdekében. Haláláig, utolsó szívdobbanásáig-, vagy elfúló lélegzetvételéig lojális azokhoz, akik kiérdemlik bizalmát, a szeretetét, önfeláldozó, egyáltalán nem önző, még, ha sokan ezt is feltételezik, vagy hiszik róla. Biztos támasz, olyan valaki, aki kirángatja a szorult helyzetből – ha törik, ha szakad -, nyugodt, stabil erő, rezzenéstelen, biztos középpont; valaki, aki a végsőkig elmegy, tűzön-vízen, mérföldeket, a világ végéig is, akire még akár az életét is rábízná.

Saját sikításom visszhangjai pattannak vissza a falakról. A reszkető fényekben elfúl a lélegzetem, szinte érzem, ahogy parázs robban a tüdőmben.
Talán mégiscsak az volna a legjobb, ha eltűnnék – ez az első gondolatom, amikor zaklatott szendergésemből felriadok. Alig kapok levegőt, a mellkasomba mintha tucatnyi kést döftek volna, az a kevés levegő, ami bejut, szinte kiszökik a képzelt lyukakon; ugyanolyan megmagyarázhatatlan, nehéz nyomás ereszkedett rám, mint tizenhárom éves koromban, akkor, aznap. Úgy érzem, mintha hamuval lenne tele a szám, és ettől csak felfordul a gyomrom, mert azonnal látom magam előtt az álombéli képeket, amik valójában emlékek.
Újra ordítani támad kedvem – dühödten. Azt hiszem, néha képes lennék felgyújtani az egész világot, felhasítani a tűzzel, üvölteni lenne kedvem tehetetlenségemben, hogy valaki, valamiféle felsőbb hatalom végre meghalljon engem, a keserves kiáltásomat, a feltett-, és fel nem tett kérdéseimet, s válaszoljon. Naivan azt hittem, hogy az ősi varázslat majd legalább féken tartja az erőt, ami az ereimben pulzál, még, ha az emlékeket nem is vette el-, nem vehette el, tőlem a mágus – az apám megtiltotta, hogy egy életre megbillogozzon azokkal is -, és, ha majd nem látom nap, mint nap a családomat, akkor minden normális lesz. Normális leszek. Egy ideig működött, olyan voltam, mint bárki más, mint az a valami, amit a szüleim akartak: átlagos. Theodore is kifejezetten jó hatással volt rám, hiszen már azzal megnyert magának egy életre, hogy nem nézett rám úgy, mint egy eltaposásra szánt bogárra.
Vagy, mint egy lehetséges veszélyforrásra, amit már írmagjában el kell fojtani.
Mielőtt azonban újabb tragédiát okoznék, és ezúttal a saját családomra gyújtanám a saját házunkat, reszkető térdekkel emelkedek fel, verítéktől gyöngyöző homlokkal sietek a fürdőbe, hogy jéghideg vizet eresszek a testemre – le kell hűtenem magamat, mielőtt túlhevülnék; néha szó szerint így érzem magamat, és nem könnyíti meg a dolgokat az sem, hogy a gát kondíciója megtörni látszik.
Semmirekellő, tehetségtelen boszorkány. Haszontalan lány. A természet zord, csúf tréfája. A pokolba veled – az apám gyakran mondogatott ilyeneket, és ehhez rettentően hasonló dolgokat, és addig mondogatta, mígnem utolsó szavai valósággá nem váltak, és végül elhittem neki, hogy kettőnk közül tulajdonképpen én vagyok a szörnyeteg.
A tény, hogy idáig - a gát roncsolódásának pillanatáig - mindarról, ami a családommal és velem történt, nyugodtan beszéltem, vagy gondoltam vissza az események rémálomszerű örvényére, az az idő gyógyító erejének ékes bizonyítéka volt, mert, amikor mindez történt, egyáltalán nem vettem könnyedén. Az életem olyan volt, mintha egy igazán borzasztó autóbalesetem lett volna – aminek ráadásul az okozója is én voltam -, éveken keresztül, minden átkozott nap; és ez egyszerűen túl sok volt.
Sokáig azt hittem, és azzal vigasztaltam magamat, hogy Reginald csak ki akarta ugrasztani a nyulat a bokorból, hogy komolyan segíteni akart abban, hogy elnyerjem apa büszke megbecsülését. Annyira fel akart dühíteni, hogy az erő, amely addig csupán pislákolt a lelkemben, a felszínre törjön; megzabolázhatatlanul, fékeveszettül, irányíthatatlanul – megállíthatatlanul. Én helyette is rettegtem ettől. A tüdőm szinte széthasadt, a szívem hevesen vergődött bordáim alkotta ketrecében. Nem tudtam gondolkodni többé. Nem emlékeztem. A világ csupán színek-, és fények kivehetetlen elegyévé lényegült. Az ereimben pulzált a harag-, és undor alkotta tűz. Az a tűz, amely mindvégig bennem élt, mely lappangott, akkor és ott, a lehető legrosszabb időben és helyen, a felszínre tört, hogy mindent elsöpörjön, ami az útjában állt. Lángok csaptak fel, a falakat nyaldosták a nyelvek, a tető sem állította meg őket, az ablak hatalmas robajjal repedt ezer, apró szilánkra.
Nem akarok erre gondolni. Nem akarom a sikításukat hallani.
Elkerültem Theót, mezítláb osontam ki a kúriából, csak a míves, kétszárnyú ajtó előtt bújtam a csizmába, és az istálló felé menet még felhívtam a helyettesemet, hogy nem érzem jól magam, és csak később megyek be.
- Terhes vagy? – kérdezi azonnal, és szinte látom, ahogy a vonal túlfelén felderül az arca és megcsillannak smaragd lélektükrei.
- Nem – felelem, röviden elnevetve magam, mielőtt letenném.
A hosszú kör órákkal később ér véget a tónál, a móló végén ülök, a csupasz lábamat a vízbe lógatom, és a szelíden fodrozódó víztükörben kémlelem az arcomat. Torz, vonaltalan, meghatározhatatlan. Tudom, hogy milyennek kellene lennie, hogy kinek kellene visszaköszönnie rám – de az az ember nem, hogy eltűnt, soha nem is létezett talán.
- Lehet, hogy nem mutatom, de, tudod, nagyon félek – nem kell hátra néznem ahhoz, hogy tudjam a deszkák halk nyikorgásából, hogy a szövetségesem lépett rájuk. Abban sem vagyok biztos, hogy meghallotta, amit mondtam, de, ha igen, tudom, hogy soha, senkinek sem árulná el.  Csak egy pillanatra nézek a megnyugtató, csokoládészín lélektükrökbe, és keserűen elmosolyodom. – Nem tudom, hogy pontosan mikor-, azt meg végképp nem, hogy hogyan, de olyan, mintha... repedezne a gát. Még Reginald is megijedt, amikor legutóbb elszabadult – csak most nézek a távolba: előbb a vízfelszínt pásztázom, aztán a tó túlpartján a fákat, végül pedig az eget, és csak ekkor hunyom le a szemeimet egy szívdobbanás erejéig. A Nap fényét érzékelem csupán, szemhéjamon keresztül, de a hevét nem érzem a bőrömön már egy ideje. Csak most nézek rá újra, enyhén borostás arcélét simítva. – Kitalálok valamit, keresek valakit, aki segíthet vagy így, vagy úgy – utalok ezzel arra, hogy, ha nem lehet sem irányítani, sem gátat szabni neki, hát biztos van rá módszer, hogy a magját pusztítsák el - ezúttal végleg. – Nem hangzik olyan nagy dolognak, és a legkisebb gondunk is nagyobb ennél, amíg képes vagyok elfojtani, de nem szeretném, ha egy nap valamiféle szupernóvává változnék, ami mindent és mindenkit bekebelez és elpusztít maga körül.

Lélektükrei hűvösek és metszők, pontosan azt reflektálják, milyen is Rhiannon. A felszínen. Idegenek szemében. Tartózkodó, hűvös, cinikus, ugyanakkor fenyegetőnek-, már-már veszélyesnek tűnő. Fekete, vagy sötét színű ruhái-, alabástrom bőre sem javítanak a helyzeten, talán csak lángoló, vörös haja képes egy kicsit lágyítani éles vonásain, kisugárzásán.
Pedig nem rossz ember ő.
Van valamiféle erős kisugárzása, ami megtartja a figyelmet, miután a külsője felhívta azt magára. A maga 163cm-ével nem nevezhető égimeszelőnek, de ezen bármikor, könnyen tud segíteni egy pár magas sarkú viselésével. Alakja nőies és finom, a vonásai jellegzetesek, arccsontja markáns, szemei szikrázóan kékek. Bőre olyan, akár a porcelán, tökéletes kontrasztot alkot tűzvörös hajával, melynek hosszát és fazonját szívesen váltogatja, a színét viszont soha. Általában (nadrág)kosztümben jár dolgozni, vagy egyszerű ruhában, nem szereti a felesleges giccsparádét, a sminkje is visszafogott.
Újabban, ha nagyon ideges vagy dühös, úgy tűnhet, mintha szikrák futnának végig tincsein.