Rose Granger-Weasley

A külsőmről mindenkinek egyértelműen Apa, vagy Apa testvérei, vagy szülei, vagy úgy nagyjából bármelyik rokona jut eszébe, aki vörös, szeplős és tejfehér bőrű, addig a személyiségem csak Apát idézi és a rokonokat mellőzi. Nyomokban talán még Anyát is tartalmazza, az eszemet - amit állítólag használhatnék gyakrabban is - anyától örököltem. Hamar meglátom a dolgok, tények és történések közötti összefüggéseket, mégis ritkán teszem szóvá őket. Nem látom sok értelmét.
Tök őszintén, minek mondjak vagy kérdezzek valamit olyasmiről, ami teljesen világos?
Na ugye! Az ég világon semmi értelme nem lenne, csak szó és idő pazarlás, Anya szerint pedig, az idő pazarlásnál nincs s rosszabb dolog. Ha egy kérdésemnek hangot adok, az egészen biztosan olyasmit, amit nem értek, nem tudok, tudni akarok. Mint a víziló. Mintha valami vízben élő ló lenne, pedig nem is hasonlít a lovakra. Kövér és nagy és szürke, nem pedig kecses és barna (vagy fekete, vagy szürke, vagy deres, vagy még amilyenek a lovak lenni szoktak). Ez alapján vízielefántnak kéne hívni, bár ha igazén őszinte akarok lenni, az sem állná meg teljesen a helyét. Hiányozna az ormány. Vagy kérem az aranyvér! Annál csak a fogtündér és a mikulás nagyobb átverések a földön. Apára mindig azt mondják, hogy aranyvérű, pedig pontosan olyan piros neki is, mint nekem vagy Anyának (akit néha sárvérűnek mondanak, ami fúj!, hogy nézne már ki, ha valakinek sár folyna az ereiben, akkor szörny lenne, nem pedig politikus, vagy... szörnypolitikus, de mindegy, értitek). Szóval igen, nagy csalódás volt ám rádöbbenni, hogy  aranyvérűek nem léteznek, csak sznob köcsögök (tudom Anya, nem szabad káromkodnom...).
De visszatérve, mert szokásomhoz híven megint elkalandoztam kicsit, szeretem a különös, elgondolkodtató kérdéseket. Sokan csak a fejüket rázzák, ha meghallanak egyet, de attól még nem kevéssé mókás az agyalás, mint az arcok, amiket vágnak. Sokan - talán ezért, talán csak mert ismerik Apát, a bátyját, meg a munkájukat - értetlennek titulálnak, ami aljas rágalom, semmi több. Bár... kénytelen, kelletlen elismerem, nem én vagyok a legérettebb diák a suliban, de annyira vészesnek sem tartom magam, mint amint amikor sokan a nevemet sóhajtozva rázzák a fejüket. Nyilván Mcgali igazgató asszonyt nem múlom felül, de a minap rendezett fikaevő versenyt három elsős az udvaron... szóval minden csak viszonyítás kérdése, már pedig ebben a példában én igenis az arany középben helyezkedem el, közelebb Mcgalihoz.
A szobámban - Anya legnagyobb sajnálatára - nagyon ritkán van rend, a rendezett káosz a találóbb kifejezés - még ha szerinte ilyen nem létezik, mi több: ez nem más, mint egy paradoxon, hiszen ha valami rendezett, nem lehet káoszos. Na, ezt azért tartottam fontosnak megemlíteni, mert a múltkor olvastam egy pszichológiával kapcsolatos könyvet - Lynettenél találtam, bár kölcsön nem adta, de ott hagyta a könyvtár asztalán, én pedig elvettem, mert érdekesnek tűnt, de eskü vissza fogom neki adni - amiben valami olyasmit írtak, hogy a rendetlenség a kreativitással függ össze valamiféleképpen, már a teljes okfejtést nem igazán értettem. Mindegy is! Lényeg a lényegben, hogy a rendetlenségem a mérhetetlen kreativitásom, nem pedig a lustaságom jele. Mert amúgy kikérem magamnak, nem vagyok ám lusta. Szeretek tenni-venni, jönni-menni, új dolgokat tanulni és tapasztalni, másokkal együtt lenni, nevetni, kalandokban részt venni, mókázni, cikkeket írni a suliújságnak és még sok-sok minden mást, ami kizárja már csak a feltételezést is.
Nem tudom, hogy család centrikus embernek mondhatom-e magam. Mindenki mindig hangoztatja, hogy a család az első és ők a legfontosabbak. Nyilván én is szeretem őket, nagyon, nagyon, nagyon és nem tudom mihez kezdenék, ha hirtelen eltűnnének (jó, de először megenném az összes fagyit, ami otthon van, aztán elkezdenék pánikolni) de sokszor idegesítenek is. Amikor annyi az unokatestvéred, mint égen a csillag és velük töltötted a gyerekkorod úgy 99%-át, akkor jól tud esni, amikor olyan emberek vesznek körül, akik nem vörösek, nem Weasley-k, nem Potterek és semmi közös sincs a genetikátokban. Szóval igen, imádom a családomat, de legalább annyira szeretek új emberekkel is ismerkedni és barátságot kötni, mert üdítő tud lenni a változatosságuk és az, hogy nem egyszerre cserélték a pelenkánkat gyerekkorunkban. Most biztos nevettek, de el sem tudjátok képzelni milyen borzalmasan kínos, viccesnek gondolt családi történetek születhetnek ebből.

Valahol mélyen, egy Narnia szintű bugyorban, sejtettem én, már az első lépések után, hogy itt valami nem stimmel. Nem úgy állt, mint a mugli lánynak a videón, nem úgy csavarodott, mint a mugli lánynak a videón és a kefét is tök nehéz volt tartani, zsibbadt a kezem, mire befejeztem az egészet. Vagyis... nem egészen vagyok benne biztos, hogy lehetett befejezésnek nevezni az eredményt, lévén a hajam mint valami vörös szénaboglya állt mindenfelé, közepén a belecsavarodott kefével, amit bármennyire is rángattam, csak nem tudtam kiszedni onnan.
Sóhajtva, a könnyeimmel küszködve löktem el magam a tükör elől, majd gurultam el a székkel amíg neki nem ütközött valaminek (az ágyamnak). Ugyan, addig, hogy Anya hazaérjen és segítsen a helyzeten - mert szerettem Apát, hallottam is, hogy lent ügyködik valamit, de biztos voltam benne: ő nem túl szakavatott az összegubancolódott haj témát illetően - még volt pár óra, de már-már hallottam amint azt a diplomatikus, semleges, a munkában használt hangját elővéve közli velem, hogy ezt már pedig nem oldja meg nekem más, csak az olló.
AZ OLLÓ!  
Ez pedig... szörnyen hangzott. Nem akartam, hogy levágják a hajam. Nem vághatták le a hajam.
Nem, nem, nem!
Kizárt!
Dühösen pillantottam a komódon felejtett telefonom felé. Minden annak a a videóban szereplő mugli lánynak a hibája volt, egyértelműen, kétség nélkül. Ő nem magyarázott jól, másképpen ez sosem fordulhatott volna elő, hiszen ha képes voltam bonyolult varázslatok végrehajtására és felsőbb éveseknek való bájitalok összekeverésére, akkor ennek is mennie kellett volna, de nem. Pontosan úgy jártam, mint a másik videós mugli lánnyal, aki a sminkelést mutatta be! A valóság és a végeredmény ott sem hasonlított. SŐT! Hugó azóta is Pandának hívott, ha bosszantani akart. (És sajnos gyakran akart, a kis szemétje, és tudom Anya, nem illik így hívni a testvérem.)
De hát komolyan, honnan kellett volna nekem tudnom, hogy ezek a festékek nem jönnek le vízzel, csak maszatolódnak?! Sehonnan! Márpedig, ha onnan ilyen fontos dolgokat hagytak ki, akkor biztos itt is volt valami trükk, ami kimaradt. Ami miatt így nézett ki a hajam...
Az idő, bármennyire is akartam nem telt gyorsabban, szomorúan kellett tudomásul vennem, hogy hosszas szenvedésemből még csak három teljes perc telt el.
Miért vert így Merlin?!
Mit vétettem?!
Én tényleg nem akartam semmi mást csak... csak kicsit szebben kinézni, hogy felkeltem valakinek a figyelmét. Nem nagyon, de tényleg, esküszöm, csak egy egészen kicsikét, nem mindig azt hallgatni, hogy Harper Briggs, így-úgy-amúgy, mintha lett volna benne valami különleges azon kívül, hogy... semmi. Semmi különleges nem volt benne, ha csak azt nem számítottam, hogy néha majdnem meghalt. De ez meg olyan gonoszul hangzik, én pedig nem gonosz akartam lenni, csak olyan, akire felfigyelnek.

Konklúzió1: szőke hajjal kellett volna születnem!
Konklúzió2: más megközelítés!

De milyen másik? Ötletem se volt, de tényleg semmi. Nem voltam én fiú, hogy tudtam ellenben... Szent Merlin csodája, ez az! Hogy nem jutott ez eddig eszembe, hogy?! olyan hirtelen pattantam fel, hogy a hajamba gubancolódott kefe előre - de nyilván ki nem - esett ezzel fájdalmat okozva, de nem törődtem vele. Gyors mozdulattal söpörtem vissza a korábbi helyére.
- Apa, Apa, Apa! - rongyoltam ki a szobából olyan gyorsan, ahogy csak tellett tőlem. Majdnem hanyatt estem egy... valamin, fogalmam sincs mi volt az és nem is érdekelt. Minek? Tudtam, hogy Anya úgyis az orromra köti majd, amikor meglátja a szobám rendjének állapotát. - Apa, Apa, Apa! - rontottam be  hozzá, mert végre rájöttem a megoldásra. - Anya neked mivel keltette fel a figyelmed? Én mivel tudom felkelteni egy fiú figyelmét? Te is fiú vagy, neked tudnod kell! Áruld el kérlek, ez nem lehet titok, de ha mégis az, eskü nem mondom el senkinek, de most nagyon, nagyon, nagyon fontos!

Vörös, göndörödő haj, kék szemek, fehér, irreálisan gyorsan légő bőr és pár, mikroszkopikus szeplő és máris megkapod a tökéletes, hamisítatlan, eredeti brit Weasley leírását (általánosságban, tény és való, Fred és Rox mindenhol kicsit kreolosabbak ennél, de így szeretjük őket, meg majd kapnak vörös hajfestéket, ne érezzék maguk hátrányban!), pontosan így nézek ki én is. Egészen biztos vagyok benne, hogy egy Weasley Ki kicsoda?-ban, ahol csak képek és körülírás alapján kellene dönteni, bizonyosan összekevernének, Lilyvel, Lucyval, Mollyval, Domival, Lynettel, de még Celiával is. Trudieval csak azért nem mert, mert ő tuti hamus, poros lenne még azon a képen is. (És akkor még ott vannak azok a szerencsések, mint Vic meg Bea, akik valahogy kicselezték a vörös géneket és és szőkének meg barnának születtek!)
A ruháim, legalább a sajátjaim. Szeretek mindent ami színes és vidám, tulajdonképpen nincs egy egységes stílus, amit képviselek, vagy képviselni akarnék. Mindent felveszek, amit tetszik és amit anyáék megvesznek, mert néha-néha előfordul, hogy megvétózzák egy-egy kívánságomat. Komolyan, nem is értem Apának mi baja volt a múltkor azzal a miniszoknyával...
Egyébként nem nőttem túl magasra, bár alacsonynak se mondhatom magam, az utolsó méréseknél 163 centiméter voltam, de azért remélem még növök egy kicsit. Legalább annyit, hogy Hugó soha ne legyen magasabb nálam. Mennyire kellemetlen lenne már, te jó ég, ha a nővéreként majd egyszer ő nézne le rám és nem fordítva.