Hollyn Herya Shelby

Elsőre talán elég megközelíthetetlennek tűnhet, komolytalannak, szarkasztikusnak, vadócnak, szemtelennek és kötekedőnek. Beszólogat, káromkodik, úgy tűnhet, senki véleménye nem érdekli, lepereg róla minden, ha nem tetszik neki, amit mondasz, lazán bemutat, vagy csak simán a képedbe nevet, ezzel is kifejezve, mennyire nem vesz komolyan. És lehet, megesik, hogy tényleg el is hiszi ezt magáról, hogy következmények nélkül tehet, amit akar, hogy a szabályok rá nem vonatkoznak, hogy nem érdekli semmi. Öt fiú testvére van, akik mellett felnőve lányként nem igazán, vagy csak nehezen tudott érvényesülni, folyamatosan próbált kitűnni, bizonyítani, hogy ő is ér annyit, mint a fivérei. Éppen ezért bizonyos dolgokban elég fiús, egy ideje azonban egyre inkább igyekszik ezeken a dolgokon felülkerekedni, büszkén megélni a nőiességét, keresi önmagát, próbál rájönni, hogy milyen is ő kilépve a bátyjai árnyékából. És igen, ha valaki közelebbről megismeri, akár rájöhet, hogy a fenti dolgok mind inkább egy védekező mechanizmus részét képezik, amivel szinte születése óta igyekszik érvényesülni, túlélni ebben a fiús, és kissé fura családban. Hogy legbelül valójában nagyon lojális, gondoskodó, és szinte bármit megtenne azokért, akiket megszeret. Hogy okosabb, mint a testvérei többsége, nem véletlenül lett Hollóhátas. Hogy szeretné többre vinni, sikeres lenni valamiben, és folyamatosan bizonyítani próbál valamit, a saját értékességét leginkább. Hogy néha nagyon szeretne az eszével kitűnni, de közben fél is ettől - talán mert az apja egész életében azt szuggerálta belé, hogy lányként más szerepet kellene betöltenie, és bármennyire próbál ezen felülkerekedni, egyelőre nem megy. Hogy hiába született nagy családba, sokszor magányos.

Még egy utolsó slukkot szívok a szál cigarettából, aztán elpöccintem a csikket, és megindulok kifelé a sötét sikátorból. Minden lépésemmel az arcom, a vonásaim, a külsőm érezhetően változik. Mire kilépek a Zsebpiszok köz valamivel több fényt látott köveire, a hajam már rövid és piszkosszőke, a szemeim szürkék, az orrom kisebb, turcsi, az arcom pedig kerekdedebbé és szeplőssé alakult.  

- Rya! Csak hogy itt vagy. Nálad van? - Thomas idegesen néz körül, majd felém nyújtja a kezét, mint egy nincstelen kéregető. Unott tekintettel nyúlok bele a kabátzsebembe, és húzok elő belőle egy kisebb, barna színű erszényt. A huszonéves srác gondolkodás nélkül kikapja a tenyeremből, majd kibontja azt, és belenéz.  
- De az ár ezúttal a másfélszerese az eddigieknek. Némi veszélyességi pótlékot is fel kell számolnom - közlöm szárazon.
- Ezt nem gondolhatod komolyan! Nem ebben egyeztünk meg – csattan fel Tom, és tesz hátra egy lépést, de mielőtt elhátrálhatna, kikapom a kezéből az apró csomagot.
- Bizony, hogy komolyan gondolom. Ha nem tetszik, keresek rá más vevőt...
- Rendben, legyen - és már számolja is a tenyerembe a szépen fénylő galleonokat.


- … és akkor lekapták a sapkáikat, aztán azzal olyat odab*sztak az ellenségnek, hogy azok többet biztosan nem b*szakodtak velük. - Még ki sem lépek a smaragd szín lángok közül, de már a szemeimet forgatom a fater szokásos baromságaira. Több, mint tizenhat éve próbálok rájönni, hogy mi a francért van úgy oda ezekért a régi történetekért, amelyeknek mára amúgy az ég világon semmi jelentősége? Homer mégis valamiért csillogó szemmel, izgatottan hallgatja, milyen vérengzéseket hajtottak végre az állítólagos őseink. Ó, édes Merlin!
- Fater, nem gondolod, hogy az öcskös még kicsi ahhoz, hogy ezeket a rémes...?
- Te ne szólj bele, Holly! - vág a szavamba a kis takony, és legszívesebben már csak azért is felképelném, mert szándékosan Holly-nak becézett, holott tudja, hogy ezt mennyire utálom. Apa persze épp csak egy futó pillantásra méltat, amúgy eszébe sem jut megkérdezni, hol jártam, vagy hogy miért is változtam épp vissza szőkéről a szokásos barnára, amikor kiléptem a konyha kandallójából. Mert hát egy lány amúgy se nagyon csinálhat semmi rosszat, nem igaz? Egy lánynak legfeljebb itt csak annyi szerepe van, hogy a sok trehány, mihaszna kan után elpakolja a széthagyott teásbögréket. Ezúttal megállom szemforgatás nélkül, és elpakolok utánuk az asztalról a mosogatóba. Éppen végzek, amikor meghallom a gyereksírást. Hero felébredt a délutáni szundiból. A többiek persze megint csak nem mozdítják a fülük botját sem, én azonban megindulok a picur szobája felé.

- Szia öcsi! Mi a baj, rosszat álmodtál? - A kicsi épp csak egy-két pillanatra halkul el, ahogy meglát, de utána újult erővel ismét rákezd.
- Húú, ninc Hú. Hoj van Hú? - zokog, és átmászik Hugh ágyába, ahol befúrja magát a takaró alá, de továbbra sem hajlandó megnyugodni. Tipikus, hogy neki sem vagyok elég én, csak “Hú” kell, aki meg ki tudja, merre csavarog éppen.  
- Ne izgulj, Tökmag, Hugh mindjárt jön, rendben? Máris megkeresem, és ide küldöm hozzád. - Azzal felpattanok, felkapom Hugh ágyáról az ott hagyott pulcsiját, és elhagyom a szobát. De nem megyek messzire, az ajtón kívül belebújok a ruhadarabba, és mire azt eligazítom magamon, már pontosan úgy nézek ki, mint a drága bátyám.  



- Kip-kop! Ki kér csokis sütit? Kész a brownie – dugja be a fejét a szobába anya jó egy órával később, mikor Hero már legalább huszadszor akar lovacskázni a hátamon. A kis áruló persze azonnal faképnél hagy, és rohan a mutti felé, amint meghallja a süti szót. Anya viszont kissé meglepetten, értetlenül pislog rám egy-két másodpercig.

- Te is itthon vagy? - Válaszképpen bólintok, aztán csak megvonom a vállam. Milyen hülye kérdés ez? Indulnék én is utánuk, készen arra, hogy legalább két szelet browniet betoljak, amikor a hátam mögött nyílik a pinceajtó. Még nem tudom, mi vár rám, de a hátamon máris feláll a szőr a nyikorgó hangra.

- Hé! Gyere csak ide! Gyere, mutatni szeretnék valamit. - Tekintetem jár a nagyfater és a konyha között, de végül egy hatalmas sóhajtással követem az öreget lefelé a pincébe. Eddig engem sosem hívott le oda, mindig csak a fivéreimet, és valójában legalább annyira tudni akarom, mi a fenét akar, mint amennyire nem. - Már régóta meg akartam neked mutatni ezeket, kíváncsi vagyok, neked hogy tetszenek... - Azzal odasétál az egyik szekrényhez, kihúz egy fiókot, és... Hát, először nem igazán fogom fel, mit is látok. Aztán kihúz még egy fiókot. Majd egy harmadikat is. A szemöldököm egyre magasabbra kúszik, majd hirtelen ráncba szalad a homlokom, amikor kézbe vesz valamit, ami leginkább úgy néz ki, mint egy... lemorzsolt kukoricacsutka és egy rusnya karácsonyfadísz szerelemgyereke. Na neeeee!

- Például ez... - fordul felém az öreg, közben furán méreget. - Megpróbálhatnánk, hogy... - közben közelebb húz magához, a keze már a derekamon, csúszik lefelé... - hogy tetszene neked, ha... Ó HOGY EGY NYALÁKA RÁGNÁ KI A SZEMED, TE BÜDÖS KÖLYÖK - szinte visít az öreg, és döbbenettől kikerekedett, ijedt szemekkel mered rám, miközben én az iménti sokk hatására magamról megfeledkezve öntudatlanul Hugh-ból lassan visszaváltozom Hollynná. Aztán minden további nélkül kirohanok a pincéből, de még a házból is.

Azt gondolom, elég átlagos a külsőm - amikor épp nem teszek ellene. Átlagos magasság és alkat, átlagos barna haj és barna szem. És átlagosnál is unalmasabb ruhák, amelyeket anyám szerez be használtan a turiból. Amiket én gyakran igyekszem magamra formálni, szabni, vágni, hogy jobban passzoljanak a (kissé talán vadóc) személyiségemhez. Alig várom, hogy otthon is használhassak végre mágiát, akkor ebben könnyebb dolgom lesz. Azon kívül amikor van rá némi félretett pénzem, akkor megveszek egy-két nekem tetsző ruhadarabot vagy kiegészítőt is. Szívesen használok erős sminket, akár a mindennapokban is, vagy a metamorf képességeimet, bár az utóbbit inkább csak a hajszínem megváltoztatásához. Néha akár két-három naponta más a hajam színe - barna, szőke, rózsaszín, kék, vörös, lila... A hangulatomtól is függ. De ha bárki rákérdez, szemrebbenés nélkül hazudom, hogy egy saját magam által kitalált varázslattal váltogatom, amit persze senkivel nem osztok meg.